Petőfi Népe, 1981. április (36. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-04 / 80. szám

> 4 ‘ ' 1981. április 4. • PETŐFI NÉPE • T ÉRZÉKELTETIK A TÖRTÉNELMI GYÖKEREKET APÁTI MIKLÓS: Mit láthatunk a majsai múzeumban ? A közelmúltban riportban számoltunk be arról, hogy ál­landó helytörténeti gyűjteményt létesít Kiskunmajsán a Jo- nathán Termelőszövetkezet. Megírtuk többek között, hogy saját költségén e célra alakíttatja át megüresedett régi szék­házát, s hogy az intézmény fenntartásáról is gondoskodik majd. Az illetékes szervek reálisnak ítélték meg a feltétele­ket, s jóváhagyták a kezdeményezést. A múzeumi jellegű in­tézmény megvalósítása az eredeti elképzelések szerint halad, s rövidesen megnyílik. Tudjuk, hogy még nem ez a végleges kiállítás, amely most készül. Akkor mit láthat a megnyitó közönsége? E kérdéssel kerestük fel a kiállítás rendezőjét, a kecskeméti múzeum igazgatóhelyettesét, Sztrinkó Istvánt. El­sősorban természetesen a rendezvény szakmai vonatkozásaira voltunk kíváncsiak. — Először is hadd szóljak ál­talánosságban az intézmény ter­véről. Az iiltalam rendezett kiál­lítás néprajzi tárgyú lesz, s négy teremben kap helyet. Tartósabb ideig láthatja majd a közönség, egy-két év múlva azonban fel­váltja majd ezt az állandó hely- történeti gyűjtemény bemutató­ja, mely a Kiskunmajsával és környékével kapcsolatos történe­ti, néprajzi és régészeti doku­mentumokról egyaránt áttekin­tést ad. Meg kell említeni — mert ez már ugyancsak mostani téma —, hogy egy teremben Konecsni György-emlékszoba készül, mely­ben a kétszeres KoSsuth-díjas festőművész családja által a szü­lőhelynek adományozott emlék­tárgyakat, dokumentumokat és eredeti műveket láthat a közön­ség. A Konecsni-emlékszobát egyébként, amely a néprajzi ki­állítással egyidejűleg nyílik, Za- latnai Pál, a kecskeméti múzeum grafikusa rendezi be. 0 a nép­rajzi kiállítás grafikai, művésze­ti rendezője is. Figyelmet érdemel, hogy egy termet időszaki kiállításoknak tartanak fenn. Kozma Hubának, az intézmény vezetőjének nagy­szerű terve van ezzel a szobával. Ebben olyan múzeumi rendez­vénysorozatot indít majd mely a Duna—Tisza közének kevésbé is­mert néprajzi értékeivel ismer­teti meg a kiskun ma jsaiakat és a nagyközségbe látogató vendége­ket. — Az ön által tervezett kiál­lítással nyit tehát az intézmény. AÍit tudhatunk meg Kiskunmajsa múltjáról, ha végignézzük majd ezt a dokumentációs anyagot? — A meglevő néprajzi anyag­ra alapozva készítettem el a for­gatókönyvet. A századforduló utáni évek Kiskunmajsáját idé­zi majd a kiállítás, úgy, hogy érzékelteti a történelmi gyökere­ket is. A település általános nép­rajzi jellemzését adja. — Haladhatnánk gondolatban teremről teremre? — Természetesen. Az első, vi­szonylag kis helyiségben a kez­det dokumentumai fogadják majd a látogatót. Ide kerül a Kiskun­ság tizennyolcadik századi térké­pe, a betelepülőket — elsősor­ban jászságiakat — 1743-ban fo­gadó őstáj, valamint Bedekovich Lőrinc Jászkunság helyzetével foglalkozó, 1799-ből származó kézirata. Majsára vonatkozó fe­tt Egy szép kiskunsági madonna. (Méhest Éva felvételei) tt Csík Antal magángyűjtő, adományozó kedvenc korsójával. jezetének kinagyított fotómásola­ta. Az utóbbiból talán érdemes idézni — hívja fel a figyelmet a kiállítás rendezője. Már jegyzem is a száznyolc­vankét éves leírás elém tolt gé­pelt másolatát: „Majsa. Kis Kun Szabad Hely­ség, nevezetét vette Majosa neve­zetű Kun famíliáiul, a régi idők­ben Majos-szállásnak hivattatott. Fekszik Félegyháza és Halas Vá­rosai közt Szik-Tó nevezetű Tó mellett, mellyben napnyugati szé­lében erős kő Bányák vannak, hogy azokbul meszet is lehet égetni. Határai északrul Szánk, napkeletrül Sz. László, Tsengele, és i Kömpötz, déliül Tsólyos, Ágasegyháza, napnyugatról Tajó, és Bodoglár puszták. 1773-ik esz­tendőben szállíttatott meg újra, az egész határa vagy Szállás bir­tokom van fel osztva, mivel pe­dig a’ földje átaljában homokos, a’ szántás, vetésnek kevés hasz­na vagyon, hanem marha tartós­tul áll itt leginkább a’ gazdálko­dás." — Ez a dokumentum — foly­tatja Sztrinkó István — mintegy megmagyarázza a nézőnek, hogy milyen szempontból ? tanulmá­nyozza a kiállítást, -A - második terem a betelepülést követő év­tizedek szilaj állattartását „vará­zsolja” a látogató elé, azt a fo­lyamatot, melyben a szilaj . tar­tás istállóztatássá fejlődött. A szarvasmarha-, birka- és barom­fitartás, valamint méhészet egy­korú dokumentumai sorakoznak majd itt. A harmadik terembe kerülő gyűjtemény címe: A ho­mok meghódítása. A szőlő-, gyü­mölcstelepítés és -művelés, vala­mint az erdősítés eszközeit, írá­sos emlékeit sorakoztatja fel. Ugyanennek a teremnek a má­sik részében kapnak helyet a hajdani híres majsai kismesterek, szűrszabók, szűcsök, kalaposok, cipészek eredeti szerszámai. S vé­gül a negyedik szobában helyez­zük el a régi majsaiak ünnepeit és hétköznapjait, mindennapi életét szemléltető emlékeket. — Milyen anyagból válogatha­tott a rendező? — Köztudott hogy Kiskunmaj­sa és vidéke a néprajzi feltárás fehér foltja volt. Ezért rendez­tünk ott már két nyáron megyei néprajzi gyűjtőtábort, amelynek a résztvevői igen eredményes munkát végeztek. A tárgyi gyűj­tésre mozgósították a lakosságot. A Cipész KTSZ dolgozói például összegyűjtötték egy hatvan-het- ven évvel, ezelőtti állapotnak megfelelő cipészműhely teljes anyagát. Értékes — a kiállítás alapjául szolgáló — anyagot ajánlottak fel, 'illetve kölcsönöz­tek a helyi magángyűjtők: Csik Antal és Gál Miklós. Ide kerül­tek á helyi művelődési központ honismereti körének és az isko­láknak a gyűjteményei is. — Mi a véleménye a szakem­bernek, úgy mint a megyei mú­zeumi szervezet igazgatóhelyette­sének,a Jonathan Tsz múzeum- alapításáról? .igg — Az, hogy Magyarországon új kisgyűjtemények alapítására ez a legjobb példa. S arra is, hogy egy szakmai segítséget igénylő helyi akarat miként ta­lálkozhat össze szerencsésen a múzeumi szervezet szakembe­reinek segítőkészségével. Szerin­tem ez ma egyedülálló példa az országban. — Mikor rendezik a kiállítást? — Április 21-én kezdjük el és tíz napon át dolgozunk rajta. — A megnyitás időpontja? — Május elseje. Rapi Miklós — A beszolgáltatások, 'a pad- lássöprögetések kora volt az, em­lékszel? Akkor történt, hogy fel­szólaltam egy értekezleten. A be­gyűjtés ellen is szóltam, aszerint, ahogy nekem a parasztok elpa­naszolták, és amit én is tapasz­taltam. „Az elvtárs opportunista, bedől a sirámoknak. Nem hisz Rákosi elvtárs intézkedéseinek igazában” — ilyeneket vágtak a szemembe. Engem elöntött az epe, visszafeleseltem: ez nem a Rákosi elvtársba vetett hit kérdése. Ha a parasztokat így gyötrik, abból jó nem szárma­zik I ,.. Hajdú Pista most váratlanul kuncog egyet — Tudod, mire gondoltam azon a pártbeli „hitvitán”? A konfir­mációra .,. Tudod, mikor az öreg Sz-nak szavaltam a „felsőbb ha­tóságba vetett hit”-ről. Csakhogy itt Rákosi volt a „felsőbb ható­ság” ... Hű, ha belém láttak vol­na azokban a percekben!... Így is — pár nap múlva már a Sza­bad Nép egyik oikkében leckéz­tettek meg megalkuvásomért. Egy hétig nem volt baj, pedig vártam, melyik éjszaka csönget rám az ÁVO. Aztán — igaz, fegyelmi nélkül — eltanácsoltak. Megúsz­tam. Jómagam alig ocsúdok a meg­rendüléstől. — Hát te, „Bigu” tudtad ott a templomban, hogy marhaságot mondtál? — Szegény apám csak hallgat­ta, hallgatta odahaza, mikor bif­láztam azt az első passzust. Az­tán csak úgy tréfaképp jegyezte meg: „Felsőbb valóságba... a fene megette! Felsőbb hatóságba, a papokéba, kisfiam. Na, ezt csak úgy magunk közt — kisfiam.*’ — Aztán, hogy Sz. tiszteletes ott a templomban is olyan szúrós szemmel nézett rám, úgy jött a számra a Káté-textus, ahogy édesapám mondta... No, de folytatódjék az életrajz. Elbocsátása, után pékségbe je­lentkezett, természetesen fiúkai munkára. Másnap ment válaszért, amit meg is kapott: „Sajnáljuk, nem vehetjük fel, mert letelefo­náltak”. l^anásznak jó lett egy állami gazdaságban. Idők múltán csak enyhült a dogmák korának ridegsége. A pártszervezetben propagandista lehetett. Aztán fogta magát, és elsajátította a növénytermesztő gépész szakmát. Most már traktorokhoz is értett. Egyszer hívatja az igazgató. Au­tóba ülnek, aló, ki a határba, Ta- tárülésre! „Pista, te leszel itt az üzemegység-vezető!” — hangzott a megtisztelő ukáz. — Gorfdoltam, hogy a vetés­hez, aratáshoz csak értek. Igent mondtam azzal, hogy előbb néz­zük körül a határt Aztán le kel­lett írnom, hogyan csinálnám. A dolgozat alapján megfeleltem. Jól ment a gyakorlat is, hamar meg­szerettük egymást a pusztai em­berekkel ... Két év múltán fel­kerestek a megyebizottságtól. Felkértek, vállaljam el az ipar­városban az egyik lerobbant pék­ség vezetését... Végre visszake­rülök a szakmámba! Azóta min­den napom tele van problémák­kal. Már a kezdetén összekoccan­tam a KISZ-titkárral. „Majd mi megmutatjuk, mi fiatalok büsz­kék vagyunk rá, hogy éjjel tár­sadalmi munkában végezzük el a karbantartást” — ilyenekkel etette volna a fiúkat. Na — ti csak ne legyetek erre büszkék, mert az igazán a gazdaságveze­tők dolga, hogy ésszerűbben szer­vezzék meg a munkát. Eleinte a párttitkár is neheztelt, amiért „leszerelted az ifjúság kezdemé­nyezőkészségét”, de aztán hamar megbékélt ő is. Nekem meg mind­járt becsületem lett az emberek előtt. Hát még mikor beálltam közéjük dagasztani. No, nem af­féle üzemi Mátyás királyt ját­szottam, csak hihetetlen jó érzés volt újra kenyeret csinálni. Mon­dogattam is sokszor: gyerekek, meglátjátok, pár esztendő múlva azt is elfelejtik, hogy valaha veszteséges volt ez az üzem... Hopp, figyelj csak! A hangosan beszélőn épp azt jelentik be, hogy „Bigu” vonata a menetrendtől eltérően csak negy­ven perc késéssel Indulhat. A kedves utasok elnézését kérik. Lóm-iám, nincs olyan késés, ami valahol valakinek ne volna ked­vére ... Jókedvünkben új kávét hozatunk. Még viccelődünk is a felszolgálóval, hogy hozhatott ki nekünk olyan ihatatlan hideget. — Te, pár hónapja kaptunk olyan automata berendezést, hogy szinte a kemencébe is szalag vi­szi a kiformázott kenyértésztát. Hol van már a korombeliek inas­ideje, amikor hajnali kettőtől tal­pon kellett lenni, hogy reggel­re... De így is szállítjuk akkor­ra a friss kenyeret, süteményt... ötven ember dolgozik a kezem alatt. A borsodi bányavidék jő ré­szét etetjük. Észnél kell ám len­ni. Itt voltak a hóviharok, ötven mázsa liszt tésztává keverve vár­ja a gyúrást, amikor beüt az áramszünet. Negyedóra alatt be­rendelni, aki csak elérhető, hogy kézzel folytassuk a dagasztást. Világos, hogy ebből nem marad­hattam ki... M eghozták a második duplát Míg „Bigu” hallgat, jobban szemügyre veszem arcát. Bizony — szeme sarkától szerte.az orra tövéig és szája szögletéig mély árkokat vágott rajta az idő. De fehér hajáról félve kapom el ré­mült tekintetem. Pista azonban elfogta pillantásomat, s még ő vigasztal szinte gyerekes dicsek­véssel. — Á — nem adok én semmit a fehér hajamra. Ez nem az öreg­ség jele. Képzeld, egyik napról a másikra őszültem meg... Múlt héten, mikor legnagyobb volt a hófúvás, egyik nyolctonnás ko­csink öt emberrel, 80 zsák liszt­tel lecsúszott az országútról. Ha az autó nem ütközik egy óriási, vastag törzsű fának a hegyoldal­ban, belezuhannak a szakadékba. Azt az éjszakát! Míg a vidéken fellelhető vontató járművekkel, darus mentőautókkal megszaba­dították az embereket, megmen­tettünk, 80 zsák lisztet, KlSZ-istá- ink mint a megszállottak, úgy se­gítettek a mentésben. Nem volt senki kétségbeesve. Pedig egyet­len elhibázott mozdulat elég lett volna... öt ember élete „füg­gött” a szakadék fölött... S ezt add össze. Mikor szerencsésen mindenkit biztonságba helyez­tünk, az egyik fiatal azt mondja nekem vigyorogva: „Azért jó kis zrí volt ez, ugye igazgató elv­társ?” „Bigu” büszkén mosolyog, nem győzi csóválni a fejét, míg a fe­ketét lehajtja, s egy kis barna pa­takocska le is csordul az állóra. A cukrot még kinyalintja a csé­sze oldaláról, aztán — mintha semmi jelentősége nem volna an­nak, amit mond — hozzáteszi: — Tíz órahosszás szédült alvás után arra ébredtem, hogy a fele­ségem a fülemnél kaparász. Mit birizgál ez az asszony avval a zsebkendővel? Miért mosolyog, s közben csupa veresre sírt a sze­me? Mintha számított volna a kérdésre, elébem tartja a kistük­röt, amiben borotválkozni szok­tam. — Nézzed már, te „Bigu” gye­rek — mikor udvaroltam neki, el­meséltem, hogy így hívtak az is­kolában —, akárhogy törlőm, nem megy le a hó a hajadról. Egy mondat a felszabadulásról Legszívesebben egy történettel válaszolnék kérdésedre, szerkesztő uram, mondta kissé léhán L. M. a szeplős kisfiú»1 de akkoriból —1945 április — még nincs saját történetem, talán féléves ha voltam,' vagy kicsit több, hát csoda-e, ha nem emlékszem pontosan az első szülői házra, csak annyit tudok, hogy találatot kapott, ezért Kispestről Kőbányára költöztünk, mert apám barátai odafogadtak, apám Kőbányáról Csepelre, a Weisz Manfrédba járt dolgozni, anyám szerint gyalog, de ez szerintem képtelenség, szerintem is, mondaná, mert L. M. apja és anyja az én szüleim,' tudom, hogy kissé bonyolult történet ez,1 de mi lesz a háborúval? arról nem mesélünk?, hol a történet itt? az a bizonyos mondat? legalább egy hősi halott; egy családias, meghitt ellenálló lenne, aki a németek ellen... az oroszokért.; s boldogan mosolygott a tankok mongolarcú, kormos kölykeire, örült a csokoládénak, a fekete kenyérnek, legális történet ez csak így lesz, kedvesem — ugyan, feleli, én a nép fia vagyok, s a néppel ama fölszentelt tavasznapon nem történt semmi, nem vívott csatát, nem ünnepelt, egy födelet keresett, igen, a fejem fölé is, babot, meg krumplit csereberélt,' kását és melaszt evett, s miként az újszülöttet sem születésekor keresztelik;' így eshetett, hogy több, mint harmincöt év utáni írtam és mondtam ki először — felnőtt fejjél ^ ez a szót — felszabadultunk,' és tettem sietve hozzá — Magyarország. JEVGENYIJ VINOKUROV: Dolgok ifKöltőbarátomnak, Otar Cselidzének) Kiskocsmákban találkozunk, Qtári, holt füst zománca égeti szemünk, marhatja torkunk konyak, vagy akármi; a dolgainkról elbeszélgetünk. Az ifjúságnak bennünk nyoma sincsen, életünk íve gyalupadba fog, de hála isten, tudod, hála isten; vár iánk még sok különféle dolog. Hurrá! Még forog tengelyén planétánk,' minden lépésünk munkára talál,-emberek szeme reménykedve néz ránk, s mi tisztítjuk, mit belepett a sár. tt tt • Az ember néha hogy cipeli sorsát, rejtett erői mily hatalmasok! Tegnap a KHEG-en kezembe nyomták a cédulát: hadirokkant vagyok... Adjatok mankót, köpenyt is a vállra! Hisz mégis csak átéltem valamit: őrangyalom a pillanatra várva terjessze födém újra szárnyait. ... A mezőről, mit vér lepett, s a harmat;' a földútról, min piros pára ül; esténként ellocsognak a rokkantak a rozoga furnérbódé körül. Fiúk! — mondom magam is odalépve — vodkát, sört adjatok! — fele-felei A lelkem mintha lelketekig érne, fronttársi gyöngédséggel van tele. Itt állunk, fiúk, egészen a szélen. Belénk a végzet védjegyet marat ömlesztett sajt ül remegő tenyéren, fenékig ürítem poharamat... Nem bántottam meg senkit, úgy reméleml Oj távolság vár rám, masabb kaland; mert őrangyalom vezet botfehéren, mint vakvezető a világtalant. tt tt tt Es ezután? Ezután az öregség. Valahogy lesz, bár meg nem értem még ezt Szürke eső, az ablakpárkányon dobolva, délben majd fölébreszt. Vagy nem is kell a — „később?” mert annyi mindent láttál állván a földre-vérző hanyatf-holt katonánál? Nem. Később jön az öregség. Szép őszi délben látogat meg, mikor vakító újdonságként tompulni kezdenek a szervek. Es akkor — mint plédedről a pelyhet — fújd le magadról az egészet, amit egykor életnek neveztek, bár úgy lehet, már régen nem volt élet (Havas Ervin fordítása)

Next

/
Oldalképek
Tartalom