Petőfi Népe, 1981. augusztus (36. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-12 / 188. szám

W81. augusztus 12. • PETŐFI NÉPE • 5 Szlovák nyelvi olvasótábor a Vadkerti-tónál • Délelőtti foglalkozás a tópar­ton. (Pásztor Zoltán felvételei.) lakát a fiatal táborvezetőnő — nehéz egyről a kettőre jutni... □ □ □ — Azt mondják, a csoportból te beszélsz a legjobban szlovákul — szólítom meg a komoly arcú, tizennégy éves Polgár Erzsikét. — Elég sokat megértek — köz­li egy szégyellős mosoly kísére­tében. — De ezt 'én nem érzem csodának, hiszen hét éve tanu­lom a nyelvet — teszi hozzá ma- gyarázóan. — Ki beszél a családban szlo­vákul? — A nagymamám, ő gyakran szól hozzám tótul, én meg is ér­tem, de inkább magyarul vála­szolok. Így könnyebb. Anyu is érti a nyelvet, de nem beszéli. Csak azzal társalog tótul, aki rosszul beszél magyarul. Az idő­sebbek között ez még előfordul. — Segítséget jelent-e a szlovák nyelv az orosztanulásban? — Mindenképpen. Hasonló nyelv, bár néha épp ez a baj, a szavakat gyakran keverjük is. Sokunknál előfordul, hogy az oroszt jobban tudjuk és értjük, mint a szlovákot. Hogy miért? Talán az orosz tanárnéni szigo­rúbban veszi a tantárgyat. Ügy érzem, ott nagyobb a követel­mény. Rakonczai Vali most megy he­tedikbe. Miként a többiek, ő is a Bem József Általános Iskola tanulója. Az otthoni körülmé­nyekről a következőket mondja: — Édesapám nagyszülei tótok. A' szüléimtől inkább magyar szót hallok, de, nagyon, megörültek, amikor megtudták, hogy lesz szlovák nyelvoktatás az iskolá­ban. Hogy hol hallok még szlo­vák szót? Gyakran meglátogat­juk a csehszlovákiai ismerősö­ket Naszvadon. De ők is inkább magyarul beszélnek. Édesapám­mal szoktuk forgatni néha a szlovák kalendáriumot. A vicce­ket közösen lefordítjuk. Hogy mit olvasok még szlovákul? A tankönyvön kívül jóformán sem­mit. A Ludové Novinyt itt lát­tam először a táborban, de ed­dig még azt sem tudtam, hogy a rádióban létezik szlovák adás. Nem hívta fel senki rá a figyel­met. □ □ □ Ebédhez terítenek. Öblös, fo­nott kosarakban hordják körül a naposok a tányért, a villát, a kanalat. Leves illata árad, s a nagy tábori kanálcsörömpölés­ben, csivitelésben a gyerekek vi­dáman beszélgetnek: magyarul... Posváncz Etelka — Milyen foglalkozásokat tar tanok? — A hét közepén jönnek majd előadók a szlovák szövetségtől, írók, költők a Ludové Noviny szerkesztős égéből“ gs iháápbfthan. A nem szakmai "részben " Sokat segítenek a kiskőrösi művelődé­si központ fiatal népművelői. Egyébként mindenféle technikai eszköz a rendelkezésünkre áll: szlovák nyelvű magnófelvétel, film, könyv, újság. — Mi a célunk? Egyelőre nem több, mint azt elérni, hogy meg­szeressék a gyerekek a nyelvet, megértsék; milyen nagy lehető­ségeket rejt a kétnyelvűség, hogy fogalmat alkossanak magukról, a hazai szlovák nemzetiségről, hogy tudjanak valamit a fóru­mainkról, igy a szövetségünkről, az újságunkról és a Magyar Rá­dió szlovák nyelvű adásairól. Ér­dekes, hogy ezek a többség szá­mára ismeretlenek. Jól tudom azt is, hogy a kiskőrösi könyv­tár szlovák nyelvű anyagát alig tudják használni. Bizonyára azért, mert még kevés az iskolában ta­nult szókincsük, a nagymamától hallott fáj nyelvi beszéd pedig nem azonos az irodalmi nyelvvel. Tehát — ráncolja össze a hom­Kiskőrösön egy tanácsi jelentés szerint a lakosság csaknem fele szlovák nemzetiségű, jöseik a £VIII. század elején a Felvidékről költöztek oda, valószínűleg a jobb megélhe­tés reményében. Bár nyelvükben, népművé­szetükben, viseletűkben sokan őrzik még a szlovák hagyományokat, a