Petőfi Népe, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-10 / 8. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET MAGYARORSZÁGI BEMUTATÓ Nagypapa látni akar benneteket Miért titkolnám? Elfogult rckonszenvvel figyelem a Kelemen László Kamaraszínházban látható előadásokat, mert új, régóta nélkülözött színekkel gazdagítják színházi életünket. A színpadi megjelenítés itt új stílusaival kísérletezve szélesítik a korszerű színház közönségbázisát. Népszerűvé vált fórumot teremt szomszédos országokban élő íróknak. Rozewitz Fehér házassága az ötvenedik előadáshoz közeledik, hosszú sorozatban ment Tolnai Ottó Végeladása. sei nem váltak sem hús-vér embereikké, sem gondolatilag vagy érzelmileg — racionálisan vagy irracionálisán — követhető gondolatok, magatartások hordozóivá. Olykor azt közílik a színpadi helyzetek, hogy a világ elvesztette szerkezetét, olykor azt, hogy ronda mechanizmus igazgatja a dolgokat. A „csináltság” hatástalanítja meghökkentőnek szánt fordulatait. A sokat markolás, összeférhetetlen, egymást gyöngítő motívumok keverése miatt ködös és zavaros Caiiki műve, noha az erdélyi szerző figyelemre méltó képességű drámaíróvá válhat. Gondoljunk csak arra, hogy milyen könnyű kézzel, milyen.találóan pontos helyzeteket teremt Kecskeméten látott drámájában is. Egy-egy pillanatra úgy éreztük: „a zárt világ kincsét” nyi- togatja a szerző. Jól indult az előadás. Sokáig reméltük: ennek a látszat-ab- szurdnak is van valami értelme. Az elgépiesedett, elbürokratizáló- dott, szexuális mámoroktól, az önkívületig hevített muzsikától bódult világban típusbútorok és típuspróbababák között ezektől semmiben sem különbözve él a Feleség és Férj egy kirakatban, mivel évek óta nem kaptak lakást. Annyira megszokták ezt a bábulétet, hogy szinte ijedten fogadják a lakáskiutalás hírét. Tömöri Péter rendező ebben az első, a „játék a játékkal” felvonásban a leghitelesebb: itt illeszkedik legpontosabban szöveg, zene, színpadi gesztusrendszer, játékstílus. A helyzet itt indokolja, megengedi a groteszk-gépies mozgást, a kirakaton kívüli külvilág és a „család” életének utalásszerű jellemzését. Rendezőileg hibátlan a második rész kezdete is: igazi kispolgári otthont rajzol föl kitűnő színészek segítségével. A továbbiakban is érződik, hogy óriási erőfeszítéssel igyekeztek tartós színpadi létre galvanizálni Csíki szövegét, de — részben a rendezést is erőtlenítő ötletszerűség miatt — az eredmény az idő haladtával egyre távolabb kerül a szándéktól. Borbáth Ottilia (Feleség), Egyedi Klára (Éva) érzett rá leginkább a mű előadásának lehetséges stílusára. A többieknek nem jutott igazi szerep, valódi színészi feladat. A díszleteket Probst- ner János, a jelmezeket Poós Éva tervezte. A zenei összeállítást a .rendező munkatársa, Tucsni András készítette. Heltai Nándor Kockázatosabbnak tűnt a Nagypapa látni akar benneteket bemutatása. Ártatlanok címmel Romániában kiadott, hazánkban nehezen hozzáférhető színdarabgyűjteményében így foglalta ösz- sze törekvéseit a szerző, Csiki László: „a dráma az emberben való hit kétségeinek műfaja. Ezért nem viseli el a megalkuvást, s csak a végletéket ismeri — úgy mint a végtelent”. A homályosnak tűnő megfogalmazáshoz hasonlóan nehezen tisztázható Magyarországon először bemutatott drámája. A kecskeméti színészekkel küldött, lapunkban is közölt levele szerint: „Egyik bemutatóján társadalmi drámának — második részét egyenesen komédiának játszották (miközben műfajilag éppen ezek paródiája). A második bemutató a hősök és helyzeteik mesterkéltségét, a kényszerű bábu-létet, a hazug tragédiát hangsúlyozta — sikerrel. Nem dőlt be az álfilozófiának és a melodrámának, mely a hősöknek és nem a színjátéknak a jellemzője.” Most légy okos Domonkos! Adva van egy mű, amely egyszerre paródia és egyszerre hazug tragédia. Elképzelhető lenne persze: azért tragédia, mert a Nagypapa látni akar hősei — hasztalan — az adott körülmények között éppen a cél elérésének lehetetlensége, képte- lenségf miatt komikusnak tűnő próbálkozásokkal — igyekeznek a társadalmi előítéletektől szabadult, cselekvő, létező, magukat és a környezetüket alakító lényekké emelkedni. Az igazság hiánya miatt — sugallja a mű, közli az említett levél-eligazítás — nem tudnak kitörni létük „üvegfalú fürdőszobáiból”, másként mondva: nem mernek, nem tudnak őszintén szembenézni önmagukkal, nem tudnak mit kezdeni előtt Balogh Tamás (a Férj), Egyedi Klári (Éva), Kiss Jenő (Róbert), Borbáth Ottilia (Feleség). Straszer András felv.) deikkel — a Nagypapával, az utódokkal, a Fiúval1—, meg egymással se. Tisztelettel elfogadnám a kortól, a világ fenyegetettségéből, az egyén korlátozottságából táplálkozó elidegenedés riadt, tiltakozó, kétségbeesett drámájának, ha az öncélú ötletek helyett hihetőbben közölné: felfogása szerint a szervezett ügyeseké a világ, amelyben jól megérti egymást a „realista” Hatalom és a színdarabban Róbert bácsiként megjelenő gátlástalan Üzletelő, mert az emberi gyengeségekre épül szövetségük. Jaj annak, aki mániákusan igazságot keres az élet minden mozzanatában. A lélek-ember és a gyomorember eleve eldöntött meccsének is tekinthetném a Nagypapa látni akar benneteket, ha a szerző betartaná saját játékszabályait és méginkább a színpadi tolmácsolás lehetőségeit, A Kelemen László Kamara- színház bemutatóján csak sejtjük, hogy miféle kulcs nyitná meg a dráma jelzéseit, utalásait, rejtjeles (vagy annak érzett) üzeneteit, de mindig csalódunk, amikor azt hisszük, hogy már-már megtaláltuk. Csiki László látszat- létben senyvedő hősei és antihőTóth István zaklatott idők (15.) Téglázott magaslatról belát a kaszinó ablakán. De még a kuglipályára is, amely pont olyan hosszú, mint a 48-as kör deszka- kerítése. A tekeállás dobja mögül öreg bodzafa zilált lombja hajlik kifelé. Kék árnyával cinkosan takarta be a két fiatalt ezen a holdvilágos estén. Csenda Piroska háttal támaszkodott a kerítésnék. Keze elveszett ifjú Koczog István két markában. — Itt a végállomás — lesett ki a lány arrafelé, ahol a járda halvány kis iramodással elkanyarodik. — Ide nem látnak el a szomszédok se. — Meddig kell még bujkálnunk? — szomorkodott a legény. — Ne búsulj, Pistukám. Ügy is a tiéd leszek. Nem engedek beleszólást a sorsomba ... Még nagyanyámnak se ... Ő erőltette azt az eljegyzést, tudod. Mikor Ka- valeszék ideköltöztek a Felvidékről, aztán ismeretség híján beszoktak hozzánk, ő vette a fejébe, hogy meg kell fogni nekem azt az úrifiút. Mert, hogy az milyen rangos família. Félnapokat áradozott róla, hogy az ágyneműikbe aranyfonállal hímezték be a családi címert. — De azt is ' mondta nagyanyád, hogy a házát csak akkor íratja a nevedre, ha hozzámész Kavalesz Zoltánhoz ... Ezzel a szüléidét is sakkban tartja ... Piroska cseppet se fogta fel tragikusan, hogy már menyasz- szony. Még tetézte is a fiú aggályait. Igaz, nevetett hozzá. — Hátha még hallottad volna, hogy leszedte rólam a keresztvizet, mikor egyszer csak meglátott együtt bennünket. „Nem sül ki a szemed, menyasszony létedre azzal a Koczog-gyerekkel lófrálsz?!” — hadonászott öklével a homlokomnál. De mikor együtt járunk a DISZ-be, nagymama, csak nem kergethetem el mellőlem — magyarázom neki. Jól tudja, hogy Kavaleszék tiltják Zolit a proli környezettől... Ö csak fújta a magáét: „Meg azok a Koczogék reformátusok. Az pedig egy jó katolikus szemében még rosszabb, mintha kominis- ták lennének.”-,— Ládd, ilyen a nagyanyám. Rettenetesen bigott ... Hányszor kérlelte már édesapám, hogy vegye le a tiszta szobában, az ágy fölül a Szűz Mária-képet. Mit szólnak majd a kollégái, parancsnokai, ha egyszer meglátják, hogy a demokratikus rendőr lakásában szentkép van a falon. Nagymama hajthatatlan. Hányszor -volt már kínban apám, mikor valamelyik elvtárs érte jött, és csak a konyhai rendetlenségben merte leültetni. — Ez az. Nagyanyádé a ház, nem parancsolhattok neki... El se tudom képzelni, hogy tudnátok felbontani az eljegyzést... Piroskám, Piroskám ... Fürjecs- kém. Beoézgette, homlokát a kislány homlokához hajtotta. Behunyta a szemét, száját hajának puha selymébe nyomta. Aztán nagyot sóhajtott megint. Szemét kinyitotta. Piroska dióbarna csillogású tekintetéből annyi, de annyi biztatás mosolygott rá. — Bízzál bennem... Mikor volt az az eljegyzés, és ugye, tovább nem ment az ügy ... Azóta ismertelek meg téged. Azelőtt, hogy Zoltán hozzánk kezdett járni, én még más fiút nem ismertem. Már úgy, hogy vele jártam volna. Szép fiú ő is, tetszett is... Látod, teljesen őszinte tudok lenni hozzád, mert már máshogy látom ... De alig tudunk beszélgetni egymással. A szüléimét meg szólítani se képes. Az eljegyzés óta is „Csenda úr”-azza apukát. Megfagy a levegő, ha ott van nálunk. Csak nagymama mézesmá- zoskodik vele ... Nem megyek hozzá ... Még ha „hivő katolikus” is! KaccantÄtt a lány, s villámgyorsan szájon csókolta Pistát. — Bízd csak rám, te nyugtalan, te bolondos fiú. Pista majd összetörte, úgy szorította magához. Elmerült meleg, anyás arcának szemlélésében. Mikor ajkával közelített, a szempillája meg-megrebibent. Mintha lusta szellő libegtetné a levelet — iruló-piruló alma felett. Ábrándozott. Ha övé lesz a lány, istenuccse, hamarosan göm- bölyödni fog neki ott elöl, a törökmintás kötő alatt. Kedves, óvatos, vigyázva surranó lesz. Csakugyan olyan, mint a mezők szelíd szemű kis madarai. Mint a fürjecske. Kombájnnal aratja majd a szövetkezet búzáját. Déltájban már messziről észreveszi Piroskáját. Közeleg a csapáson, szoknyája ring, harangozik, a Iáiba szárát SU- ‘hintgatja. El-eltűnik a még lábon álló gabonasávoknál. Karján kaska, benne galamblevest hoz, meg pitét. Szoknyájábán egy „kis Koczog” akóckodik, apró lába úgy villog, mint új küllő a forgó kerékben. „Elfáradtál, ugye kedves?” — kérdezi majd az akácbokor enyhében. És megcsókolja fényes fü- lecskéje mögött azt a fehér helyet, ahová most is olyan kisgyerekesen pöndörödnek a hajpi- hék ... — Min gondolkoztál? — szorította oda arcát Piroska az övéhez. Hosszú percekig figyeltek így egymás szívdöbbanására. — A jövőnkön — suttogta Pista, és itt-ott kis zavarral, szóban is elismételte képzelődéseit. A lány tréfás szigorral igazította ki. — Honnan tudod, hogy én hordok neked ebédet? ... Hátha én a csibenevelőt irányítom akkorra .. . Vagy a nőtanácsban hada- kozok az asszonyokért... Koczog Pista boldogan tartotta el magától, hogy jól megnézze ezekben a pillanatokban. — Hát persze!... Hogy lennél te otthonülő háziasszony... Csak ... csak ugye akkor is ilyen határozott maradsz, ha ki kell mondani, hogy nem' leszel a Zoltán felesége?! Kitartó, még azért fájó kíváncsisággal kereste, nem árnyék ol- ja-e valami megbánasféle Piroska arcát, mikor ismét vőlegényéről faggatja. — Megmondtam. Senki nem erőltethet hozzá ... Hát találkoznék veled, itt lennék most, ha másképp éreznék? A fiú ölelte, szorongatta, s ő csak nagysokára próbált szabadulni az ölelésből. Simogatta Pista fejét. — Nagyon eltelt az idő ... Igazán ... Most már mennem kell — viaskodott még nemcsak a fiúval,.hanem önmagával is. Még egy hosszú, néma össze- borulás, aztán. — Mikor látlak újra? — Megírom. A levél a szokott helyen lesz. Elnéztek a „nadrágfenék kút” irányába. Ott áll félretéve a rücskös, idomtalan, régesrégi kútká- va. A cementkőbe két — lábasszerű mélyedést koptattak a kannák. Gyermekgenerációk mossák benne a lábukat zápor után, s fogdossák a békaporontyokat. Ebben a puritán kőidomban van alul az ujjnyi vastag hézag. Ide bátran el lehet dugni egy- egy szerelmeslevelet. Olyan a ha- sadék iránya, hogy belül mindig száraz marad. Fürgén szájon csókolta Piroska a fiút, és eliramodott... Pista meg átlépett a villanykaró árnyékába. Ne lássák, hogy egymagában bámészkodik, vi-( gyázza kedvesét, míg be nem fordul a Sarkantyús utcába. Annak a sarkán laknak. Másnap reggel is ezen a hirtelen búcsún járt a fiú esze. Volt' rá ideje, mialatt Monoki Sándor levelével ballagott a csatornagáton a téesz tanyaközpontjába, szüleihez. ízlelgette magában Piroska minden szavát. Fütyörész- ve araszolta az ösvényt. Az egész világ olyan szeretetreméltó volt ezen a nyár eleji reggelen. Legeslegszebb azért az a verestarka kisborjú volt, amelyik szétvetette lábát a harmatos puszta közepén. Mint vén bölcs, bámult a bokros tanyák tetejéről felkapaszkodó napba. Meg-meg- rázkódott még az ártatlan kis jószág. Beleszagolt a csípős, korai levegőbe. Tejes-nyálas száját édesdeden kitátotta, s olyan érceset bődült, akár egy felnőtt tehén. (Folytatjuk) MIROSLAV KRLEZA: Jeruzsálemi párbeszéd Ah úgy! Tehát ő názáreti? — Hát persze: a sarki halaskofa szegről-végről a nagynénje neki! — Én meg hallottam, hogy, anyja egy esett nő, és hogy az apja utcaseprő. — Istállóban született, ennyi tény; egyáltalán: sok folt van az eredetén. Valami öreggel hál most az anyja, mondják. De ki jegyzi meg, nagysád, ezt a sok szörnyű botrányt? — No jó. És van-e iskolája? Tett érettségit? — De kérem! Nagysád tréfál, renélem! Micsoda érettségit? Minap megcsókolt nyilvánosan egy utcalányt. Soroljam végig? Naplopókkal iszik, lógnak vele halászok, vakok, bénák, betegek, s már kezdi fertőzni a gyerekeket. Följelentések vannak ellene, egész tucat vád. Ez a fiú kereszten végzi, meglássa, nagysád. (Ács Károly fordítása) 1981. december 29-én, nyolcvannyolc éves kqrában elhunyt Miroslav Krleza horvát regényíró, drámaíró, költő, elbeszélő, akit már életében a jugoszláv irodalom klasszikusaként tartottak számon. A magyar irodalom, a századeleji Magyarország kitűnő ismerője volt, műveinek számtalan magyar vonatkozása van. Művei nyolckötetes válogatásban magyarul is olvashatók. A nemzet Péter bácsija 85 éve született Veres Péter Soha nem szerette a hivalkodó ünneplést, személye — vagy más személyek — körüli tülekedést. Szigorúsága bölcsességéből fakadt, bölcsességét pedig óriási tapasztalattal, olvasással, minden emberi gond és öröm iránti fogékonyságával alapozta meg, s gazdagította haláláig. Hetvenhárom évet élt, s ebbe a matuzsáleminek aligha mondható hét évtizedbe minden belefért, vagy legalábbis sok minden. Jelölik őt írónak, publicistának, közéleti embernek, filozófusnak, politikusnak, de érezni lehet ezekből azt a bizonytalanságot, amely nem tud mit kezderti Veres Péterrel. Mert Veres Pétert nem lehet beskatulyázni. Elsősorban és kizárólag írónak vallotta magát, noha tudta, nem írhatott meg mindent, amit szeretett volna, amire képesnek érezte magát. Nem írhatta meg, mert mindig volt más, sürgősebb feladat, országos és napi ügyek szólították el az íróasztaltól, tanácsait kérték, várták szerte az országban, a kormányban, az irodalompolitikában, a nyelvészetben, a történettudományban. De gyakran „beleszólt” a népdalok, a néptánc, az egyke, a fiatalok viselkedése, a rajztanítás, a színház, a filmkritika, az agrárkultúra, egy szoborpályázat, a továbbtanulás dolgaiba is. Ha elolvassuk az 1968-ban megjelent Jelenidő, vagy az immár halála után kiadott A szocialista műveltségről című köteteit — hogy többet most ne említsünk — egyből megértjük, mit jelentett számára a „népben, nemzetben gondolkodni". Mert Veres Péter elsősorban mégis gondolkodó volt. Olyan gondolkodó, aki — bárha a világtörténelem folyamatáról, az emberiség létkérdéseiről töprengett is — mindig az emberre, a munkálkodó, használni akaró, a közösségért cselekvő emberre figyelt. Egy helyen így szól az írókról: „... az író, tulajdonképpen minden igaz iró és minden igaz rnűvész forradalmár. Aki nem, forradalmár, hanem regénygyáros, vagy olvasmány kisiparos, az engem nem érdekel... én Ady- hoz tartom magam: nem bűvésznek, de mindennek jöttem ...” Igen! Valóban minden volt. Elsősorban gondolkodó-iró, aki önismeretével, önkritikájával, önmagával szemben is kérlelhetetlen szókimondással talán meglepte kortársai némelyikét. A róla írott kritikákat olvasva végül is kifakadt: ....... mikor szoktok már l e róla, kedves kritikus barátaim, hogy mentegetve pártfogoltok en^ gém, és mintegy felülről nézve dicséritek vagy szőrmentében bíráljátok az írásaimat, könyveimet? Nem veszitek észre, hogy ez a hangvétel és ez a hangszerelés tulajdonképpen szintúgy feudális örökség még a legjobb szándékok esetében is ...” önmagát „sült realistának" nevezte, s ehhez mérte esztétikáját is. Bata Imre, a neves irodalom- történész és kritikus a következőket írja erről: „Véres Péternek igen egyszerű az esztétikai mér-' teke. Az az irodalom a jó és érdemes, amelyben lélekigazságo- kat találhat az olvasó, a többi — luxus." A legnagyobb, a legátfogóbb igazságot azonban Illyés Gyula mondta ki temetésén elhangzott búcsúbeszédében, amikor lángelmének nevezte Veres Pétert, aki január 6-án lett volna 85 éves. G. F.
