Petőfi Népe, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-07 / 56. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET GÁL FARKAS: Utóhang a télhez Zuzmarás tél, deres tél ingemben mit kerestél? Jégszilánkkal vert erdőt, véraláfutás-mezőt, libabör-sivatagot, kihűlt mellbimbó-napot? Köldök-krátert, csont-hegyet, megkövült szerelmeket, karbonkori csókokat, meleg lánykéz-lenyomat pókhálós szerkezetét, bikanyállal írt mesét? Ezt kerested, ezeket? Lihegtél és remegett minden csontod, porcikád, jéghegyes Grönland-pofád. Csurgó nyálad megfagyott, azt hitted halott vagyok, azt gondoltad szerelem omlott kútja a szívem, döglött vulkán, hómezö jégkopjafás temető . . . Hozzám értél s százezer volttal égettelek el. Irodalmi folyóiratok vidéken A Pannónia rajzfilmstúdiót majd az irócsoportot bemutató cikkeink után mostani számunkban egy újabb, alapvetően fontos műhelyről, műhelyrend- szerről: irodalmi folyóiratainkról mondja el véleményét Csapody Miklós, a Művelődési Minisztérium irodalmi osztályának munkatársa. A továbbiakban is tervünk marad, hogy szellemi életünk műhelyeit be­mutassuk, a* működésükkel kapcsolatos kérdésekre, gondokra visszatér­jünk. AZ UTÓBBI évtizedekben min­dig élénk viták folytak arról, hogy milyen is volt az elmúlt időszak magyar irodalma, az új törekvé­sek miként határozták meg fej­lődésének irányát, s hogy vajon a 60-as. vagy 70-es évek termé­se hozott-e jelentősebb müveket, gazdagította-e jobban önismere­tünket. Ezekben a vitákban nem min­dig értett egyet olvasó az olvasó­val, és kritikus a kritikussal; azt azonban senki sem vonta kétség­be. hogy az élő irodalomnak mennyire fontos szervezőműheiyei a fővárosban és vidéken szerkesz* tett irodalmi folyóirataink, ame­lyek az élmény frisseségét kínál­va adják az olvasó kezébe a ver­set, a novellát, a drámát, és részt vesznek a szellemi élet folyama­tainak alakításában is. Irodalmi lapjaink csak a hetvenes években megnőtt kulturális szerepét állí­totta középpontjába a Debreceni Irodalmi Napok 1980-as tanács­kozása is, amely a műhelyek jel­legzetességeit és fejlődésüket vi­tatta meg. Folyóirataink'számukat és szín­vonalukat tekintve egyaránt fej­lett és változatos mai rendszere a felszabadulás után alakult ki; ez a mintegy 20 lapból álló „szer­kezet" azonban lényeges újdonsá­got jelentett a korábbi folyóira­tok életéhez képest, mert a mű­helyek nem irányzatonként és csoportok szerint, hanem a terü­leti elv alapján szerveződtek meg. A fővárosban működő lapok mel­lé az elmúlt negyedszázadban az ország minden fontosabb szelle­mi központja megteremtette a maga folyóiratát, s ezek ma már a saját erőikre támaszkodva, a központi és a megyei irányítás segítségével járulnak hozzá az új művek keletkezéséhez, „szer­vezik” az irodalmat, és szólnak bele erejükhöz mérten az egész ország kulturális életébe. E fo­lyóiratok közül azok, amelyek a tájék, a hagyomány indításai nyo­mán, az országos és a helyi sze­rep egészséges arányában önál­ló és sajátos arcéit tudnak ki­alakítani, vidéken szerkesztett országos jelentőségű lapokká vál- tak. A VIDÉKI MŰHELYEK meg­élénkülése, tájékozódásuk és sze­repfelismerésük a hatvanas évek végére esett, igazán jelentőssé pe­dig a hetvenes évek második fe­lében váltak. A városi-táji ha­gyományok felvállalásával, és az irodalom sokszínű valósága nyo­mán ekkor lett a pécsi Jelenkor az új és kísérletező irodalom fó­ruma, a szombathelyi Életünk a fiatal nemzedék, és a csehszlo­vákiai magyar irodalom közve­títője, a szegedi Tiszatáj a kelet­európai és külföldi magyar iro­dalom megismertetője, a deb­receni Alföld a hagyomány és modernség összekapcsolója. a miskolci Napjaink és