Petőfi Népe, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-31 / 26. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

GONDOLATOK A TÉLI TÁRLATRÓL

Mezővárosi népművészet

A diadalmas egyenlősdi: jó talaj a középszerűségnek

A rendelkezésre álló legalkalmasabb helyen a Megyei Művelődési Központban kapott helyet az új téli tárlat: a képző- ipar- és népművészek, a hivatásos és amatőr alkotók közös seregszemléje, méghozzá ezúttal szakszerű elrendezésben, igényes

tálalásban. Idősek és fiatalok valamint a közép, nemzedék tagjai egyforma arányban vannak jelen. Meghívtak néhány megyén kívüli alkotót is színesítésül, a gazdagítás szándékával. Ez azonban jórészt szándék maradt.

Közelítések

Évek óta a fejünk felett lebeg a veszedelem: szürke unalomba fullad a megújulni képtelen, évente gépiesen ismétlődő teli tárlat sorozat. A tavalyi félegyházi sikertelenség után úgy hírlett. hogy az illetékesek jobbító szándékkal újításra készülnek. Mi lett belőle? Javulás a felszínen, a közös bemutatkozás külső képében, ugyanakkor tartalmi egyhelyben topogás. A jellegte- lenság, a megszokottság, az önismétlés tovább tart. Tartósan él a középszerűség, s ennek termékeny talajává lett a megcsonto- sodott egyenlősdi. Ha itt — nálunk Bács-Kiskunban ötven, esetleg hetven művész dolgozik, próbálkozik, akkor ötven vagy hetven személy munkáit állítják ki. Ha másképpen nem megy, hát mindenkitől legfeljebb egykét ' alkotást. Ezúttal negyvennél többen nem egészen száz művel szerepelnek.

Mi lehet, mi legyen az ismétlődő téli tárlatok célja, funkciója? Mi más, ha nem a csoportos számbavétel,,, a legnemesebb értelemben vett „leltár”, „mérleg- készítés”? Sőt az elszámolás! Hogy például a hivatalos mecénások tisztábban lássák: mire is költik a művészet támogatására szánt pénzt? Hogy ráismerjenek jobban a támogatás — vagy a támogatás megvonásának — hatásaira. A másik, hogy az ilyen esemény a művészetkedvelők szélesedő táborának igazi ünnepe legyen. Az új értékek láttán szerzett örömök forrása. De így van-e ez?

Milyen a valóság?

Jogosan várja el a néző a műtől, hogy valamit súgjon neki általa az alkotó: hogy amit lát, az rádöbbentse valamire, esetleg megdöbbentse, felrázza őt. A művészetkedvelő — s értő ember legbelül igényli a látvány által közvetített magasztos felemelő és megrendítő erőt, az emberi szépség, küzdelem és erőfeszítés megnyilvánulásait. A gyönyörűséget, amely inspirálólag vagy katartikusan hat. A felismerés vagy újrafelismerés lelkesítő érzését. S annyi mást még. Az igényes tárlatlátogató semmitől sem irtózik jobban, mintha jellegtelen közhelyeket lát rajzban, szoborban, festményben.

Mert az ember keresi például a műalkotásokban — különösen, ha százat tárnak eléje egyszerre — a valóságot: a mai embert és a mai világot; a megváltozott életviszonyokat. Nos, ilyen tekintetben nyilvánvaló a csalódása. Pedig a párt XII. kongresz- szusának ide vonatkozó határozata eléggé egyértelműen leszögezi: „Jobban kell támogatni a valóságot tükröző, a máról szóló, szocialista eszmeiségű, értékes művészi alkotásokat".

