Petőfi Népe, 1981. augusztus (36. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-11 / 187. szám

1981. augusztus 11. • PETŐFI N£PE • 5

Izgalmas, érdekes a néprajz- tudomány egyik legfontosabb kutatási területe, a halottkultusz. A temetők, sírjelek vizsgálata a fej fakutatók számára sok-sok lehetőséget kínál. Számos cikk, tanulmány foglalkozik a települések fejfakutatásával. Gondoljunk csak a Felső-Tisza vidék helységeire, az Ormánságra, vagy az erdélyi tájakra. A Duna—Tisza közén fellelhető fejfákkal régóta foglalkozik dr. Novak László, a nagykőrösi Arany János Múzeum igazgatója. Lelkes munkájának eredményei: 1979-ben állandó fej- fakiállítás nyílt a múzeumban, az elmúlt évben Fejfák a Duna— Tisza közén címmel értékes könyvet jelentetett meg az 'Arany János Múzeum kismonográfiái elnevezésű sorozatban. A kiadvány á könyvesboltokban — a kecskemétiben is — megvásárolható. A kutató ebben összegzi eddigi munkáját; tipologizálja a Duna—Tisza közén található fej- faanyagot, s > megragadja a lehetőséget, hogy a fejfa-probléma- lcört bemutassa.

— Miért érdemes manapság a fejfákat kutatni, e vizsgálódási területtel foglalkozni? — kérdeztem- dr. Novák Lászlótól.

Beszélgetés a nagykőrösi

fejfakutatóval

— Mert fontós része a magyar kultúrtörténetnek, a nemzeti történelemtől elválaszthatatlan, komoly történeti magra visszavezethető jel. A protestánsok őrizték meg a legjobban a fejfaál- lítás szokását. Korondon például elterjedt az úgynevezett zászlós temetkezés, ami . azt jelenti, hogy fekete zászlót tűztek a' fejfa csúcsára. Fejfát nemcsak a főuraknak emeltek. Az alacsonyabb társadalmi rétegeknél is dívott e szokás. Azért is szükséges a íej- fakutatás, mert a múlt század végi divathullám újra központba állította ezt a problémát. A nép• Ordas! • Jobb oldalt:

fejfák löpszállásról.

művészet virágzásával újra előkerültek a faragott fejfák, ezeket cifra fejfáknak nevezzük. Ma éli reneszánszát.

— Látunk faragott, gondosan lelakkozott fejfákat ma is a temetők kősírjai között...

— Igen, de ezeknek a ma készült fejfáknak semmi közük a hagyományhoz. Erdélyből meghívásra átjönnek a fejfa-fafara- gók. Nagykőrösön is él egy mestere. A divat sodrában a fejfák állítása is felelevenedik, de a

Antropomorf jellegű fejfaitorzó Fühozzá szorosan tartozó tradjotó nem éled fel.

— Könyvének bevezetőjében többek között ezt írja: „A fejfa- jelenség kultúrtörténeti vizsgálata hozzájárul a fejfakultusz körül kibontakozott vitás kérdések tisztázásához". Milyen vitás kérdésekről van szó?

— Az "egyik a „kopjafahistória”, azaz: hogyan alakult ki a fejfa? A vitézi életmódban használatos fegyvert, a kopját a vitézi módon meghalt magyar katona sír• Anya és gyermeke fejfái. Tass. 9 Izsáki női fejfa. • Dunaszentbenedeki gombosfa.

jára szúrták. Hogy a lándzsából alakult volna ki a fejfa? Ez így nem igaz. Kopjafát nem ismer a terminológia. Sír jelmellékletnek felfogható, de önálló funkcióval nem rendelkezik. A vitézi élet után tovább éltek a temetkezési ceremóniák. A sírra oszlopokat szúrtak, vagy nem használtak sírjelet. Vitatott kérdés továbbá, hogy honnan származtatható a fejfa? A baskíroknál, kirgizeknél fordul elő. A másik problémakör tehát az összehasonlítással és a fejfák származtatásával kapcso.- latos.

Dr. Novák Lászlót gimnazista kora óta érdeklik a fejfák, s az egyetem elvégzése után kezdett hozzá komolyabban a kutatásokhoz. Bejárta az egykori Pest-Pi- lis-Solt vármegye — vagyis a Duna—Tisza köze — temetőit. A legszebb fejfákra Pest és Bács- Kiskun megyékben talált. Ezek megtekinthetők a nagykőrösi múzeumban. Az országban egyedülálló gyűjtemény ez. A legkorábbi fejíaelőf ordulás nagykőrösi: 1739-ben említik először. Aztán 1771-ben újra felbukkan a fejfa- adat, Nagykőrös mezőváros egyik vezető emberének, Cseh Mihály nótáriusnak a temettetésével kapcsolatban.

— Merre gyűjtött legutóbb? — kérdeztem végül dr. Novák Lászlótól.

— Bármerre járok, minden temetőt megnézek. Bolgár és török temetőkben turbános sírkövek után kutattam. Sumenben sajnos, megszüntették a török temetőt. Érdekel egy talányos szokás is: a sírra ültetett fák miértje. Zemplén megyében is szokásos volt, hogy fenyővel, gyümölcsfával ültették be a sírhantokat. E szokással Bulgáriában is találkoztam. Szinte gyümölcsöskertté alakították át a temetőket. Kapcsolatban állhat ez a halottetetéssel is. Érdekes az is, hogy sok protestáns faluban nem a temetőbe temetkeztek, hanem a porta végi szőlős-, szilváskertekbe.

Borzák Tibor

Fél évszázada beszél magyarul

a film

Mostanában annyiféle évforduló, esemény sűrűsödik hétköznapjainkba, hogy szinte nem is csoda, ha a magyar hangosfilm születésének 50. évfordulójáról majdnem megfeledkeztünk. Éppen fél évszázada, hogy a Hunniában forgatni kezdték az első, egész estét betöltő magyar produkciót, amely immár nemcsak a rendező, a színészek, a producer nemzetisége, de elsősorban hangja miatt is magyar. Az előrelépés óriási, még ha szükségszerűen eddig biztos külhoni piacok elvesztésével is járt együtt. Erre a nemzeti kultúránk hírnevét, létét sok mindenben befolyásoló történelmi dátumra — a Magyar Híradó és a Dokumentumfilm Stúdió jóvoltából azonban szerencsére nemcsak kommentárok, megemlékezések figyelmeztetnek, hanem Borsodi Ervin új, csaknem egyórás alkotása is, amely lakonikus egyszerűséggel csak 50 éves a hangosfilm címmel került — az ünneplés legstílusosabb módjaként — a mozik műsorára.

Szerencsére még sokan élnek az első magyarul megszólaló filmek készítői közül — elsősorban a kitűnő, nagynevű hangmérnök, Lohr Ferenc, aki ’aktívan részt vett a produkcióban, s ő kalauzolja végig a nézőt, az első ma már megmosolyogtató kísérletektől — a legmodernebb, legrafináltabb technikát is felhasználó alkotások megjelenéséig. Mert való igaz, a némafilm 30 évének sok nélkülözhetetlennek vélt fogása illant el a zene, a szó rögzítésével, új sztárok jelentkeztek — s az új sztároknak új rajongói. Nálunk minden, szinte minden a Bónyi Adorján regénye nyomán született bűnügyi komédiával, A kék bálvánnyal kezdődött, s a publikum ebben fedezte fel — hogy évtizedekre szinte kizárólag neki hódoljon — Jávor Pált. (Persze, mint mindenütt, volt néhány rövidebb-hosszabb film- szkeccs, összeállítás nálunk is, mint a Nevető Budapest, a Csak egy kislány van a világon, vagy a Budapesti hangos filmkabaré — de ezek alig többek filmszalagra vett színházi produkciónál...)

Borsodi Ervin természetesen .idéz az első, a legelső, 1931. április 14-i híradóból is, ami bizony nemcsak hazai szenzáció volt, hiszen Anglia, Franciaország és Németország után Európában nálunk készült az első hangos beszámoló, benne a nagy komikus, Harold Lloyd pesti kirándulásával, Gömbös Gyula beszédével, a magyar óceánrepülők tragédiájával.

• Borsodi Ervin, az 50 éves a hangosfilm rendezője.

A továbbiakban Nemeskürty István számol be az első magyar filmek fogadtatásáról, s mellette ott az akkor pályája kezdetén álló fiatalember, a megszámlálhatatlan filmzene komponistája, Fényes Szabolcs — és persze sok sláger is. Akkoriban szinte mindenki énekelt a hazai alkotásokban: Gázon Gyula, Makláry Zoltán, Erdélyi Mid, Agai Irén, Törzs Jenő, Perczel Zita, Bársonyt Rózsi no meg persze Jávor és Karády... És a filmcímek: a Hyppolittól — a Meseautóig, az Ida regényétől — a Halálos tavaszig. Felvillan Bajor Gizi arca is egy másodpercre egy soha el nem készült film próbafelvételéről, s a későbbi korszak nagy színészegyéniségei is ránk köszönnek az Emberek a havason, a Valahol Európában, A tanítónő, a Talpalatnyi föld kockáiról.

Borsodiék mintegy tízezernyi méter filmet néztek végig, hogy a maguk negyven percében elmondják a leglényegesebbet erről a korszakról. Kétévi munka gyümölcseként vallanak, hogy a sokak által csak szemfényvesztésnek vélt furcsaság hogyan szerzett nemcsak közönséget, de tekintélyt is magának a társművészetek koszorújában. Ezért is több az „ötvenéves a hangosfilm” a mostanában divatos nosztalgiahullám termékénél, s azért is, mert nemcsak a múltba réved, hanem a jelen produkcióin át fürkészi azt az utat is, amerre a hangos film, magyar film is halad. Higgyünk neki.

N. Gy.

• Lohr Ferenc a „magyar hang” nagymestere, a film közreműködője, tanácsadója.

j~ilt a falumban egy ríj részeg címfestő.

Egyszerűen csak Kencelnek hívta mindenki. Kencelnek talán nem is volt keresztneve. Furcsa-jellegzetes figura volt. Háta hajlott, mintha attól félt volna, hogy a fejét beüti valamibe, apró[ szemei az alkoholtól párásán pislogtak, nagy szederjes orra és duzzadt szája kifelé fordult beesett arcából. Csoszogva járt és egy elnyűhetetlen, szürke köpenyt viselt télen-nyáron. Szájából csibuk lógott, amelyből a dohány már reggeltájt kiégett. Most is látom, amint oda-vissza csoszog a cégtábla és a kocsma között kopott ecsetjeivel.

Kencel szorgalmas, dolgos ember volt. 0 festette a falu cégtábláit, a hirdetéseket, a báli plakátokat, a fodrászüzlet kirakatára a jól fésült férfi és női fejeket. A keze nyomától volt látványos az egész falu. Kencel reggeltől napestig rajzolta a betűket, de ebédidő táján, amikor a szöveg közepéhez ért, általában cfe „S" és a „Z” betűk fordítva sikerűitek, amitől a falunak sajátos lett az arculata. Meg kell mondani, hogy mindez csak az idegenek számára volt feltűnő; mert a helybeliek természetesnek tartották Kencel betűit.

Kencelnek nem voltak barátai és ő sem volt barátja senkinek. Nekem szívesen beszélt időnként

címfestő

a kocsmakertben. Ilyenkor elmondta véleményét a világról, az emberekről, az élet megannyi rejtélyéről. Kencelnek furcsa 'életfilozófiája volt. Mindent az emberre vonatkoztatott. Az emberről azt vallotta, hogy akkor eszmélt először önmagára, amikor első ízben látta meg saját képmását. Ezért különös jelentőseget tulajdonított az ember és a tükör kapcsolatának.

if ejtette, figyeljem meg, hogy a gyermek milyen kutató pillantásokkal nézegeti a tükörből rácsodálkozó énjét, miként próbálja követni arcának játékát. Üj érzésekre a tükörből keres választ magának az önállósuló ember, amikor még csak az a legnagyobb problémája, hogy külleme miként felel meg a világnak, vagy valakinek. A tükör végig kíséri az embert egész életútján, az ember a tükörből látja önmagái. Őszinte kapcsolat ez, és hogy az is ma- . rad-e, ez az ember életének nagy kérdőjele. A bajok akkor kez- * dödnek, ha valaki másnak akarja látni önmagát, mint amilyen a valóságban. A valóság látásának \ elvesztése az egyéni sorstragédiáktól elvezethet az emberiség pusztulásáig. Hiába az ész, a valóság talaja nélkül elpusztítja önmagát.

A világban szigorú rend uralkodik, amely szabályozza az ember életét. Tiltja mindazt, ami megbontja e rend folyamatosságát és a kötelességek teljesítő-■ nek végtelen láncolatává formálja egész létünket. A kötelezettség rendje érvényesül a családban, a közösségben, amelyben élünk, és az eszméinkhez való hűségben. A világ rendjét tisztelni kell, ajánlatos előtte fejet hajtani, mert az ellene elkövetett vétek az ember szemében telepszik le, gonoszul kikönyököl az arcára, háborgat, nyugtalanít, amikor a tükörből visszanéz önmagára. A lényegünket adja, amelyet egyedül önmagunk előtt nem lehet eltitkolni. A tükör híven mutat mindent. Mutatja a napi apró örömöket, a gyorsan múló bánatokat, az életre szóló boldogságot és a soha nem gyógyuló fájdalmat. Életünk változásai tekintenek ránk nap nap után, jelezve milyen volt a nappalunk és az éjszakánk. Ilyenkor hangtalan önvallomásra késztet mindenkit. Fellebbenti a feledés ködfüggönyét, számonkéri tetteinket, elégedett, vagy elégedetlen, dicsér vagy elmarasztal és megrója a tiltott titkokat.

Az évek nem mozdulnak el az ember arcáról, . ikerestvérei a

tetteinek és az eseményeknek, nyugalmat hirdetnek és emberi méltóságot. Vagy valami mást, amiért szégyelljük, hogy emberek vagyunk, szégyelljük, hogy' az ember gyalázza meg az emberi méltóságot. A végtelenbe tartó idő igazságos. Mindenki felett elvonul és egyszercsak fáradt tekintetű, gyűrt emberarc int búcsút az elhomályosuló tükörnek. És a tükör megőrzi minden ember életét, nem adja tovább a soronkövetkezőnek a bevallott titkokat.

/

gy beszélt nekem Kencel a kocsmakertben, hosszú falusi nyárestéken. Az emberek ügyet sem vetettek ránk. Az egyik este olyan volt, mint a másik. Aztán valami váratlan és szokatlan dolog történt. Kencel szerelmes lett.

Ma sem tudom megmagyarázni, honnan vette magának ehhez a bátorságot. Kencelnek megváltozott az egész lénye. Járása nem volt csoszogó, fürgén mozgott, szemei mosolyogtak, köszönt az embereknek és a csibukjápan nem aludt ki a dohány. A cég- táblákra és a plakátokra festett betűi szinte táncra perdültek. A fodrászüzlet kirakatára, a női szabóság ajtajára, a bálba hívó plakátokra -gyönyörű női fejeket festett. És mindegyiknek kék volt a szeme. Kencel csodálatos kék

szemeket festett, amelyek sugározták a búzavirág minden kékségét. Ezek a szemek éltek. Mint nagy kék pillangók repdesték be a poros falusi utcákat és felvidították az embereket. Ezekről a kék szemekről Kencel verset is írt, amit nekem elszavalt a kocsmában.

Múltak a hónapok, de Kencel szerelme nem változott. Akkor már többen beszéltek róla a faluban, de érdekes módon senki sem szólta meg érte Kencelt. Pedig abban az időben nem mindenkinek adatott meg a jog a szerelemhez. Kíméletlenül kikezdték a jogsértőt. Kencelt békén hagyták, lehet azért, mert nem is vették komolyan szerelmét.

És :egy este Kencel elindult lánykérőbe. Akkor már november volt. Az egész falut sűrű köd nyelte el. A gesztenyefák elhullaj- tották levelüket, az esti harangszó nem hallatszott át a bezárt ablakokon, és Kencelen kívül talán senki nem érzett szerelmet. Az utcák üresek voltak, csak Kencel ment nagy és szent elhatározással. A csupasz ágakról a nyakába csöpögött a köd leve, de ő összehúzta magát festékes köpenyében és a lányhoz írt versét mormolta. A kapuhoz érve, illően kopogtatott. Be sem engedték, nem nyitottak kaput. Amikor visszacsoszogott a kocsmába,

poharába csendesen hullottak a könnyei.

Teltek az évek. Kencel szorgál- . másán rajzolta betűit reggeltől estig. De soha többet nem festett kék szemeket és másmilyen színűeket sem. Verset sem írt, és nem filozofált többé az emberről, a jóról, a rosszról, a szépről és a csúnyáról. Ha nagy ritkán haza- ' mentem és találkoztunk, halkan fogadta csendes köszönésem. Nem ült le velem beszélgetni a kocsmában, mint egykor. Én nem is erőltettem. Ma is az az érzésem, hogy szándékomon kívül emlékeztettem őt életének egy korszakára, amely a leikébe, az emberekbe vetett hitébe került. Nem zavartam, csendben tiszteltem boldogtalanságát.

okáig nem jártam a falumban. A novemberi ködök. lepergették Kencel kék pillangóit, az idő elkoptatta cégtábláit, és a bálákat sem báloknak hívják már. Más címtáblákat festenek mások, mert Kencel szó nélkül hátat fordított a falunak és már vagy huszonöt éve az égi cégtáblákat pingálja. Egy kocsmai címtáblája azért megmaradt kint a faluszélen — egy fordított „S” betűvel. Arra jártam a közelmúltban, először furcsállva néztem, aztán eszembe jutott ez a történet.

Árvay Árpád