Petőfi Népe, 1982. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-28 / 50. szám

/

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

Bemutatjuk

a Duna—Tisza közi írócsoportot

Túl vagyunk az írószövetség közgyűlésén, lassan sor kerül arra, hogy az írócsoportok is számot adjanak végzett munkájukról. Keveset tud a közvélemény az úgynevezett vidéki írócsoportok működéséről. Nézzünk körül a házunk táján, mutassuk be azt a csoportot, amely Kecskemét központtal alakult, s amely a Forrás irodalmi folyóirat köré tömörülő írók közössége, hivatalos nevén a Magyar Írók Szövetsége Duna—Tisza közi csoportja. .

Az írószövetség alapszabályából hadd idézem azokat a sorokat. amelyek működésünket szabályozzák: ,.A szövetség helyi csoportokat szervezhet olyan vidéki központokban, ahol legalább 5 írószövetségi tag lakik ... A helyi csoportoknak az a feladata, hogy a szövetség budapesti székhelyétől távolabb élő írók számára is lehetővé tegye a szövetség munkájában Való részvételt. Munkájukat a helyi lehetőségek figyelembevételével végzik, kiépítve partnerkapcsolatukat a vidéken szerkesztett folyóiratokkal és a megyei művelődési szervekkel.”

Talán nem érdektelen idézni azt is, hogy az írószövetség legutóbbi tájékoztatója hogyan ad hírt róluk. A tájékoztató szerint az írószövetség 537 jelenlegi tagja közül 102 öl vidéken. Ez a teljes tagság egyötöde. Ha figye. lembe vesszük azt, hogy Budapesten vannak a könyvkiadók, a vezető irodalmi folyóiratok és hetilapok, ott van kézközeiben az írók számára munkahelyet, megélhetést jelentő filmgyár, rádió. televízió, akkor természetesen érthető, hogy íróink legnagyobb része a fővárosban él. Viszont, ha figyelembe vesszük, hogy kultúránknak, szellemi életünknek olyan vidéki központjai vannak, mint Pécs, Szeged, Debrecen például, s ha figyelembe vesszük, hogy immáron országos jelentőségű folyóiratokat szerkesztenek vidéken, ezeket: a szegedi Tiszatájat, a debreceni Alföldet, a pécsi Jelenkort, és nem utolsósorban a kecskeméti Forrást az irodalomtörténet is „vidéken szerkesztett, központi jelentőségű” folyóiratként értékelte legújabban, s ha figyelembe vesszük, hogy az ország Budapest városhatárain kívül milyen arányokban folytatódik, akkor nagyon kedvezőtlen ez az arány. S akkor talán nagyobb figyelem esik azokra az írókra, akik vállalják, hogy az egyötödhöz tartozzanak. De mondjuk ki azt is, a , tehetség próbája és mértéke nem ez: aki tehetségtelen, költözhet Párizsba, ott is teh'etségtelen marad. Nem akarok ebbe belebonyolódni. Az egyik fa a hűvösebb éghajlatot szereti, a másik pedig a napot, a tengert kedveli.

Visszatérve az írószövetségi összegzéshez, a tájékoztató elmondja, hogy jelenleg hét vidéki írócsoport működik, • mégpedig Pécsett, Szegeden, Debrecenben, Kecskemétem .Miskolcon, Székesfehérvárott és Szombathelyen. Ezen csoportok ne zárkózzanak be közvetlen környezetükbe, mégcsak megyéjük-, be sem, hanem legyenek egy-egy tágasabb ölelésű terület irodalmi gazdái.

S a beszámolóban itt egy örömteli rész következik, igaznak is tűnik, érdemes tehát szó ■ szerint idézni: „Csökkent a vidéken, induló írók Budapestre költözése, ezzel szemben gyakoribbak lettek á Budapestről vidékre telepedések. Ez is azt jelzi. hogy a vidéki irodalmi műhelyek, amelyeknek szerves részei az írócsoportok, ma már nemcsak kiröptető erővel, de meg-' tartóval is rendelkeznek.”

Nem egyetlen dologról beszélünk, amikor 'az írócsoportról szólunk, amikor ennek a megtartó erőnek a legfőbb letéteményeséről, a Forrás folyóiratról beszélünk, amikor megyénk, területünk egyéb kulturális műhelyeiről, az írók mellett a rajz- filmesekről, keramikusokról,

színháziakról és másokról, amikor a „műhelyhez” tartozás előnyeiről, hátrányairól, amikor a vidéken élés előnyeiről, hátrányairól esik szó. De egy kérdéskörről: szellemi Jetünkről, kultúránkról. S olyan kérdésrendszer ez, melynek megannyi ösz- szetevőjét megismerni és megismertetni legfőbb feladatunk lehet a jövőben is. De nem is jól mondom—írom; legfőbb feladatunk az, hogy műhelyeknek a kereteit kialakítsuk, a meglevő- ' két őrizzük és továbbfejlesszük, a munkánkat elvégezzük.

Kik is írócsoportunk tagjai jelen pillanatban? Buda Ferenc költő. Hatvani Dániel költő, szo- ciográfus, a Forrás főszerkesztője, Kunszabó Ferenc író, szociog- ráfus, Raffai Sarolta író, Zám Tibor író, szociográfus. Közbe- vetőleg mondom el, hogy ők a csoport megalapozói. Kiss Benedek költő, Keresztes Ágnes költő. Utassy József költő, s e sorok írója. Ugyanakkor hadd mondom el, hogy a csoporthoz tartozónak kell venni azokat a fiatalokat is, akik az írószövetség fiatal írók körében tevékenykednek : Csató Károlyt, Dobozi Esztert. Hideg Antalt. Le- zsák Károlyt. Sietve leltárt készítek: 13-an vagyunk, Kecskeméten vagy .környékén ebből nyolcán élünk, öt társunkat, ez is érdekes lehet, a Forrás, a folyóirat vonzza és köti a fővárosból — mégis egy vidéki írócsoporthoz. Kinek-kinek a csoporthoz tartozás, a műhelyhez tartozás bátorító, jó érzését kívánom. azzal együtt, hogy — Nagy László gondolatát idézve — a fe-* hér papír fölött, írás közben, mégis csak magunkra hagyatkozunk.

Pintér Lajos.

a Duna—Tisza közi írócsoport titkára

UTASSY JÓZSEF:

Mikor

nekivágtam

Már őrségváltásra sorakoztak lassan az ötvenes évek,

mikor nekivágtam fényes toliammal a szavak sűrűjének.

Augusztus fáradt-szép testére rátapadt izzadt zubbonyzöldje, s a zsendülő gondok az éveim ágát lehúzták a földre.

És micsoda vágta volt. micsoda vágta!

Elnéztem, hogy rohan: sisakos toliam a söré nyes gondolat boldogan, boldogan.

Balanyi Károly grafikái

A Kecskeméten élő Balanyi Károly ahhoz a háború utáni nemzedékhez tartozik, amely legfontosabb feladatának saját kora dokumentálását, közvetlen múltunk és jelenünk művészi feljegyzéséi tartja. Következetes szigorral regisztrálja lapjain a tényeket, akár egy konkrét eseménysorra utal hazánk történelméből, akár a hetvenes évek politikai feszültségét jelzi egy farmering hátán felsö- tétlő géppisztoly-sorozattal, egy preparált galambbal. Közérzetjelzéseiben is tisztán körülhatárolt szituációkból indul: például a lakótelep négyzethálóval jelölt zárt konstrukciójában egzisztálnak azok a motívumok, amelyek a témához kapcsólódó különféle érzelmi asszociációkat, szorongást, kapcsolathiányt. közönyt társítják.

1 '{i .r-7*

* Küzdelem

• Alvók.

Balanyi a tudatot minden esetben az érzelem elé helyezi. A törvényt kutatja a véletlennel szemben, a rendet önmagában és a világban. „Szabálya nincs az okoskodásnak, de szent a dolgok alaptörvénye” — írja egyik lapjára a festőbarátjától kölcsönzött, önmaga számára is meghatározó gondolatot.

Balanyi Károly szabadiskolákban és önképzéssel jutott annak a technikai tudásnak a birtokába, amellyel ma már minden nehézség nélkül kifejezheti önmagát. Munkáival elnyerte a Magyar Nép- köztársaság Művészeti Alapjának tagságát. 1980- ban a Bács-Kiskun megyei téli tárlat grafikai díját. 1981-ben ugyanitt a Bartók-díjat. Hivatalos minősítését illetően tehát grafikus művész. Mindezzel együtt mégis amatőrnek vallja magát, mivel ez számára nem minőségi kategóriát, hanem életformát jelent. „Ez az életforma összes nehézségeivel együtt is alkalmas arra,"hogy ne függjenek műveim utóéletétől. Sorsuk alakulása ily módon már sem anyagilag, sem egzisztenciálisan nem tehet bizonytalanná. A közvetlen érdekeltség elkerülése így jóval nagyobb szabadságot engedélyez, s azt hiszem. hogy erre szükségem van.” Egri Mária

V

CR

ét sikertelen elvonókúra, s fél évig tartó intézeti kezelés tartózkodóvá teszi az embert és gátlásossá, hogy nem kezdhet tiszta lappal, mig zűrös előéletében felgyülemlett adósságait vissza nem fizeti. Kalandokba bocsátkoznia is kockázatos, mert az érzelmek bizonytalan hozamú befektetése „rizikó- faktor”: egyenes út visszafelé a pohárhoz. Ezért céltudatosan elutasítottam a kihívásokat, kerültem az alkalmakat, hogy „lazítsak”, „kikapcsolódjam”, „köny- nyítsek magamon”.

Egy kőműves kisiparosnak dolgoztam a keze alá. Nehéz, komisz melókat vállaltam, s végeztem látástól vakulásig, hogy sok pénzt keressek. Kíméletlen voltam magamhoz; és' elszánt, hogy mást sem kímélek, ha el akar téríteni célomtól. Ezért aztán kelletlenül álltam szóba még azzal a nővel is, aki nem úgy viselkedett, mintha ki akarna kezdeni velem. Kérdése ingerült volt: „Nem tudja kérem, hova a fenébe lett innen a tizenkettes megállója?” „Itt sosem volt buszmegálló.” „Na, ne tréfáljon.” „A tizenkettes a szálloda mögül indul.” „És hogy ér akkor a Moszkva térre?” „Sehogy.” De hiszen az a végállomása!” „Pesten igen, itt nem.” „Itt mi?” „A köztemető.”

Szent Mihály hete volt, sötétség, szemerkélő eső, nyirkosság. Nem volt kedvem tovább folytatni ezt az ostoba társalgást. Kezemet viharkabátom zsebébe süly- lyesztve, köszönés nélkül indultam tovább, de a nő nem sértődött meg. Kopogott utánam vagy ötven métert, azután megszólalt. „Maga hazudik. Nekem minden férfi hazudik.” „Mérget vehet rá, hogy vannak kivételek”. „Vettem már be mérget, de kimostak.” „Nagyon sajnálom.”

Egy gombafejű utcalámpánál a nő elém került, s szembe fordult velem. „Akkor ittam mérget. Károly, amikor disszidáltál.” „Maga összetéveszt valakivel.” A nő mindkét tenyerét mellemnek támasztotta, megállított, felnézett, és azt rebegte, hogy „Károly, a te Líviád téged senkivel sem téveszt össze.”

tkeresztelésem hallatán nevethetné- kem támadt. Első gondolatom az voit, hogy lódítok egyet e hívatlan lidércen, hadd keresse a fővárost, a tizenkettest, és károlyo- sitson magának egy másik férfit.' De ahogy jobban megnéztem az én Líviámat, nem maradt kételyem az iránt, hogy beteg: talán kábítószeres állapotban vizionál, talán idült alkoholizmusban ere- deznek a rögeszméi, a kezdődő delíriumban ... Ügy döntöttem, vállalom a károlyságot, amíg Líviát felügyelet alá nem helyezem. „Menjünk”, mondtam. Lívia karon fogott és engedelmesen követett. Nem adtam tudtára, hogy a kórház felé tartunk.

„Mi történt veled azután, hogy

disszidáltam?” „Megversz, ha elmondom”. „Egy újjal sem nyúlok hozzád.” „Máskor is mondtad már.” „Higgy nekem.” „Pedig most nagyon megérdemelném, hogy elkalapálj.” „Nem teszem, na!” és átfogtam a vállát.

A töredezett szövegből az állt össze, hogy miután „dobbantottam”, Lívia sokáig bőgött, azután jött a méreg, a kórház; ismeretség egy jó svádájú szélhámossal, aki odaköltözött hozzá, „a mi gyönyörű lakásunkba”, elválasztotta tőlem, s míg el nem vette feleségül, a legfigyelmesebb férfi szerepét játszotta, de azután „birtokon belül” elkezdte Líviát módszeresen „darálni”; kötekedett, tört, zúzott, rossz riibancokat hordott fel, és még akkor ő játszotta a féltékenyt: éjszakákon át faggatta a feleségét, hogy ki a szeretője. Lívia elkezdett inni: először azért, mert „a szétszakadásig fel volt spannolva”, később meg azért, mert „csak akkor érezte magát”, ha ivott...

„Nincs véletlenül zsebedben a lapos üveg?” „Én nem iszom." Cinkosan oldalba bokszolt. „Azelőtt nem köpted ki a tintát.” „Elmúltak azok az idők.”

Lívia végül mégis szétszakadt: az szakította szét, hogy a férje ráparancsolt: menjen le a Rákóczi térre „almát árulni”. Akkor nagyon berúgott, olvasatlanul aláírt egy papírt, „felmart valamennyi zsozsót”, és mire kijózanodott volna, az utcán találta magát, „birtokon kívül”. Egy ideig bárról-bárra „keccselt”. „szanaszét” aludt, azután minden összekavarodott: rémlik, hogy a Nyugatiban jegyet váltott valahova, leszállt valahol, de ez sem

biztos

.........Tényleg nincs nálad a

l

apos üveg? „Nincs.”

„Emlékszel-e mit mondtál, amikor utoljára mentünk fel anyukámhoz?”, kérdezte Lívia, míg a liftet vártuk. „Sok mindent mondtam.” „Azt mondtad, jó volna kiszedni a vénasszonyból, hogy hova dugta el a takarék- könyvét.” „És te kiszedted?” „Én igen, te meg el.”

c

/eiencse a szerencsétlenségben: az

elmeosztályon Kós Gyuri volt az éjszakai ügyeletes. Padtársak voltunk az általánosban, a gimnáziumban. Akkor elváltak az útjaink; mire ő elvégezte az orvos- egyetemet, és letette az elme- és idegorvosi szakvizsgát, addigra én is végigjártam az alkoholizmus stációit. Akkor találkoztunk ismét. Félévi kezelés után ázzál bocsátott el, hogy „tégedet nem féltelek a visszaeséstől”. Gyanítom. hogy ezt a szöveget azelőtt is. azután is eladta néhányszor.

ZAM TIBOR:

Gyuri meg nem felejtette el az ifjúkori jelbeszédünket. Líviát, mint a feleségemet mutattam )be, de úgy tettem, mintha legyet hajtanék a homlokomról. Gyuri kapcsolt. „Üdvözlöm asszonyom, örülök, hogy végre megismerhetem.” Lívia ragyogott. Máskor is kérte ő már Károlyt, hogy mutassa be a barátainak, de ő .beintett. „Nem akarom, hogy kiröhögjenek”, azt mondta . . . Őszintén Gyuri, csúnya vagyok én, slampos. züllött? . . .” Az volt. És a kacér pör- dülésnek szánt mozdulata idétlen topogássá lassult, egyensúlyvesztéssel szánalmasítva. „Lívia, maga Szép és csinos, de most kissé mintha fáradt volna. Megvizsgálhatom?” „Kösz’ Gyuri, de előbb kínáljon meg bennünket valamivel.”

Meglepett, hogy a barátom pálinkás üveget, poharakat varázsolt elő és mindhármunknak töltött. „Csin-csin fiúk”, sietett Lívia. Gyurit letegezte s visszatérésem örömére a második poharat is lehajtotta. Azután könnyű volt beterelni a paraván mögé az általam is jól ismert rutinvizsgálatra; és abba is bele- . egyezett, hogy nem zárkózik el egy alaposabb kivizsgálástól sem. Mielőtt a nővér a kórterembe kísérte volna, megcsókolt, és szavamat vette, hogy minden nap meglátogatom.

Gyúr* r.em volt kíváncsi természetű, se bőbeszédű. Amikor magunkra maradtunk, csak any- nyit mondott, hogy „teljesen kész van.” „Ajkkor mért itattad?” „Mert kész van, mert két kupica már nem számít néki”, mondta nevetve. Elvette előlem a poharat, kiitta, ismét töltött, de csak magának. Kezében reszketett az üveg és oda-odakoccant a pohár széléhez. Hirtelen rájöttem, hogy a barátom részeg. „Nem vagy te zugivó?” „Meglepne, ha az volnék?”, kérdezett vissza. Nem feleltem. A kitárulkozás tömör volt, mint egy távirat. „A lányom neuraszténiás, a fiam tolvaj, a feleségem kurva. A „Nefelejcs”- ben árulja magát, ö volt az első nő ebben a presszónak álcázott kuplerájban, aki először írt négyjegyű számot a cipőjére. Elkelt. Ha egyszer begorombulok, megölöm ...” „Próbáld meg ne szeretni.” „Már megpróbáltam.”

c?

^ znap éjjel úgy támolyogtam haza, mintha én is részeg lennék. Elfelejtett szorongások törtek rám. Inni kívántam, de szerencsére semmi sem volt otthon. Csörgőre húztam az órát, lefeküdtem, de a dupla altatótól is csak forogtam, mint az orsó. Veszélyérzetem volt. Mintha hínáros vízben csapkodnék, kapkodtam a levegő után. ' „Menekülni", ez volt az első gondolatom a vekker csörgésére.

Lajos bácsi, a munkaadóm akkor ért a ház elé. Volgája tetején kérágú létra, az utánfutóban vödrök. papirzsákok, szerszámok. „Üdülni megyünk”, mondta a gazdám. „A magyar tengernél van egy kis munka.” „Hány napos?” „Kettő-tháram. de elbabrálgatunk vele egy hétig. Minél tovább pihenünk, annál jobban tejel a tulaj... Még mindig nem vagy kész? ...”

Nem élveztem úgy a lógást, a pihentető „babrálgatást”, mint előre képzeltem. Nem sikerült elhitetnem magammal, hogy semmi közöm ahhoz a nőhöz, aki Szent Mihálykor rám akaszkodott, de ki-kilbuggyant belőlünk a nevetés, amíg a fürdőszobát csináltuk; amikorra meg kész lett — éppen

egy hét alatt —, az ajtófélfához dőlve nyihogtunk, s néztük a művet: a fekete kád, a lila csempe, a sárga W. C.-csésze és a zöld mosdókagyló ordító ízléstelenségét. A tulaj azonban el volt ragadtatva. Miután a dicsérő szavakból kifogyott, félrehívta Lajos bácsit és letejelt neki, de tőlem sem tagadott meg egy forró kézszorítást.

Itthon első utam a kórházhoz vezetett. A liftre várva azon töprengtem, mi a ráció abban, hogy az elme-idegosztályokat minden kórházban a legfelső szinten helyezik el? ...

Kós Gyuri narancsillatú rágógumin kérődzött, nyilván a pálinka szagának ellensúlyozására. Szeme véreres volt, arca puffad- tabb, mint legutóbbi találkozásunkkor. „Hogy van Lívia?” Azt kérdezd, hol van?” „Nos?” „A hullaházban”. Amikor látta, hogy megroggyanok, széket tolt alám. „Delirium trémens.” „Ha mellette vagyok, megmenthetted volna?” „Naiv kérdés, de talán nem lett volna olyan szörnyű a végkifejlet, ha abban a tévhitben hal meg, hogy van férje ...” ö. az orvos egy beteghordozóval akarta megszemélyesíteni a Horváth Károly-rögeszmét, de annak sírógörcs, dühroham, üvöltözés. átkozódás lett a vége, és természetesen gumiszobá ... Talán estig is bámulom ott a semmit, ha Kós Gyuri meg nem rázza a vállam. Azt mondta, vigasztalódjam, mert nem Lívia az első hulla, és nem is ő lesz az utolsó,- akit államköltségen takarítanak el. „Vállalom a temettetést.” „Hűséges férje, Károly?... Hülye vagy.” „Ha adsz egy pohárral, a minősítést is vállalom.”

Asztalának középső fiókjából Gyuri elővette a literest, kihúzta a dugót, a mosdóhoz ment és beleöntötte az italt. „Végezzünk az alkohollal, mielőtt az végezne velünk.” „Olyan vagy most, mint egv rossz ripacs." ..Találó jellemzés.” Száját gonosz mosolyra húzta, színpadiasán kezet nyújtott: „tégedet nem féltelek a visszaeséstől."

ívia temetése (koporsó, szertartás, sírkő s egyebek) elvitte a megtakarított pénzemnek majdnem a felét. A temetöőr évi ötszázért vállalta a sír gondozását. Az első évi bért előre kérte. Hitelezőim kifizetése elhúzódott, de végül is megtörtént. Ezután volt bátorságom visszakérni magamat a pedagógus pályára, amelyről „alkoholos állapotban elkövetett botrányokozás miatt” távolítottak el (fegyelmi úton), mert hiába kérleltek, hogy „térjek jó útra” és „legyek hasznos tagja a szocializmust építő társadalomnak”.

A kartársak és kartársnők sűrű koccintgatásokkal ünnepelték személyemben a megtért bárányt, és igyekeztek titkolni szánakozásukat, amiért én csak a limoná- dés poharat emelgetem. Szűcs Margit, a rajztanárnő volt az egyetlen, aki ugyancsak szeszmentest ivott, és nem szánakozott rajtam. Azóta, hogy összeházasodtunk, öt év telt el. Nyugalmasan élünk. Egyetlen egyszer szó- lalkoztunk össze, halottak napján, amikor a temetőbe -készültem gyertyával, koszorúval. „Mondd, kid volt nekeu ez a nem tudom, hogy hívják Lívia?” „Senkim.” „Nem értem.” „Én voltam neki a valakije.” „Hogyan?” „A hozzátartozója." „így sem értem.” „Nem baj, de többet egy szót sem Líviáról. Ezt érted?”.

Hazafelé jövet mindig tettem egy kerülőt. Utóbb már alig találtam meg a Kos-házaspár sírját: a berogyott hantot gyom verte fel, az ideiglenesnek szánt, de végül is állandósult névtábla megdőlt, a betűk olvashatatlanná mohásodtaik benne.

„Tragikus hirtelenségű” haláluk előzményeiről, amelyek a kórház legfelső emeletén, a Gyuri szobájában történtek, bizonyosat senki sem tudott. A legválószí- nűbb feltevésnek az látszott, hogy veszekedtek előbb, s az asszony magáról megfeledkezve úgy rakta keresztbe a lábát, mintha a „Nefelejts”-iben volna. A cipője talpára írt négyjegyű számtól Gyuri megőrült: ájultra pofozta az asszonyt, azután kidobta a hetedik emeletről. Hogy szándékosan ugrott-e utána, vagy a lendület szédítette-e ki, azt senki sem tudja, de mindenki lehetségesnek tartja, mert Gyuri ittas volt.

a

fr tizenkettes buszon a többi hozzátartozóhoz préselödve mindig azon töprengek, hogy miért van az elme- és idegosztály a kórházak legfelső szintjén?... És miért érez az embei bűntudatot olyan bűnökért, vétkekért is, amelyekben ártatlan, bűntelen, vétlen? ...