spontán asszimi­láció egyre erőteljesebb. A kiskőrösi Városi Tanács két kulturális intézménnyel, és a Ha­zafias Népfronttal összefogya újabb és újabb erőfeszítéseket tesz e folyamat megakadá­lyozására, lassítására. A fiataloknál már ko­molyan jelentkéző nyelvi problémák leküz­désére most szlovák anyanyelvi olvasótábort szerveztek a Vadkerti-tónál. • Jobbra: zajlik bori élet... A zöld, kék, sárga sátrak üde színhar­móniája 'szin­te vonzza a közeledő ide­gent. A nagy, szétterülő fog­lalkoztató sá­tor előtt vagy húsz gyerek ül, és egy furcsa dallamú szlo­vák verset mond kórus- ' ban. — Hogy kell elköszönni ? — kérdezi távo­zóban egy vé­kony, • energi­kus, ősz hajú asszony. — Do vlde- nia! — vála­szolnak kissé bizonytalan­kodva a gyere­kek, s máris egy szlovák gyermekdal kezdő sorait próbálgatják. — Még na­gyon sokat kell tanulni­uk — mondja Kovács Györgyné nyugdíjas pe­dagógus. O kezdte el első­ként Kiskőrö­sön a szlovák nyelv oktatását. — Szeretek közöttük lenni, egy kicsit beszélgetni velük — foly­tatja szaporán. — Tulajdonkép­pen a szabadságomat töltöm itt a Vadkerti-tónál. De hallottam, hogy megnyílt a szlovák olvásó- tábor, gondoltain, átjárok segíte­ni. — Ez a legújabb lapszám? — ragadja ki a kezemből a Ludové Noviny-t, a Magyarországi Szlo­vákok Demokratikus Szövetsé­gének lapját. — Ne haragudjon — mosolyog rám elnézést kérőén — ebből szoktarn értesülni, a leg­frissebb tótkomlósi események­ről. Fiatal koromban évekig ott tanítottam szlovákot. — Mi a véleménye a táborbeli gyerekek nyelvtudásáról? — Nézze, legtöbbjüknél csak a legminimálisabb alapszavakig terjed á szlovák szókincs. Ma imár nem az a gyakorlat, hogy a családokban a generációk együtt élnek. A gyerekek szülei több­ségükben a megértés szintjén tudják a nyelvet. A nagyszülők még beszélik, de már ők is egyre kevesebbet. Nincs miért és hol használniuk a szlovák nyel­vet ... Talán segítséget jelent a kiskőrösi Bem József Általános Iskola csehszlovákiai testvér­• Elöl a 8. osztályos Polgár Er­zsiké, mögötte Árgyelán Erzsébet, a tábor szakmai vezetője. a szokásos tá­intézményével, a liptószentmik- lósi iskolával kiépített szorosabb kapcsolat — fejezi be. & hogy a nyelv csak a minden­napi beszéd útján fejleszthető, ezt Kiskőrös város vezetői is na- '£ybn jól1 tudják. Ezért szánták az Tdel '" ‘blvásotábört ‘ kísérletnek. Jövő nyáron a csoport kiegészül dunaegyházi és miskei szlovák nemzetiségű diákokkal, s ugyan­akkor meghívják hosszabb ven­dégeskedésre a liptószentmikló- siakat is. □ □ □ — Milyen eredményeket pró­bálnak elérni az egy hét alatt? -ÍT faggatom Árgyelán Erzsébe­tet, a tábor szakmai vezetőjét, aki ,',civilben” az Állami Gorkij Könyvtár nemzetiségi osztályá­nak Szlovák szakreferense. — Igaz, hogy Kiskőrösön van szlovák nyelvoktatás, de különb­séget kell fenni tanítási és okta­tási nyelvű iskola között. A kö­rösiek ez utóbbival próbálkoz­nak. A gyerekek fakultatív nyelvként tanulják a szlovákot. Ügy érzem, ez bizony elég kevés. A többségük úgy gondolkodik, hogy „na, ezt is a nyakamba sóz­tál» egy tantárggyal megint töb­bet kell tanulni...” NYELVŐR A határozott névelő használata A határozott névelőről ugyan már volt szó, de néhány fontos és sokszor figyelembe nem vett szabályra a Nyelvművelő kézi­könyv példái alapján felhívjuk olvasóink figyelmét. Az állítmány vagy állítmányi szerepet betöltő határozó után (pl. itt, hol?) a birtokos névmás elé ki kell tenni a névelőt. Pl. itt a tietek, de hol az enyém? „Üsd az orrát, magyar, ki bántja a tied” (Katona). De ha a birto­kos névmás az állítmány vagy.az összetett állítmány névszói része, mondat elején többnyire névelőt- lenül áll: „Enyém a sír, tiéd a jog” (Arany). Ha nem mondat élén áll, jobbára névelőt kap: Az érdem nem a tietek. Birtokos személyragos szó elé, ha igei állítmány után áll, álta­lában kitesszük a névelőt: szorul a kapcája, elment a kedve, lesü­tötte a szemét. De a választékos nyelvben és a ritmusos szöve­gekben elmaradhat a névelő: el­indult kocsijával; csukd be sze­med, nyisd ki szád! (gyermek­mondóka). Ha személyragos szó a mondat alanya, a névelős használat a jobb: kicsorbult a kardja, betört a feje. Névelőtlenül ezeket a mondatokat könnyen jelzős szer­kezetnek értelmezhetjük (mint­ha valakinek a kicsorbult kard­járól, betört fejéről lenne szó). De ha a személyragos szónak jel­zője van, a névelőtlen szerkesz­tés a helyesebb: „Én nem fogom be pörös számat” (József A.); megkaptam hosszú leveledet. A jelző ilyenkor szinte a névelő meghatározó szerepét tölti be, pedig a birtokos személyrag is meghatározott dologra utal. Ha birtokos személyragos szó névszói vagy igei-névszói állít­mány után következik, kitesszük a névelőt: piszkos a keze, tele lett a szeme könnyel; „Nádtors lön az ágya, zsombok a párnája" (Arany: Toldi). Az összetett ál­lítmány után néha elhagyják a névelőt. Ez félreértést is okozhat. „Szerelmes volt feleségébe" — ezt a mondatot úgy is értelmez­hetjük, hogy valaki régen volt feleségébe szerelmes, de úgy is, hogy most szerelmes volt felesé­gébe. Igaz, hogy a beszéd- vagy szövegkörnyezet rávilágít a mon­dat értelmére, de jobb, ha nyelvi eszközök segítik a pontos meg­értést. Más esetekben is megkönnyíti a megértést a birtokos személy­ragos szó elé tett névelő. Pl. a szomszéd gyermekeivel nem tö­rődött; barátom kisfiával ment sétálni. Mindkét mondatban lát­szólagos birtokos szerkezet van. Pedig valószínűleg nem arról van szó, hogy valaki a szomszéd gyermekeivel nem törődött, és hogy valaki barátom kisfiával ment sétálni. A névelő kitételé­vel értjük meg ezeket a monda­tokat, vagyis hogy a szomszéd a (saját) gyermekeivel nem tö­rődött, és barátom a (saját) kis­fiával ment sétálni. Néha a szó­rend megváltoztatásával is elhá­rul a félreértés. Pl. a szomszéd nem törődött gyermekeivel. A felsőfok előtti névelőhaszná­lat is figyelmet érdemel. A jelzői szerepű felsőfokú melléknevek és számnevek egyaránt lehetnek névelősek és névelőtlenek. Pl.: (a) legtisztább szándékkal köze­ledett hozzánk; (a) legtöbb esé­lye neki van. Mindenképpen kell a névelő, ha a főnév magában is névelőt kíván. Így mondjuk: megérti a legbonyolultabb össze­függéseket is, mert ezt mondjuk jelző nélkül is: megérti az ösz- szefüggéseket. Akkor is kell a névelő, ha tárgyas igealakhoz tartozik a tárgy: Szavai a leg­nagyobb bizonytalanságot kel­tették. Alanyi ragozású igealak után nem tehetjük ki a névelőt. Pl.: Ennek a kérdésnek tulajdo­nított legnagyobb fontosságot. Tárgyasán ragozva az igét: ... tulajdonította a legnagyobb fontosságot. A jelzett szó nélküli mellék­név általában névelővel helyes, de nem kifogásolható névelőtlen használata sem: a tervek közül a tied látszik (a) legalkalmasabb­nak; ez (a) legtöbb, amit tehe­tünk. Gyakorlati szabály: a fel­sőfokú melléknév a mondat ele­jén névelőtlen, minden más he­lyen a névelős formát kell hasz­nálni: legnagyobb csoda, hogy idáig eljutottunk; hármuk közül Péter a legerősebb. A felsőfokú melléknév hatá­rozói szerepére két szabályt je­gyezzünk meg. 1. Az -an/en, -ul ül, -szór/szer szőr rágós 'ha­tározók lehetnek névelősek vagy névelőtlenek is: (a) legalacso­nyabban, (a) legádázabbul, (a) legtöbbször. 2. Más rágós hatá­rozók előtt csak a névelőtlen ala­kot használjuk: legfőképpen, leg­inkább, legkevésbé, legtöbbnyire. Az -ik kiemelő jeles mellék­név, a -dik képzős sorszámnév, valamint az egyik és a másik határozatlan névmás előtt az igé­nyes nyelvhasználat a névelős formát kedveli: a legkisebbik le­gény is elment szerencsét pró­bálni; én a szebbiket választom; a harmadik osztályba léphet; az egyik gyerek elfutott, a másik ott maradt. A névelőtlen forma csak hagyományos népies kifejezések­ben, állandósult szókapcsolatok­ban fogadható el. Pl.: de szeret­ném az egyiket, három közül legszebbeket (népdal); negyedik hó 26-án; egyik kutya, másik eb; egyik napról a másikra. Ha az -ik jeles melléknévnek birtokos személyragos jelzett szava is van, szintén elmaradhat a név­elő: legszebbik ruháját vette föl. De a beszélt nyelv a névelős formát kedveli: a legszepbik ru­háját vette fel. Sokszor vitát vált ki: melyik a helyes: „a lakásnak ajtaja” vagy „a lakásnak az ajtaja”. Bármelyik megoldás helyes, de a névelőtlen forma hagyományo­sabb. Erre utal az állandósult kapcsolatok (éjnek idején, erő­nek erejével, példának okáért) és a régies szerkezetek (annak utána, időnek előtte, sok bajnak közepette) névelőtlensége. Kiss István IvXvX AW.W.M, wmmmmmmmmmmmmmm istennek lenni ... Távoli bolygón vagyunk, sok millió fényévnyire a Földtől. Itt kö­zépkori zsarnokság uralkodik, a fejlett civilizációhoz képest feneket­len sötétség. Aljas indulatok, ösztönök csapnak össze. Egy maréknyi bátor ember — a távoli Föld küldöttei — helybelinek álcázva figye­lemmel kíséri az eseményeket, de erőszakkal beavatkozniuk nem sza­bad. Nemes eszményeiket követve, egy magasabb rendű társadalom szellemében, mégis megpróbálják megmenteni a jókat, megbüntetni a rosszakat. Mennyire sikerül nekik, erről szól ez az érdekfeszítő fan­tasztikus történet, amelynek hősei azonban hús-vér emberi figurák, kik éppúgy élnek, szenvednek, szeretnek és meghalnak, mint mi — a Föld lakói, ma, mindnyájan! 1. ... Amikor \ Rumata elhaladt Szent Mika sírja mellett, már egészen sötét volt. , Az egekig magasztalt hamahari csődör, amelyet kártyaadósság fejében kapott dón Tameótól, hasznave- • ‘'on gebének bizonyult. Rumata összehúzta magán a köpenyt, elengedte a kantárszá­rat. A sietésnek nem volt értel­me. Éjfélig egy óra volt hátra, a Csukló Erdő- pedig már fekete, csipkés szegélyként állt a látó­határ fölött. Kétoldalt felszántott földek húzódtak, a csillagok alatt élettelen, rozsdaszagot árasztó mocsarak vilióztak, halmok és Invázió korabeli korhadt cölöp- kerítések sötétlettek. Messze bod­ra komor pír lobbant fel és hunyt ki: bizonyára valamilyen falucs­ka égett, egy a számtalan egy­forma Halvaszületett, Akasztófa­virág, Zsiványtanya közül, ame­lyet legfelségesebb parancsra nemrégiben Áhítattá, Áldásossá, Angyalivá kereszteltek át. Az út kanyarulatánál egy sö­tét alak vált el a bokroktól. A csődör visszahőkölt. Rumata megragadta a kantárszárat, jobb kezén megigazította a csipkét, ■tenyerét kardja markolatára tet­te, és körülkémlelt. Az út mel­lett álló ember levette a kalap­ját. — Jó estét, nemes dón — szólt halkan. — Bocsánatot, kérek. — Mit akarsz? — tudakolta Rumata, és fülelt; Zajtalan csapda nem létezik. A rablókat elárulja az íjhúr csikor- dulása, a szürke rohamosztago- sök féktelenül böfögnek a po­csék sörtől. A bokrokban azon­ban csend volt. Ez az ember te­hát nem cinkos; zömök városi polgár, szegényes köpenyben. — Megengedi, hogy ön mellett fussak? — kérdezte, s meghajolt. — Tessék — mondta Rumata, s megrántotta a kantárszárat. — Belekapaszkodhatsz a kengyelbe. A, városi polgár melléje sze­gődött. Kezében tartotta kalap­ját, feje búbján jókora kopasz folt világított. Kereskedő, gon­dolta Rumata. Mi tagadás, bátor kereskedő ... De az is lehet, hogy könyvtudó. Menekült. Kitaszí­tott ... De az is lehet, hogy kém. — Kicsoda vagy, és honnan jössz? — kérdezte Rumata. — Nevem Kiun — felelte szo­morúan a városi polgár. — Ar- kanarból jövök. — Árkán árból menekülsz — mondta Rumata előrehajolva. Valami csodabogár, gondolta flumata. Vagy mégis kém? El- lénőrizni kell... De tulajdonkép­pen miért kell? Miért ne higy- gyem el, amit mond? Itt megy egy városi polgár, nyilvánvalóan könyvtudó, menekül, hogy az életét mentse ... Összetalálko­zott egy arisztokratával. — Kiun... . Ismertem egy Kiunt. Gyógyszerárus és alkimis­ta a Bádog utcában. Rokona vagy? — Sajnos, igen — felelte Kiun. — Távoli rokona ugyan, de nekik ez mindegy... tizehkettedíziglen. — És hová menekülsz? — Valahová ... Minél mesz- szebbre. Megpróbálok Irükanba jütni. — Ügy — mondta Rumata. — És azt képzeled, hogy a nemes donnái átjusz a határőrhelyen? Kiun nem válaszolt. — Vagy talán azt gondolod, a nemes dón nem tudja, kicsoda Kiun alkimista a Bádog utcából? Kiun hallgatott. Rumata úgy harsogta, mint a Királyi téren a kikiáltó: — Az Isten, a korona és a köz* nyugalom ellen elkövetett ször­nyűséges bűncselekményekkel vádoltatik, és azokban bűnösnek találtatik! Kiun hallgatott. — És ha a nemes dón bálvá­nyozza dón Rebát? Ha szívvel-lé- iekkel hűséges a szürke igéhez és a szürke ügyhöz? Kiun hallgatott. Az út jobb oldalán a sötétből akasztófa ár. nyéka tűnt elő. A keresztgeren­da alatt lábánál felakasztott, meztelen test féhéredett.' — És ha a nemes don most azonnal e csavargó mellé akaszt? — mondta. — Erős arkanari kö­télre. Az eszmények nevében. De miért hallgatsz, Kiun írástudó? Kiun hallgatott. Vacogott a fo­ga, és erőtlenül összehúzta ma­gát, akár a megvert kutya. Hir­telen valami csobbanva az útmen­ti árokba pottyant. — Nosza, akassz fel! Akassz fel, áruló! Rumata kifújta magát, s elen­gedte Kiunt. — Tréfáltam — mondta. — Ne félj. Kiun kis ideig dülöngélve és szipogva állt, tenyerével céltala­nul csapdosta köpenyét, azután bemászott az árokba. Kiun kimá­szott az árokból, s egy csomagot dugott az inge alá. — Persze könyvek — mondta Rumata. Kiwn a fejét rázta. — Nem — válaszolt rekedten. — Csupán egy könyv. Az én könyvem. — De miről írsz? — Attól félek, nem érdekelné önt, nemes dón. Rumata felsóhajtott. — Ide hallgass, Kiun — kezd­te Rumata. — Tréfáltam. Ne félj tőlem. — Nagyszerű világ — mondta Kiun. — Vidám világ. Mindenki tréfál. Még a nemes Rumata is. — Tudod a nevemet? — Tudom — mondta Kiun. — A homlok-abroncsáról ismertem fel. Ügy megörültem, amikor összetalálkoztam önnel az úton. — Tudod, én azt gondoltam, hogy kém vagy. A kémeket min­dig megölöm. — Kém... — ismételte Kiun. — Hát persze. A mi korunkban olyan könnyű és jövedelmező kémnek lenni. A mi hősünk, a nemes dón Reba. szivén viseli, hogy megtudja, mit beszélnek és gondolnak a király alattvalói. Én szeretnék kém lenni. Ülök, iszo­gatok és fülelek. Néha úgy te­szek, mintha feljegyezném a beszélgetéseket, és a megrettent emberkék odatódulnak hozzám, s felkínálják barátságukat és erszényüket... Micsoda remek elmefuttatás, ugyebár, nemes dón? Egy tizenöt éves kölyöktől, a Hazafias Iskola növendékétől hallottam... (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom