Petőfi Népe, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-20 / 298. szám
MŰVELŐDÉS IRODALOM • MŰVÉSZET Goór Imre tárlatáról — Igazi városlakó létedre a természetben találsz nyugalmat, harmóniát. Nemcsak rendszeres téli síkirándulásaidra gondolok, hanem Sziklás-hegységbeli természetélményeidre is, melyek máig visszhangzanak műveidben. Nem a földrajztanár, hanem a természetben csodát, utánoz- hatatian állandóságot látó ember lelkesedik benned, amikor ezekről beszélsz. — Ha tehettem, valóban igyekszem kifelé a városból. Gyerekkoromban a halasi határ homokbuckái között, növények és állatvilág közötti De láttam az idekényszerülő embert is reménytelen küzdelmében, nyomoré gazdaságában egy-két csupa- toll, csupacsont tyúkkal, egyetlen kecskéje, vagy tehene mellett; kegyetlenül alárendelten .szélnek, homoknak, úttalan utaknak ... Ki róhatná fel, hogy a természetet láttam hatalmasabbnak? — Később dombjaim középhegyekké nőttek, majd magashegységekké, Sziklatömbökké, vonulatokká, havasokká. Miért maradtam volna a városban? Itt tanulhattam igazi zenét s láthattam kemény s kifoszló vonalakat, tépett szélű foltokat; itt ismerhettem meg korlátáimat; itt lelhettem a suttogás és félelem hangjára, alkalmas idők és arányok ismeretére. S hegyeim közé szerettem volna vezetni a várost: szülessünk újjá együtt a jeges viharok után: együtt vészeljük át a hegyek omlásait; a su- vadásokat söprő vizeket. Hogy szavaink egyet jelentsenek. A várost hegyeim közé nem Vezethettem. Azokról szóltam hát képeimmel, verseimmel. Akikhez szóltam, könyveket olvastak; jobbítani akarták a világot, s ezért modelleket készítettek, képleteket alkottak. Magam is közéjük álltam. Mégis azt kell mondanom, hogy énérettem a. könyveknél és képleteknél a természet sokkalta felelősebb. Részlet Sümegi Györgynek Goór Imrével készített Interjújából. (Forrás, 1981.' április) Az itt látható képek a festőművész jelenleg látható sikeres kalocsai kiállításáról valók. Zelk Zoltán emlékezete .Most, hogy hetvenöt esztendős lenne, fájó szívvel emlékezünk Zelk Zoltánra. Jó volna őt felköszönteni, s hallgatni, ahogyan mesél. Mert mesélni mindig szeretett: a régi Hungária kávéház azóta szemétre vetett ócska asztalainál, a szigligeti alkotóház nagytársalgójában, ebéd után, midőn a nehéz függönyök kiszűrték az odakint tomboló nyári meleget, vagy éppen az apró őrmezei szobában, amely éveken át betegszobája: végső menedéke volt. Mesélt ftó- barátairól: a Nyugat-korszak szellemi hőseiről, régi lóversenyekről, futballmérkőzésekről, vagy éppen kis szatmári falvakról, gyermekkofának otthonos színhelyeiről. Súlyos és fájdalmas betegség kínozta már ekkor: a testi gyötrelem szüneteit az emlék aranyozta be. Telt őszi fény vette körül ezeket az emlékeket. Pedig, ha a biográfiát tekintjük, jóval több közöttük a szomorú, mint a derűs. A költő az Érmelléken született, falusi kántor- fiaként. Inasnak állt, többnyire alkalmi munkából élt nyomorúságos. viszonyok között. Korán utat talált a munkásmozgalomhoz, először az erdélyi ifjúmunkások szervezetében, majd a budapesti mozgalomban dolgozott. 1926-ban letartóztatták, s „örökre” kitiltották az ország területéről. Romániába tolon- colták, ahonnan két év múltán visszaszökött. Költőként Kassák Lajos körében lépett fel, 1930-ban adta ki Csuklódon kibuggyan a vér című kötetét. Ifjúsága nélkülözések között telt, több alkalommal börtönbe került. A második világháború idején munka- szolgálatba hurcolták, végül sikerült megszöknie. A felszabadulás után a legnépszerűbb költők sorába emelkedett: megbízatásokat és kitüntetéseket kapott. Aztán ismét meghasonlások következték, néma évek, gyász és betegség. Erre a személyes múltra tekinthetett vissza Zell$ Zoltán a kelenvölgyi lakás vagy a kórházi szoba „meszelt égboltja” alatt. Ez a múlt öltözött tiszta fénybe az emlékezet munkája nyomán.' Az emlék valóságosabb volt, mint a friss tapasztalat. A múlt élőbb, mint a jelen. Az emlékezet egy másik és igazabb életet szőtt a felidézett eseményekből. Ennek az életnek nem szabott határt a tér és az idő. A személyiség a múltban találta meg igazabb önmagát. A múlt életre keltésében küzdötte le a súlyos betegség szigorú kényszerét. Zelk Zoltán költői személyisége emlékező személyiség volt. A múlt eseményeiből, lélekrezdülései- ből és színéiből öntörvényű költői birodalmat teremtett. Ennek a birodalomnak megvolt a maga társadalma és története. Emberi arcok keltek életre, arcok, amelyeket régen betemetett a feledés. Elpusztult erdők öltötték fel ünnepi tavaszi ruhájukat. Elsodort életformák jelentek meg újra: régi szatmári falvak, pesti irodalmi kávéházak. zuglói reggelek. Régi párbeszédek folytatódtak: Móriczcal, Babitsosai, Nagy Lajossal, Tersánszkyval. Elporladt lovak támadtak fel. s lendültek vágtába egy se- holsincs ügetőn. Zelk Zoltán — még szenvedésekkel vert öregségében is a görög mítosz költőjének: Orpheusnak volt utóda. Ügy írta verseit, ahogy más lélegzik, a költészet valósággal természeti tüneményként született fáradt és öreg kezén. Zengő lanttal és tisztán ömlő dallammal szolgálta mindig a költészet ősi szertartását, még akkor is, ha a kottát a vihar, zó történelem, s a testi szenvedés írta. „Tűzből mentett hegedű” volt ez a költészet, zengett váltig, noha a költő szívét lassan belepte a korom. Ahogy bezárultak körötte az élet látványosságai, úgy nyílt. meg benne egy új költői világ. Amitől a múló idő és a testi szenvedés megfosztotta, azt egy másik világban perelte vissza: a költészetben. A bölcs számvetést és a forró vallomást foglalta álomszerű chagalli képekbe. Költészetét az emlék és az álom derengése szőtte át. Ez a költészet támasztja fel eltávozott emberi alakját: a sokat szenve. dett költő végleg a versekbe költözött. P. B. rri r i• * leli vers az alkonyi lila helyett, adnám dühöm, hogy égjenek fönn lobbal a fonnyadt fellegek! Az ősz, e szörnyű, éhes hernyó felfalt már minden levelet s most énreám merednek vádlón az ágakról a sebhelyek — terítném már, köpenynek, rájuk, ne vacogjanak, versemet. Adnám a tűnt zöldért cserébe, adnám kis fényű kedvemet és adnám nagy szomorúságom Bársonyt a hegynek. S lenge párát: lebegjen a vizek felett, fecskék kibomló, szertehulló csokrát, ékítse az eget — írjad meg táj, fák, szelek, felhők, utolsó legszebb versemet! (1938) •Ez a vers egy évkönyvben jelent meg, de a költő egyetlen kötetébe sem vette (öl, pedig méltó a névé- bez. A grönlandszín ruhás lány A mikor a grönlandszín ruhás lány a csoportunkba került, még egyáltalában nem is volt grönlandszínű ruhája. Ám a tarka-barka világtérkép, amit az öreg Menyus a légópincéből csórt el, már jó ideje ott függött a falon. 1 — Itt az új lány — mutatta be egy reggel a főnök. — Ismerkedjetek meg. Hosszú hajú, helyes arcú lány volt. En a magam részéről formásnak ítéltem, de Bittó, aki a töl- töttpipi-típusú nőkre bukott, kezdetben túlságosan nyúlánknak és vékonynak találta. Egyformán teltek a napok, mint azelőtt, de a lány megjelenése új színt hozott az életünkbe. Már másnap kerített valahonnan egy kiszolgált vizeskancsót, és az ablakba biggyesztette. Majd a táskájából egy madzaggal átkötött virágcsokrot húzott elő: az került a „vázába”. — Hát ez meg mi? — tátotta el a száját az öreg Menyus. De- hát mindannyian meghökkenve bámultuk, ahogyan hosszú ujjaival formásra rendezte az ablakban a csokrot a lány. Ettől kezdve ő főzte meg a kávénkat, teánkat, papírszalvétát terített a hulladékdeszkából ácsolt reggelizőasztalunkra,, és Tatárt, aki csak azonmód olajosán akart egy ízben asztalhoz ülni, kíméletlenül elzavarta kezet mosni. — Dedó — dörmögte olykor az öreg Menyus. — Tisztára dedó! De a főnöknek és nekünk többieknek tetszett ez az egész, egykettőre magunk közé fogadtuk a lányt, didergős reggeleken pálinkával kínáltuk, s früstök közben nem mulasztottuk el megkérdezni tőle: — Erzsi! Kérsz egy katonát? Ő ilyenkor rémülten tiltakozott: — Nem! Azt nem! Isten ments! Egyébként nem sokat tudtunk róla, a magánéletéről szinte sem. mit. Egyedül jött, egyedül ment, úgy tűnt, nincsenek barátai, barátnői. A főnök végül is nem áll- fa meg szó nélkül. — Te Erzsi — mondta egy alkalommal. — Nem Jól van ez így; Itt élsz közöttünk, és azt se tudjuk ki vagy, mi vagy ... A/íi, akik régebb óta ismertük a főnököt, jól tudtuk, honnan fúj a szél. Az „öreg” borzasztóan büszke volt arra, mennyire egyhúron pendül a társaság. Szerette volna, ha a lány sem lóg ki a sorból. A lány riadtan bámult a főnök, re. Még sohasem láttuk ilyen za-. vártnak. Még akkor sent lángolt így az arca, amikor az első , nap sorra mérethibás, selejtes munkadarabok kerültek le a gondjaira bízott gépről. — Én ... — dadogta —, én most éppen... — Na jól van, jól van — sajnálta meg a főnök. — Hiszen nem is azért kérdeztem. A lány kissé megnyugodott, és hálásan nézett az „öregre”: — De hát nincs nekem titkom — rázta meg a fejét. — Csak Já- .nos ... a fiúm ... most éppen a barátnőmmel.. Es sírni kezdett. . C egíteni szerettünk volna raj- ta, mert megsajnáltuk. Bittó egészen felvillanyozódott. '— Erzsi! — kiáltotta. — Ne törődj velük! A rohadtak! De nem vagy egyedül! Itt vagyunk mi, a barátaid! A lány a könnyein keresztül rá- mosolygott a fiúra. — Köszönöm — mondta. — Ti olyan rendesek vagytok. Es hagyta, hogy rábeszéljük, tartson velünk, jöjjön el az üzemi ‘murira a hét végén. .— Vettem egy ruhát! — újságolta csillogó szemmel másnap. — Olyan a színe... Olyan ... mint ez itt! — És kibetűzte a világtérképen: — Grönland. Mindnyájan odanéztünk. Grön. land rózsaszín és piros közötti árnyalata mélyen elütött az Atlantióceán kékjétől. Kanada citromsárga, Izland narancssárga volt mellette. Elképzeltük a lányt grönlandszínű ruhájában, és titokban arra gondoltunk: ez a szombat talán más lesz, mint a többi. A buliban a grönlandszínű ru- hás lány volt a legszebb.' Még az öreg Menyus is elismerően csettintett, amikor meglátta. Bittóval meg egyenesen nem lehetett bírni. — Jobb lenne, ha nem innál annyit! — figyelmeztette egy idő után a főnök. — De főnök! — tiltakozott akadozó nyelvvel Bittó. — Ez "a lány! ... Ez a lány! __ É s amíg Erzsi mással táncolt, csak ’öntötte magába a féldeciket, az egyiket a másik után. Aztán az egyik szám végén odalépett a büfépulthoz a vörös Tóni.— Ügy látom, buksz rá! — Vetette oda Bittónak nyeglén. — Na és? — nyögte ki Bittó. —7 Van valami semmi jcözöd hozzá? — Nincs — hagyta rá a vörös. — Csak tudod, ez a lány... És jelentőségteljesen elhallgatott. ~ Bittóval forogni kezdett a szépen feldíszített klubterem. — Mit akarsz ezzel mondani? — zihálta vörösre gyúló arccal. Tóni egykedvűen bámult a már , csaknem teljesen részeg társa arcába. — Csak azt te hülye, hogy ez -a lány egy nagy ká! A vőlegénye is azért hagyta ott! Bittó rámeredt a vörösre, a közelébe hajolt, már-már azt hittük a -képére mászik. De aztán hirtelen sarkonfordult, és belevetette magát a táncolok tarka forgatagába. ’ Egy ideig nem történt semmi, csak a Boney M. együttes harsogta fülsiketítőén, hogy „Hali-hali- hó!” Aztán hirtelen, a zenén át is meghallottuk a kiáltozást, Erzsi sikoltását, Bittó rekedten üvöltő hangját. — Velem jössz, érted?! — bömbölte Bittó. — Eljössz! Vagyok én is olyan, mint más! Mint a János! Mint a János, meg a város! Mindenki jó volt neked, csak én nem? Pont én nem kellek neked? Mindez néhány másodperc alatt játszódott le. A vonagló tömeg furcsa mozdulatlanságba - dermedt, a zene elhallgatott. A magánkívül tajtékzó Bittót lefogták. Erzsi zokogva menekült ki a teremből. A főnök, aki eddig a haverjaival az udvaron cigarettázott, döbbenten faggatta Bittót: — Mi a fene történt itt? A lány hol Van? — Elment — dadogta Bittó. — El, a cafat! XJétfőn rosszkedvűen rakos- gattuk ki a szerszámainkat a satupadra. Erzsi nem jött, és tudtuk: nem is fog jönni többé. Kedvetlenül, szótlanul dolgoztunk. Tíz órakor aztán az öreg Menyus lecsapta a csavarkulcsot, hogy csak úgy csengett, az asztalra. — Mi ütött beléd?.— bámult rá bosszankodva a főnök. De'Menyus bácsi nem válaszolt. Némán a tarka-barka világtérképhez lépett és leakasztotta a falról. Aztán lassú, öreges léptekkel elindult vele a légópince felé. ' , Másnap híre ment, hogy a lány a kettes műhelybe kérte át magát. Á vörös Tóni csoportjába. Sitkéi Béla KÖNYVESPOLC Gergely Mihály: Szakmám a lelkiismeret Nemrégiben találomra felütöttem Gergely Mihály újabb könyvét, és ezt olvastam: „A közéletben nem a szókimondó, őszinte emberek veszélyesek, hanem a folytonosan fennszóval dicshimnuszokat zengedezők, sikereink és erényeink mértéktelen eltúl- zói.” Kíváncsivá tett az író, és egyvégtében elolvastam 1957- 1980 között írt naplóját. Ebben olykor indulatosan, máskor higgadt mérsékletességgel szólt az elméleti munkát bénító hamis tekintélyről, a példamutatás fontosságáról, a társadalmi élet pa- ralíziséről, a közönyről, az ifjúságról, a nyelvismeret szükségességéről, és más, sokunkat izgató kérdésekről. Ez a társadalmi érzékenység az egyik jellemző alapállása a most hatvanéves írónak. Gergely Mihály meglehetősen hosz- szú utat tett meg a bányászfalusi gyerektől, a mindig nagy vitát kiváltó röpiratok szerzőjéig. Csaknem negyven, éve, hogy az első írása megjelent. Az ötvenes évek elej[én sematizmustól sem mentes prózával jelentkezett. Ennek az évtizednek a közepén, gazdag tapasztalati anyagot közvetítő, körültekintő, de az ob- -jektivitást túlhangsúlyozó riportjai láttak napvilágot. Igazán nagy visszhangot később a „Röpirat az öngyilkosságról” és a „Röpirat idegbeteg korunkról” — a műfajt címükben is jelző — írásai váltottak ki. Első megjelenésükkor voltak olyanok, akik veszélyesnek minősítették ezeket az indulatokat is hordozó, de a reális helyzetet . rögzítő munkákat. A viták felszínre hozták vitakultúránk hibáit, finomították a módszereket, és bizonyították bontakozó demokráciánk tényeit. Többeket megdöbbentett a feltárt valóság sötét színeket is hordozó szelete. Valószínű, hogy támadták is érte az írót, de ő makacsul vissza-visszatért kedvenc témáira. Valószínű ekkor írta az idézett naplójegyzetét, és fogalmazta meg mostani könyvének címlapjára került mondatát: Szakmám a lelkiismeret, önvizsgáló, társadalmunkat kutató lelkiismeretesség indította el a szülőfaluját megörökítő írásra is. Igazi élményt jelentenek* — még másodszori olvasásra is — röpiratai és a „Dialógus az esz- tergálás forradalmáról” és a „Dialógus a divatról”. Az előbbi dialógusban a nehéz emberek egyik típusával, a sokszögeszterga sorsával ismerteti meg az érdeklődőket. Az utóbbi írásában a divat, és a nemzedékek , témában folytat elképzelt párbeszédet. ma is érvényes tanulságokkal. Külön részben perel második anyanyelvűnkért. Az idegen nyelv oktatásának javítása ma is vitatéma. Gergely Mihály a nyelvi zűrzavar megszüntetésének eszközét az eszperantóban látja. Lehet, hogy elfogult? Lehet, ám érveit olvasva, nem állíthatjuk, hogy elvakult. A „Festett világ” címet adta könyve harmadik fejezetének. A képzőművészetről írt esszéi jó olvasmányok, és a műfaj lehetőségeiről is elgondolkodhatunk. Falusi élet, divat, nyelvoktatás, öngyilkosság, neurózis, képzőművészet, találmányok sorsa és még sokáig folytathatnánk a témák sorát, amellyel Gergely Mihály foglalkozott. Ez már önmagában is erénye az írott szónak. Csakhogy ebben a kötetben nemcsak „problémázgat” az író. hanem megoldási javaslatokkal is ostromolja az illetékeseket. Nem szakember, de szakmája a lelki- ismeret. Az olvasót is elgondol, kodtatja, vitára készteti, talán cselekvésre is ösztönzi, a lelki is. meretre is hivatkozik — mert író! Komáromi Attila r
