Petőfi Népe, 1982. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-21 / 44. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Kanvő Ferenc világa Nézem a kecskeméti Kanyó Ferenc fotóművész képeit, a sikeres kiskunmajsai kiállításán. Csak álldogálok a közepes méretűre kinagyított szocio- fotók előtt, és töprengek. Mennék már, sürget az idő, de fogva tart a látvány. Miért kerteljek ? Miért is ne vallják színt sietve? Kanyó Ferenc művészi világa rokonszenves nekem. Sőt több annál: úgy tűnik már az első pillanatban, hogy az övé egyben az én világom is. Egykor volt életemet, gyermekkoromat idézi valameny- nyi alkotása. ÁltalGk újraélem a régi napokat, a valamikori éveket. Az olykor már sejtelmes álomnak tűnő, ám annak idején nagyon is vérbő-való- ságos időket. Képein szoros összefonódásban, elválaszthatatlanul jelenik meg az ember és a táj. Például föld- szagú barázdák az emberarcokon. És sáros-nehezé- kű emberalakok a göcsörtös tájban. Eltűnődöm: mennyire változik körülöttünk a világ? Mennyiben más minden, mint abban az időben, amikor eleven valóság volt számomra — számunkra — Kanyó művészi világa? Nyilvánvalóan nagyon is sok a kü- . lönbség. Mégis: a változások folyamatában ragasz- kodóan tovább él a régi. A múlt. Az egykor volt világ. A kitűnő szociofotók nagy érdeme, hogy ez még inkább tudatosul bennünk. V. M. • Életjel I—II. KERESZTURY DEZSŐ: Egy keserű jóbarátnak Ha az élet megkeserít, mert bántanak embertársaid, ha zűrzavar nyomaszt, adjon humorod vigaszt! Nézz túl köznapi körödön, s elönt valami halk öröm: sérelmeden túljutottál, több lettél egymagádnál, mosolygásodban számtalan társad, hived derűje van: gyümölcsfa, bőven termő maradj! Veled az erdő! Kézkivirágzás Boldogságfa (Schéner Mihály rajzai) Tóth István zaklatott idők (49.) Csak hát nekünk bajosan lesz olyan szép csendes öregségünk, mint apámnak volt. A gyerekek itthagytak már bennünket. Most még megvan a 10 hold, eke, borona, fogat hozzá, meg a Kócos, meg a Csinos. De nehéz már egymagámnak. Két kéz csak két kéz. Mi lesz, ha beviszem a földem? Négy-öt esztendeig eldolgozgatok még, aztán csak kidőlök. Mi lesz velünk — aztán? A népnevelők megértették, mi nyomja leginkább Vadász Ferenc szívét. — Azt ne higgye Ferenc bátyám, hogy például jómagam nem gondolok rá: egyszer én is megöregszem — sietett aggodalma elébe Botos. — Meg hogy nekem se számítana, lesz-e kenyerem, anyagi biztonságom, mire megvénülök? — csatlakozott Kerekes, és fehér hajára mutatott. Én se vagyok már olyan messze a fájront- töl. De tudja, van a szövetkezet jövedelmének egy jelentős hányada, melyét minden évben szigorúan félretesz. Ehhez nem szabad nyúlni, ez az öregek nyugdíjalapjába megy. — Hallottam már, hallottam — töprengett fennhangon a koros paraszt. — De megmondom én, hogy vagyok a téesszel. Nagyon is megértem, mit jelent, hogy traktor szánt-vet kombájn arat-csé- pel, meg a műtrágyázás... De így öregesen olyan az ember, mint a kalickába zárt madár. Lehet, sőt biztos, hogy jobb a szabad élet — de megszoktuk már a kalickát. Ahhoz túlságosan is. hogy most már kirepüljünk belőle... — A kalickában egyedül voltak, ezért félnek a szabadságtól. Nekem elhiheti, a közösben sose maradnak magukra ... De mondja csak. Ferenc bácsi, hány esztendős is maga? — tudakolta hamiskásan Bálint. — Maholnap ötvenhét. Márpe- pedig: hatvan-fele — hazafele. — Hol van még magától az öregség! — szólt bele Kerekes is. — Nyilván ismeri Csókái Pista bácsit? Na ugye. Hetvenöt éves, de az idén is meglesz a négy és félszáz