Petőfi Népe, 1981. július (36. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-19 / 168. szám

Ezek a képek olyanok, mint a népdalok Él Halason egy csendes, tartóz­kodó ember, aki nem a város szü­lötte, ipégis közismert személy, Diószegi Balázs, a festő. Önmagá­ról így vall: — Kunszentmiklóson születtem, miközben folyt az első világhá­ború. Küzdelmes volt a gyerek­korom, de paraszt létemre mégis gimnáziumba járhattam a szülő­falumban. Előkelőbb társaim nem is néztek rám jó szemmel, de ez­zel nem törődtem, örültem, hogy tanulhattam és rajzolhattam, mert a rajz volt a kedvenc tan­tárgyam. Buzgóságom eredmé­nyeként a budapesti Képzőművé­szeti Főiskolán tanulhattam to­vább. Nehezen szoktam meg a városi életet, a városi embereket. A festészet, ami eddig szórako­zást jelentett, kemény munka lett, ám kárpótolt, hogy Rudnay Gyula romantikus parasztfestő tanítványaként megismerhettem a a piktúra fortélyait. A tehetséggel párosuló sok fá-1 radozás meghozta eredményét. A főiskola elvégzése után angol nyelvű szaklapokban jelentek meg a fiatal Diószegi írásai. A művészi nyugtalanság az iroda­lom felemás elvezette, műfordítá­sokkal foglalkozott, de elsősorban a festészetnek és a tanításnak élt. Növendékei között olyan neves embereket tarthat számon mint Váci András grafikus, Czine Mi­hály író, és a Munkácsy-díjjal ki­tüntetettek: Miskolczi László fes­tő, Nagy Sándor szobrász, akik elismert alkotóként is tisztelettel gondolnak hajdani mesterükre. Az elmúlt évben Diószegi Ba­lázs megkapta a Munkácsy-díjat. Az elismerésért alaposan meg kellett küzdenie. Erről így be­szél: A negyvenes évek óta szerepel­nek műveim különböző kiállítá­sokon. Sokszor nem értettek meg, félremagyarázták a képeimet. Ha­ragot nem éreztem, tudtam, hogy a valódi művészek koruk előtt haladnak, mert újszerűén látják a világot, ezért az alkotásban mindig forradalmárok. A további munkához kollégáim megértése, biztatása is hitet adott. Ilyen előz­mények után 1958-ban kerültem Halasra. Itt nem zavarnak, nyu­godtan tudok dolgozni, van egy műtermem is. Hosszan elgondolkodik, majd folytatja: — A legtöbb emberben a gyer­mekkori emlék a legmaradan­dóbb, talán azért, mert ezt talál­juk legtisztábbnak, legőszintébb­nek. Így vagyok ezzel én is. Ha álmodom, érzem az istálló és a föld szagát, látom a megrakott ök­rös szekereket, a hajlott' hátú pa­rasztokat. Hallom a Napkeleti csárdában duhajkodó legények kiáltozását^ a földeken dolgozó asszonyok énekét. A festőállvány előtt ilyen hangulat éled bennem Amikor terveiről kérdezem, lassan végigpásztázza tekintetével képeit, s tűnődvé válaszol: — Magam is, mint minden idő­sebb művészember, fiatalkori él­ményeimet dolgozom fel azzal a tudással és célkitűzéssel, amelyet az élet folyamán összegyűjtöttem. A jövőben kisebb méretű képe­ket festek, és egyre gyakrabban gondolok a szobrászatra is. Gipszből már néhány elképzelé­semet meg is mintáztam. Szeret­ném ezeket végleges formájuk­ban is elkészíteni, de ehhez meg­felelő helyiségre volna szükségem. Beszélgetésünk itt véget ér. A mester egyedül marad képeivel, 's új tervekre gondol. Megvalósítá­sukhoz még sokáig tartó jó erőn­létet, alkotókedvet és az eddigi­nél több támogatást kívánok! Gál Gyula újra, ezért úgy érzem, ezek a ké­pek olyanok, mint a népdalok. Műveimen magát a népet, a kis­kun paraszti élet szellemiségét ábrázolom, á mai festészet köve­telményeinek megfelelően. Azo­kat a mozzanatokat próbálom megörökíteni a saját jelzőrend­szeremmel, amelyek kifejezik a lényeget. Amikor festek, igyek­szem a formák mögé látni, a mögöttük húzódó összefüggéseket megragadni. Ügy hiszem, a mű­vészeknek saját .belső énjüket kell élni, és ezt óvni a megszo­kások bénító hatásától. így va­gyok én, ha lehet meghatározni, népi realista festő. Meg akarom őrizni a régi alföldi élet jel lég - zetességeit a későbbi korok szá­mára úgy, hogy ez a világ a ma­gyar képzőművészet sajátos szín­foltja legyen. • Hazafelé. • Jobbra: Kun pásztor. • Lenn: a művész munka köz­ben. P gy lány ült a parkban a füvön és sírt. A két ‘kaszás úgy harminc méterrel arrább egy­kedvűen vágta a füvet. De a fiatalabb, a cigányos képű, pörge kalapú időnként a lányra sandított. A Népliget fái felfogták,, pvegszűrték a város za­ját. Csak tompán hatolt el idáig a Könyves Kál­mán körúti villamosok, és az Üllői úti autóáradat robaja. A vasút felől időnként egy-egy szerelvény távoli kattogása és a villamos mozdonyok elnyújtott .kürtjele hallatszott. De a lány mindebből semmit sem észlelt. Sírt önfeledten és magatehetetlenül, sírt, mint akit igaztalanul bántottak és megaláztak, sírt mint azon az estén, amikor a fiú anyja lekisbüdös- kurvázta. A lány kicsi volt és védtelen a hatalmas fák árnyékában, és ki volt szolgáltatva a parkban sétálók otromba kíváncsiságának, a közelben dolgo­zó kaszásaknak, de mindenekelőtt a saját mérhetet­len szomorúságának. Pedig a láijy egy órával előbb még vidám volt, nevetett és csacsogott, és szerelmesen bújt oda a férfihoz, és üvegből itta vele a bort. A férfi húsz évvel volt idősebb a lánynál, tulaj­donképpen az apja is lehétett volna, úgy is mondta, amikor egymást ölelve magával ragadta őket a hely­től és időtől és társadalmi korlátoktól mentes vágy: „Ez a bácsi nagyon szeret téged, kedvesem” ... A lányt ilyenkor majd szétfeszítette az öröm, és tágra nyílt szemmel, tekintetét a férfira függesztve százszor is megkérdezte: „És ez igaz? És ez igaz?” ... És ez igaz volt. A férfi szerelmes volt a lányba, aki kishíján a lánya lehetett volna, mert amikor a férfi megnősült, még mindössze egy, s,amikor Ber­nadett megszületett, még akkor is csupán kétéves lehetett. A férfi néha arra gondolt, hogy ha egy me­leg, párás reggelen elhagyná a családját ezért a lá­nyért, akkor Bernadett új „mamája” mindössze hu­szonnégy hónappal lenne idősebb mostohalányánál. A válás, valahányszor csak lejátszódott a képzele­tében, mindig meleg, párás, trópusi reggeleken tör­tént. De a mindent eldöntő lépésre még nem szánta el magát, mert a- viszonyuk mindössze néhány hónapja tartott, s meri; a férfi másfél évtizedes tanári múlt­tal és a példás családi élettel a háta. mögött, mór nem tudta egykönnyen el­hessegetni magától a pánikszerűen rá-rátörő félelem­érzést: mindent el akar nyerni, és mindent el fog ve­szíteni ! , A lány, szegény, nem is sejtette olykor, hogy ml játszódik le a férfiban, ö természetes volt, nő volt, ÍM Az élet dolgai Éva volt: szeretni akart, és azt akarta, hogy szeres­sék. — És ez igaz? — kérdezte százszor is, és loholt, és várt, és tűrt, és hazudott, csak hogy a férfival lehes­sen, az ölelésébe menekülhessen, az egyetlen biz­tonságos helyre ezen a kerek világon. És most ült a lány a füvön és keservesen sírt. Az a röpke másfél óra, amit együtt tölthettek, egyetlen pillanat volt csupán. Jött a férfi derűsen fiatalo­san, sugárzóan. — Kedvesem (— mondta, és megsimogatta a lány kócos fejét. — Siessünk! — mondta izgatottan, és már cipelte magával, ki a külvárosi észpresszóból a fényre, az emberek közé, akik közömbösen, vagy izgatottan, lökdösődve és egymás vállát súrolva tülekedtek kö­rülöttük, s ebben a hangyattolyban jó volt valakihez tartozni, még ha csak átmenetileg is. És a Népliget fái között egy palack bort húzott elő a táskájából a férfi. — Ezt nekünk hoztam — mondta kedvesen. A lány nagyon szerette ilyenkor. Akkor is nagyon szerette, amikor először lefeküdt vele, s a férfi a haját simogatva, kissé fáradtan, de ujjongó tekin­tettel azt mondta: — Most már a szeretőm vagy. A lány hálás volt ezekért a szavakért, hálás a gyengédségért, hálás, mert érezte, a férfi felnőttnek, teljes értékű partnernek tartja, s amitől féit, hogy a tapasztalatlanságával, ügyetlenségével elront min­dent, nem következett be. A férfi hajába itt-ott már ősz szálak lopóztak, a szeme sarkából apró rán­cok futottak szanaszét, de a tekintete nevetett, a karja erős volt, és a csípős izzadtságszag, ami a tes­téből áradt, épp olyan természetes volt, mint az, hogy ott feküdtek a budai hegyek e rejtekén egy­mást ölelve, miközben az erdőre lehullt az alkony, s a szúnyogok vad invázióba kezdtek ellenük. “Mekem már volt valakim — mondta a lány- ■ a megismerkédésuk kezdetén. — Kis híján lefeküdtem vele. Aztán, amikor a találkozásaik mind sűrűbbé és szenvedélyesebbé váltak, bevallotta: — Nem mondtam igazat... „Az” .., megtörtént. — Jól van — mondta erre egyszerűen a férfi és megcirógatta. — Ne félj. És a lány nem félt, mert mérhetetlenül bízott eb­ben a férfiban, aki megtanította az önbecsülésre, s arra, hogy az életet nehézségeivel együtt vállalni kell. És a tanár és diáklány szerelme ott és akkor teljesedett be, amikor mindketten megértették, hogy minden útnak indulás magában hordozza a soha vissza nem térés lehetőségét, és történjék bármi, nekik egymást vállalniuk kell. És ettől kezdve más perspektívát, más tartalmat kapott a szerelmük. A tanár most már sohasem volt fáradt, vagy bosszús és ideges, mint kapcsola­tuk kezdetén, és oktalan féltékenykedéseivel sem gyötörte már a lányt, ha a hasonló korú fiúkkal paj- táskodni látta. Ám a lány helyzete volt sokkalta nehezebb, ez kétségtelen. Hiszen á férfinak ott volt a felesége, a lánya, a barátai, a másfél évtizeden át megszokott derűs, nyugodt, súlyos gondoktól mentes élete. De mije volt a lánynak a szépségén, fiatalságán, függet­lenségén kívül? És mindez még védtelenebbé, kiszol­gáltatottabbá tette. Hiszen ő vállalhatná, vállalná ezt. a kapcsolatot! És kérhetné, követelhetné ezt a másiktól is! Mégis csupán akkor fakadt el sírva, ami­kor a férfi az első „olyan” együttlét után magához ölelte és azt mondta: — Most már hozzám tartozol. A lány könnyei lassan elapadnak. Keze rátalál a fűben az üres boros üvegre. Meglátja a lemetszett műanyag dugót és elmosolyodik. Nemrég olvasta John Updike regényét a „Gyere hozzám feleségül”-t. Sally és Jerry éppen úgy jártak, ahogyan ők. Jerry vett egy üveg bort, s csak a találka színhelyén de­rült ki, hogy nincs dugóhúzójuk. Sally tanácsára egy sziklán letörte a palack nyakát. A lány ezen ismét elszomorodik. Jerry és Sally szerették egymást, és rpégsem lehettek egymáséi. Lopva találkoztak, mint ők, számolták a perceket, mint ők, és loholtak mindig, hogy az. ál-életükben egymással töltött órákat a valódi életükben valahogy behozzák, vagy fordítva. A lány feláll, szedegeti a cókmókját. A kedvese fél órája ment el. Előtte hosszan és hevesen ölelte magához. A lány most már siet. Kapkod. Szinte fut el onnan. Nem sokkal később a fiatalabb, cigányos képű, pörge kalapú kaszás lehajol és felemeli a fűből az üres boros palackot, amelyről ő vágta le a műanyag dugót egy őszülő, de amúgy fiatalos férfi kérésére még kora délután a kaszája élével. , Sitkéi Béla PINTÉR LAJOS: Katasztrófák, í szerelmek Bekapcsolom a rádiót, folyik belőle a szó, a zene, a vér. Otthon úgy mondták: gyújtsd föl a rádiót, kisfiam. Fölgyújtanám most, anyám, szívesen. Lőnek a rádióból, homlokon - lőnek, agyonlőnek, fekszem i kiterítve, sőt: kikerekítve, hír leszek én is, hír. Fényképész jön, mérics­kéli mennyi a fény, fényképész jön, színes a film, színtelen volt pedig az élet. Az illemhelyről jöttem épp, kérem, spionok lesnek ott is és hajnali adásból megszökött kémek: hallgatóznak a há-tamnál, a há-túlsó felemnél. Mi lesz így veled, mi lesz, őzike-járású szerelem, hol súgom meg a titkot: szeretlek nagyon, hol az ágy, mely alatt papucs hever, vadászkutya nem, hol az ágy, mellette félig kiivott aszúboros pohár: kidőlhet; összetörheti magát a pohár, de nem engem, nem minket, mint az időtlenített robbanás. Szeress, fogadd el, íme udvarló, gyarló énekem. Munka és tanulás A HARMADIK érettségi találkozónk elmaradt, de a véletlen úgy hozta, hogy volt osztályfőnökömmel mégis találkozhattam. Nem sokat változott. Tanulsz még fiam? — kérdezte természetes hangsúllyal volt diákját, s hozzátette: — Tudod az a baj, hogy mos­tanában a kelleténél és a szükségesnél is többet be­szélünk a gyerekeknek a szórakozásról, s minthü megfeledkeznénk arról, hogy a munka, a tanulás a legfontosabb. Nemrég Tiszaföldváron egy építőtáborban jártam. A középiskolás diákok és a főiskolai hallgatók egy része a nyári gyakorlatát is a helybeli Lenin Terme­lőszövetkezetben tölti. Öntözőberendezéseket telepí­tenek, szerelnek, kukoricát, cukorrépát, dinnyét ön­töznek. Könnyű volt közös témát találnunk, mert hasonló iskolába jártam egykor. Arra kerestük együtt a választ, hogy most mennyit ér az a gyakorlatban, .amit hónapokkal, évekkel ezelőtt megtanultak az iskolapadban? Látszólag sok mindent fölöslegesen kellett megtanulnunk, hiszen olykor csak a megta­nultak töredékét kamatoztathatjuk. Vagy azért, mert elavult ismereteket kellett elsajátítanunk, mint pél­dául a cséplőgép működését, alkatrészeinek a nevét, noha cséplőgépet már nem használnak sokat. Vagy azért, mert amit megtanultunk, az még csak elmé­let. Bármelyik példával hozakodtunk elő, abban azért egyetértettünk, hogy sem a cséplőgép működé­sének elvét, sem a legkorszerűbb fotocellás vetőgép alkatrészeinek nevét nem volt fölösleges megtanul­nunk, hiszen ezzel csak gyakorlati készségünk, jár­tasságunk gazdagodott. ALAPIGAZSÁG, hogy a tudás előfeltétele a cél­tudatos tanulás. De tanulni nem csak az iskolában, nem csak érettségire vagy vizsgára készülve lehet és kell. Volt középiskolás osztályfőnököm, akit ezért is tisztelek, úgy gondolom a lényeget érttette meg velünk akkor, amikor így “szólt: — „Addig nem sza­bad megnyugodni, amíg olyan munkát, feladatot nem találtok magatoknak, amit teljes odaadással, jó kedvvel nem csináltok. Szerintem ez a boldogság, a jó közérzet, az elégedettség titka. Akinek a munka robot, annak a tanulás is örök kényszer marad, de csak addig, amíg meg nem érti a lényeget; az egyre nagyobb tudás társadalmi és egyéni érdek”. A világiban eligazodni, arról reális képet alkotni csak akkor és csak úgy lehet, ha a tanulás életünk .állandó kísérőjévé válik az iskolában, a munkahe­lyen és a szabad időben egyaránt. Lehet, hogy né­hány pedagógus vitatkozna ezzel az állítással, de szerintem nem az osztályzat a lényeg. Igaz, hogy az értékelés, az osztályzat sem elhanyagolható, mert valamivel mindent mérni kell, de az is igaz, hogy valódi képet egy emberről nem az osztályzatai alap­ján lehet alkotni. A tudás nem attól ér valamit, hogy kiválóra, jóra, közepesre, vagy megfelelőre minősí- tettük-e azt, hanem attól, hogy a megszerzett isme­reteket miként hasznosítjuk. Érdemes idézni a Ma­gyar Kommunista Ifjúsági Szövetség X. kongresz- szusának határozatából: „A társadalom fejlődésének alapvető feltétele, minden fiatal érdeke, hogy isme­reteinek gyarapításával, tehetsége kibontakoztatásá­val készüljön hivatására.” A hivatásra való felké­szítés, a tehetségek kibontakoztatása nem csak a pedagógusok, az iskola feladata. Kár lenne megfe­ledkeznünk arról, hogy a legtöbb az egyénen, ma­gukon a fiatalokon múlik. E TÉMA NEM a tanév kezdetéhez, vagy befejezé­séhez kötött. Nyáron, amikor sok diák szakmai gya­korlaton van, vagy pihen a szünidőben, kár lenne erről megfeledkezni. Természetesen a művelődés, a sportolás és a szórakozás is az ember gyarapodását szolgálja. S ha a fiatalok egyéni érdeklődésüknek megfelelően válogathatnak a lehetőségek között, ak­kor szabad Idejüket valóban tartalmasán — tanulva — tölthetik el. Igazat kell adnom volt osztályfőnökönfriek abban, hogy a szükségesnél mostanában mintha egy kicsi­vel többet beszélnénk a fiatalok szórakozásáról. Ez még nem is lenne baj. A fiatalok között is változó a művelődési, sportolási, szórakozási igény, s a sza­bad idő eltöltését szolgáló intézmények ifjúsági programjainak jelenlegi rendszere a lehetőségek korlátozottsága miatt, mintha ezt nem tudná figye­lemmel kísérni. A baj csak akkor kezdődik, ha csak szórakozásról beszélünk, s közben megfeledkezünk a tanulás, a munka, a tudás szükségességéről, elsőd­legességéről. A NYUGDÍJ ELŐTT álló pedagógus „Tanulsz még fiam?” egyszerű kérdésére adós maradtam a válasszal, hadd írjam le ide: — Igen, tanár úr, ta­nulok, hiszen mindennap vizsgázom, s ezért a ta-* nulást soha nem hagyhatom abba. De tudja, tanár úr, úgy érzen}, hogy még most sem tudok semmit. De jó, hogy legalább ezt tudom. A. S.

Next

/
Oldalképek
Tartalom