a tatabá­nyai Új Forrás pedig a pubücisz- tikusabb valóságfeltárás műhe­lye, a fiatal írók megjelenési he­lye. Nem minden hagyomány és előzmény nélkül, mégis szinte e semmiből indult meg 1969-ben a kecskeméti Forrás is. amely a Veres Péter-i „országban, nép­ben. nemzetben való gondolko­dás" feladatát vállalta magára, a maga lehetőségeivel is hozzájá­rulva a valóság elemző, közgon­dolkodást és politikai cselekvést segítő megismeréséhez. Első szá­mának élén Pozsgav Imre 1919 című emlékezése állt. Hatvani Dániel és Simonyi Imre verseit Ady- és Sinkó-tanulmánvok kö­vették; itt mutatta be Szekér End­re Buda Ferencet, és javasolta Ortutay Gyula a Magyar Paraszt­festők Múzeumának kecskeméti megalapítását is. AZ INDULÁS nehézségeire utalt Veres Péter, amikor az új folyóiratról ezt írta; „Megérke­zett hozzám is a Forrás. Ed is ol­vastam mindjárt, majdnem az egészet. Nagy gond ez, nagyon nagy, már én is többször írtam róla: sok-sok értelmiségi ember — köztük alkotó értelemben is tehetséges — van a városokban, de mindmáig nem sikerült fo­lyamatos szellemi életet létre­hozni, jóformán sehol sem. És főleg az nem sikerült, hogy a la­kosság — a nép — komolyan ve­gye a helybeli irodalmat, a művé­szetet". A „hőskor” nehézségei után a Forrás rövidesen megtalálta az országos és a helyi jelleg sze­rencsés arányait, és programjá­nak másútt élő írókat, költőket és szociográfusokat is megnyert, közöttük Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Féja Gézát, Szabó Pált, és a fiatalabb nemzedék számos tagját is bevonta belső munkájá­ba. < Programja és profilja kialakí­tásában a szépirodalom, a szo­ciográfia és a művészetek hár­masságára épített, felvállalta a néphagyományok, a paraszti kul­túra értékeinek megőrzését, a folklór és a szellemi hagyomá­nyok kutatási eredményeinek nyo­mon követését, s a határontúli magyar irodalom, művészet köz­vetítését is, a kortárs szépiroda­lomban pedig a szociografikus szemléletmód, a műfaji változa­tosságában is egységes, elkötele­zett cselekvésigény kifejezését. Gyakran állít össze tematikus számokat néprajzi, őstörténeti írásokból vagy esszékből, em­lékezetes alkalmakkor pedig a magyar tudomány, művészet és irodalom legnagvobbjainak örök­ségét veszi számba. Legszínvona­lasabb rovatai a paraszti kultú­ra, az életformaváltás és a je­len társadalmi kérdéseit vizsgá­ló Való világ, a hagyományokat tudatosító Műhely, de a Szemle kritikai írásait is tanulsággal ol­vassa szakember és érdeklődő egy­aránt. Törekszik a lap az olvas­mányosságra is, mégis talán itt. a szépprózánál támadhat erősebb hiányérzete a lapot kézbevevő ol­vasónak. Az idén tizennegyedik évfolya­mába lépett Forrás 1972 óta.szo­ciográfiai pálvázatokkal. tanács­kozásokkal és az írócsoporton ke­resztül is építi kapcsolatrend­szerét, 1973 óta pedig figyelemre méltó könyvkiadási tevékenysé­ge nyomán évi 2—3 karcsú kötet is a nevét viseli. A Forrás-köny­vek már — legutóbb Szekér Endre Érték és Írás, valamint Pintér Lajos Európai diákdal című esz- szé-, illetve verseskötete — az Országos könyvterjesztésbe is be­kerülnek, ezáltal a Bács-Kiskun megyei Tanács kiadásában meg­jelenő sorozat darabjai mindenütt hozzáférhetők lesznek. (Itt említ­jük meg a Katona József Megyei Könyvtár értékes kiadványát, a Forrásnak és elődjének, a Kis­kunságnak a repertóriumát köz­readó kötetét, amely jelentős hoz­zájárulás folyóirat-történetünk majdani feltárásához). A FORRÁS átlagosan havonta 3500 példányban jelenik meg; az, hogy az iránta megérdemelten élő érdeklődést nem mindig, és nem mindenütt sikerül — immár évek óta — kielégíteni, elsősor­ban a terjesztés mulasztása. A Forrás több mint egy évti­zedes működésének eredményei — hibái és erényei egyaránt — arról tanúskodnak, hogy a lap megtalálta helyét a szocialista ma­gyar folyóirat-irodalomban. Ala­kítója lett a kortárs irodalomnak, fejlesztője az egészséges irodalmi munkamegosztásnak, megkülön­böztető jegyeit pedig ezen a tá­gas körön belül alakította ki. Pro­filjának változatlanul fontos — de csak egyik — eleme maradt a helyi hagyományok ápolása, és a sokat emlegetett jó országos­helyi egyensúly megteremtésével sikerrel törekszik a valóban or­szágos fontosságú társadalmi-kul­turális problémák valósághű és íróilag igényes, elkötelezett fel­tárására. Csapody Miklós BODRI FERENC MŰHELYÉBEN Hiszek abban, hogy megértenek Akik ismerik őt, tudják, mennyire szerény. Amikor tár­saságban az kerül szóba, hogy miként fest, rajzol, alkot, akkor legtöbbször ideges mosollyal, de szerényen hárítja el a kérdést. Kecskeméten, a László Károly utcai otthonában életéről, munkáiról beszélgetünk vele. Hozzáteszem; hosszú időn át nem akart „kötélnek állni'’.-r- Nem zavarja ez a beszél­őn és? — Nem akarok, soha nem is akartam szerepelni. De az értel­mes beszélgetéseknek mindig is híve voltam. — Szokott töprengeni a saját Ilii áfásán? — Sokszor van furcsa érzé­sem. Elgondolom, hogy egyálta­lán minek ez az egész? Hogy koll-e vajon az. amit én csiná­lok . .. — Kell valami különös hangu­lat. körülmény ahhoz, hogy al­kotni tudjon? Nehéz eltalálni azt a számom­ra fontos és derűs hangulatot, amely nélkül nekem nem megy a munka. Es csak akkor tudok dolgozni iga­zán. ha vala­mi igazi örö­met okoz. — Mi lehet ez? — Nekem olykor elég az is, ha mond­juk a villany- szerelő vagy a postás. vagy az úgynevezett „szürke" járó­kelő mond egy-egy szá­momra kedves mondatot. Én ilyenkor min­dig szívesen beszélek a művészetről. é> az sem zavar, ha megmoso­lyognak. Min­dig hiszek ab­ban. hogy vé­gül is egyszer megértenek engem, és ta­lán kicsit be­fogadnak. Egyébként itt jegyzem meg' hogy sokan a művészetet csupán kedv­telésnek. szó­rakozásnak te. kintik. — Ez hiba? — Nem tu­dom, hogy tu­lajdonképpen ezt minek ne­vezzem, ho­gyan értékeljem. Egy bizonyos, hogy a magam részéről azt sze­retném. ha mindenki életszük­ségletnek tartaná a művészetet. — Ahhoz, hogy Bodri Ferenc így gondolkozik, hozzájárult a képzőművészeti főiskola? — Azt hiszem, igen. Művészet­centrikus lett az ember. József Attila írta annak idején, hogy ha nem írna verset, „elgörbülne a világ gyémánttengelye”. Nos. én ezt a mondást igaznak ér­zem minden művészetre. Ugyan­akkor el kell mondanom azt is, hogy a fentebbi mondás min­den művészre vonatkozik; ám ne higgyük, hogy általában ilyen a világ. Sajnos, nem ilyen. Ah­hoz, hogy így legyen, eléggé át kell még rendeződnünk. Leg­alábbis akkor, ha el, akarjuk kerülni, hogy amolyan futóbo­londnak nézzenek bennünket. — Mit tart fontosnak ahhoz, hogy mint művész képes legyen megtalálni életében és alkotói munkásságában a helyes ará­nyé kát? — Legelőször is ehhez nagyon sokat kell töprengeni. Nagyon sok belátás és beleérzés szük­séges ehhez. Nem szabad egysí­kúnak lenni, sőt nem szabad csupán művészeli régiókban gondolkodni. Nemcsak a művé­szetekre. de azon túl a minden­féle életvalóságokra kell gondol­nunk. Amikor az arányok kiala­kításáról beszélünk, nem hagy­hatjuk figyelmen kívül az egyé­ni művészeti törekvéseink és a mindenkori társadalmi valóság közötti összefüggéseket. Szerin­• József Attila-illusztráció. tt-m a nagy társadalmi-gazdasá­gi—filozófiai folyamatokba kell beilleszkednünk. — Minden jel szerint eddigi tanulmányai során megtanulta a szükséges technikai tudást, elsa­játította a kellő színérzékenysé­get, a korszerű szemléletet. Mi az, ami még hiányzik? —A saját életművem főbb vo­nalainak a kirajzolódasa. Úgy érzem, hogy ezért még nagyon meg kell küzdenem. Szerintem minden alkotónak kutyaköteles­sége. hogy megszenvedjen a mes­terségbeli tudásérv az eredmé­nyes kifejezés módozataiért. — jVfi az, ami ilyen tekintet­ben hiányzik még? — Elsősorban a szellemi mű­hely. Az a lehetőség, hogy má­sokkal együtt «aponta tudjam ellenőrizni önmagamat, sőt. ha szükség van rá. akkor korrigál­ni is a munkáimat. Ezt egyelő­re nélkülözöm, remélem, hogy már nem sokáig. — Mi az, ami festésre, rajzo­lásra, alkotásra ösztönzi? — Elsősorban az, hogy én so­ha nem tudom elmondani egy munkámra, hogy ez már ké­szen van. Mindig azt hiszem, hogy van még mit alakítani rajta. — Hogyan, milyen módszerrel dolgozik? — Lehet, hogy ezt sokan fur­csának tartják, de én so­ha nem egyetlen képemen dol­gozom egyidőben. Több féligkész képem van a szemem előtt, és a látványuk mindenkor újabb munkára ösztönöz. Furcsa ez. de engem az ilyesmi jórészt pihen-, tel is. — Szeret beszélni a műveiről? — Én nem hiszek a jóbeszédű alkotóknak. Mondjon el mindent önmagáról a kép. — Gyakran rosszkedvű? — Meglehetősen sokszor le- lcmbozódok. Az ujjaim közt szétíolyik az idő. Ilyen tekintet­ben az anyámnak sokat köszön­hetek, aki értő gondoskodással nyomon követi lépteimet. — Mi az, ami a legfőbb örö­met jelenti? — Ha kissé jobban meg tu­dom szervezni az életemet. Vagy ha nagy-nagy magányosságaim után jó szívvel az emberek közé mehetek. Ilyenkor azonban sok­szor fájlalom, hogy a nagy ro­hanásban kevés idejük jut egy­másra társaimnak. — Mit mondana el önmagáról még? — Erre válaszként legszíveseb­ben Delacroix naplójából idé­zek. mely így hangzik: „Nincs olyan ember, lakiben erősebb lenne a. társas-érzés, mint ben­nem. Ha olyan emberek közt vagyok, akik tetszenek, általá­ban örömmel teremtek kapcso­latot velük. Mindenkit barátom­nak érzek, a jóakarat vetérel, tetszeni vágyom, azt akarom, hogy szeressenek." A Kecskeméten élő művész most 38 éves. Kecskeméten született, az édesapja konzervgyári munkás volt valamikor, és az édesanyja házmester egy kicsi bérházban. A képző- művészeti gimnázium és a főiskola után rendszeresen szere­pelt és szerepel jelenleg is egyéni és csoportos tárlatokon. Munkájával többek között kiérdemelte a tanács ösztöndíját. Tagja a Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapjának, valamint a Képzőművészeti Szövetség középmagyarországi területi csoportjának. Sok egyéb mellett különösen kitűnt az általa elkészített József Attila-illusztráeiókkal. Varga Mihály Tóth István zaklatott idők (60.) Bálintra meg csak úgy zu­hogtak a vádak. A kultúrterem nagy dobbá változott, melynek kifeszített bőrén dübörögtek, ro­pogtak a szavak, mint fáradha­tatlan dobverők hangjai. Megrok­kanva állta a hazug, álnok szín­játékot. Inge alatt jeges pata­kocskák peregtek a testén. Élete Utolsó éveinek mozaikja bolond zajlásnak indulnak fájdalmának áradásán. Kapna, de mennyire kapna utánuk. Jöjjenek, ma­radjanak, hogy beléjük kapasz­kodhasson! Mert ez lehetetlen, ami van. Nem ő az. akit itt te metnek. Törekfelhő csiklandozza ar­cát. ott kavarog a cséplőgép vé­génél. lobog a napfényben, ő az asztag tetején, olyan magasan, hogy kalapjának konya karimá­ja majdcsaknem az ég kékjébe dörzsölődik. Kövér kévéket kap villája hegyére, s a kalászokat rezegtető nyaláb zizzenve száll másik, tündöklő hegyű villára ... Mariska törekhordó. Haját, szá­ját kendő takarja a csípős por elől. Ahogy párjával a rúdnak veselkedik, szeme beszédesen pil­lant az asztag tetején küzdő erős kis emberére ... Első éves háza­sok voltak akkor. Először csépel­tek együtt-a Május 1. földién. Nemrég lett brigádvezető s az ő bandájuk megyei díjat nyert... — Botos elvtárs gőgjében meg­feledkezett a Dártfegvelemről. Ahelyett, hogy segített volna ta­pasztalatlanabb elvtársakon, le­rombolta tekintélyüket a fejlesz­tés alatt álló faluban... Mint dermesztő zimankó — úgy vágott bele a kegyetlen be­széd a szép emlékekbe, de ezek még bírták az ellenállást. Talán azért is — sejlett fel Bálintban a magyarázat —, mert már kí­vülről tudta, vétségeinek melyik csoportja következik. Annyiszor vágták a fejéhez mostanában va­lamennyit . .. Vissza tehát az em­lékekhez!... Pattogó zeneszó árad, zászlók csapkodnak a szél­ben. Pasztell színű építmények, arany, ezüst, égszínkék, piros osz­lopok. napkeleti hangulatú csip­kés díszű ablakok, meseváros ut­cáin. virágos, szökőkutas parkok körül. Tarka emberfolyam zson­gása hullámzik. Táncos lábak, fé­nyes csizmák körül libbenő szok­nyák selyme suhint. Pohár cseng, klarinét riogása kacskaringózik. pecsenyeillat hömpölyög ... Da­lol a Botos-brigád, a mezőgazda- sági kiállításon örül a sikernek — a fővárosban. Huszonegy má­zsás búzatermésükkel országos dicsőséget szereztek. A leglátvá­nyosabb pavilon közepén gömbö- lyödik néhány zsák, nyitott szá­jukon majd kicsordul az aranyló búza. Mögöttük — háttérnek — a brigád életnagyságúra nagyí­tott képe, mindannyian benn áll­nak a vállig érő szőke búzaten­gerben ... Keze most szíve táján kaparász; magas kormánykitün­tetés helyén ... Ez volt még ta­valy ... A belső vívódás annyira kiüt­között Botos Bálint arcán, hogy Takács József elnök az előadó mögé hajolva súgta oda a párttit­kárnak. — Csak már vége lenne... Mást érdemelne ez az ember. E pillanatban ért Babosik vád­beszéde farkához. — Botos elvtárstól ezért von­juk meg a bizalmat! — jelentette be gyászosan, majd fennkölt hangsúllyal jelentette be. — Elvtársak! Magasabb szempon­tokat is mérlegre téve olyan dön­tés született, hogy brigádvezető­ként az az ember kövesse Botos Bálintot e fontos tisztségben, akit sokszor ért méltatlanul sérelem éppen Botos elvtárs részéről. Koczog István ez az ember. Szin­tén középparaszt, tehát senkit nem érhet az a vád, hogy talán a volt középparasztokat akarjuk kitudni a vezetésből. Ismerik őt, aki feleségével együtt munkál­kodik a közös felvirágoztatásán, sőt legújabban dolgos kezű fiát is 'behozta a szövetkezetbe — két gyönyörű lóval... Tessék elvtár­sak. kíván-e szólni valaki? Koczog összezsugorodott, ami­lyen kicsire csak tudott. Fel nem nézett volna a fél világért sem. Igaz, Rontóné — Erzsiké komo­lyan célozgatott ilyen irányú fej­leményekre, s az ő szerepének megváltozására, de igazán nem tudott benne hinni mind ez ideig. Ült hát. mint egy darab fa, s ha valaki választ kér tőle, talán még nevetne is furcsa szorultságán. Hiszen eddig azért keringélt a szövetkezeti élet peremén, hátha egyszer sikerül simán visszajutni az egyéni világba, a független­ségbe. Ha már megszedte ma­gát ... S most ez a brigádveze­tőség a közösségi életforma köze­pére rántja. De tiltakozni se mert volna ... Csak hát nehezebb lesz megoldani, fenntartani a jövőben a Monokival való üzleti kapcso- lalot. Rontóné meg sápadtan, patta­násig feszülve drukkolt: hátha kitörnek a Botos-pártiak? De biz' azok konokul hallgattak. Nem tudni miért csinálták ezt a cirkuszt? Kész helyzet elé állí­tották a brigádot. Nem lenne ta­nácsos ellenszegülni. Van, aki korábban megszenvedte a szóki­mondását követő „elbeszélge­tést ’ . . . Veszedelmes egy nő ez. a Rontóné. Valaki biztosan áll a hátamögött, mert lám, még ilyen embernek is kitörte a nya­kát. mint ez a Botos. (Folyt.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom