Petőfi Népe, 1981. augusztus (36. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-04 / 181. szám

1981. augusztus 4. 0 PET0FI NÉPE 0 5 Szellemi kincstár — az emeleten Ha most azt mondanám: felfedeztem egy pompás könyvtárat a mi kies Széchenyivá- rosunkban — nos, nem az abszolút tájékozat­lanságomról adhatnék hamis képet, hanem nagyon is közel járnék az igazsághoz. Mert igenis van valami a felfedezésem mögött, valami fura kis igazság. Arra gondolok ugyanis, hogy íme itt magaslik a többi (hány) emeletes új ház között ez a sárgás­barna formás épület, itt épült a szemünk láttán, s mégis oly kevesen és oly keveset tudunk róla még mindig. Keveset olyan értelemben, hogy milyen értékeket is rejte­get magában. Varázslat—ha hosszadalmas volt is! A fiatal, szimpatikus könyv­táros, Kriskó János, a szóban forgó (úgymond) fiókkönyvtár lelkes vezetője irta le a Kecske­méti Műsor júliusi számában — idézem —. „Egy év telt el azóta, hogy ... hírt adtunk a megyei könyvtár széchenyivárosi fiók- könyvtárának megnyitásáról.” S azóta vajon mi történt? A kérdésre egyenes a válasz: ugrásszerű fejlődés a modern bib­liotéka, s a hozzá tartozó kultu­rált körülmények megteremtésé­ben. Igen: a Nyíri úti Szabó Ár­pád tanár úrék földszintes laká­sának — hát tágasnak éppen nem mondható, ám könyvekkel agyonzsúfolt előszobájától a Stá­dium utcai ruhaszárító „odún” keresztül a mai, csodaszép, új emeleti könyvtár- és olvasóter­mekig. Mindenképpen örülhetünk — azaz: örülhetnénk neki, merthogy a tizenötezer kötetes, minden igényt kielégítő könyv­tárba az immár bátran akár nagyvárosnak is mondható, len­dületesen fejlődő kecskeméti új városrészből csupán e$erötszázan iratkoztak be rendszerei olvasó­nak. Pedig — a Széchenyiváros lassacskán negyvenezres lélek­számúhoz viszonyítva ez bizony vajmi kevés. Nem lehet panasz a könyvtár nyitvatartásrendjére, sem, hiszen hétfőtől péntekig dél­után három órától este hétig, pénteken és szombaton pedig dél­előtt kilenc órától délután egyig van lehetőség könyvtárlátogatás­ra, vagy kölcsönzésre. Szükségünk van rá!- A fiókkönyvtárnak — bár nyu­godtan nevezhetnénk Széchenyi könyvtárnak is! — hatvanféle fo­lyóirata, napi- és hetilapja, ké­pes magazinja, gyermekújságja • A szép, vi­lágos, kényel­mes olvasóte­rem. (Karáth Imre felvé­tele.) ahol esténként — azonkívül, hogy szórakoztató filmeket, a gyere­keknek mese- és rajzfilmeket, a fiataloknak pedig zenés „revü” (netán) rockfilmeket mutatnak majd be —, társadalompolitikai- lag mindenképpen hasznos fil­meket is láthatunk a műsorok­ban, hetente, vagy havonta több­ször is. A gyermekklub ugyancsak az ősztől kezdve tartja meg a már jól bevált foglalkozásokat, két­hetenként. Ä Megyei Művelődési Központtal együttműködve érde­kes rendezvényekkel kívánják élénkíteni a könyvtár téli kultu­rális programját, amelyben a töb­bi közt szerepéinek majd kecs­keméti és budapesti színészek, előadóművészek, humoristák, bá­bosok és nápitártcosok. Rendez­nek képzőművészeti tárlatokat, ahol a népművészek is kiállíthat­ják legújabb alkotásaikat. S most hadd fejezzem be fel­fedező utamat a nagy és szép tervek készítésén munkálkodó Kriskó János szavaival: — Nem­csak a gondosabb műsorválasz­tás. a körültekintőbb tervezés, az igények kielégítésére való. törek­vés, a könyvespolcok köteteinek gyarapítása a feltétele annak, hogy szívből örülhessünk fárad­ságos, de szép munkánk eredmé­nyeinek, hanem a széchenyiváro- siak segítsége, aktivitása is szük­séges ahhoz, hogy a könyvtár- va­lóban fontos szerepet tölthessen be