Petőfi Népe, 1982. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-16 / 39. szám
1982. február 16. • PETŐFI NÉPE • 5 Az általános műveltség eleme TŰNŐDÉSEK A FILMRŐL (I.) A legtöbbször azzal a céllal ülünk be a moziba, hogy szórakozzunk, kellemesen töltsük el szabad időnket, s ahol csak egy dolgot akarunk elkerülni — az uralmat . . Kialusznak a lámpák, elcsendesedik a nézőtér, kezdődik az előadás. Átadjuk magunkat a vásznon pergő látványnak, amely Marshall McLuhan szavaival ,a valós világot felcsavarja spulnira, hogy utána a képzelet mágikus szőnyegeként tekerje le róla”. Ez tehát a mozi, a film. Sorozatunkban a mágikus erőt, e kultúrahordozót, médiumot járjuk körül. Milyen szerepet is tölt be a film a társadalomban és az ember életében, milyen a művészetek között elfoglalt helye, hogyan segít(het)i az esztétikai nevelést, mennyit ér a film, ha magyar, s végül a filmklubok megyei helyzetét tekintjük át. Kulturált látás: korszerű látás Mindazon pedagógusnak és népművelőnek ajánlom Franz Werfel szavait, akik felelősek vagy felelősséget éreznek a fiatalok esztétikai neveléséért; így hangzik: „azoknak, akik hisznek, minden magyarázat felesleges, akik nem hisznek, minden magyarázat hiábavaló.” A Balázs Béla alkotta „filmkultúra” elnevezést most szándékosan bontom alkotórészeire, „filimre”-re és ,.kultúrá”-ra. Teszem ezt azért, mert 1. a filmművészet a kultúra integráns része, a vizuális kultúránk egyik meghatározója; 2. amikor a vizuális kultúrát emlegetjük, általában a látáskultúra fejlettségének színvonalára gondolunk. A kulturált látás azonban több a vizuális művészétek körében való eligazodás! képességnél. A kulturált látás: korszerű látás. Ez a korszerű látás egy tágabb élményvilágot. csiszoltabb ízlést, biztosabb ítéletalkotást, a művészetek fogékonyabb befogadását eredményezi. De amíg állami intézkedésekkel, társadalmi kezdeményezésekkel figyelemre méltó erőfeszítéseket teszünk az irodalom, a zene, a képzőművészet megszerettetésére, megértetésére a fiatalok esztétikai-nevelő szándékú orientálására, addig a vizuális művészetek — például a fotó, a film, a színház, a pantomim — esetében a spontaneitás a jellemző. Pedig napjainkban a vizuali- tás nemcsak a 'művészetekben, hanem „emberformáló környezeti kultúránkban” is egyre fontosabb szerepet tölt be. Nem frázis annak hangoztatása, hogy ma az audiovizuális kultúra korszakát éljük, töménytelen információ ér bennünket lépten-nyomon. Amit Marx általában értett a művésze- tSkre, „ha élvezni akarod a művészetet, akkor művészileg képzett embernek kell lenned”, azt Balázs Béla a filmkultúrára értette: „a filmkultúra az általános műveltség jelentős eleme. Az irodalomban, a zene, a képzőművészet mellett a filmhez .érteni’, ez is a modern műveltség követelménye.” Balázs szavai évtizedek távolából sem veszítettek súlyukból. Hogy miért? Elég, ha csak egy dologra térünk ki, hogy a film köziművelődésünknek azon területé, amely ha vesztett is eddigi presztízséből, tömegvonzását tekintve még mindig a televízió után a második. Néhány összehasonlító adat: amíg 1976-ban országosan átlag hétszer mentünk moziba (Bács-Kiskunban 6-szor, Kecskeméten 8-szor), addig 1980- ban ez a szám országosan 5-re, a megyei látogatottság 5-re, a megyeszékhelyé 7-re esett vissza. A csökkenés okai egyaránt keresendők a filmekben, a forgalmazásban, életformánk változásaiban, igénystruktúránk alakulásában. Hasznos kezdeményezés volt A pedagógia régen felismerte már a film hatékony segítését az oktató-nevelő munkában. Keleti Adolf 1913-ban már így írt erről: „A mozgószínház mint a népműveltség eszköze” című tanulmányában : „A példaadásnak, egyes erények bemutatásának nincs olyan közvetlen és hathatós módja, mint éppen a mozgókép”. Mai esztétikai-nevelő munkánkban is ehhez hasonlóra kell- (ene) törekednünk. Arra, hogy az egyetemes és a magyar filmművészetnek „ne csak” jelenkora legyen. Váljon megismerhetővé, áttekinthetővé nemzeti kultúrtörténetünk része, irányzataival, alkotásaival együtt. A televízió ebből már valamelyest törlesztett. Mert a közönség igenis vonzódik a kulturális értékek megismeréséhez. S ahogy a művészet hat a közönségére, a közönség is befolyásolja a művészetet. Ezt felismerve, a hatvanas években kezdődött a középiskolákban a filmesztétikái oktatás, az irodalomra épülve, nagy ambíciókkal és jó elgondolásokkal, a művészetek nyitásával, és nyitottságával. Aztán abbamaradt, beépülése sem a tantervbe, sem a gyakorlati oktató-nevelő munkába nem sikerült. Okát több dologgal magyarázták: — az évi 10—12 óra kevés az esztétikai ismeretek tanulmányozására (hát még elsajátítására!); hiányos volt az akkori tankönyvellátás; a feldolgozott filmtematika egyoldalúan „csak” a „már klasszikusokkal” foglalkozott, az új kísérleteket, irányzatokat figyelmen kívül hagyta; s végül, ez a nyitás, ez a kezdeményezés nem talált rá segítőkész magyartanárainkra. Ebben tanárképzésünk is okolható. Kecskeméten Bölcs István és Szekér Endre vállalta — az országban az elsők között — e nem kis feladatot. S hogy akkori munkájuk nem volt hiábavaló, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy tanítványaik közül ma többen a televízióban, filmgyári dramaturgiában, egyetemek esztétikai tanszékein dolgoznak, hasznosítva a Kecskeméten részben megszerzett, megkedveltetett, egy egész életpályát (is) meghatározó ismereteket. A hetvenes évek elején aztán „eltűnt” a filmesztétika az iskolákból, érdekes módon vele együtt az esztétikai nevelést oly kiválóan segítő önképzőkörök is megszűntek. Pedig akkor hangoztatták csak igazán, hogy „korszerűsítsük az iskolát”, „komplex módon neveljünk, oktassunk” stb. Az esztétikai kultúr ráról és kulturáltságról meg csak beszélgettünk. Ha fel is merült ezeken a beszélgetéseken, olykor vitákon az irodalom és a film (de a színház is ide sorolandó, amely azonban igazán irodalmi alapanyagot használ) kapcsolata, a döntésekben — a rossz beidegződések, a presztízsféltés miatt — elutasításra talált. Pedig az irodalomtanításba beleszőtt esztétikai filmes nevelés egyik fontos lépése lehetne a korszerű. XX. századi esztétikai nevelési szintézis létrehozásának, amely komplex módon szolgálná a fiatalok ízlésének fejlesztését. ízlést említettem, mely 1981-ben is egyaránt kulcsfogalma kultúránknak és esztétikai nevelésünknek. A művészeti nevelést, az audiovizuális tömegkommunikáció irányított bevonását már az általános iskola felső tagozatában is megkezdhetjük. (Ennek óvodáskorban történő kedvező felhasználásáról, a Pannónia Filmstúdió rajzfilmjeivel a kecskeméti óvónőképző intézetben végeztek kísérleteket.) Honffy Pál budapesti kísérleteit is figyelembe véve, sikeresen alkalmaztuk ezt a módszert Szegeden, a gyakorló általános iskolákban. Az eredmény szerény, mégis jelentős. Az új általános iskolai dokumentumok már — mint kommunikációs eszközzel — számolnak a filmmel. Ne csak másutt legyen fontos * * * A környező országokban az audiovizuális esztétikai nevelés előbbre tart: ennek csak az a szépséghibája, hogy az ottani szakemberek Magyarországon tanulmányozták és vették át módszereinket. Jugoszláviában és Lengyelországban a negyedik osztálytól, a Szovjetunióban az ötödik osztálytól kezdve foglalkoznak a gyerekek a filmmel. Magyartanáraink egyik fele mereven elzárkózik ettől a munkától. a másik fele bizonytalan, ennek kisebb része szívesen vállalt kötelességnek tekinti e tevékenységet. felismerve azt, hogy a film a XX. század művészete, a kultúra és a modern műveltség tartalmához és formáihoz alkalmazott korszerű ismeretközlő eszköz. Ezt a közelmúltban lezajlott szolnoki konferencia is leszögezte. Ezek a pedagógusok nem az irodaiam „veszteségét” látják a filmben, hanem azt a lehetősé* get, hogy a gyermek a már birtokában lévő irodalomesztétikai ismereteivel egy másik művészet területeire is képes „behatolni", s uram bocsá', még birtokba is venni. Szekér Endre a Magyartanításban így foglalta össze ezt a komplex kapcsolatot: „a filmeket gyakran néző, fogékonyabb tanuló a látványok felidézésekor sokkal vizuálisabb lesz, az elmondottak élőbbé válnak, s emellett számos alkalommal él filmes kifejezéssel irodalmi mű elemzésekor is. A drámaelemzés stilisztikai szempontból gazdagodik, a mondatok izgatottabbak lesznek, a filmélmény átforrósítja a Stílust.” De ehhez nem elég elvinni a gyerekeket a moziba, rá is kell nevelni őket a művészet élvezetére, ahogy Balázs Béla fogalmazna meg: „tanuljátok meg észrevenni a filmművészet szépségeit, hogy megszülessenek ezek a szépségek.” Ebben a nagyon is felelősségteljes munkában magyartanárainknak és az esztétikai nevelésért felelős közművelődési szakembereknek még sok a tennivalója. De ehhez azért olykor- olykor le kell vennünk a kötést a szemünkről! (Folytatjuk) Kovács István Tóth István zaklatott idők (44.) Ekkor loppal a fiúra pillantott. Látta, hogy elvörösödött, nem folytatta hát a negyvenhatos esettel. István szégyenkezett is, meg valahogy meg is melengették a hallottak. Először történt meg vele, hogy más alkot .róla véleményt. Más? Ez már az após ítélkezése volt! —' vert sebesebben a szíve. — Na és a gyűrűt visszaadtad? Megrendítő hallgatással válaszolt Piroska. — Kis madaram, beszélj hát!... Vagy... Érezte, hogy lefut fejéből a vér. . — Ne haragudj, drága Pityu- kám .. . Rettenetes helyzetben vagyok ... A fiú képtelen volt szólni. Hát mégiscsak ... — Behívtam a tisztaszobába. Csak ketten voltunk. Mondom Zoltánnak, nem akarom hitegetni, mint ahogy többször értésére adtam már, adjuk vissza egymásnak a gyűrűt. Ne rontsuk el az életünket. Lássa be, mást, téged szeretlek. Veszem le a gyűrűt, teszem elébe az asztalra. Erre megdermed, csak a fejét ingatja, halottfehér, húzódik, el onnét. Aztán rimánkodik, hogy még ne döntsék. Ő vár, majd kiforogja az idő, meglátom. Hogy neki én vagyok az első és az utolsó, s ha ilyen kegyetlen vagyok hozzá, ő inkább öngyilkos lesz, de a gyűrűt vissza nem adja, nem veszi... Meg, hogy beszél veled, ha már neked ígértem magam. Azt már nem, löktem el rólam a kezét, mert majd eltörte már a karom. Rólam, felőlem ne egyezkedjen senki. A sorsomról én határozok. Fölkaptam a gyűrűt, a kezébe tettem, de mintha megbénult volna, kihullt a tenyeréből. Nem hajoltam le érte. Nagy, eszelős ordítás, hogy akkor ő rohan a vonat alá, és már vágta is ki az ajtót. Át a lakáson, végig a gangon, feltépte a kaput, s dü- börgött el az ablak alatt, ki a vasúti töltés felé... Nem volt szívem... Utána!... Ügy jött vissza velem, mint akinek elment az esze ... — Most mit csináljak?... Még azt is kibírni, hogy miattam ... Koczog Pistával megfordult a mindenség. Szinte egyszerre borultak össze. Inkább támaszt kerestek a másikban, mert úgy érezték, kiment lábuk alól a talaj. Remegtek, de sírni se tudtak már. Felettük hidegen világított a hold. A kihalt korzóra fenyegetőn redőzték hulló vakolatos homlokukat a vén középületek. A piac óriási kékesfehér medencéjében néma jégkockákká fagytak a macskakövek. — A mi padunk. Álltak a nevezetes hellyel szemközt, kívül a rácskerítésen. Karjuk leeresztve, szemüket nem merik felvetni. Hátha látomásként visszatérne az az este. Az most kibírhatatlan lenne ... — Várnunk kell. — Szeretsz? — És most? — Ne bánts. 4. Most hadd menjek haza egyedül... Pista sokáig nézett utána. Ke- zefejét úgy tartotta, hogy az utolsó meleg könnycsepp le ne peregjen róla. Mikor már tűhegynyi csillogott belőle bőre pikkelyén, azt meg lecsókolta. Fel ne kapja előle az éjjeli szellő. Elballagott hagy szomorúságával. A tér felett húzódó vezetéken álmos villanykörték himbálóztak. Ágyúlövésnek hatott, mikor az egyszál konflis elindult az éjféli vonathoz, és a girhes ló patkója megcsúszott a kövön. Vasárnap kora reggel ötven népnevelő gyülekezett a városi pártbizottság székháza előtt, öt órára várták a két autóbuszt, amely a f-i járásba repíti őket. Férfiak, nők, ifjak és éltesebbek mennek agitálni T. nagyközségbe, hogy a tapasztaltabbak testvéri tanácsával segítsék a termelőszövetkezeti gazdálkodás útjára a még húzódozó egyéni parasztokat.’ Miután berobogott a két monstrum, nagy zsibongással bújtak fel egymás után a népnevelők. Szívderítő izgalmakat ígér az utazás is, hát még majd a hazajövetel, amikor egy győztes nap lesz a hátuk mögött. Mert diadal lesz minden egyes belépési nyilatkozat: hitvallás az új. a jobb mellett. Rontóné úgy intézi, hogy Virág Józsefné mellé kerüljön, aki pont Kubik elvtárssal, a párttitkárral egy irányban ült le. Ez kétszeresen előnyös. Közel lesz a titkárhoz, másrészt meg — ne gondolja senki, hogy férfipartnerra vadászik. A táskák, hálószatyrok egy része a polcokon köt ki, más része meg az ölükben marad. Mire azonban a buszok elhagyják a várost, a polcokról is leszedik a csomagokat, s általános evészet kezdődik. Utazáskor legtöbb emberen erőt vesz az evés ingere, pláne így früstök tájban. Rontóné szájában is összefutott a nyál, olyan gusztusos rántott csirkecombot forgatott az ujja közt Virágné. — Vegyen elvtársnő! — kínálta őt is, de mivel a párttitkár még nem evett, Erzsiké kedvesen — hangosan elhárította. — Köszönöm, még uralkodók magamon. Kommunista számára jó akaratpróba az ilyen alkalom is. Majd ha T.-hez közeledünk már ... — és a csatába induló harcos komolyságával mé- lyedt el az országutat kísérő villanypóznák tanulmányozásába. Boldog volt, hogy Kubik elvtárs füle hallatára fejezhette ki, milyen forradalmi önmegtartóztatásra képes. Csak akkor lepődött meg, midőn a párttitkár csodálkozott rá nevetve. — Hát maga semmit se hozott. Erzsiké? Hosszú lesz még a nap — ösztökélte, és barna képe csak úgy púposodott a bicskahegyről bekapott jó falatoktól. Nemsokára csendes beszélgetés közben ejtőzött a gárda. Céljukhoz közeledve mind szótlanabbul hajoltak az ablakokhoz. Az arcukra kiült a jóleső kíváncsiság Csak az egymásra villanó tekintetek árulkodtak a torlódó emlékekről. (Folytatjuk.) SZOBOR(DARA BÖK) A RAKTÁRBAN Még megmenthető Ma már tudjuk, hogy bármilyen jólelkű is volt a jó módot önkéntes szegénységgel fölcseréló Vendel, bármennyi csodálatos gyógyulást hoztak kapcsolatba működésével, bizony érdemesebb az állatorvoshoz fordulni, ha betegség pusztítja az állatokat. Csodálható, ha ■ írástudatlan pásztorok hajdanán a vezeklő ifjútól vártak segítséget, ha büdössántaság, szájpokóvar, kergeség kínozta állataikat? Abban reménykedtek, hogy a védőszentnek tekintett állatbarát megóvja a mezőmétöltől juhaikat, megszünteti a marhavészt. Jóindulatának megnyeréséért, vagy járványok, főként marhavész elhárításáért állították föl szobrát legelők szélén hazánkban is. Főként a Dunántúlon és a Jászságban. Meg a kirajzó jászok új településein. A múlt század harmincas, negyvenes éveiben állíthatták föl a műemlék-jellegűnek nyilvánított Vendel-szobrot Petőfiszálláson. Egyike volt a legeredetibb,, leghangulatosabb népi. kötődésű emlékeinknek. Volt, mert mint erre Kiskunfélegyháza jeles helytörténésze, Fekete János fölhívta az illetékes szakbizottság figyelmét, valakik ledöntötték (?) az értékes szobrot. Az is lehetséges — közölte —, hogy az idő Toppantotta meg először Vendel szobrát és csak a megrokkant emlékművet rongálták felelőtlen emberek. A faluban is megoszlanak a vélemények arról, hogy mi is történhetett a műemlék-jellegű műtárggyal. Annyi biztos, hogy most az általános iskola egyik raktárában őrzik darabjait. Véleményünk szerint hozzáértők kijavíthatnák sérüléseit és összeerősithetnék a széthullt (széttört?) darabokat.■ Ilyen meggyötörtén is naiv báj sugárzik a magyaros, fejállású, hajviseletű Vendel-szoborról. H. N. Mintha hasonlítana a ceglédi múzeumban látható ,.pásztor.céhzász- lón” ábrázolt védőszenthez. Szívesen tudatnánk olvasóinkkal, ha fiatal kőfaragók, vagy más szakemberek társadalmi munkában vállalnák a szobor restaurálását. (Straszer András és Fekete János felvételei)