munkaegysége. Kötéllel se lehetne otthon fogni, úgy vigyáz a juihaira. Magam se hittem volna, amit augusztus 20-án saját szememmel láttam. Még a szomszéd faluból is voltak vendégek a bankettünkön. Vacsora után a fiatalok már kifogytak a műsoradásból. Körülhízelegték hát Lengyel Dávid bácsit, táncoljon már a színpadon. De az öreg csak a bajszát tekergette, kérette magát. Az egyik prücsök lány is kotyogott neki: „Csak úgy öregesen, Dávid bácsi. Nem kívánjuk mi,, hogy pattogjon.” Na, ez kellett csak. Még hogy öregesen! Félretolta a csitrit, s uccu fel a szípadra. Ügy kava- rintotta a szérűtáncot, hogy a cigányok nem győzték vele a taktust. „Nézzék már azt a taknyost!” — kiáltott valaki a nézők közül. Hát a 80 éves Patkós János berzenkedik. Már furakodott is előre, mászott felfelé komája, a hetvennyolc esztendős „taknyos” mellé. Csak nem engedi lepipálni magát egy Dózsa-téeszbelitől! Jóformán fel se ért, már a velük egyívású Kontai Károly kiabált nekik a dobogó lépcsőjéről: „Ha már így belelovaltátok az embert!” — Felpattant közéjük, és már ropta is a kopogós juhásztáncot. Milyen dacosan, hegyesen nyomta fél kezét hátravetett feléhez. másik keze ujjai közt meg forgott, pörgött a kampósbot. Micsoda figurákét rögtönöztek egymást heccelve. Nem akartuk őket leengedni a színpadról. — Vadász néném jól ismeri Kontai Károlyt, igaz-e? — Károly nyalka ember volt világéletében. Hallottuk, hogy a « tavaszon is tizenöt bárányt kapott prémiumba. — Ferenc bátyám keze alatt meg a sertések pendülnének neki,' fogadom — bizonygatta Kerekes. — Jövőre már ide is szállítanánk a prémiummalacokat. — Hát ha az ember belefog valamibe, legyen is embere annak — húzta ki magát Vadász. A gazda várta, mikör kínálják már fel neki a belépési nyilatkozatot. De biz’ azok mintha megfeledkeztek volna róla. Anélkül, hogy egy szóval is említenék, csak elköszöntek nagy barátsággal. Furcsállotta is Vadász, hogy ennek most nem tud örülni. Mikor a kapu becsukódott, olyan egy- magábanvalónak érezte magát. Míg itt ültek mellette, olyan biztonságot jelentettek. ) Az egész nagy határt magáénak érezte. De milyen különös? ... Mikor az Április 4. téesz tengerijét cse- pülte, mintha a saját kárának vélte volna, hogy néhány tag nem jó gazda módjára viselte gondját a kijelölt földjének. Eszébe jutott egy esete. Szekérrel hajtott be az Április 4. Bugái úti tanyájába, vitte nekik az öt üres zsákot, melyet vetéskor kint felejtettek. Úgy dorgálta meg, akit ott talált, mintha ő rövidült volna meg a hanyagság miatt Meg csakugyan — nagy dicsőség is az: kívülállóként kifogásolni. hogy ezt nem így kéne, én jobban tudnám! De hogy ezek még csak nem is szóltak a belénési nyilatkozatról! Tán alávalóbb ember ő Czina Mihálynál. aki már két órahosszája aláírását adta? Híre futott mindjárt. Mikor a konyhába visszatérve meglátta, amint az asszony tányért. kanalat, kést. villát, szalvétát ' rak ki az asztalra, mérgesen nekiesett, — Hogy nem volt annyi eszed, re?! Asszony létedre élengedted őket ebéd nélkül!... Mintha idegenek lettek volna. Lesül a képemről a 'bőr. Mit gondolhatnak most rólunk? — Azt hittem, nehezen várod, hogy elmenienek — szepegett szinte megbántottan Vadászná. — Azt hittem, azt hittem. .. Akkor te minek ültél be közénk ? Aztán már csak hallgatott a gazda. Kedvetlenül hörpölgette a csigatésztás húslevest, piszkálgatta az aranysárga zsírtükröket.. . Milyen jó tvolna még mindig beszélgetni. Nagyobb, jelentősebb dolgokról, mint ami délután vár még rá. A kerítést már úgy eszi meg a fene, ahogy van. Ki kell vékával méricskélni azt a kis árpavetőmagot, csekélyke búzát... Baktathat majd véle kifelé. Mert baktatás lesz az, ha szekérrel megyen is. Hányszor fordul, s porzik j«1 mellétbe azalatt a szövetkezet teherautója, mire ő kiér a tanyájára! Észreveszik, persze, az ő fogatát is ott az úton, de azt elvárják, hogy fél-szekémyomra kitérjen előlük ... Az egész napos agitációt este megbeszélés követte a tanácsházán. A népnevelők itt adták le az aláírt belépési nyilatkozatokat, melyek összeszámláfás^, csoportosítása után Tarsoly Péter, a párttitkár ünnepélyesen jelentette be az irányító „vezérkar” nevében. — Elvtársak, derekas munkát végeztek. A ma beszervezettekkel együtt T. nagyközség dolgp- zó parasztjainak több mint 75 százaléka téesztag. Ezzel a mi szülőfalunk is termelőszövetkezeti helységgé rangosodott... Az önkéntelenül felcsattanó taps, éljenző ujjongás elültével még hozzátette. — Még akkor is, ha a Per- nyés-dűlőben nem tudtunk teljes „földindulást” elérni... Kár, hogy Vadász Ferencet nem sikerült kimozdítani. „Ügy — hát Botoséknak sem sikerült” — cikázott át az öröm Rontóné agyán, s még hangosabb sebbel-lobbal futkosott a padsorok közti folyosón. Kivált, hogy megtudta — Bálinték is, mint a többség, csak három új csoporttagot szerveztek be. Míg ők hatot! íme, újfent bebizonyosodott,) melyikük fejlettebb politikailag. Akkor meg igazán megdi- csőült, mikor a legjobb szervezők közt is kiemelték az ő nevét. (Folytatjuk.) A közvetítő Beszélgetés Sára Sándorral Filmművészetünk nagy pillanatának nevezte B. Nagy László, kultúránk felelős figyelője a „magyarul beszélő” Sodrásban bemutatását. „Tíz honi filmre i’ció gondolat, érzés sűrűsödik” Gaál István és Sára Sándor to- rokszorítóan gyönyörű remekében —, így indokolta örömét. A VIT-díjjal 1959-ben kitüntetett Pályamunkások és a mannheimí fesztiválon jutalmazott Ki bírja tovább? rövidfilmek rendezőjeként már elismerte a szakmai közvélemény, amikor a Karlovy Vary-i Fődíj szélesebb körök figyelmét is fölkeltette a tragikus történet operatőrjének munkássága iránt. A tizenöt esztendeje forgatott Feldobott kő fejezi ki legtöményebben törekvéseit. .,Vállalnod kell nemcsak azt, aki vagy, de azt is, aki voltál” hirdeti Pásztor Balázs, az önéletrajzi ihletésű film főhőse. Egyénnek, közösségnek, nemzetnek tisztáznia kell azt, hogy mi is történt vele, velünk. És ami ennél is fontosabb: mi mozgatta cselekvéseinket, mi határozta meg viselkedésünket. A művész dolga: segítse a tájékozódást, a görcsök oldódását, a tévhitek oszlatását, a teljes igazság kimondását, fölmutatását. A Néptanítók című hosszú dokumentumfilm fontos mozzanat a valóságfeltárási folyamatban. Elgondolkodtatja, „megbeszélteti” nézőit. Sára Sándor, a filmművész teszi a dolgát. Ahogy lehet. Ha nincs pénz képi igényességének megfelelő játék- • filmre, akkor más műfajban tolmácsolja a katalizátorként gerjesztett, közérdekű mondandókat. Hála dokumentalista pályakezdésének, a rövidfiilm is éppen olyan fontos számára, mint a jobban számon tartott, hagyományos filmtörténet. — Jól gondolom? — ezt kérdeztem a kecskeméti Városi moziban, a Néptanítókról rendezett beszélgetés után. — Élményeim, a dokumentumfilmek készítése közben megismert történetek, problémák valóban játékfilmek alkotására ösztönöznének. De olyan jellegű játékfilmekre, amelyekben én tudok gondolkodni, tehát amelyekben az ember képekben fejezi ki magát, most nincs pénz. Mit csinálhattam? Megkeresem a filmkészítésnek azt a legolcsóbb lehetőségét, ami ugyanakkor nagyon fontos dolgokra irányíthatja a figyelmet. Az ilyen típusú művekhez, mint a Néptanítók, felvevőgép kell, néhány filmes és az az ember, aki beszél. — Éppen a megszólaltatott emberek kiválasztásától függ, hogy a mű, a rendező eléri-e célját. Hogyan talált rá az idős pedagógusokra? — Különféle témákon dolgozva sok emberrel beszélgettem. Feltűnt, hogy öt-tíz éveket átugranak életrajzuk ismertetése közben. Az idősebb férfiak alig- alig szóltak valamit az 1940— 1945 közötti időkről. Akkor gondoltam arra, hogy alaposabban meg kellene nézni, mi is történt velünk a II. világháborúban. Akik erről számot tudnak adni, lassan-lassan itt hagynak bennünket. Nem lehetünk közömbösek a II. magyar hadsereggel elpusztult, megrokkant 200 ezer emberrel. Vétkes köny- nvelműség lenne letudni ennyi honfitársunkat. Horthyék a maguk idejében érezték borzasztó nagy vereségüket, érthető, hogy igyekeztek elhallgatni, eltussolni. Föl nem foghatom, hogy mi miért nem kerestük már korábban a tragédia okait. A Pergőtűz címmel készülő húszrészes tévésorozat /remélhetően csökkenti történelmi tudatunk fehér foltjait. A doni pusztulásból megmenekült katonák között találtam rá az egykori pécsi püspöki tanítóképző vqlt növendékeire. Hitem szerint változatlanul központi helyen, ütközőpontban tud lenni egy-egy tanító. Sok minden másra is választ kapunk, ha őket faggatjuk. — Sára Sándor életében is fontos szerepük volt a pedagógusoknak? — Nagyszerű tanítóim, tanáraim voltak, sokféle pedagógust ismerek. Ez abból is adódik, hogy a hajdani 4 ’ osztályos elemi iskolát három helyen jártam, és több gimnáziumban tanultam. — A filmből megismert erős sodrású életsorsok hatottak-e a rendezőre? Megváltoztatták- e a pedagógusokról, körülményeikről kialakult véleményét? — Mint máskor, most is közvetítőnek érzem magam. Igyekszem úgy átadni a mások által megélt tapasztalatokat. hogy nem avatkozom bele az eseményekbe, nem erőltetem rá az interjúra a magam szemléletét, a bennem kialakuló tanulságokat. A néző maga vonja le a tanulságokat, a következtetéseket, induljon meg a.nézőkben a gondolkodás folyamata, mint ahogyan a ma esti beszélgetésen is megindult. Itt végül is nem volt szerepem, csak ültem, és hallgattam a kibontakozó életsorsokat. Sajnáltam, hogy nincs nálam felvevőgép, mert az elhangzottak kiegészítették, továbbgondolták a Néptanítók című filmet. A kész véleményeket vagy elfogadják, vagy elvetik, nem gondolkodnak. Ha sikerül úgy megoldani, hogy beszélgetésre, töprengésre ösztönözzön, akkor jól dolgozott az író, a filmes. Heltai Nándor BEMUTATJUK Dobozi Esztert A fiatal költőnő, akit alábbi két versével mutatunk be, közöttünk él; tanárnő Kecskeméten. A tanárképző főiskolát Szegeden végezte, verseit közük a vezető irodalmi folyóiratok, első kötete előkészületben. Érdekes, sajátos Dobozi Eszter versvilága, legfőbb jellemzője a zártság, zárkózottság. A „szeretném magam megmutatni” vallomása helyett az övé ez lehetne: szeretném magam elrejteni. Mostani bemutatkozása is ilyen: magamutogatás helyett halk, ugyanakkor hangsúltjos vallomás. Inter Ha elköltözöm innen is nem emlékszem majd semmire az egész lakótelepből egy kivilágított konyhaablaknál egyéb nem marad a függöny mögöitti moccanás egy kéz köszönése vagy egy váza tulipánjai nem tudom Janus ahogy elhagyni vágyott Váradot Adassék meg halandónak a jó halál asszanyi térdre lovagolni a kisgyere kisgyerek kezébe cuclisüveg öreganyánknak rák elől az elimádkozott végzet is magammal lenni esteiig adassék meg még jó napom a várost mielőtt elhagyom