életünkben, gondolkodásunk­ban — művelődésünkben! Vass Imre várja naponta a látogatókat, a szórakozni, tájékozódni kívánó nem könyvtári. tagokat is. A könyvtár nagy olvasótermé­ben pedig, - a megrakott fali könyvállványokon minden olyan kötet — többféle lexikon, irodal­mi és nyelvmívelő szótár, tu­dományos és műszaki könyv, is­meretterjesztő tanulmány, más szóval: bőséges forrásanyag meg­található (igencsak két-három példányban is), amire társadal­munkban, egész mai világunkban nagy szükségünk van, vagy ép­pen nélkülözhetetlen! S most készül a könyvtár zenei részlege is, egy nem mindenhol fellelhető hanglemez-repertoár­ral, magnókazettákkal, rádióval és televízióval felszerelve, és akár egyszerre többen is többféle ze­nét, vagy előadást is hallgathat­nak a felszerelendő huszonöt mo­dern fejhallgatóval, amikhez a keverőasztalt hamarosan elkészí­tik (öröm leírni) a könyvtárt pat­ronáló fiatal szakemberek. Könyvtármozi is lesz... Az őszi napok beköszöntésével rendszeresen tartanak majd dia­vetítéses tudományos, hasznos is­meretterjesztő, illetve irodalmi előadásokat. Á távlati tervek kö­zött szerepel a könyvtármozi is, 0 A kölcsönzőterein — a 15 ezer kötet otthona —, ahol mindenki megtalálhatja a maga kedvenc íróját, költőjét. (Fényképezte: Straszer András.) »»»»»» (15.) Tűzgömb az üvegsivatag felett A bomba előkészítésére, a sze­relésre és a robbantás megfigye­lésére egy egész stáb költözött a sivatagba. A tornyot tisztes távolságra, a tábortól 16 km-re építették fel. A betonbunkert a toronytól 8 km-re mélyesztet- ték a földbe a műszaki csapatok. 4 méteres vasbeton fal védelmé­ben, vastag födém alól készült megfigyelni a Los Alamos-i agy- tröszt a fellobbantott atomi tűz égrecsapó lángjait. A bomba összeállítása és be­emelése után a torony környéke elnéptelenedett. A MED elhárító­tisztjei és a géppisztolyos őrök — összesen öt fő — vigyázták a július 15-ről 16-ra virradó éj­szakán a Fát Man-t. A bunker­ból megadott jelre felgyújtották az óriás reflektorokat és a torony környéke vakító fényárba borult. Egyrészt a bunkerben felállított periszkópok számára. tették lát­hatóvá a szerkezetet, másrészt a filmfelvevők teleobjektívjeinek ágyúcsövei is élesre állították a tornyot. Harminc percük volt az őröknek arra, hpgy eltávozza­nak a bomba közeléből és elér­jék a fedezéket. Három dzsip parkolt a toronynál, hogy az eset­leges üzemzavarok ellen biztosít­va legyenek. Azt az eshetőséget, hogy a végsőkig fokozódó izga­lomban valaki egy tévcselekvés- sel kiváltsa a robbanást az őrök megérkezése előtt, kizárták. A gyújtás kapcsolótábláját bezár­ták. és a kulcsokat a toronynál őrködő MED tisztek egyike veti te magához. A kísérlet kitűzött időpontját a zivataros időjárás miatt kétszer is módosítani kellett: előbb egy, majd fél órával tolva ki a rob­banás kijelölt idejét. Ot óra harminckor villant fel a vakító fény és emelkedett fel biborfelhők gomolygásától övezve a tűzgömb. Nem perzselte fel még ilyen sugárzás a Föld anya­gait, azóta, hogy megszülető boly­gónk kiszakadt a Kozmoszból. A torony acéltartói elpárologtak, a sivatag megolvadt kvarchomok­ja üveggé merevedett, és a fél kilo­méterre leállított Jumbót felta­szította a robbanás. A légi megfi­gyelés meghiúsult ugyan — a rossz időjárás miatt az Álbuquerque-i repülőtér parancsnoka a megfi­gyelőgépek felszállását nem en­gedélyezte — a beépített műsze­rek mérései szerint azonban a robbanás teljes hatásfokkal bekövetkezett. Szilárd ismét akcióba lép Az európai győzelem, és az atombomba Japánban való beve­tése közötti időben lezajlik egy intermezzó, melynek ja történel­mi munkák általában’nem szen­telnek kellő figyelmet. Az atom­fegyver előállításának erkölcsi megítélése szempontjából viszont rendkívül lényegesek azok az akciók, melyek ezekben a hóna­pokban indulnak meg. Mint korábban láttuk, az ame­rikai atomkutatás Európából emigrált fizikusok ösztönzésére indult meg. A háború' előestéjén elmondott érvelésük logikus, meggyőző: ha a nácik elsőnek szerkesztik meg az atomfegyvert, fennáll a veszélye annak, hogy hatalmukat kiterjesztik előbb Európa, majd az egész világ fölé. A nukleáris mennykővel először a szövetségeseknek kell lesújta- niok, mert ha a németek vetik be a bombát, a fasizmussal szem­benálló népek harca elbukhat. 1945. május 9-én azonban Né­metország feltétel nélkül kapitu­lál, csak Japán harcol tovább. De a szigetország részéről nuk­leáris veszély nem fenyeget. Nippon szegény, sem tudomá­nyos, sem ipari felkészültsége alapján nem vállalkozhat a bom­ba előállítására. Viszont akkor az atomfegyver Japán ellen tör­ténő bevetése sem indokolt: ez a lépés ném a versenyben lema­radt ellenfél atomcsapásának megelőzése. A Felkelő Nap egyéb­ként végzetesen meggyengült a hagyományos fegyverekkel ví­vott háborúban: flottája hullám­sírban; a főszigetek egéről nem tudja elűzni a röpcédulán előre bejelentett órában megjelenő bombavetőket sem. Ekltor Szilárd Leó, a nagy elő­futár, ismét felemeli szavát, ezút­tal az amerikai tudomány tisz­tességének védelmében. 1945 már­ciusában Rooseveltnek szánt memorandumot fogalmaz, az El­nök azonban április 12-én el­hunyt. Az iratot így Byrnes ál­lamtitkárhoz juttatja el. Szilárd óvja az Egyesült Államok kormá­nyát az atomfegyver bevetésének gondolatától. A szörnyű bomba alkalmazásáért súlyos erkölcsi elmarasztalás éri az USA-t, és a Szovjetunióval való kapcsolat végletesen megromlik. A magyar fizikus ismét bizonyságát adja jövőbelátó erejének: megjósolja, hogy az Unió atommonopóliuma nem tarthat soká, és a Japán elleni bombatámadás atomfegy­verkezési versenyt vált ki. Szilárd sikertelen próbálkozását követően a német származású amerikai, a Nobel-díjas fiíámes Franck lép sorompóba- Bizottsá­got alakít (Szilárd részvételével) és egyenesen Stimson hadügymi­niszterhez fordul a MED vala­mennyi munkatársa nevében fo­galmazott petíciójával; A tudósok nyomatékosait figyelmeztetik a kormányt arra, hogy az atomfegy­ver alkalmazásáért a világközvé­lemény elítéli majd az Egyesült Államokat­1945 nyarán Szilárd 67 tudós aláírásával ellátott javaslatot nyújt be az új elnöknek, Truman- nak. Indítványozza, hogy az Egye­sült Nemzetek összes tagállamá­nak képviselőit hívják meg, és egy lakatlan területen mutassák be előttük a fegyver erejét. Ne alkalmazzák Japán ellen a bom­bát addig, amíg a makacs ellen­állás további következményeit nyilvánvalóan nem szemléltetik. A tudósok a kormánykörök ma­gatartásának merevségén világo­san érzékelhetik, hogy az atom­fegyver bevetése területén nincs helye az alkunak. A folyamatot ők indították el, találmányuk azonban hatalmasabbá vált a megalkotóknál. Az atombomba, melyet a náci veszedelem elhárí­tására konstruáltak meg, jóváte­hetetlenül, visszafordíthatatlan módon politikai fegyverré vált. Az 509-es csoport Tinianra települ Az alamogordói sikerélménytől felajzott Groves haladéktalanul hozzáfog a Japán elleni atomtá­madás előkészületeinek befeje­zéséhez. A 14 légierődből, szállító­gépszázadból és műszaki kisegítő erőkből összeállított 509-es ve­gyescsoport már több mint fél éve gyakorolja Los Alamos közelében az atombomba célbajuttatását. A ballisztikai gyakorlatokhoz az atombombával azonos méretű, 3000 kg robbanóanyagot tartalma­zó, Pumpkinnak (tök) elkeresz­telt óriásbombát használják. A Pumpkinokat az atombombát működtető Parsons-féle „közelségi gyújtó”-val szerelik fel, és a föld elérése előtt, tetszés szerint beál­lítható magasságban robbannak. Az 509-es csoport telepítésére a Japántól 2400 km-re fekvő Tinian szigetét választották ki. A sziget repülőterét átépítették, a kifutó­pályát megnyújtották és az eset­leg meghibásodó B 29-ek fogadá­sára közbeeső repülőteret építet­tek Ivó Jimán. Miután 1945 má­jusában a csoport személyzetének zöme áthajózott Tinianra, a ne­hézbombázók is felszálltak és negyvennyolc óra múlva hiányta­lanul landoltak a szigeten. (Folytatjuk.) A fesztivál összehoz 9 Fodor Istvánná Tzgatottan vártam a menettánc kezdetét. Hogy gyorsabban múljék az idő, szinte kocogós ütemben lós* tattam föl, s alá Kalocsa főutcáján. Szememen s fülemen „ke­resztül” • ipar­kodtam mi­nél tökélete­sebben elme­rülni a feszti­válkezdet for­ró hangulatá­ban, színpom­pájában. A be­tonút menti fasor alatt vas­tagodott a né­zősereg sövé­nye. A járdán sétálók meg­megtorpan­tak, ágaskodva próbálgatták, honnét lesz jó rálátás a felvo­nuló táncosok­ra. Közöttük — a dísztribün fe­lé sodródókkal szemben megkésett tán­cospárok " lo­holtak a gyüle­kezőhely irá­nyába. Persze, népviseletben. Sietségükben is igazitgattak még egymás szerelé­sén. — Ezek meg törökök! — Vajon melyiknek az őse járt itt a k k o r i b a n ? — Hű, azok a cilinderes, térd- nadrágos, gyöngyházpitykés le­gények, meg mintha egy újévi naptárról léptek volna le! — Nézd már, azok a szárnytol­las, kerek kalapos fiúk, pántlikás lányok biztosan lengyelek. — Ndcsak — gorálok! Röpködtek az évődő megjegy­zések. Olyan szövegekkel is, ame­lyek „naprakész” nemzetközi tá­jékozottságról tanúskodtak. Órámra pillantottam; még min­dig van fél órám. Jó árnyékos gyepszigeten megálltam egy szuszra. Ahogy a sárga középület kapubejáratára nézek, olvasom a csalogató feliratot: „A Nagykun­ság népművészete”. Hát, csak nem hagyom ki ezt a találkozást! Pláne, hogy megtudom: Kar­cag, a Nagykunság fővárosa mu­tatkozik be népművészeti reme­keivel, hagyományaival — viszo­nozva a kalocsaiak tavaly augusz­tus 2(K, ottani szereplését. Karcag — életbe kiröpítő ha­zám !... De ismerős az a paraszt- porta azon a fényképen. Kié is, kié is? Ott van az „mifelénk”, fogadni mernék rá! „Mifelénk” ... Hány kunszent- miklósi kis házra mondtam rá Duna—Tisza közi honpolgárságom óta, hogy „olyan, akárcsak mife­lénk”. A kis teremben csak állok né- mán, földbegyökerezett láb­bal. Nini, milyen akkurátos mél­tósággal üdvözöl az az „óriás” Miska-kancsó a szoba közepén! Kántor Sándor Kossuth-díjas, a Népművészet Mestere alkotta. Mint ott szemközt a többi cserép­edényt, tálat, tányért, korsót, fi­gurális terméket... De régen jár­tam műhelyében! Meg se ismer­ne tán, hiszen szinte pátriárka korúvá érlelte az idő azóta... No, meg fölöttem is eljárt. — Ma már elektromos fűtésű kemencében éget a kisöreg ... Hátrakapom a fejem; ugyan ki csatlakozik belső morfondírozá- somhoz? Fehér hajú, nyájas beszédű asz- szony szolgál kéretlenül magya­rázattal. — Ahogy körülnézett, mindjárt észrevettem, hogy megkapták a látottak... Gyönyörűek, ugye? Tessék nyugodtan elidőzni. Ott vannak a többi fazekas népi ipar­művész dolgai. Idős Szabó Mi­hály, a Népművészet Mestere, ifjú Szabó 'Mihály népi iparmű­vész, Mikola Miklós, Sz. Nagy István... — Sorolja, mutatja. Aztán a sarokban a tiszta,vörös, hímzéses szűrt, vele átellenben a fehér posztóból való rátéteset. — Csodálatos ez a kunhímzés is, Csikós Sándorné, a Népművészet Mestere készítette... — Milyen alapra hímezte? — teszem föl a szemüvegem, s ha­jolok közelébb. Így még inkább megragad a finom művészi mun­ka varázsa. Mondom is, hogy va­rázslatos. — Érdekes, ilyen jelzőkkel di­csérik a külföldi látogatók is... Meg a vert csipkét, Várad» Mar­git, Flach Mihályné és Pusztai Jánosné népi iparművészek mun­káját. Franciák kérték, mutassam meg, hogy csinálják, „verik” a csipkét? Ez könnyebb is volt, mint elmagyarázni. Belgák ér­deklődtek, milyen alapra hímzett Csikósné? — Én is azt kérdeztem. Olyan könnyed hatású. — Pedig posztó. — Ennyire ért hozzá? — Édesapám posztóharisnyás székely volt. Már gyerekkorom­ban megismertem a posztóhímzés fogásait. Most már nem maradhatott el a bemutatkozás. Szakértő kalau­zom, Fodor Istvánná. A kalocsai vendéglátótól ment nyugdíjba. Örömmel vállalta a „vezetést”, itt a kiállításon, ahol a fesztivál nyi­tónapján már ötszáz körüli be­írást olvastam meg a vendég­könyvben. — Tehát Erdélyből került ide. — Tamási Áron faluja, Farkas- ■ laka mellől. — Mi is annak a kis pataknak a neve, amelyik ... — Nyikó... Az én szülőfalum róla kapta a nevét: Nyikómalom- falva... A pap portájának szé­kelykapujára ez van kivésve: „Nyikóvíznek három malma — Falunk nevét onnan kapta”. — Hány felől hozott össze em­bereket ez a folklórfesztivál... — Ó — a vendégkönyv is csupa „nemzetköziség”. Bolgárok, oro­szok, lengyelek, szlovákok, jugo- szlávok, németek, belgák, fran­ciák. Franciák talán még többen jártak itt, mint németek ... Oszt­rákok — és akiket még kihagy­tam, s mennyien nem írták be a nevüket. X^özépkorú házaspár kér bocsá­ss natot a zavarásért. — Szabad fényképezni? — Tessék. — Konnektor van? — Parancsoljon, ott balra. Folytatjuk a vendéglistát. Azt mondja Fodor Istvánné. — Jönnek-mennek, fényképez­nek, kérdezősködnek a látogatók, s egyszerre ez a szó üti meg a fülemet: „Szaluton!” Megdobbant a szívem, nézek a hang irányába; két fiatalember. Sietek hozzájuk, örömömben alig tudtam értésük­re adni: „Mi es ... Ankau mi est as esperantisto” — tehát, hogy én is eszperantista vagyok. Mindjárt szót tudunk érteni a két angol­lal. Matos Mártát keresték, akivel leveleznek. Eszperantó klubunk van a művelődési házban. Dr. Lo- vasi Ilona tanít bennünket. Va­gyunk ám többen — Dombóvári Lenke, dr. Németh József a ta­nácstól, Horváth Béláné, s mások. — Járt már külföldön mint eszperantista? — Három éve Várnában, egy kongresszuson. Kifej ezhetetlenül boldog érzés, hogy norvéggal, af­rikai négerrel éppúgy megértettük egymást, mint a vietnamivaL Megható volt a vietnamiak sze- retete, mikor megtudták, hogy magyarok vagyunk ... Színdara­bot néztünk, mindannyian értet­tük, mit beszélnek a színpadon, pedig a Föld különböző sarkaiból gyűltünk össze, és „saját” nyel­ven valóságos Bábéiban érezte vol­na magát az ember... — Hogy adta a fejét eszperan­tóra? — Mielőtt férjem meghalt — ő Is a vendéglátónál dolgozott —, betegsége miatt rengeteg teher ne­hezedett rám. Aztán mikor nyug­díjba mentem, az a borzasztó ál­landó feszültség egyszerre lement rólam. Akkor meg a hirtelen „üresség” nyomasztott... Az alól szabadított fel az eszperantóta­nulás ... Csak hát ezt is mindig súlykolni keli... A vendégkönyvet tartó kis asz­talkára int. Szétnyitva, hasára fordítva ott a kis eszperantó könyvecske. Tóth István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom