Petőfi Népe, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-24 / 20. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Oroszország legnépszerűbb festője 150 éve született Ivan Siskin • Reggel a fenyvesben. Ivan Siskin tájképfestő Oroszország legnépszerűbb festője. Voltak nála' jelentőségüket tekintve nagyobb mesterek, de népszerűségben senki sem előzte meg Siskint. Sem Siskin életében, sem művészetében nincs semmi megdöbbentő, szembeszökő. Egyszerűség, nyugalom, bölcsesség — talán ez a három szó jellemzi leginkább őt magát és munkáit. Ez a három tulajdonság felel meg leginkább az orosz nemzeti jellemnek. Lehet, hogy ebben rejlik a nép szeretetének titka? „Igen világosan fejezi ki magát és lenyűgöző benyomást kelt” —* írta róla Ivan Kramszkoj, a XIX. század jeles orosz festője. Ivan Siskin Jelabugban, egy Káma menü kisvárosban született. A tág orosz, természetben nőtt fel, Moszkvában tanult, ahol kitüntetéssel végezte el a festő- és szobrásziskolát. Németországban és Svájcban járt tanulmányúton. A vándorkiállítások híres társaságának (orosz elnevezésük után nálunk is peredvizsnyikoknak ismeri a művészettörténet) egyik alapító tagja. Ez a társaság az, orosz képzőművészet demokratikus beállítottságú mestereit fogta össze. Siskin az orosz föld és az orosz erdők végtelenjét ábrázolta. Méltán nevezték őt az „erdei tájkép klasszikusának”. Azt tartják, a tájkép cselekmény nélküli. Siskin visszautasította ezt a véleményt. Az Erdő mélye című képében nem egyszerűen az erdei bozót sűrűjét mutatja meg. A néző látja a szorosan tömörülő fákat, a száraz gallyhalmazokat, a mocsaras vizet. Alig-alig szűrődik át fény az erdei óriások sűrű koronáin. De az erdő halálos csöndjében a fény és a homály, a meleg és a hideg örökös harca folyik. Egy vékonyka nyírfa nem bírja a har• Fenyők a napsütésben. cot... Legyőzik társai — azok a fák, amelyek a fény és, a nap felé törnek ... Siskin legismertebb képei között megemlíthetjük a Reggel a fenyvesben, Erdei messzeségek, Eső a tölgyesben, Hajóüget, Ködös reggel, Rozsföld című képeket. Siskint sem a Kaukázus és a Krím buja természete, sem a FöldközisJenger egzotikuma, sem a trópusok ünnepélyes színe nem tudták elszakítani kedvenc témájától — az orosz erdő és az orosz mezők szépségétől. HOZZÁSZÓLÁS EGY ÁTDOLGOZÁSHOZ Az „új” Jeruzsálem pusztulása Spiró György átdolgozása, amely az Üj írás januári számában jelent meg, örvendetesen irányítja rá a figyelmet Katona József Bánk bán előtt írt legjobb drámájára. Tudomásunk szerint sem megírásakor, 1814-ben, sem azóta nem játszották színházaink ezt a művet, csak műkedvelők, középiskolás diákok adták elő 1952-ben Kecskeméten Khoór Miklós tanár irányításával. A teljes szöveget játszották akkor egyetlen szónyi változtatás vagy húzás nélkül, aggályosán, ragaszkodva Katona elég szűkszavú színi utasításaihoz is. Az előadás jelentős közönségsikert aratott, meg is ismételték, dicsérettel ír róla az Irodalmi Újság kritikusa is. Spiró Györgynek a szöveg elé írt előszavából megtudjuk, hogy régóta foglalkozik a drámával: korábban a kecskeméti Katona József Színház, most pedig a Várszínház, személy szerint Ruszt József rendező kérte fel az átdolgozására. Kiderül ebből az előszóból az is, hogy az átdolgozást a rendező ' elképzelései is jelentősen befolyásolták. „Ruszt József is tisztában volt vele, hogy nem szokásos ,átigazításról’, vagyis a nyelv modernizálásáról és dramaturgiai összevonásokról van szó, hanem voltaképpen ki kellett találni a darabot, lehetőleg megőrizve Katona valameny- nyi vad, hatásos jelenlétét, például a kockázást, a gyerekgyilkosságot és a gyerek megfőzését, a szellem megjelenését stb. A fővonal, amelyre a mű épülhetne, az eredetiben következetlen. Titus alakjáról és Berenicéhez fűződő kapcsolatának motiválatlanságáról van szó, amely a cselekmény előrehaladtával képtelenségekhez is vezet. Én eleinte hajlottam ara, hogy az egész Be- renice-vonalat hagyjuk el. Ruszt azonban, hatásos szerep lehetőségét érezve benne, ragaszkodott hozzá.”. Ügy hiszem, már az idézett mondatokból is világosan kiderül, hogy az átdolgozás nem is egészen szabatos megjelölése a létrejött műnek: Spiró lényegében új drámát írt, felhasználva Katona drámájának számos részletét: szereplőit, szituációinak és dialógusainak jelentős részét, felhasználva Katona forrását is: Flavius Josephus A zsidó háború című művét. Alkalmazkodott továbbá — erről is olvashatunk az előszóban — Katona „naiv-romantikus” szemléletéhez, jellemábrázolási technikájához, nyel- vi-stiláris sajátosságaihoz. Jelentősen megváltoztatta azonban a dráma mondanivalóját, tendenciáját. Katona drámájának a korábbi mozzanatokat is átvilágító befejezése — az ostrom, a háború annyi pusztítása, nyomorúsága után — a megbékélés reményét villantja fel. A római fővezér, Titus, a császár fia, s a későbbi császár nemcsak azzal igyekszik kiengesztelni a szörnyű pusztulásba taszított zsidókat, hogy elfogatja Florust, a zsarnok helytartót, a zsidók megnyomorítóját, a templom felgyújtatóját, hanem azzal is, hogy ígéretet tesz a templom, a zsidó nemzeti lét szimbóluma újjáépítésére. A darabot záró mondatai a béke melletti ünnepélyes fogadalomként hangzanak: „Békességes Janus, te légy mindenkor szemeim előtt! Templomodnak bézárt ajtaja engesztelje meg a méneseket, és ha indulatosságom fele- dékenységből aztat meg akarná nyitni, akkor azon omladékok, vér és keserves könnyek rettentsenek engem attól vissza, melyeket hátrahagyott Jeruzsálem pusztulása”. Ezeket a mai ízlésnek természetesen túlzottan ünnepélyes, túlzottan patetikus szavakat néma csend, mozdulatlanság fogadja, Katona színi utasítása szerint „mind merően állásokban maradnak”. Spiró drámájában ezzel szemben az utolsó jelenet zenétől, üvöltözéstől kísért sajátos iróniájú diadalmenet, amelynek során Titus így összegez, így vonja le a tanulságot: „így járnak körbe- körbe ők, a győztes söpredék üvölt, visít és tapsol boldogan. Az üvöltés a túlélők előjoga. így járnak mindig körbe-körbe, élők és holtak, gyilkosok és legyilkoltak, így folyik ezen hosszú, egyhangú diadalmenet, így tart a diadalmenet a kezdetek óta a legvégső óráig, és ott halad a menet élén a győztes hadvezér is, a majdani császár, minden majdani császár nevében ott lépked délcegen Titus, a győztes, aki szintén hulla lesz. (Meghajol, taps, üvöltés, beáll a körmenetbe, zene, üvöltés, sötét). Tudom, hogy ez a befejezés hatásosabb, mint a Katonáé, főként annak az olvasónak, színházlátogatónak a számára, akit számos mű hangolt rá erre a történetfilozófiára. Ez azonban nem Katona történetfilozófiája, homlokegyenest ellenkezik azzal. Katona Titusa gyenge akaratú, de jó szándékú ember, Spiróé — maga jellemzi így az előszóban — „amorális szörnyeteg”. Az ő jellemének átformálása természetesen módosítja a dráma egész menetét és más szereplők jellemét is, így például Jusephus, aki Katonánál a békére való törekvés — igaz, megalkulvó — képviselője, Spirónál emberi hitelét vesztett áruié—.Berenice, a zsidó királynő, Titus szerelmese Spiró drámájában világosabb jellemrajzot kap, mint Katonáéban, de így elhalványul benne az, amit Waldapfel József — róla szólva — így értékeit: „Katona a források adataiban meglátja a démonit, a Kleopátra-szerűt, ennek bevitelével visz leginkább drámai- ságot a város elvesztéséért yagy megmaradásáért folyó küzdelembe .. Három teljesen új jelenetet illesztett Spiró a drámába: az esszénusok gyűlését, Eleazár és csapata öngyilkosságát és a záró diadalmenetet. A diadalmenetről föntebb már írtam. Eleazár jelenete szerencsésen fokozza fel azt, aminek lényege Katona drámájában egy monológjában foglaltatott. Az esszénusok gyűlése — noha rendkívül hatásos — inkább megbontja és terheli a dráma fővonalát, mintsem segítené, erősítené. Technikájában, stílusában kitűnő érzékkel igazodott Spiró Katonához. Gyakran a dráma jó ismerője sem fedezi fel, mi a Katonáé, mi a Spiróé egy-egy szövegrészben. Törések azonban itt is akadnak. Berenice kopaszra nyírása például — noha az ötlet Flavius Josephus könyvéből való — a maga kétségtelenül hatásos jelképszerűségével kirí ' a Katonától megszokott eszközök közül. Ezek a Florus szájába adott, Titushoz intézett, Bereni- cét festő mondatok sem illenek az ő sokkal fojtottabb erotikájú szövegei közé: „A hollósötét, éjsima hajkoronája, mely kibontva derekára tekerődzik, mint a kígyó, és léptei nyomán hullámzik, paskolván gömbölyded, ringó alfelét, az sem tetszik neked, vezérem? Mint függönyt vonni szét dús hajzatát combjairól, melyek közt a dombon bizonnyal selymes, fekete hajzat kunkorul elő”. Idéztem már nyilatkozatát arról, hogy Spiró lehetőség szerint megőrizte „Katona valamennyi vad, hatásos jelenetét”. Ezzel kapcsolatban csupán érdekességként említem, hogy Katona belekezdett a Jeruzsálem pusztulása átdolgozásába, s amennyire az elkészült néhány részletből megítélhetjük, ő1 talán nem őrizte volna meg ezeket. A gyerekgyilkosság például nem történik meg: Mária kezéből „a kés mesz- szire elgördül”, mielőtt fiába mártaná. A színpadi siker — hiszem, remélem — igazolja majd Spirót. Meggyőződésem azonban az is, hogy Katonát, a Jeruzsálem pusztulását nemcsak így, átdolgozva, hanem eredeti szöveggel is lehet játszani. A színházak ma szinte kötelezőnek tartják a régi darabok átdolgozását, átértelmezését. Talán eljön majd az az idő is, amikor az eredetihez való ragaszkodás lesz a virtus. Orosz László Tóth István zaklatott idők (27.) Metszett üvegen át nemes hamvasságot kaptak a szakkönyvek, lexikonok vörös, fekete, barna aranyozott gerincei. Három rézgombos fotel kerek társalgóasztalkát fogott közre. A horgolt térítőn képeslapok, újságok tar- kállottak. Néfíány akvarell, metszet a falon, vastag perzsaszőnyeg a fényes parkettán. Teri párnázott duplaajtót tárt ki barátja előtt, aki sem a furcsa bemutatkozáson, sem az ismeretlen környezetben való vonulásuk titokzatosságán nem ért rá csodálkozni. Mintha rádiódobozból jönne, úgy hangzott a fülében Teri egy-egy eligazító mondata. — Ügyvéd a bátyám, hihetetlenül zavaros ügyekkel. Csodálkozik a család, hogy még nem tették hűvösre ... Ügy látszik, mégiscsak tehetséges fiskális. A csendet zavaros, fojtott zse- nyegés szippantotta fel. Akárha egy éjjeli mulató szalonjában lennének. Három, egymás végébe tolt íróasztal képezte a bárpultot. A csillogást-villogást pedig az őket egyvégtében beborító tükörlap. Benne fejtetőn állt az egész különleges benti világ. Nemcsak a színes italokat rezegtető talpas poharak, hanem a stukatúros plafon is, melynek képe úgy verődött vissza, mint bizarr csillár- korállokat himbáló sárgásrózsaszín tengerfenék. Ami lassan szürcsölte magába a cigarettafüst-uszályokat. Háromrészes üvegszekrény , ugyancsak tükrös polcain röviditalokkal telt, meglepő formájú palackok színegyvelege szóródott szerteszét. A mögéjük dísznek állított ezüsttálcákon előkelőén sziporkázott a villanyfény. A kévéfőző sem hiányzott. Tíz asztalka töltötte ki a helyiséget. Mind a tíz kerek. Mind a tíz mellett nagy tétekben kártyáztak. A papírpénzek sutyorgá- sát suttogás, sóhaj, rekedt átko- zódás kísérte. A százforintosok vöröslila gyöngyös-csipkés kupacai közt csak imitt-amott szégyenkeztek gyűrött tíz-, s húszforintosok. Ércpénz csak a bárpulton cir- rent. Monoki részeg . engedelmességgel követte Terit. A szerencse kínpadjai közt tagbaszakadt, mégis formás alkatú öregúr iparkodott elébük. ősz hajával tökéletes, csak vénen is véremesebb mása volt a kinti fiatalembernek. Igen elegáns szürke alpakka öltönyt viselt. A szájából sűrűn kivett hosszú cigarettaszipkát előkelőén úsztatta feltartott jobbja hegyén. Gyanakvó, gépies mosollyal kutatott a lány szemében, aki igyekezett őt megnyugtatni. — Ö az a nagygazda, apu, akiről már beszéltem neked... Jó összeköttetései vannak „újtípusú” parasztokkal... ö meg az apám — nézett Monokira, s karjánál fogva közelébb húzta. — Monoki úr — Donnert úr. — Á ... szó! — Enyhült rendkívül szívélyessé a házigazda. — Van szerencsém házamban üdvözölni uraságodat. Lelkesen kezet rázott, • s már kalauzolta is vendégét a bárpulthoz. — Innivalóval kínálhatom? Netán feketével? Teri visszahúzta barátját. Látta róla, hogy hirtelenjében elege van a meglepetésekből. — Hagyj bennünket, öreg — hárította odébb az apját. — Ráértek még politizálni. Monokinak meg. — Játsszunk egy kicsit, jő? — S már vitte is az asztalokhoz. — Mát szeretsz? — Ha már pénzül játsszák, csak a huszonegyet. Abban nincs kecmec. Még egy lapot, na még egyet, oszt nyertem ... Vagy vesztettem. De nem hiszem, hogy itt... A lány eltűnt mellőle. Alig látta meg, pedig pár lépésnyire integetett neki. Ismerte a vendégeket, tudta, hol hódolnak a primitív kártyajáték buta szeszélyeinek. Két sipista rögtön felállt, hogy helyet adjon a házigazda lányának és pártfogolnának. Monoki szinte csak arra eszmélt már, mikor elébe perdült az első lap. — Mit tesz rá? Most nézte meg először partnerét. Szép szál férfi, ápolt, de kopott erdészegyenruhában. Okos, nyugodt szemében sóvár feszültség villogott. Igen, ők már előbb beleszédültek a kártya örvényébe. Régi mámor kerítette hatalmá- ' fca őt is. Kártyacsaták a gergelyi tanyán, a lugasban, őszi vadliiba- húzáskor. Felfordította a lapot. Zöld tízes volt. — Legyen ötszáz. Tiszteletteljes, halk felhördülés. Teri parázsló szemmel hajol előre, hogy belelásson szeretője arcába. Elismerően szorít egyet a karján. — Tartom. Repül a másik kártya, Monoki már asztalra éréskor felkapja. Viszi a másik mellé. Zöld hetes. Kézmozdulat, elég. Az erdész is vett. Egy lapot, másikat, harmadikat. Sokáig tartott, mert „parasztosan” élvezte ki a pillanatokat. Észbontó lassúsággal csúsztatta ki egyiket a másik mögül. Tizedmilliméterek- re szabdalta az időt, úgy duzzasztotta pattanásig izgatottságát. Szúrós tekintetét Monoki szemébe fúrta, de annak félelmetes nyugodtságát meg se rezdítette. Csak nem két ásza van?! ösz- szeszorította száját, még egyet vett. Pász! 1— pukkant hatalmasat • lefojtott szenvedélye a csúsztatás befejeztével. Ujjal közül kihulltak a kártyák. Mikor meglátta, hogy Monokinak tizenhétje van, görcsös dühvei markolt a kis asztal szélébe. Azt hitték, feldönti. Neki is tizenhete volt a harmadik lapján, s arra kilencese jött. (Folytatjuk.) BUDA FERENC: Szél fúj Széi fúj, négy falam inog. Dohányom füstje kanyarog a mennyezetig. Időm: életem telvén telik, éjfélig, reggelig, az utolsó ítéletig, ülök magam, nyugalmam elnyűtt rongyaiban. Szél fúj kinn, száraz port fölkavaró, ingatja négy falam. Dohányfüst kanyarog, ülepedik. Vakít a nap, rezgő levélen átragyog. Életem eltelik. Szél fúj kinn, túl az üvegen, átzúg a zaj dúló idegeken, szél fúj, a szemem is belesajog. E négy fal fegyence vagyok s fegyőre, falnak dőlve, gyanakvón figyelem magam nyugalmam rongyaiban. Időm, életem fele rég odavan. Inog négy falam, szél fúj, szemem fáj kék vízre, égre, lobogó kancasörényre, napra, lombon átütő kék sugarakra. Lábamon koccanó lakatok. Kibírom, nem vacogok. Időm, életem eltelik. Dohányfüst kanyarog a mennyezetig. Szél fúj, négy falam inog. Május világló ablakába vág a homok.
