Petőfi Népe, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-07 / 56. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET GÁL FARKAS: Utóhang a télhez Zuzmarás tél, deres tél ingemben mit kerestél? Jégszilánkkal vert erdőt, véraláfutás-mezőt, libabör-sivatagot, kihűlt mellbimbó-napot? Köldök-krátert, csont-hegyet, megkövült szerelmeket, karbonkori csókokat, meleg lánykéz-lenyomat pókhálós szerkezetét, bikanyállal írt mesét? Ezt kerested, ezeket? Lihegtél és remegett minden csontod, porcikád, jéghegyes Grönland-pofád. Csurgó nyálad megfagyott, azt hitted halott vagyok, azt gondoltad szerelem omlott kútja a szívem, döglött vulkán, hómezö jégkopjafás temető . . . Hozzám értél s százezer volttal égettelek el. Irodalmi folyóiratok vidéken A Pannónia rajzfilmstúdiót majd az irócsoportot bemutató cikkeink után mostani számunkban egy újabb, alapvetően fontos műhelyről, műhelyrend- szerről: irodalmi folyóiratainkról mondja el véleményét Csapody Miklós, a Művelődési Minisztérium irodalmi osztályának munkatársa. A továbbiakban is tervünk marad, hogy szellemi életünk műhelyeit bemutassuk, a* működésükkel kapcsolatos kérdésekre, gondokra visszatérjünk. AZ UTÓBBI évtizedekben mindig élénk viták folytak arról, hogy milyen is volt az elmúlt időszak magyar irodalma, az új törekvések miként határozták meg fejlődésének irányát, s hogy vajon a 60-as. vagy 70-es évek termése hozott-e jelentősebb müveket, gazdagította-e jobban önismeretünket. Ezekben a vitákban nem mindig értett egyet olvasó az olvasóval, és kritikus a kritikussal; azt azonban senki sem vonta kétségbe. hogy az élő irodalomnak mennyire fontos szervezőműheiyei a fővárosban és vidéken szerkesz* tett irodalmi folyóirataink, amelyek az élmény frisseségét kínálva adják az olvasó kezébe a verset, a novellát, a drámát, és részt vesznek a szellemi élet folyamatainak alakításában is. Irodalmi lapjaink csak a hetvenes években megnőtt kulturális szerepét állította középpontjába a Debreceni Irodalmi Napok 1980-as tanácskozása is, amely a műhelyek jellegzetességeit és fejlődésüket vitatta meg. Folyóirataink'számukat és színvonalukat tekintve egyaránt fejlett és változatos mai rendszere a felszabadulás után alakult ki; ez a mintegy 20 lapból álló „szerkezet" azonban lényeges újdonságot jelentett a korábbi folyóiratok életéhez képest, mert a műhelyek nem irányzatonként és csoportok szerint, hanem a területi elv alapján szerveződtek meg. A fővárosban működő lapok mellé az elmúlt negyedszázadban az ország minden fontosabb szellemi központja megteremtette a maga folyóiratát, s ezek ma már a saját erőikre támaszkodva, a központi és a megyei irányítás segítségével járulnak hozzá az új művek keletkezéséhez, „szervezik” az irodalmat, és szólnak bele erejükhöz mérten az egész ország kulturális életébe. E folyóiratok közül azok, amelyek a tájék, a hagyomány indításai nyomán, az országos és a helyi szerep egészséges arányában önálló és sajátos arcéit tudnak kialakítani, vidéken szerkesztett országos jelentőségű lapokká vál- tak. A VIDÉKI MŰHELYEK megélénkülése, tájékozódásuk és szerepfelismerésük a hatvanas évek végére esett, igazán jelentőssé pedig a hetvenes évek második felében váltak. A városi-táji hagyományok felvállalásával, és az irodalom sokszínű valósága nyomán ekkor lett a pécsi Jelenkor az új és kísérletező irodalom fóruma, a szombathelyi Életünk a fiatal nemzedék, és a csehszlovákiai magyar irodalom közvetítője, a szegedi Tiszatáj a keleteurópai és külföldi magyar irodalom megismertetője, a debreceni Alföld a hagyomány és modernség összekapcsolója. a miskolci Napjaink és a tatabányai Új Forrás pedig a pubücisz- tikusabb valóságfeltárás műhelye, a fiatal írók megjelenési helye. Nem minden hagyomány és előzmény nélkül, mégis szinte e semmiből indult meg 1969-ben a kecskeméti Forrás is. amely a Veres Péter-i „országban, népben. nemzetben való gondolkodás" feladatát vállalta magára, a maga lehetőségeivel is hozzájárulva a valóság elemző, közgondolkodást és politikai cselekvést segítő megismeréséhez. Első számának élén Pozsgav Imre 1919 című emlékezése állt. Hatvani Dániel és Simonyi Imre verseit Ady- és Sinkó-tanulmánvok követték; itt mutatta be Szekér Endre Buda Ferencet, és javasolta Ortutay Gyula a Magyar Parasztfestők Múzeumának kecskeméti megalapítását is. AZ INDULÁS nehézségeire utalt Veres Péter, amikor az új folyóiratról ezt írta; „Megérkezett hozzám is a Forrás. Ed is olvastam mindjárt, majdnem az egészet. Nagy gond ez, nagyon nagy, már én is többször írtam róla: sok-sok értelmiségi ember — köztük alkotó értelemben is tehetséges — van a városokban, de mindmáig nem sikerült folyamatos szellemi életet létrehozni, jóformán sehol sem. És főleg az nem sikerült, hogy a lakosság — a nép — komolyan vegye a helybeli irodalmat, a művészetet". A „hőskor” nehézségei után a Forrás rövidesen megtalálta az országos és a helyi jelleg szerencsés arányait, és programjának másútt élő írókat, költőket és szociográfusokat is megnyert, közöttük Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Féja Gézát, Szabó Pált, és a fiatalabb nemzedék számos tagját is bevonta belső munkájába. < Programja és profilja kialakításában a szépirodalom, a szociográfia és a művészetek hármasságára épített, felvállalta a néphagyományok, a paraszti kultúra értékeinek megőrzését, a folklór és a szellemi hagyományok kutatási eredményeinek nyomon követését, s a határontúli magyar irodalom, művészet közvetítését is, a kortárs szépirodalomban pedig a szociografikus szemléletmód, a műfaji változatosságában is egységes, elkötelezett cselekvésigény kifejezését. Gyakran állít össze tematikus számokat néprajzi, őstörténeti írásokból vagy esszékből, emlékezetes alkalmakkor pedig a magyar tudomány, művészet és irodalom legnagvobbjainak örökségét veszi számba. Legszínvonalasabb rovatai a paraszti kultúra, az életformaváltás és a jelen társadalmi kérdéseit vizsgáló Való világ, a hagyományokat tudatosító Műhely, de a Szemle kritikai írásait is tanulsággal olvassa szakember és érdeklődő egyaránt. Törekszik a lap az olvasmányosságra is, mégis talán itt. a szépprózánál támadhat erősebb hiányérzete a lapot kézbevevő olvasónak. Az idén tizennegyedik évfolyamába lépett Forrás 1972 óta.szociográfiai pálvázatokkal. tanácskozásokkal és az írócsoporton keresztül is építi kapcsolatrendszerét, 1973 óta pedig figyelemre méltó könyvkiadási tevékenysége nyomán évi 2—3 karcsú kötet is a nevét viseli. A Forrás-könyvek már — legutóbb Szekér Endre Érték és Írás, valamint Pintér Lajos Európai diákdal című esz- szé-, illetve verseskötete — az Országos könyvterjesztésbe is bekerülnek, ezáltal a Bács-Kiskun megyei Tanács kiadásában megjelenő sorozat darabjai mindenütt hozzáférhetők lesznek. (Itt említjük meg a Katona József Megyei Könyvtár értékes kiadványát, a Forrásnak és elődjének, a Kiskunságnak a repertóriumát közreadó kötetét, amely jelentős hozzájárulás folyóirat-történetünk majdani feltárásához). A FORRÁS átlagosan havonta 3500 példányban jelenik meg; az, hogy az iránta megérdemelten élő érdeklődést nem mindig, és nem mindenütt sikerül — immár évek óta — kielégíteni, elsősorban a terjesztés mulasztása. A Forrás több mint egy évtizedes működésének eredményei — hibái és erényei egyaránt — arról tanúskodnak, hogy a lap megtalálta helyét a szocialista magyar folyóirat-irodalomban. Alakítója lett a kortárs irodalomnak, fejlesztője az egészséges irodalmi munkamegosztásnak, megkülönböztető jegyeit pedig ezen a tágas körön belül alakította ki. Profiljának változatlanul fontos — de csak egyik — eleme maradt a helyi hagyományok ápolása, és a sokat emlegetett jó országoshelyi egyensúly megteremtésével sikerrel törekszik a valóban országos fontosságú társadalmi-kulturális problémák valósághű és íróilag igényes, elkötelezett feltárására. Csapody Miklós BODRI FERENC MŰHELYÉBEN Hiszek abban, hogy megértenek Akik ismerik őt, tudják, mennyire szerény. Amikor társaságban az kerül szóba, hogy miként fest, rajzol, alkot, akkor legtöbbször ideges mosollyal, de szerényen hárítja el a kérdést. Kecskeméten, a László Károly utcai otthonában életéről, munkáiról beszélgetünk vele. Hozzáteszem; hosszú időn át nem akart „kötélnek állni'’.-r- Nem zavarja ez a beszélőn és? — Nem akarok, soha nem is akartam szerepelni. De az értelmes beszélgetéseknek mindig is híve voltam. — Szokott töprengeni a saját Ilii áfásán? — Sokszor van furcsa érzésem. Elgondolom, hogy egyáltalán minek ez az egész? Hogy koll-e vajon az. amit én csinálok . .. — Kell valami különös hangulat. körülmény ahhoz, hogy alkotni tudjon? Nehéz eltalálni azt a számomra fontos és derűs hangulatot, amely nélkül nekem nem megy a munka. Es csak akkor tudok dolgozni igazán. ha valami igazi örömet okoz. — Mi lehet ez? — Nekem olykor elég az is, ha mondjuk a villany- szerelő vagy a postás. vagy az úgynevezett „szürke" járókelő mond egy-egy számomra kedves mondatot. Én ilyenkor mindig szívesen beszélek a művészetről. é> az sem zavar, ha megmosolyognak. Mindig hiszek abban. hogy végül is egyszer megértenek engem, és talán kicsit befogadnak. Egyébként itt jegyzem meg' hogy sokan a művészetet csupán kedvtelésnek. szórakozásnak te. kintik. — Ez hiba? — Nem tudom, hogy tulajdonképpen ezt minek nevezzem, hogyan értékeljem. Egy bizonyos, hogy a magam részéről azt szeretném. ha mindenki életszükségletnek tartaná a művészetet. — Ahhoz, hogy Bodri Ferenc így gondolkozik, hozzájárult a képzőművészeti főiskola? — Azt hiszem, igen. Művészetcentrikus lett az ember. József Attila írta annak idején, hogy ha nem írna verset, „elgörbülne a világ gyémánttengelye”. Nos. én ezt a mondást igaznak érzem minden művészetre. Ugyanakkor el kell mondanom azt is, hogy a fentebbi mondás minden művészre vonatkozik; ám ne higgyük, hogy általában ilyen a világ. Sajnos, nem ilyen. Ahhoz, hogy így legyen, eléggé át kell még rendeződnünk. Legalábbis akkor, ha el, akarjuk kerülni, hogy amolyan futóbolondnak nézzenek bennünket. — Mit tart fontosnak ahhoz, hogy mint művész képes legyen megtalálni életében és alkotói munkásságában a helyes arányé kát? — Legelőször is ehhez nagyon sokat kell töprengeni. Nagyon sok belátás és beleérzés szükséges ehhez. Nem szabad egysíkúnak lenni, sőt nem szabad csupán művészeli régiókban gondolkodni. Nemcsak a művészetekre. de azon túl a mindenféle életvalóságokra kell gondolnunk. Amikor az arányok kialakításáról beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egyéni művészeti törekvéseink és a mindenkori társadalmi valóság közötti összefüggéseket. Szerin• József Attila-illusztráció. tt-m a nagy társadalmi-gazdasági—filozófiai folyamatokba kell beilleszkednünk. — Minden jel szerint eddigi tanulmányai során megtanulta a szükséges technikai tudást, elsajátította a kellő színérzékenységet, a korszerű szemléletet. Mi az, ami még hiányzik? —A saját életművem főbb vonalainak a kirajzolódasa. Úgy érzem, hogy ezért még nagyon meg kell küzdenem. Szerintem minden alkotónak kutyakötelessége. hogy megszenvedjen a mesterségbeli tudásérv az eredményes kifejezés módozataiért. — jVfi az, ami ilyen tekintetben hiányzik még? — Elsősorban a szellemi műhely. Az a lehetőség, hogy másokkal együtt «aponta tudjam ellenőrizni önmagamat, sőt. ha szükség van rá. akkor korrigálni is a munkáimat. Ezt egyelőre nélkülözöm, remélem, hogy már nem sokáig. — Mi az, ami festésre, rajzolásra, alkotásra ösztönzi? — Elsősorban az, hogy én soha nem tudom elmondani egy munkámra, hogy ez már készen van. Mindig azt hiszem, hogy van még mit alakítani rajta. — Hogyan, milyen módszerrel dolgozik? — Lehet, hogy ezt sokan furcsának tartják, de én soha nem egyetlen képemen dolgozom egyidőben. Több féligkész képem van a szemem előtt, és a látványuk mindenkor újabb munkára ösztönöz. Furcsa ez. de engem az ilyesmi jórészt pihen-, tel is. — Szeret beszélni a műveiről? — Én nem hiszek a jóbeszédű alkotóknak. Mondjon el mindent önmagáról a kép. — Gyakran rosszkedvű? — Meglehetősen sokszor le- lcmbozódok. Az ujjaim közt szétíolyik az idő. Ilyen tekintetben az anyámnak sokat köszönhetek, aki értő gondoskodással nyomon követi lépteimet. — Mi az, ami a legfőbb örömet jelenti? — Ha kissé jobban meg tudom szervezni az életemet. Vagy ha nagy-nagy magányosságaim után jó szívvel az emberek közé mehetek. Ilyenkor azonban sokszor fájlalom, hogy a nagy rohanásban kevés idejük jut egymásra társaimnak. — Mit mondana el önmagáról még? — Erre válaszként legszívesebben Delacroix naplójából idézek. mely így hangzik: „Nincs olyan ember, lakiben erősebb lenne a. társas-érzés, mint bennem. Ha olyan emberek közt vagyok, akik tetszenek, általában örömmel teremtek kapcsolatot velük. Mindenkit barátomnak érzek, a jóakarat vetérel, tetszeni vágyom, azt akarom, hogy szeressenek." A Kecskeméten élő művész most 38 éves. Kecskeméten született, az édesapja konzervgyári munkás volt valamikor, és az édesanyja házmester egy kicsi bérházban. A képző- művészeti gimnázium és a főiskola után rendszeresen szerepelt és szerepel jelenleg is egyéni és csoportos tárlatokon. Munkájával többek között kiérdemelte a tanács ösztöndíját. Tagja a Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapjának, valamint a Képzőművészeti Szövetség középmagyarországi területi csoportjának. Sok egyéb mellett különösen kitűnt az általa elkészített József Attila-illusztráeiókkal. Varga Mihály Tóth István zaklatott idők (60.) Bálintra meg csak úgy zuhogtak a vádak. A kultúrterem nagy dobbá változott, melynek kifeszített bőrén dübörögtek, ropogtak a szavak, mint fáradhatatlan dobverők hangjai. Megrokkanva állta a hazug, álnok színjátékot. Inge alatt jeges patakocskák peregtek a testén. Élete Utolsó éveinek mozaikja bolond zajlásnak indulnak fájdalmának áradásán. Kapna, de mennyire kapna utánuk. Jöjjenek, maradjanak, hogy beléjük kapaszkodhasson! Mert ez lehetetlen, ami van. Nem ő az. akit itt te metnek. Törekfelhő csiklandozza arcát. ott kavarog a cséplőgép végénél. lobog a napfényben, ő az asztag tetején, olyan magasan, hogy kalapjának konya karimája majdcsaknem az ég kékjébe dörzsölődik. Kövér kévéket kap villája hegyére, s a kalászokat rezegtető nyaláb zizzenve száll másik, tündöklő hegyű villára ... Mariska törekhordó. Haját, száját kendő takarja a csípős por elől. Ahogy párjával a rúdnak veselkedik, szeme beszédesen pillant az asztag tetején küzdő erős kis emberére ... Első éves házasok voltak akkor. Először csépeltek együtt-a Május 1. földién. Nemrég lett brigádvezető s az ő bandájuk megyei díjat nyert... — Botos elvtárs gőgjében megfeledkezett a Dártfegvelemről. Ahelyett, hogy segített volna tapasztalatlanabb elvtársakon, lerombolta tekintélyüket a fejlesztés alatt álló faluban... Mint dermesztő zimankó — úgy vágott bele a kegyetlen beszéd a szép emlékekbe, de ezek még bírták az ellenállást. Talán azért is — sejlett fel Bálintban a magyarázat —, mert már kívülről tudta, vétségeinek melyik csoportja következik. Annyiszor vágták a fejéhez mostanában valamennyit . .. Vissza tehát az emlékekhez!... Pattogó zeneszó árad, zászlók csapkodnak a szélben. Pasztell színű építmények, arany, ezüst, égszínkék, piros oszlopok. napkeleti hangulatú csipkés díszű ablakok, meseváros utcáin. virágos, szökőkutas parkok körül. Tarka emberfolyam zsongása hullámzik. Táncos lábak, fényes csizmák körül libbenő szoknyák selyme suhint. Pohár cseng, klarinét riogása kacskaringózik. pecsenyeillat hömpölyög ... Dalol a Botos-brigád, a mezőgazda- sági kiállításon örül a sikernek — a fővárosban. Huszonegy mázsás búzatermésükkel országos dicsőséget szereztek. A leglátványosabb pavilon közepén gömbö- lyödik néhány zsák, nyitott szájukon majd kicsordul az aranyló búza. Mögöttük — háttérnek — a brigád életnagyságúra nagyított képe, mindannyian benn állnak a vállig érő szőke búzatengerben ... Keze most szíve táján kaparász; magas kormánykitüntetés helyén ... Ez volt még tavaly ... A belső vívódás annyira kiütközött Botos Bálint arcán, hogy Takács József elnök az előadó mögé hajolva súgta oda a párttitkárnak. — Csak már vége lenne... Mást érdemelne ez az ember. E pillanatban ért Babosik vádbeszéde farkához. — Botos elvtárstól ezért vonjuk meg a bizalmat! — jelentette be gyászosan, majd fennkölt hangsúllyal jelentette be. — Elvtársak! Magasabb szempontokat is mérlegre téve olyan döntés született, hogy brigádvezetőként az az ember kövesse Botos Bálintot e fontos tisztségben, akit sokszor ért méltatlanul sérelem éppen Botos elvtárs részéről. Koczog István ez az ember. Szintén középparaszt, tehát senkit nem érhet az a vád, hogy talán a volt középparasztokat akarjuk kitudni a vezetésből. Ismerik őt, aki feleségével együtt munkálkodik a közös felvirágoztatásán, sőt legújabban dolgos kezű fiát is 'behozta a szövetkezetbe — két gyönyörű lóval... Tessék elvtársak. kíván-e szólni valaki? Koczog összezsugorodott, amilyen kicsire csak tudott. Fel nem nézett volna a fél világért sem. Igaz, Rontóné — Erzsiké komolyan célozgatott ilyen irányú fejleményekre, s az ő szerepének megváltozására, de igazán nem tudott benne hinni mind ez ideig. Ült hát. mint egy darab fa, s ha valaki választ kér tőle, talán még nevetne is furcsa szorultságán. Hiszen eddig azért keringélt a szövetkezeti élet peremén, hátha egyszer sikerül simán visszajutni az egyéni világba, a függetlenségbe. Ha már megszedte magát ... S most ez a brigádvezetőség a közösségi életforma közepére rántja. De tiltakozni se mert volna ... Csak hát nehezebb lesz megoldani, fenntartani a jövőben a Monokival való üzleti kapcso- lalot. Rontóné meg sápadtan, pattanásig feszülve drukkolt: hátha kitörnek a Botos-pártiak? De biz' azok konokul hallgattak. Nem tudni miért csinálták ezt a cirkuszt? Kész helyzet elé állították a brigádot. Nem lenne tanácsos ellenszegülni. Van, aki korábban megszenvedte a szókimondását követő „elbeszélgetést ’ . . . Veszedelmes egy nő ez. a Rontóné. Valaki biztosan áll a hátamögött, mert lám, még ilyen embernek is kitörte a nyakát. mint ez a Botos. (Folyt.)