Ilyen tekintetben, sajnos, telit Pálfy Gusztáv: Kodály-plakett. (bronz).

jes a káosz. Zsűriznek a megcsontosodott naturalizmus konzervatív hívei épp úgy. mint a valóságtól elrugaszkodott absztrakt művészet „apostolai”. Művészek a megmondhatói, mekkora a kavarodás, a tétova bizonytalanság, melyek jó táptalajai a mindenféle ügyeskedésnek. Amit az egyik kidob mint értéktelent, azt a másik értékes díjra, még- vételre javasolja. Hol a józan ésszel felfogható és elfogadható határ? A közönség nagy része persze így vagy úgy, csak kapkodja a fejét és csodálkozik. Esetleg nevet vagy bosszankodik.

Milyen a valóságunk a téli tárlat tükrében? Erre aligha lehetne elfogadható választ adni. Mert a valóság alig-alig Van jelen ebben a két tágas teremben. Mert, ha mondjuk a múlt századot idéző bőgatyás pásztort (Bodor Miklós), egykor-volt világot idéző roggyant parasztot (Diószegi Balázs), düledező tanyát (Bo- zsó János) unos-untalan elénkve- tített vízpartot szemlélünk (ifj. Éber Sándor), vajon tettenérhe- tő-e a valóság? Az embernek az egyszer-van, itt- és most-alapál- lása, sokféle élményanyaga, kötődése érződik-e, érezhető-e? Aligha. Alkotóink egy része túlontúl is a múltba néz, túlságosan is régen-volt világot idéz. Ami nem lenne baj, ha ugyanakkor a minket körülvevő világ is megfelelő arányban kapna művészi kifejezést.

Két véglet

Jól jegyezte meg valaki a téli tárlat megnyitásakor: ha valaki most megpróbálna (mellesleg, ha tudna!) Munkácsy vagy Benczúr modorában festeni, azt kigolyóznák, mondván, hogy maradi. De ha napjainkban egy „modern” akarnok Kandinszkij vagy Mondrian „mezt” vesz magára, azt fogadjuk el? Ne törődjünk vele, hogy közben elszállt egy fél évszázad? A tettenérhető utánzásról nem is szólva.

A polgárpukkasztást célzó blöffök, fintorok eddig sem hiányoztak a hasonló bemutatkozásokról. A bekeretezett, üresen hagyott csomagolópapír, primitív madzagfonat, az összefirkált tanácsi levél így került a közönség elé. (Mellesleg a közönségnek ettől nem esett baja.) Egyetértünk Rózsa Gyulával, aki azt írta, hogy „az üresség nem ellenség, csak érdektelen”. Más kérdés, hogy a mecénásnak támogatnia kell-e az érdektelenséget.

Biztató jelek

Képzőművészetünk átrendeződése itt Bács-Kiskunban nyilvánvaló. Felborult a régebbi értékrend. betörtek a tehetséges fiatalok (kár, hogy az ügyeskedők is), és kitágultak a műfaji határok. Országos tapasztalat — jó másfél évtizede már —, hogy a tömegesen jelentkező fiatal képzőművészek körében túlsúlyban van a grafika. így van ez nálunk is, a téli tárlat igazolja ismét.

Tetszik, hogy nem azt akarják rajzolni, festeni, megfaragni, ami konkrétan a szemük elé rajzolódik; hanem az élet, a világ rejtettebb rétegeibe is szeretnének betekinteni, a felfedezés és a megmutatás szép szándékával. Más kérdés, hogy ez sok esetben csak szándék marad. (Varga Imre, Koncz Béla, Hegedűs László például.) Elfogadható, hogy jelen van az absztrakt ábrázolási mód; legfeljebb az arányokon kell elgondolkozni. No meg azon, hogy ilyen tekintetben még sok az utánérzés. Ügy tűnik, hogy Kandinszkij és Mondrian geometriai absztrakciói, Hans Arp kollázsai és Klee színvariációi túlontúl is az egyes fiatalok szeme előtt lebeg. És persze Henry Moore „őstípusú” természeti formái; másokról nem is beszélve. Egyáltalán: a téli tárlaton kevés az olyan öntörvényű alkotó, akinél a másokat-követés ne lenne könnyen tettenérhető. E kevesek közé tartozik Klossy Irén finomívű grafikáival, Kalmárné Horó- czi Margit folklorisztikus hatású, szemérmesen szép akriljaival és Bodor Miklós igényesen elkészített tollrajzaival. Vannak természetesen olyanok, akik a meghatározó hatásokat megfelelően tudták ötvözni saját tehetségükkel. (Goór Imre, Balanyi Károly, Pálfy Gusztáv.)

Az idei téli tárlat jórészt a Bartók- és Kodály-centenárium tiszteletére készült (volna). A nemes elképzelésből azonban vajmi kevés valósult meg. Egyesek (Kalmár, Probstner) munkáiba csakis erőszakoltan magyarázható bele a zenész-zsenik szelleme. Másoknál (Palkónál például) a szándék szintjén maradt a törekvés. Néhány jó példa is akad szerencsére. Balanyi Károly Mikrokozmosz-sorozata rendteremtő igyekezetével és népművészeti ihletésével Bartókot idézi. Pálfy Kodály-plakett- jei a tárlat értékei közé tartoznak. (Térplasztikái letisztultab- bak, feszesebbek és zártabbak eddigi műveinél.) Goór Imre visz- szafogott színvilágé tűzzománcai

• Túri Endre: Bartók emlékére (tűzzománc).

motívumgazdagok. Törőcsik Jolán faintarziája, Túri Endre tűzzománca, Nánai Szilamér olajképe sorolható még ide.

Az értékeknél maradva: B.

Mikii Ferenc, Weintrager Adolf, B. Bo'ros Ilona, Nagy Kristóf (Bálvány), Szappanos István és Borbély Ferenc művei gazdagítják a kiállítást. Nem mondható el ez azokról, akik megmaradtak az ötlet vagy a többé-kevésbé szellemes formajáték szintjén.

Néhány megjegyzés

Az egyenlősdi ára (átka): hogy ezúttal is saját színvonaluk alatt szerepelnek többen. Ez a csoportos tárlat néhány olyan alkotót szorított háttérbe (kutatni kellene az okát), akik nem ezt érdemelnék eddigi munkásságuk alapján. Diószegire, Bozsóra, Goórra, Bodrira, Probstnerre gondolok elsősorban.

A másik: a kevesebb több lett volna jelszó ide kívánkozik, a szereplő alkotók számát illetően, (összehasonlításul: a napokban megnyílt szolnoki téli tárlaton tizenöten kaptak helyet. Ki állítaná, hogy nálunk háromszor-négy- szer annyi értékes alkotás születik évente?

A harmadik: szélesebb alapokra kellene helyezni a válogatásiértékelési, a rendezési-zsürizési munkálatokat. (Esetleg valamilyen formában demokratikusab- bá és áttekinthetőbbé — nyíltabbá — tenni.)

Negyedik: egyre többen állítják, hogy túlzás az évi csoportos bemutatkozás. Két-hároméven- ként nagyobb lenne az esély az igazi értékek kiválasztására, s megnőne a téli tárlatok rangja. (Akkor talán a megyehatáron túl is felfigyelnének e táj sajátos művészetére).

Ötödik (a mecénások felelősségét hangsúlyozva): a támogatást is nyíltabbá, elfogulatlanabbá kellene tenni. A párt művelődéspolitikájával., az ediginél jobban összhangban. (Egyébként erről is érdemes lenne érdemben vitatkozni.)

Végül (végre): a téli tárlat műhelyjellegét ki kellene (mert ki lehetne) domborítani. Ankétokra, találkozókra, tárlatvezetésekre — és tartalmas, élményt adó megnyitókra gondolok; esetleg szakmai eszmecserékre.

