Petőfi Népe, 1981. március (36. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-08 / 57. szám

MŰVELŐDÉS

IRODALOM • MŰVÉSZET

Gaál Gábor emlékezete

Születhettek volna ezek a sorok, mondjuk, az elmúlt évtized elején? Azt hiszem igen: „A magyarországi irodalomban az utolsó évek folyamán sajátos eltolódás következett be az irodalmi műformák világában. Az irodalmi műformáknak a magyar irodalom nagyra növése óta uralkodó egyensúlya megrendült, a „klasszikus irodalmi formák szétestek, megbomlottak, s olyan új irodalmi formák szerveződése indult, amelyek azelőtt vagy szórványosan (s ekkor is csak csonkán), vagy egyáltalán sohasem szerepeltek az ' irodalmi formák körében... a régi tiszta formák helyére jó pár éve olyan alakuló, kísérleti formák kerültek, amelyek részben a tiszta formákból váltak ki, részben pedig formai alapvetésükben egyenesen más irányból kerültek az irodalom területére. Különösen előtérben áll ezek közül újabban az önéletrajz (vallomás), legújabban meg a szociográfia”.

És vajon érvényét vesztette volna a következő gondolat? „A szociográfia hulláma előbb-utóbb lekerül a színről. Az a megismerés azonban, aminek az új magyar írói nemzedék Féja Géza, Illyés Gyula, Remenyik Zsigmond, Veres Péter és mások révén a birtokába került, arra figyelmeztet, hogy minden magyar író alkotását hasonó megismeréseknek kell megelőznie.”

Az idézetek annak a Korunk című folyóiratnak az 1937-es évfolyamából valók, amely a tudomány, irodalom, művészet és élet kérdéseinek a vizsgálatát választotta programjául a fejléc és a lapszámok tartalmi tanúságtétele szerint. A szerző egy személyben a kivételes képességű kolozsvári szerkesztő: Gaál Gábor, aki ma lenne kilencven éves.

Igen, legendás szerkesztő volt. S nemcsak határtalan áldozatvállalása, kiterjedt levelezése,, puritánsága, látszólagos „ridegsége és bogarassága" tette azzá. Sajátosan rá vall az egyik kijelentése: „A lap hivatása a lényegem.” S a Korunk egyértelműen az országhatárokon átnyúló progresszió, a marxista szellemiség, a radikális és szocialista baloldal lapja. Ennek adtak hangot, ennek a fejlődését mozdították elő a rovatai: Kuliúrkrónika, Természet és technika, Világpolitikai problémák, Világszemle, Közép-európai kérdések, Bírálatok, Hozzászólás stb. Legnagyobb — átlagosan 60— 70 gépelt oldalt • kitevő — terjedelmet az úgynevezett főtest foglalt el. Itt adott helyet Gaál Gábor például a harmincas években jobbról vagy balról egyaránt támadott József Attilának. Itt jelentek meg az apostagi születésű Nagy Lajos, a Bácsborsódról elszármazott Moholy-Nagy László, vagy az 1919- es kecskeméti katonai parancsnok, Sin- kó Ervin írásai is.

Apropó, Kecskemét, Zöldi László világítja körül, hogy miért tartóztatták le Horthy nyomozói Gaál Gábort 1925. október 28-án, és kísérték „vasra verve” Kecskemétre. Az okot az 1919. március 28-án — Nagy Endrével együtt tartott beszéde szolgáltatta, amelyet körülbelül ötszáz pedagógusnak, az eszmék tovább- sugárzóinak tartott a színházban. A Tanácsköztársaság közoktatási népbiztosságának akkori munkatársa, tantervkészítési referens ugyanis „nem elsősorban kultúr- politikusként, hanem ideológusként szólalt fel”.

Ezt bizonyítja a tankerületi tanítógyűlés jegyzőkönyve, amely 1976-tól nyomtatásban is olvasható a Dokumentumok az 1918— 19-es forradalmak Duna—Tisza közi történetéhez című kötetben: „Gaál Gábor elvtárs ismertette azután a politikai kérdést, melynek során rámutatott a régi rendnek legkiáltóbb hibáira, melyek úgy a testi, mint szellemi munkások kizsákmányolásában nyilvánultak meg leginkább. Az öntudatára ébredt nép forradalmi úton kezébfe vette a hatalmat, s élete árán is megvédi kicsikart jogait. A fölépítendő kommunista államban nem lesz különbség szegények és gazdagok között, hanem mindenki, aki dolgozik, jólétben fog élni. Ezt nem lehetett elérni a múlt osztálytársadalomban, ezért volt szükség a proletárdiktatúra felállítására ... Mindkét elvtárs magas színvonalú, tudományos és gazdag gyakorlati tapasztalatokon alapuló meggyőző, szép előadását a legnagyobb figyelemmel hallgatták, és lelkes tapssal köszönték meg az elvtársak, s egyhangú lelkesedéssel elhatározták a szakszervezet megalakítását, melybe mindannyian beléptek.”

Nem elhanyagolható mozzanata ez az életpályának. Hozzátartozik ahhoz, hogy Gaál Gábor a szocialista kritika és harcos újságírás kiemelkedő egyéniségévé vált, mint a több kötetes válogatott cikkei, tanulmányai és filozófiai jegyzetei tanúsítják. És hozzátartozik ahhoz, hogy megértsük: milyen múlt gondolkodásmód alakította ki a kortársak szemében nem mindig érthető, olykor „bogarasán” megszállott szerkesztői magatartást.

Halász Ferenc

SITKÉI BÉLA VERSEI

Harminchárom Falum felé

Anyám méhében egy napon megszületett az alkalom. Február: bajjal jár.

Hálaadó ének száll.

Anyám terhe édes teher: Elsőszülött fiút nevel.

Jó idő — jó baráti Felrúgjuk az út porát!

Űt pora az égig repül.

Két kistestvér elszenderül. Aludjál, kis halott.

Szálldosnak az angyalok.

Kettő nyugszik, él még három, a legnagyobb harminchárom. Földiek! Jó napot!

Az a fiú én vagyok.

Az országúton jöttem észak felől.

Jobbról éppen nyugodott le a Nap.

S ott elöl ~

a víztorony felkiáltójele... i Fejében kalap.

A falu széles volt és lapos.

Betöltötte horizontomat. Vonat kattogott a sötétülő ég alatt, és illatos

réti szél jött szembe.. ;

A lakótelepi házak ablakaiba ekkor pironkodva kiült az este.

mwr

1

Bodri Ferenc rajza

■az amatőrök tárlatának ürügyén

Képzőművészetünk átrendeződése

Nézzük először a csoportos tárlatot. „Bács-Kiskun megyei Amatőr Képző- és Iparművészeti Kiállítás, 1981” —'hirdeti a meghívó, mely ezúttal egyszerűbb, szebb, ízlésesebb a megszokottnál. S ugyan ez mondható el a Megyei Művelődési Központ mostani tárlatáról is: amint belép az ember a földszinti terembe, magával ragadja, s fogvatartja a látvány. Egyrészt a kiállított hetvenegy- néhány mű remek összhangja az értő elrendezés által, másrészt az alkotások jórészének egyenkénti megtekintése.

Ha a tárlatrendező — Balanyi Károly — tudatosságát, koncepciózus törekvését figyelembe vesszük, valamint az elhelyezés és az elrendezés célszerűségét, alaposságát, s ehhez hozzászámítjuk a bemutatott művek színvonalát, műfaji gazdagságát és tartalmi mondanivalóját, akkor nyilvánvalóvá válik előttünk: a megyében élő amatőröknek ez a csoportos bemutatkozása több valós értéket csillant meg, mint az eredetileg összértéket bemutatni. akaró, régebben rangosabbnak számító téli tárlat. Ez ugyanis elgondolkoztató, és messzemenő következtetésekre adhat alkalmat. De először nézzük közelebbről a kiállítást.

Feltűnő, hogy a régebben szinte kizárólagosan uralkodó festmény, pasztell és akvarell menynyire háttérbe szorult. Ez utóbbi például ezúttal mutatóban sem látható. A műfaji gazdagodást

jelzi a faintarzia, kollázs, montázs, szita, batik és varrottas, valamint a domborítás, tűzzománc, kerámia és polírozott acél. S uralkodóvá lett egyértelműen a tus-, ceruza- és tollrajz. Ez utóbbiak művelői a jelek szerint — különösen a fiatalok képviselői — egyre inkább meghatározzák megyénk képzőművészetének arculatát és színvonalát. Csáky Lajos, Zalatnai Pál, Balanyi Károly, Palkó Pál és Egervári Endre alkotói törekvéseire gondolunk elsősorban.

A másik tényező, amely Bács- Kiskun képzőművészetének a szemünk előtt lezajló alapos átréte- geződését mutatja az, hogy kiszorult a régebben annyira kedvelt — a vélt közönségigényhez igazodó — rutinos, csinált csendélet, a felszínes életkép, a természetmásoló képi ábrázolás. Vagyis: nem a fákat, Hazakat és utcákat, udvar- és szobabelsőket vetítik elénk ’ az alkotók. Inkább önmagukat, sajátos törekvéseiket, kételyeiket, töprengéseiket és vívódásaikat. Áttételesen olykor meglepően meggyőzően, kifejezően vallanak önmagukról és a világról, az igenlésre vagy elutasításra ingerlő eseményekről jelenségekről.

Az amatőrök tetszetős és gondolkodásra késztető tárlata tehát több annál, minthogy csupán egy egyszerű alkalmi eseménynek tekintsük. Több, mert egy évtizedes folyamat beérését jelzi, az egykori tétova lépegetők, a sokszor lebecsült, egészen fiatal kísérletezők nagykorúvá érését, gazdagodását. S itt szükséges megjegyezni, hogy nem csupán meg

9 A művészet barátai a megnyitás óta vitatják a látottakat. (Pásztor Zoltán felvétele)

m értésében volt részük a fiaoknak, hanem egyes idősebb ;otók megértőbb tomogatasában ^ - T

_Pnrfor Miklós es

H

a viszont a fenti állításunk az amatőrök egységének muvesz- szé érlelődésével kapcsolatban — igaz, akkor ismételten és nyomatékkai felmerül a kerdesj nem lenne itt az ideje az erőszakolt és mesterséges megosztottságot — amatőr és hivatásos szüntetni, felszámolni ? A _ kérdés szónoki: hiszen az élet regen es eléggé egyértelműen kimondta a végítéletet erről az ósdi szemléleten alapuló gyakorlatról; csak tudomásul kellene venniük ezt az illetékeseknek. S akkor nem az erőszakolt rangsorolás, hanem a tehetseget jelölő értek lenne minden szereplésnek és elismerésnek az alapja. Erre jó példa is van már: a téli tárlaton amatőrként kezelt alkotó is kapott díjat a tanácstól.

n □ □

Talán a fentiek is bizonyítják, de legalábbis jelzik, hogy képzőművészetünk itt a szűkebb ^ hazánkban, éppen a jól látható át- rétegződés, s a fiatalok csoportos jelentkezése következtében egyre több és több értéket képes felmutatni.

Nem lebecsülendő megújulásnak lehetünk tanúi ebben az időszakban: érdemes tehát az eddigieknél jobban odafigyelni erre az örvendetes jelenségre.

Varga Mihály

Fecske

AIár akkor őszintétlen ember voltam, amikor megláttam azt a kutyát. Göndör, fekete kis dög volt, falusi fajkutya, legalább öt faj keveredett benne.

Éppen kénesvödörbe akarták dobni a testvérével együtt, ott hevertek a vödör mellett a sárga kénszalag, a gyufa, a nagy piros fedő, meg a két apró jószág, csupa reszketés. Sanyikáék lompos Bundija teremtette őket elő, kikóborolhatott a tavasszal, öreg szuka volt, nem várták tőle, nem is igen tartották fogva, úgysem harapott az meg senkit, s ki gondolta, hogy három év után újra lekölykedzik?

Sanyival ott bámészkodtunk, Sanyi bácsi gyufáért kotorászott, én meg hirtelen azt mondtam: — Az egyiket elviszem. Talán csak nem dob ki apám! Ha kidob, kidob, én akkor is elviszem!

Felemeltem a földről az egyik gombolyagot, a göndörebbiket, feketébbiket, a másikat belehup- pantottuk a vödörbe, íelsistergett a kénszalag, sárga füstöt eresztett az orrunk alá, aztán már csak erőtlen vinnyogás hallatszott a fedő alól, később az se. A tyúkól mögött lett elásva, követ fordítottunk fölé, hogy a Bundl hozzá ne férjen.

Hazáig szaladtam, fűtött a lelkesedés. Útközben megálltam néhányszor belekukucskálni az Ijedten vizslató szemekbe — usgyi tovább.

Apám azt sem tudta hová tegyen mérgében, anyámnak láttam tetszik, de azért ő is közbeközbeszólt, hogy etetni is kell ám, meg vigyázni rá, szét ne hordjon, szaggasson mindent, amíg kölyök ...

fecskének neveztük el, nem

^ Lordnak, mint apám akarta.

Kamránk ajtaja előtt az eresz alatt fecskefészek húzódott meg, két éve üresen állt, már előtte való évben nem tértek vissza a fecskék, pedig nagyon szerettük őket, vártunk rájuk sokáig. Hiába, nem érkeztek meg, biztosan a tengerbe potyogtak valahol.

Fecske lett tehát a Fecske, s szemmel láthatóan elégedett volt a nevével, mert igen virgonc kölyökkutya vált belőle hamarosan.

Kezdetben teljesen Fecske rabjává lettem. Iskolából hazajövet ki lett volna az első, ha nem a Fecske, s ki kapta az első falatot az ebédnél? — azt is ő. Még anyám is megsokallta, s ha hozzányúltam a leves meg a második között, újból elküldött kezet mosni. Hancúroztunk, futkároztunk, te jó ég! — milyen könnyen fel lehet húzni akár egy madzagra kötött ágdarabbal is, csak meghimbáltam az orra előtt, S már fújt, ugatott, dobálta magát, en- nivalóan tudott dühöngeni.

Ahogy nőtt, mind többet és többet forgolódott a tyúkok között. Körberohangászta őket, hozzájuk oldalazott, vakkantott kettőt-hármat, és eliszkolt. Bántani nem bántotta egyiket sem, talán jobban félt tőlük, mint azok őtőle. A kakast messzire elkerülte, csak pillogott felé, a közelébe menni nem mert.

Az első verést tojásevésért kapta, apu azt mondta, muszáj megverni, különben rászokik, és máskor is fölforgatja a fészket. Nagyon megverte, nya vies költ szegény, a szívem szakadt belé. Verte, közben tojással kente az orrát, fejét. Én a hátsó udvar ajtajából néztem. Nem lett volna szabad, másnap nemcsak apámat, engem is került.

A tanév az idő tájt fejeződött be, hogy rajtakaptuk, s alaposan helybenhagytuk Fecskét. Szünetben én kizárólag enni és aludni jártam haza. Előttünk a tónál, lenn a Dunán, az ártéri erdőkben ődöngtünk valamennyien, rosszcsontok, utca rémei, sokszor kész hadsereg jött össze kinn a Szárazerdőn csúzlikkal, nyilakkal, fakardokkal felfegyverkezve. Fecskével estelente találkoztam, ebéd alatt a góré árnyékában hű- sölt, nem mutatkozott. Apám olykor morgott valamit a tányérja fölött, hogy az a büdös kutya újabban a csirkéket hajkurássza, de anyám a pártjára állt: — Hiszen kölyök még. Néha éjjel is vakarászott a kerítésen, rá-ráug- rott az éjféli vonattól jövőkre, ettől még nem volt útjában senkinek.

C gyszer láttam, sántít. Másik kutya nem marhatta meg, az utcára nem eresztettük. Biztosan szögbe lépett, hívtam hogy megnézzem, nem jött, behúzódott a góré alá. Próbáltam' kipiszkálni, morgott, nem engedett magához.

— Makacskodsz? Ott egyen a fene, ahol vagy! — s leültem vacsorázni. Kérdeztem apámat, nem tudja-e miért sántít a Fecske?

Apám csak forgatta szájában a cupákot, szívta a fogát, végül kibökte: .

— Megvertem. Nem hagyott békét a baromfinak. .Nem való nekünk, fiam, kutya, nincs rá semmi szükség, kinek van ideje folyton azt pesztrálni?

Hallgattam, ettem. Anyám rámnézett, ő sem szólt.

Őszre nagyot nőtt Fecske, elvesztette a dundiságát, nyúlánk, nyakigláb ebbé fejlődött. A szőre sem hasonlított már a frissen tépett kóc bolyhosságára, lógott, akár a kukoricahaj. Itt-ott belé- ragadt a sár, ideje lett volna fü- röszteni. Halogattam, hiszen azonnyomban összesérozta volna magát, a lakásba úgysem jöhetett, sőt az első udvarba sem, a kecskéknek, • csirkéknek meg, gondoltam oly mindegy sárosán látják-e vagy puccba téve.

Az iskola kezdetével a napok is jócskán lerövidültek, az idő is fokozatosan elromlott, azt a kevéske szabad időt, ami vacsoráig megmaradt, leginkább otthon töltöttem. Segítettem törölgetni, gazt tépni a disznónak, felsöpömi az udvart, a gangot, amikor pedig nem volt szükség rám, igyekeztem elszórakoztatni magam csúzlival, nyíllal, labdával vagy könyvvel, ha már untam mindent

'Titokban rákaptam én is a

1 tyúkjainkra. Mégis érdekesebb mozgó célpontra lövöldözni, mint fák törzsére, galambdúcokba. Kinyújtott nyakkal rohangáltak a csirkék egyik saroktól a másikig, ha Fecskével vadászni

indultunk. Megkergültek teljesen, rikácsoltak, hogy már attól tartottam, kijön apám. Fecske kerített, átzavarta őket a disznóól mögötti keskeny hézagon, jöttek párosával, én pedig piff-paff, eregettem beléjük a kavicsokat.

Akkor szeppentem meg, amikor az egyik tojónak eltörtem a lábát. Anyu vette észre. Apámat okolta.

— Biztosan te voltál! Folyton utadban vannak, ha a trágyában kotorásznak almozás közben! Most levághatom! Micsoda gyönyörű tyúk, hogy te találnál már egyszer emberedre, rúgnának oldalba, amiért ilyen goromba vagy az állatokhoz.

Apám rámnézett, én ijedten megvontam a vállam, mint aki semmiről sem tud, ő pedig úgy elrakta Fecskét, hogy eljöttem onnan, nem bírtam nézni.

A tyúkokra ezután .ajánlatos volt vigyázni, Fecskét nyaggattam, ha már nagyon nem tudtam, mihez kezdjek.

Amikor először meglőttem, meg se nyikkant, odébbpenderült és nézett, hosszan, csodálkozva nézett tágra nyílt, sötét szemével. Behúzódott a góré alá. Hívtam, mert megbántam rögtön, de nem jött. Szólongattam.

— Fecske, Fecsike, gyere elő, ugye nem haragszol, ígérem, nem bántalak, soha-soha nem bántalak, na, Fecsi, mi lesz már, minek húzod föl az orrod, gyere a gazdihoz, hadd simogatom meg a helyét!

Hiába. Felkaptam a vályúseprűt, azzál próbáltam kikotorászni. Morgott.

— Úgy! — Szóval megsértőd- ‘ tünk? Nem engedelmeskedünk a gazdinak? Na gyere csak elő, gyorsan, hallod? Egy, kettő! Meg- szúrkáltam a seprű végével, éreztem, beleharapott. Erre aztán megdühödtem.

— Az anyád kutya mindenit, harapdálsz? Majd adok én neked harapdálást, várj! — és csépeltem, ahogy bírtam, ahogy a góré engedte, mert azért nehezen lehetett aláfémi. 0 meg egyre morgott, fenyegetően, mind vészesebben, kapkodta a fejét, ahelyett, hogy hátrált volna, kikúszott egész a góré széléhez. Még kettőt-hármat csaptam, s már rajtam volt, magánkívül Vicsorgott, harapott, alig tudtam átugrani az első udvarba.

— Apu, Apu! Gyere, a Fecske megveszett!

Apám kirohant, Fecske még mindig a kerítést tépte, szaggatta, át akart törni hozzánk. Apám nem szólt semmit, elővette a padláskulcsot, fölment, lehozott egy zsákot, lerakta a sarokba s ezzel a dolog el volt intézve.

A znap éjjel a Fecske hajnalig sírt, vonyított. Apám éjféltájban kiment, mert ő sem tudott elaludni, akkor egy darabig abbahagyta. Aznap apám korábban kelt mint máskor, alig világosodott, mikor kiosont a szobából.

Azóta eltelt sok-sok év, de Fecskét nem láttam többé.

Apámmal sem ejtettünk szót soha arról, hová és hogyan tűnt el azon a reggelen.

Lehócsky Károly