Petőfi Népe, 1981. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-12 / 162. szám
9 Szemnczök A festő halála Egy évvel ezelőtt temettük. Szikrázó, fémes és fényes hidegben, kemény télben. Tóth Menyhért emlékére és tiszteletére fehérbe öltözött — ahogy festményein is — a táj: hó hullott, bokáig érő hó borított mindent. Aztán behavazott, jéggé fagyott téli táj fölött terepszemlét tartott, kisütött a Nap. Mintha szőkébb családunk tagját temettük volna. Kevesen voltunk, mértéktartó, visszafogott 'volt a búcsúbeszéd; szerettei, a miskei és Kalocsa környéki parasztasszonyok, férfiak gyászolták őszintén «és fájdalommal, számszerint is: ők voltak az a gyülekezet, akik körbeállják. vállukon úsztatják a koporsót. A számon fogalmazódni kezdtek a kérdések: hol van e szűkebb család mellől a nagyközönség? Hol van, hogy szeretetét szemérmesen, mint a szerelmesek, vagy harsogón, mint a drukkerek, e pillanatban megváltja? Hol az izgága művészettörténészek, akik legalább e pillanattól illő mércével kezdik mérni? Nem centiméterre, nem dekagrammra ezt áz óriás akácfát. Akik illeszthetni kezdik most azokat a szavakat. melyeknek rendje megfogalmazza a mondatot, az ítélkezést, mely szerint Tóth Menyhért olyan el- szánású, de olyan rendű s rangú alkotója is festészetünknek. képzőművészetünknek, mint regény- irodalmunknak. közírásunknak Veres Péter, mint költészetünknek, esszéírásunknak az élő Illyés. Ki .sajnálja áz elmulasztott, löl nem ismert vagy meg nem mondott szövetséget? Nemzedéktársak, a nagyobb szabadcsapatban, együtt haladhattak volna — hirtelenjében számvetést készítek —: vagy negyven éven keresztül. Az elmulasztott lehetőségekre nem magyarázat, de a hirtelen számvetéshez, leltárkészítéshez hozzátartozik az is: vagy negyven éven keresztül Tóth Menyhértet többen ismerték bice-bóca szobafestőnek, mint egyetemes jelentőségű művésznek. A feketébe és fehérbe öltözött gyülekezetben továbbfogalmazom a kérdéseket, a számomra egyik legfájóbbat épp: hogy hol a csitri festőlányok és suhancok, főiskolás fiúk e koporsó mellől, az életmű mellől? Akár vállalják, akár tagadják, hol van kezükből az a felismerés, hogy olyan időben és időpontban nyúlnak a tupírozott ecsethez, amidőn azt már valaki más letette vagy elejtette. Hol ennek a megsejtésnek a fellengzőssége és hasznosan: a felelőssége? Talán legfiatalabb a gyászolók között, nekem kellene odamenni ismerőseimhez és halkan köszönteni őket, de nem tudok mozdulni. Ok jönnek oda hozzám, köszönnek, nem tudok visszaköszönni. A nagy hidegben odafagyott cipőm a földhöz, fölkúszott a hideg a lábamon, a csontjaimon, föl a nyelvemig, föl a hajam övéig, át vagyok fagyva teljesen. IRODALOM Az élő Tóth Menyhért Miske község büszkeségére, a festőművész — és az azóta ugyan, csak elhunyt, és a kivételes tehetségű alkotóval közös sírba eltemetett feleség: Lándori Angéla festőművész — végakarata sze. rint másodszor is eltemették Tóth Menyhértet abban a Kalocsa környéki faluban, ahol élete java részét leélte, s ahol annyi sok ma. radandó élmény hatására festette csodálatos, páratlan képeit. Ez a másodszori — egyszerre konkrét és jelképes — temetés is bizonyította: mindnyájunk „Menyus bácsija” csupán testi valóságában lett az enyészeté. Jelenlegi összeállításunkkal — a bajai emlékkiállításon és a miskei temetésen elhangzott beszédek rövidített szövegeinek közlésével — a nagy művész megszolgált, kiérdemelt utóéletét szeretnénk gazdagítani. V. M. v •+. m>. .* ím • Édesanyám. és születése • Tóth István hértről. fotóművész portréja, Tóth Meny Szemem akkor csodát lát. varázslatot. El is mondom itt, jól értsétek. Szétnéztem még akkor, talpam-, tói a hajam tövéig átfagyva, a gyászolók gyülekezetében, s láttam, hogy ott van velünk, a megsebzett föld fölött közöttük a festő Tóth Menyhért. 0 az, nem lehet más, ha messziről is: feje tartásáról is megismerem, fejét kicsit balra hajtja, és előre ejti. Akik szorosan melléállva őrizték, ne féljenek, hiszen jól vigyáztak: föl nem támadt. Ami történt, előbb megtörtént, s nem történhet ez. de történelem Tóth Menyhért, aki látszatra oly törékeny volt, oly halandó, még éltében, művészetében újjászületett, de akkor már — mily elképesztő — halhatatlannak. Pintér Lajos Szemlélte a természetet Tóth Menyhért a szerves természet struktúráját követte; annak törvényei szerint alkotott. .Volt türelme megfigyelni a fű növését. s élete végéig a földtől, közvetlen környezetétől, a falu életétől és szokásaitól való függősége alakította művészetét. A természettel folytatott anyagcserében, étkezési szokásaiban és életmódjában találta meg alapvető szükségletei kielégítésének forrását is. Belülről szemlélte a természetet és a falu népét, különbség nélkül tisztelt, egyenlőnek tartott minden embert, s növényt és állatot. Így születtek meg állat- és növényemberei: tyúkanyói, macskalányai, bárányarcú pásztorai, Hold- és Föld-anyói, és emberfejű fái. Élőlények és élettelen tárgyak, emberek és emberi tulajdonságokkal felruházott állatok; ember-halak, valóságosak és mesebeliek, a valóságban sohasem létezett és több tulajdonságát hordozó állatok, mitológiai magaslatba emelt Csirikanyók és Ősanyák. Még festészete színvilágának alakulásában is a természet' említett körforgását követte, legjellemzőbben az életpályája végén kiteljesedq fehér korszakában, amikor már minden embert fehéren izzónak, naparcúnak és belülről sugárzónak látott. Művészete Miske, Kalocsa környéke és az Alföld világához kötődik; a Vajas-patak és az ártéri fűzfaliget csendjéhez, a falu népi barokk házaihoz, derűslelkű embereihez, az itt látott pingáló, párnahímző és paprikapalántázó asszonyokhoz, anyamadonnákhoz, zsákoló és jég vágó embereihez, betlehe- mesekhez, a falu ünnepi szokásaihoz. Bánszky Pál megyei múzeumigazgató Föld és ecset Ha felteszem, a kérdést, ki is volt Tóth Menyhért, úgy vélem, hogy egyértelműen választ lehet rá adni. Könnyű a válaszadás, hiszen Miskén közismerten a mindenki Menyus bácsija volt ő. A kalocsai ■ járásban, a megyében és határainkon túl is egyre többen és nagyon sokan ismerték művészetét. Milyen volt? Ember volt a szó igazi értelmében, és festőművész, de több az átlagnál: munkája, művészete a nagy alkotások között ragyog. Az alkotómunka és a föld, az ecset és a vászon adta az élete értelmét és tette öt halhatatlanná. Sajátos és rendkívüli egyénisége volt. De nála a- magány nem jelentett magányosságot: bűvös kört, emberi kapcsolatokat, vonzalmakat tudott maga körül teremteni. A szavait idézem: „Tudom, hogy az emberek belül fehérek, tiszták, csak befeketítették őket, a rájuk kent szennytől lettek sötétek és görnyedtek.” Berta Somogyi László a járási hivatal elnöke Féltette az embert Szegényember lova. Életének értelmét a munka, az ember- szeretet adta. Ezért fogta harmonikáját, és ment a fiatalok összejövetelére, családi események; megünneplésére. Akkor vidult fel igazán, ha ezekben a közösségekben taníthatta az emberszeretetet és humánumot. Élete olyan volt, hogy naponta bányászta az emberi élet szépséges értelmét, féltette az embert, és a világot az antihumánumtól. Ezekről a témákról órákat tudott beszélni, olyan hévvel, tűzzel, mint a „Fehér izzás”. S ezekért a nemes emberi tulajdonságaiért zárta szívébe Miske minden lakója: a barátai, ismerősei. Művészi hitvallásában mondja: „Próféták legyenek a művészek, - nemzeteket ösz- szekötő láncszemek, a békét, az erőszak elleni küzdelmet szolgálják!” Elmondhatjuk, hogy megvalósította élete értelmét, művészi hitvallását. Baracskai János Miske község tanácselnöke MARAFKÓ LÁSZLÓ Ötszáz A GONDOZÓNŐ kilépett a váróterembe. — A következő anyuka mehet! A bejárati ajtó közelében ott állt az asszony, karján a kicsi, a kezét meg egy hároméves fiúcska fogta. „Szlávikné, vagy hogy hívják? Hiszen már vagy fél órája kijött." . A gondozónő feléje fordult: — Szlávikné? Csak nincs valami probléma? — Nincs, csak... — idegesen ti nagyobb gyerek ruháját kezdte gombolgatni. Berakást már ki tudja mióta nem látott haja előrehullt, kopott, a sok mosástól fehéresen virító farmernadrágja megfeszült. „Ha egy kicsit adna magára, a három gyerek ellenére egészen csinos asszony lehetne. A férjét sohase látni,.. A gyerekek nem is nagyon hasonlítanak egymásra ...” A gondozónő közelebb ment. . — Tudja, most kellene befizetni a gyerekeknek az ebédet. Jancsi kának az iskolában, ennek meg — az óvodában. — Szlávikné a fiúcskára bökött — És? — Hó vége van, nekem nincs pénzem. — De mit tudok én segíteni ezen? — Ha kölcsönbe .,. A férjem holnapután kap pénzt... , — Hogy képzeli... Ez nem segélyhely — aztán gyorsan levette a hangot, mert többen figyelték őket. — Menjünk csak! Kint az utcán megkérdezte: — Mennyiről lenne szó? — Ezer. — Hát az nem fog menni. Néz- ze, egy ötszázas van nálam, három napra kölcsönadom. De szigorúan csak három napra. — Nagyon rendes magától — mondta a fiatalasszony és gyorsan zsebregyűrte a pénzt. — Nagyon rendes magától. Holnapután behozom. A gondozónő arra gondolt, legfeljebb három nappal később veszi meg a lányának, Piroskának a nadrágot, amit már hetek óta kér. Piroska már biztosan otthon van az iskolából. Az albérleti szobájukba a nagyszobán keresztül lehet bejutni, ahol a kopott, vi* rágmintás huzatú kanapén egész nap fekszik a beteg főbérlő, Lia néni. Este érzik igazán, hogy az egész nap nem szellőztetett helyiség megtelt a beteg test kipárolgásaival. Bár Pirikét sem akarják túl sokat magára hagyni az öregasszonnyal, alig leplezik, hogy vi- szolyogva járnak haza, húzzák- halasztják a hazamenetelt. NÉHÁNY HÓNAPJA, vacsora után a gondozónő szinte mellékesen megkérdezte: — Nemsokára harminc teszek. Nem kellene megpróbálnunk egy másodikat?... Férje letette a sörösüveget: — Volna szíved, ide?! A kölcsön lejártának napján, a rendelési idő vége felé a gondozónő már tudta, hogy az asszony nem fog eljönni. A lányának tett ígéret miatt elhatározta, hogy felmegy Szlávikékhoz. Emlékezett a négyemeletes házra az új lakótelepen, ahol az első látogatáskor is feltűnt: a frissen festett lépcsőházban trágár rajzok és feliratok virítottak a falon. A TÁGAS térségeken gyerekek mászkáltak a törött paneleken, betongyűrűkön. Csengetett, várt. A harmadik berregés után lassú csoszogás hallatszott, s a gondozónő érezte, a kukucskáló parányi nyílásán szemrevételezik. Megfordult a kulcs a zárban, s a résben feltűnt Szlávikné vörös arca. — Maga az? — egy pongyolát fogott össze a mellén. — Remélem, tudja, miért jöttem. — Pedig nincs pénzem — mondta Szlávikné. — A férjem nem adott.. — Nekem pedig szükségem van a pénzre — s a gondozónő alig tudta leplezni, mennyire feszíti az indulat. — Tudja, mennyibe jön nekünk ez az új lakás? — csattant \ fel Szlávikné, és a gondozónőt megcsapta az alkoholszag. — Más örülne, ha kapna — vágott vissza, és fojtogatta a düh. Szlávikné mögött megnyílt az ajtó, egy borzas hajú, bajuszos férfi tűnt fel. A gondozónő sosem látta Szlávikot, de ez a férfi túlságosan idősnek tűnt Szlávikné- hoz képest. — Nincs pénzem, és csináljon, amit akar — azzal bevágta az ajtót. A gondozónő este azt mondta Piroskának, várjanak még egy kicsit, hátha találnak olyan színű nadrágot, amilyent először kért. Férjének említeni sem merte az ötszázast, csak felfortyanna: megérdemli az, aki ilyen mamlasz. A gondozónő azzal nyugtatta magát: Szláviknénak úgyis visz- sza kell jönnie a középső gyermekével, s akkor majd kész helyzet elé állítja. HETEK TELTEK EL, de Szlávi kné nem jöttr Végül a főorvos a kisgyerek miatt megelégelte a dolgot, s utasította a gondozónőt, menjen el hozzájuk. Szorongva vágott neki a lakótelepnek. Szlávikné biztosan a szemére hányja: a főorvosi utasítás csak ürügy, hogy a pénzt beim salja. Legszívesebben már lemondott volna az ötszázasról. Csengetett. Kinyílt az ajtó, s a gondozónő felismerte a múltkori bajuszost. — Szlávik apuka? — Még csak az kéne! — Szláviknét keresem. — Szláviknét? Hát itt már hiába. — Hogyan? — Ügy, hogy elköltöztek. — És maga? Rokon? — Rokon? — a férfi elvigyorö- dott. — Cseretárs, ez a pontos kifejezés. De miért érdekli? — Szláiikné tartozik nekem — mondta remegő hangon, s maga sem értette, miért nem a főorvosi utasításra hivatkozik. — Tartozik? Mennyivel? — ötszázzal... ^ — ötszázzal? — a férfi gúnyosan elmosolyodott. — Akkor csak keresse meg, mert szép összeget kapott tőlem. Ugyanis az enyém csak egyszobás volt. Mondjam a címét? DE AZ ASSZONY már megfordult, mielőtt az idegen meglátná, hogy elfutja a szemét a könny. „A bestia. A bestia." Futott lefelé a lépcsőn. A lépcsőházukat a háború óta nem tatarozták, kosz- lott falak közt mennek fel naponta. Piroska már otthon lehet. Az öregasszony éjszaka horkolt, aztán sírásán kiabált, fájdalmai voltak. Piroska felriadt: „Anyu, félek. Lia néni meghal. Ugye, nem hal meg?" A sóderhalom tetején a gyerekek teli marokkal szórták egymást kaviccsal. Az asszony megtörölte a szemét, és elindult a buszmegálló felé. SZILÁGYI ZOLTÁN: kijönnek a fecskék kijönnek a fecskék fekete ég alól szárnyaik fent kések tomyulnak fellegek állok tábla rozs faragott kopjafa távoli szókat hallok s rendülnek az egek mint nagy hószakadásban vércseszín mennybolt iszonyata hever köröttem köröttem látom szinte magam csontjaim mészfényét elgurult koponyám itt e tapodt helyen húsomról hogy foszlik a lét:— ezer emlék és szemgödreimben hogy gyűl az esővíz hogy rothad a szandál — kijönnek a fecskék fekete ég alól szárnyaik fent kések