Varga Mihály

Aki szereti, értékelni tudja az eredendően szépet, annak érdemes megtekintenie a kecskeméti Katona József Múzeum új időszaki kiállítását. A tárlat címe — Mezővárosi népművészet — általánosan fogalmazza meg a tartalmat. Egészen pontosan - Kecskemét és Nagykörös népművészeti hagyományait láthatjuk a tárlaton, két teremben, remek rendezésben. Amint e két szomszédos város közös történelmi sors közepette fejlődött évszázadokon át, úgy természetes, hogy népéletük is hasonlóan alakult. Ezt tükrözi hűen e kiállítás. Ügy véljük, fotóinkhoz nem kell kommentár. (Straszer András felvételei)

PARDI ANNA:

360 fok

Fiatal voltál, nem tudtad még, hogy a teljesség köre kerékbetörő nagy kerék, szenvedővé zúz előbb,

majd 360 fokát küldi minden töredék; sorsdöntő a fojtott indulat, a csillagspirál,

mi a tekintetbe vész, s a gyötrődés célja, a miért; ruhád könnye mossa át a textilgyárak fonalát — s mire hordod, már könnyű, tiszta, kiszabott és ép.

Tóth István

zaklatott idők

(32.) Megbűvölve tűzte a kislány barna lángú hajába. Az égőpiros ruha fölött izzásba jött a vörös rózsa.

Dél lett.

— Ebédeljünk a fürediek csárdájában — hívta a fiú Piroskát.

— Jó.

Mindketten elfogódottak voltak. Még cukrászdában sem fordultak meg együtt. Most kart karba főzve léptek be a csárda rácsos kapuján. A cégérül kitett óriás harcsa tátott szájjal csodálta őket.

Félszegen ültek a kék-piros csikós abrosszal leterített asztalhoz. Alig mertek körülnézni.. Az alkalmi zöld léckerítés mellett foglaltak helyet. Pár lépésre tőlük hömpölygött a városi sokadalom. Minden pillanatban ismerősök ámuldozó tekintetét érezték magukon.

— Parancsolnak valamit?

Az izzadó pincér már másodszor kérdezte őket. Lejjebb ha-* jolt hozzájuk, hogy homlokán ki.

dagadtak az erek. Szemében türelmetlenség, hiszen minden asztalnál sürgetik, és ha száz keze lenne, az is kevés volna ma.

Járatlanságukban nem tudtak dönteni. A pincér legyintett, el is viharzott.

— Nézzük csak az étlapot! — találta ki végre Pista. Közelebb húzódott Piroskához. Ez is csodálatos, új, izgalmas volt. Fejük összeborult, úgy böngészték az étkek lajstromát,-mint akik végleg együvé tartoznak. Mit törődtek már az ismerősökkel. Szaladjanak, árulkodjanak!

— Sört tetszik, ugye? — fújtatott el mellettük újra a pincér, és két poharat kérés nélkül elébük tett.

Kuncogtak egyet. A kislány ujja épp akkor állt meg a töltött káposztánál. Rendeltek. Fellélegeztek, hogy túlestek rajta.

Evés közben már teljes volt összetartozásuk érzése. Nyugodtan szemlélődtek. Most már ők kutattak ismerősök után az arra járók közt. Felfújták képüket a dudorléggömbök kósza fürtjeinek közeledtekor. Kettőbe tépték, s igazolványukba tették — emlékül — a gesztenyefaleveleket, amely tányérjuk közé poty- tyant. Amilyen gyorsan egymásra pillantottak a csemetéiket és a vásárfiát hurcoló ifjú házaspárok jöttére, olyan hirtelen, s pirulva kapták el szemüket. Mikor majd ők is ...

Piroska az aprólék káposztát göngyöilgette egy kenyérfalatra, mikor váratlanul ezt mondta.

— Tudod-e, hogy tegnap eljött hozzánk Zoltán? — Kezét a fiúéra tette. — Meghívott, hogy legyek ma a vendége egész nap. Más programom van, hárítottam el. . . Mérgében egyenesen a vasútra ment. Elutazott.

Pista boldogsága határtalan volt.

I.ármás társaság érkezésére figyeltek fel.

Rontóné lejtett be négy férfi kíséretében. Erzsiké mindjárt rendelkezett. A haptákba merevedett pincértanulót a mesterségesen kialakított udvarocska legárnyékosabb szögletébe küldte. Mint egy harcos amazon.

— Sanyi, ott csinálj nekünk helyet! Két asztalt vigyél... Ne mondják a megyei elvtársak,

hogy K-on nem tudják az illemet.

Nagymintás zsorzset ruhájával, hangosságával egyből ő lett a csárda legfeltűnőbb vendége. Még kintről is bámészkodtak; ugyan kiknek szól ez a nagy nekikészülődés?

— Rontó Béla nem adná most hat fillérért, ha eltűnhetne a színről — lökte meg barátját könyökével egy traktorista.

Az elnyűtt ember valóban szá- nalomkeltően kirítt a magabiztos fellépésű, jó megjelenésű megyeiek közül. Azt se tudta, merre forgassa a fejét. Kínlódva viselte el a felesége keltette feltűnést. Csak téblábolt, hátráltatta társaságát, mit segédkeztek az asztalok elhelyezésében.

— Béla, te oda ülj a végére1 ... Tessék elvtársak ... Igazgató elvtárs, oda a főhelyre! — fontoskodott a menyecske.

— Szó se lehet róla — szabadkozott a Menjou-bajúszú megyei korifeus — a főhely magát illeti. Negédes bókkal ültette maga mellé Rontónét.

Az a kopaszodó kiküldött rendelt a kis brancs nevében, tikit eddig is többször biztatott az igazgató: „Ernő. jól nézz köriül ! Hátha egy menyasszonynak valót is kihalászol itt a vá-- sárban ... Ennyi jó nőt!”

Egyelőre három családisört kértek, meg étlapot.

Rontóné villogott, ragyogott, fitetett, kémlelt, kik ülnek a csárdában, lát-e ismerősöket a tömegben odakint. Elemében volt, folyton zsinatolt. Máris ugrott, futott a muskátlis lá- dikókkal díszített, frissen mázolt zöld kerítéshez.

— Kanyó elvtárs, csak egy pillanatra, légy szíves!

A gimnázium fiatal igazgatóját állította meg, aki karonfogva ment el árra feleségével. Kanyoné meglepődött —, összehúzta a szemét. Az urára nézett, aki igencsak elvörösödött. Feszélyezte a nagy hangú leszó- lítás. Számosán utánuk fordultak.

— Kanyó elvtárs, a dolgozók gimnáziumáról szeretnék beszélni veled. Mikor nem zavarnálak?

Ügy érdeklődött az asszony, mintha halaszthatatlan ügyről lenne szó. Az igazgató meg törte a fejét, mióta is vannak tegező viszonyban? Ismerte Rontónét az értekezletekről, de egyéb kapcsolatuk nem volt. S pont az ünnepi vásár akalmas szándéka közlésére?

Azért visszategezte. Ez úgy is divat. Ha magázná, képes lenne ügyet csinálni belőle effajta szá- jas káder. Hogy lenézi az „egyszerű nép gyermekét”.

— Szerda kivételével mindennap bent találsz, elvtársnő. Szabadság!

— Szervusz, Kanyó elvtárs!

Tudják meg a megyeiek, ki- •

félékkel tegeződik ő.

Nem is tévesztett hatást/ A megyei igazgatónak tetszett ez a kis városi patriarchális stílus. Meg- nyalintotta Menjou-bajuszát, s öntött a menyecske poharába. A bugyogó sör néhány cseppje ráfröccsent a fiatalasszony szoknyájára.

— Oppardon! — mentegette ügyetlenségét az igazgató. Sikkesen előkapta zsebkendőjét és rendkívül gonddal simogatta le Erzsiké combjáról a netán foltot hagyó sörcsöppeket. Természetesen az,asszony is segített neki. Túlzott buzgósággal huzigálta a szoknya selymét. Ügyesen, hogy minél vonzóbban adja ki az alatta domborodó formákat. Befejezésül meleg kézszorítás honorálta a megyei ember igyekezetét — az asztal alatt. Amit ugye a sugárzó combon illett viszonozni.

(Folytatjuk.)

\