Petőfi Népe, 1981. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-24 / 146. szám

1981. június 24. • PETŐFI NEPE • 5 Ha majd Kaskantyún is egyszerre csöngetnek Ezerkétszázötvennyolc. Ennyi Kaskantyú lakossá­ga. A régi, öreg parlagföldeknek és a tanyáknak egyre-másra búcsút mondanak. Ki örökre — ki pedig csak úgy. hogy két-három faluval arrébb köl­tözik. Kovács Irén vb-titkár, akit már 27 éve ehhez a településhez köt. a tanácsi szolgálat, saját tapaszta­latából mondja: — Nagyon fogyatkozunk. Tíz év alatt kétszázan hagyták itt a falut, örülünk, ha egy fiatal idejön hozzánk. 0 Tanulók zarándokolnak a készüld új iskolán át — a régibe. öt helyen nyolc osztály — Mi az, amivel a fiatalokat ma leginkább fogadni lehet a fa­luban? — kérdezem. — Először is: a telek — feleli a vb-titkárnő. — A Homokgyön- gye Szakszövetkezetben dolgozó, s nálunk letelepedni szándékozó fiataloknak tíz forintért adjuk a háztelek négyszögölét. Az olya­noknak, mint Agárdi György, Csővári Mihály, Ba Mária, Zsik- la György, Kugelmann János, akik — összesen tizenöten — itt kértek és kaptak házhelyet 1981- foen. A fiatal építők azóta már mun­kához is láttak. Egy 300 méteres utcában például hat telket alakí­tanak ki. A kezdőket biztatja, hogy nem messze ide 5—6 ház (azokat hamarabb kezdték el épí­teni) már befejezés előtt áll. Gyarapodhat tehát a lakosság ebben a községben is, s tán újra elérhetik a tíz évvel ezelőtti lélek- számot, ha éhhez minden feltétel adott. A mindenben a családiház­építés mellett benne van az is: legyen hová iskolába járniuk a kaskantyúi gyerekeknek. Miért? Talán itt nincs általá­nos iskolai oktatás? De igen. csakhogy nagyon széttagolt. Taní­tanak a művelődési házban, a tűzoltósági klubszobában, a régi iskolában — összesen öt helyen nyolc osztályt! Acél: új, központi iskola, 1 Felismerték a tanácsnál is, hogy ez az állapot Tarthatatlan. Még 0 Kovács Irén vb-titkár: — Tíz év glatt kétszázan hagyták Itt a falut. 1979-ben elhatározták: új, köz­ponti iskolát építenek a százhar­minc tanulónak, élve az elmúlt tervidőszak végi állami támoga­tás adta lehetőséggel is. Nézzük sorjában, mi történi azóta? Az alapot ’79-ben lerakták. Ásott és döngölte a 'betont fél Kaskantyú, felváltva. Remekül haladtak. Tavaly már a külső fa­lat húzták fel. Aki csak tudott, segített a kőműveseknek. Bódogh István és húsz tanácstagtársa a lakosokkal együtt részt vállalt a munkából. Így tett a szakszö­vetkezet két szocialista brigádja is. Annyian és oly sokat dolgoz- tak az iskoláért, hogy 1980-ban, a 362 ezer forint értékű társadalmi munka csaknem a négyszerese lett a tervezettnek. Meghozták a betongerendákat. De hogyan tegyék föl a falra a hosszú, súlyos elemeket? Emlé­keztek rá, hogy nagy daruval dol­gozott itt, Kaskantyú határában egy szolnoki olajkutató brigád. „Az emelővel hátha eljönne közü­lük valaki egy napra” — méreget­ték ennek az esélyét. Üzentek Szolnokra. Az egyik darus eljött gépével a szabadnapján és a ge­rendákat a helyükre rakta. A munkáért és a géphasználatért természetesen fizettek. Senki se mondhatta, hogy potyáztak. Az első megtorpanás Ez az év már korántsem indult ilyen simán. Az iskolaépítés len­dülete hullámvölgybe hanyatlott. — Elfáradtak? — Mi nem — fogad bennünket Kiss Pál iskolaigazgató. — Ami­kor kellett, a Dunántúlról hozat­tunk téglát, mert itt, a megyében nem jutottunk hozzá. Látják eze­ket a {égiákat? A gyerekek hord­ták be az utcáról, ihogy ezzel is haladjunk. A cserepezésnél azon­ban éreztük: itt baj lesz! Az ak­kori kőműves azt mondta: „Adok 2000 forintot a gyerekeknek, ha felhordják nekem a cserepet a te­tőre, mert segédmunkásom nincs". Úgy segítettünk magunkon, hogy elkértük a szakszövetkezettől a szállítószalagot. Nekünk ideadták. A gyerekeknetf^idblénn eSák'TáT kosgatniuk kellett a cserepeket a szalagra — odafönn kapkodták a felnőttek és adták tovább a mesternek. Páhiról elmaradtak A fekete leves azonban ezután következik. Hacsak ... Hiába van pénze a tanácsnak. A páhi kőművest, akit a legújab­ban felfogadtak, baleset érte. A segédmunkásai megbetegedtek. A kaskantyúiak maradék reménye a község egyetlen kőműves kis­iparosa volt — az viszont kikötöt­te: csak, ha segédmunkásokat kap maga mellé, akkor vállalja a közfalak felhúzását. A tanács megfogadta a segédmunkásokat, ■ dolgoztak is egy darabig, végül azonban a kisiparos „kiszállt” az üzletből, mivel a pénzügyi elszá­molást közte és a tanács között, jobban mondva a KlOSZ-szal és az illetékhivatallal túl szorosnak, magyarán: számára nem éppen kifizetődőnek tartotta. (A kisipa­ros ugyanis az adót illetően job­ban jár, ha közvetlenül a lakos­ság részére végez munkát.) Kovács Irén vb-titkár szerint: — Ide nem vonul fel egy válla­lat, hogy nekünk ezt az iskolát -megcsinálja. Végtére is azonban egy családi ház és egy pénzesebb beruházás között egy iskolaépítés nem lehet afféle „köztes termék”. Kiss Ist­ván, kaskantyúi kőműves kisipa­ros egy kőműveskanállal nem le­het ott minden építkezésen. (Az­előtt a pedagóguslakás építése az ő munkája volt.) Az viszont tény: a kaskantyúi Luca széke sorsára jutott iskola még igencsak szel- lős, foghíjas. A Homokgyöngye „mentőkötele” „Hacsak ...” sejtettük az imént, hogy talán még nincs minden veszve. Valóban, mert a helybeli Homokgyöngye Szakszövetkezet felajánlotta: építőbrigádjával el­végezteti a hátralevő munkát. Csengődi Sándor, szakszövet­kezeti elnök^— maga is fiatalem- öet-f - tanácstág;' "három" gyermek atyja — ígért; — Július 1-én a brigádunk fel­vonul. Befejezzük, átadjuk az új, három tantermes iskolát. Amíg a kiskőrösi Homokhátsági Vízgaz­dálkodási Társulat betonoz a pad­lózat alá — az is egy újabb part­ner most —, a mieink felhúzzák a köz-falakat. Adott esetben a köz- pontifűtés-szerelést is elvégezzük. Lehet, hogy az új tanévben az írásvetítőt már nem kell óráról órára, egyik szükségtanteremből a másikba hurcolni? Lehet, hogy Kaskantyún is majd egyszerre csöngetnek, és az igazgató álma teljesül: mindenki bent van az órákon? S a tanárak a szünetben megbeszélhetik közös tennivalói­kat? Nagyon remélik — és reméljük —, hogy ennyi viszontagság után végre így lesz! Kohl Antal 0 — Ezeket a téglákat a gyerekek hordták be — mutatja Kiss Pál igazgató, a most még igencsak szellős iskolában, ahol szeptembertől már tanítani kellene. (Méhes! Éva felvételei.) KÖNYVESPOLC ■w& iK Szociográfia a Jászföldről Az utóbbi időben egyre gyak­rabban lehet hallani és olvasni a megyehatárokon túllépő közös vállalkozásokról, együttműködés­ről. A homoki nagyközség, Kecel monográfiájának az elkészítésé­ben például szolnoki muzeológu­sok is közreműködnek, a kisku-n- majsai néprajzi tábor pedig egye­bek közőitt alkalmat adott az egykori jász betelepülések tisz­tázására. A valóságvallató törek­véseiről és szépirodalmi müvek szerzőiéként egyaránt ismert Kunszabó Ferenc tudatosan jár­ja az országot. Bács-Kiskun me­gyei tartózkodása és témái után írta meg a Jászföld című köny­vét, amelyből ízelítőket kaptunk korábban a Népszabadság, az Elet és Irodalom hasábjain is. Egy kissé megtévesztő a cím, hiszen a három és fél száz olda­las kötet voltaképpen a Jászság közigazgatási központja, Jászbe­rény világszerte ismert nagy­üzeme, a hűtőgépgyár keletke­zéstörténetével, illetve a mun­kássá válás sokrétű problemati­kájával foglalkozik. A szerző a nagyvállalat és a táj kölcsön­kapcsolatáit igyekszik felderíte­ni: azt a folyamatot, amikor a gyár meg akarja hódítani a tájat, a környezet viszont a gyárat -próbálja hasonítani önmagához. Milyen előzmények és alapok nyomán teremtődött meg a szo­cialista nagyipar egyik hazai fel­legvára a Jászföld közepén, mi­lyen tényezők alakították a jász etnikum általános emberi maga­tartását, mitől nőtt naggyá az egykori fémnyomó- és lemezáru- gyár, mivel sikerült ki-ugrani és betörni a világpiacra, mi teszi valójában munkássá a munkást, mit szeretnek munkájukban a hűtősök, milyen a vállalat mű­ködési mechanizmusa, miben nyilvánul meg az üzemi demok­rácia, lehetséges-e karrier az üzemben, milyen az életvitelük az egykori „hideg hónaljúak"- nak? Megannyi érdekes, idősze­rű és izgalmas kérdés, amelye­ket ragyogóan megírt fejezetek ábrázolnak és elemeznek. i Kunszabó Ferenc Jászföldje alapos és ambiciózus -munka. Alapos, mért amit a Jászságról tudni lehet, azt ő elolvasta, szo- ciográfusi módszerekkel meg­tudta, és könyve alaptémájához tartozóan közre is adja. Ambició­zus, mert a jászsági nagyüzem historikumán keresztül egy nagy társadalmi munkamegosztás és átrétegződés folyamatát is igyek­szik megragadni. A könyv re­mek portréi plásztikusan érzé­keltetik a jász munkásember sorsát, -történelmi útját és jelen­legi helyzetét. Emellett szociál­pszichológiai hitelességű, hosz- szabb-rövidebb fejtegetések is olvashatók' a munkásság arcula­táról, belső világáról. Egyebek között kiderül, hogy a jász nép a lét minden szférájában a kor színvonalára akart és akar emel­kedni, s ha ehhez a változáshoz a gyáripar nyújtja a keretet, ak­kor ezt fogadja el. Időközben egy magasan kvali­fikált és a dolgát tehetséggel végző helyi szakembergárda ala­kult ki, a technikai értelmiség, amelyre nem kis feladatok vár­nak, hogy a modern nagyipari szervezet hozta változások tény­legesen meghonosodjanak és be­épüljenek az idegekbe, ösztönök­be, a helyi fogalomvilágba, a gondolkodásba. A mű egyik kü­lön érdeme a műszaki, technikai értelmiség „szociográfiájának” megrajzolása. ' „Mit akar látni az író elvtárs?” — kérdezték a gyáriak az anyag- gyűjtés első idejében. Mindent — felelte Kunszabó. Hogy való­ban mindent észrevett-e, nem tudhatni. De hogy sokat meglá­tott és megértett a herényiekből — az biztos. Könyve rá a tanul­ság. Immár az eddigi legtelje­sebb írott forrás a Jászföldről. Színvonala pedig arra garancia, hogy a társadalomról való gon­dolkodás igényét azokban is fel­keltheti, akik eddig mit sem vagy csak keveset tudtak hazánknak erről a részéről. (Szépirodalmi Könyvkiadó). Pálréti Ágoston Tanítók nyári akadémiája Több mint másfél évtizeddel ezelőtt szervezték a tanítók első nyári akadémiáját Baján, melynek célja az alsó tagozatos pedagógusok továbbképzése. Az idei képzés az általános iskolában végzett világnézeti ne­velés kérdéseivel és feladataival foglalkozik. A Bács-Kiskun megyei Pedagógus Továbbképző In­tézet, a Csongrád megyei Továbbképzési és Módszer­tani Intézet, valamint a Bajai Tanítóképző Főiskola a 16. nyári akadémia idei programját június 29. és jú­lius 3. között rendezi meg. Az előadások és gyakorla­tok most is kapcsolódnak az előző évek tematikájá­hoz. Az ötnapos szakmai program mellett a résztvevők megtekintik a várost, üzemlátogatáson és kirándulá­son is részt vesznek. SUMONYI ZOLTÁN: /Nagy Lajos emlékének/ (24.) A tanár ugyan jobban szeret­te volna valamiféle hősibb meg­világításban látni nagyapja vö- röskatonamúltját, dé hát ezt öz­vegy Marczali Ferencné nem tudhatta, ezért csak úgy mondta el, ahogy emlékezett rá. Ezek után, persze, már az olló törté­netétől se lehetett valami túlsá­gosan felemelőt várni. — Na egyszer csak küntödik ám a városban, úgy április lehe­tett, mert már csak olyan kiska- bátban jártunk, hogy jön a Kun Béla beszédet tartani. Az uram ki volt vezényelve, de tódult ám a nép az állomás felé, még az asszonyok is. Egyszer csak be­szól hozzánk egy őrmesterné, nem is tudom ám megmondani, hogy hogyan hívták. Talán Sö- rösné, igen, mert Sörös nevezetű volt az az őrmester, a második szomszédaink voltak. Bejön ez a fiatalasszony, olyan helyes kis barna asszony volt, egy évvel volt idősebb kisfiúk, mint az én Piroskám, Lacikának hívták, be­szól* azt mondja: Maga nem jön, Marczaliné? Nem érdekel engem a Kun Bélátok, Mariskám! — Mondom neki így, mert külön­ben aztán magáztuk egymást, ■nem volt még ez a nagy tegező- dés. — Meg úgyis ott van az uram, majd elmondja, mit hal­lott. — Jaj, hát nem azért, ha­nem a városban az asszonyok tö­rik fel a boltokat, mindenki azt visz, amit akar. — Nézze, Ma­riskám, nekem sose kellett a másé, most se kell, nem megyek! — Na de hát addig-addig, hogy csak nézzük meg. Csak egy kendőt .terítettem a váltam­ra, mert ha sütött is a nap, azért szeles idő volt. Azt a barna kendőt nagyon szerettem, jő kis gyapjúkendő volt, még az első uramtól kaptam Tuzlában, a Forgács nagyapádtól, mert ott feküdt a hadikórházban tífusz- szál. Szóval, még a világháború idején. Mi meg elmentünk meg­látogatni, elvittem az édesanyá­dat is, olyan kis karonülő volt, de gondoltam, hadd lássa még ezt a kislányt, mert hátha meg­hal. Hát 'tényleg, akkor látta utoljára. Elég az hozzá, hogy akkor kaptam tőle azt a barna kendőt. Megyünk fölfelé a város­ba, hát a nép éppen a Weisz-féle vaskereskedést rámolja. £n nem mentem be, csak így megálltam a járdán, így srégen egy akácfa mellett, de ez az őrmesterné ez bement. Egyszer csak jön ám ki, és a kezembe nyom egy ollót. Hát ez meg micsoda? — kérde­zem. — Tegye csak el, Marcza­liné, jusson magának is valami a kommünből, ha egyszer minden a miénk. — Na én mást nem is hoztam el, de ezt az ollót nem bántam meg! Ezt még most se cserélném el akárhány újért. A tanárt elkedvetleníti a tör­ténet, s a következőre, a tuzlai látogatás aprólékos részleteire és viszontagságaira, hogy miként jutott át két fiatalasszony egy- egy csecsemővel a szerb fronton, és miképpen ügyeskedték be magukat szigorú egészségügyi kordonok ellenére a hadikórház tífuszosai közé — erre a hát- borzongató történetre a .tanár nem is figyel oda. Szeretne már felállni az asztal mellől, hiszen éppen elhangzott a tévéhíradó szignálja, a bemondó a külföldi híreket olvassa, s ő úgyis befelé fülel. Most valami kopogás vagy kaparászásszerű zajra föláll, a szék és az asztaliap közötti szűk résen kipréseli magát az előszo­bába, és lenyomja a kilincset. Nem is kell többet tennie, mert az ajtó valami súlyos, puha tárgy nyomásától már nyílik is befelé, lassan, de egyenletes erővel, s ez ■nyilvánvalóvá teszi, hogy nem a huzat kapaszkodott bele. A tanár mintha megérezné, hogy némi ellenirányú erőt kell kifejtenie, nem engedi el a kilincset, s ahogy félméternyi rés támad az ajtó­nyílásban, látja, hogy Hankóczy- né rogyadozik a küszöb fölött. Alig áll a lábán, dőlne befelé; vállánál fogva tartja vissza a férje, de olyan szokatlan .test­tartásban, mintha még ő is az asszonyra támaszkodna. Borostás félarcát a felesége fejére hajtja, s miközben lassan és szó nél­kül nyomulnak 'befelé, majdnem a nagyszoba közepéig, a tanár egy pillanatig úgy érzi, hogy valami első-világháborús falusi kőszobrot lát, a helybeli eleset­tek névsora fölött. Mire utánuk megy és elébük kerül, addigra már a felesége és nagyanyja is bent van a szobában, a két asz- szony riadtan áll a fájdalmas szoborpár előtt. Hankóczyné ki­fejezéstelen arccal mered rájuk, és valami szokatlanul közönyös gép-hang jön ki a torkán. — Meghalt. Meghalt. Meghalt a kislányom. Meghalt. Hankóczy simogatja, mintha nyugtatni akarná, pedig az túlsá­gosan is nyugodt, szinte érzéket­len. Próbálja leültetni, előbb ő maga is leül, és lehúzza az asz- szonyt maga mellé a heverő szé­lére. — Anyukám. Nem szabad. Nem szabad. Nem szabad, érted? Nem szabad! De a nyugtatás ellenkező reak­ciót vált ki az anyából, s mintha csak férje szavai emlékeztetnék arra, hogy mit nem szabad, va­lamivel több indulattal folytatja. — Megölték. Megölték az or­vosok! Az orvosok a kórházban! Megölték a kislányomat. En mondtam, hogy meg fogják öl­ni. En tudtam ... Teljesen száraz, kifejezéstelen szemmel néz az előtte állókra, s ekkor váratlanul felüvölt. — Andrea! Andreaaa! Hosszan, elnyújtva üvölti az utolsó szótagot, s ez hirtelen át­megy zokogásba. A tanár csak ettől ocsúdik fel, és anélkül, hogy pontosan végig­gondolná, mit miért cselekszik, kisiet a konyhába. Gergő egye­dül van kint, előtte az összetur­kált vacsora, de magas gyerek­székében. csak ül az asztalnál, s fejét féloldalt fordítva csodál­kozva figyel befelé. Az apja gé­piesen kiemeli a székből, jobb karjával a fejét fogva át, hagy lehetőleg a fülét is meg a sze­mét is eltakarja, s úgy siet vele az előszobán és a gardrob-folyo- són keresztül a szobájába. Le­fekteti, állig betakarja, és leül mellé az ágyra. — Miért sír Zsuzsi néni? — Mert... Andrea beteg ... Gergő föltesz még néhány kér­dést, amelyekre az apja azonnal válaszol, anélkül pedig, hogy el­jutnának tudatáig a kérdések. Percekig tart ez az értelmetlen kérdés-felelet játék, de mert a tanár úgy érzi, hogy már nagyon régóta ül az ágy szélén, hirtelen föláll, leoltja a villanyt, és át­megy a nagyszobába. Felesége és nagyanyja van már csak ott, ugyanúgy állnak, ahogy a tanár távozása előtt, de az előszobára és a folyosóra nyíló ajtó is tár­va. Sőt a szemben levő lakás ajtajai is, és így mint valami üvegkalitkán át a SZOT-székház ablakai is látszanak, amelyek váltakozva piros és sárga fénye­ket tükröznek vissza az angyal­földi ifjúsági napok diszkóhang­versenyének jóvoltából. 25. KÖRÜLBELÜL FÉL KILENC­KOR harmincöt-negyven év kö­rüli férfi silabizálja a levélszek­rények feliratait. A „Lakók név­jegyzéke” feliratú üvegszekrény ugyan pontosabb felvilágosítással szolgálhatna; ott emeletek szerin­ti, szabályos tíz oszlopban és egyforma nyomtatott betűkkel van feltüntetve minden lakástu­lajdonos neve és ajtószáma, de egyrészt a félemeletre vezető lépcsők fölött sötétebb is van, mint a félemeleten, másrészt pe­dig sokkal feltűnőbb a keresgélés ezen a táblán, ahol egy fél négy­zetméternyi területre van. össze­zsúfolva százharminckét név. Legalábbis a férfi ezt képzeli. A kis bádogszekrényeken ugyanis meglehetősen hiányos a nevek feliratozása, s a feliratok különbözősége is zaivaró. A leg­több szekrényen piros, kék vagy zöld műanyag szalagon kézi be­tűnyomóval írt nevek olvasha­tók; ezeknek egy része már fel- kunkorodott vagy itt-ott letöre­dezett — más lakók 'papírcetlák- re, 'barna ragasztószalagokra ír­ták a nevüket golyóstollal vagy megnyálazott végű tintaceruzá­val, de látni ott gravírozott réz­táblákat is, cikornyás, stilizált kézírással. S van, ahol semmi név. A férfi már harmadszor vagy negyedszer sétál el a levélszek­rények előtt, közben mögötte ki- sebb-nagyobb csoportokban sor­jáznak a tizenévesek föl-le a lép­csőn; az egész korosztályt, de még a tízen aluliakat is telje­sen megkavarta a lenti utcabál. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom