Petőfi Népe, 1981. február (36. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-08 / 33. szám
A közönség és a színészek „duendéje” Beszélgetés a színház új vezető rendezőjével — Szokásához híven Szőke István most is megnézte a' rendezésében előadott y ’ színmüvet. . — örülök, hogy újra, immár harmadszor láthattam A revizort. Feszesebbé, keményebbé vált a bemutató óta. Élesebbek a szituációk, határozottabbak a típusok, de végül is ugyanazt játszották a művészek mint a főpróbák időszakában. — Van olyan kollégája, aki tudatosan javítgat, módosít a sorozatos előadásokon szerzett tapasztalat alapján. Űjabb gondolatok, friss ötletek beépítésével, olykor felfogását változtatva alakít rendezésén. Előfordul, hogy a premieren még úgy-ahogy összeállt előadás az izgalom elmúltával szétesik. Nem érezte J még szükségét, hogy egy- egy próba beiktatásával igazítson valamit munkáján? — A revizor műsoron van még, nem tudok hozzászólni. Eddigi harmincöt előadásából huszonötöt láttam. Ügy érzem, jól fogadta a közönség. Siker volt, kivéve azt a .rövid időszakot, amikor a hideg miatt szinte létezni sem lehetett a színházban. Általában nagyon kedvező volt a kritika is; a sajtóban megjelent cikkek hozzátartoznak egy-egy előadás sorsához. Ami a kérdését illeti: a színház zárt, szoros munkarendje ak- kór sem adna lehetőséget újabb próbákra, ha ilyennek szükségét érezném. A jól szervezett előadás azonban nem tűri az apróbb változtatásokat, mert ezek nagyobb egységeket bontanának meg. Kétfajta előadás van. Az egyik elér egy megfelelő, magas szintet a premieren és onnantól kezdve teljesedik, izmosodik és van az a fajta, amelyet csak a félelem ránt össze rövid időre. Az lenne a jobbik eset, ha hosszabb próbaidőt, ben még magasabb színvonalon történne meg a bemutató; innen is elképzelhető javulás. Esetünkben úgy vélem, hogy a színészek mozgósították képességeiknek azt a részét, amit az előadás igényelt, s amit öthetes próbával adhatnak. — Tipizálható-e a közönség? Feltételezhető-e valamilyen törvényszerűség viselkedésében? — Megfejthetetlen számomra az egyes előadások sorsa. Annyi bizonyos, hogy általában megérzik a nézők, ha a színészek különösen jó napot fognak ki. Tudják, hogy jó előadást láttak, mégha nincs is összehasonlítási alapjuk. Ritkán van igaza annak a színésznek, aki rossz közönségre panaszkodik. Szorosan összefügg ez a két dolog. Garcia Lorca duen- dének nevezte azt az ihletett találkozást, amikor a színészek úgy érzik: leszállt az angyal. Ilyenkor jönnek létre a különlegesen fénylő, szép előadások. Rendszerint akkor, amikor minden ellene szól. Egyszer-kétszer fordult elő, hogy mint ügyeletes rendezőnek, azt kellett mondanom: jó volt az előadás, rossz a közönség. Minket, színháziakat megtéveszthet a közönség részvételének a milyensége. Van nevetős, tapsos közönség, mindenre reagáló és van csendesen figyelő, amely a végén hálálja meg az igyekezetei, a játékot. Mind a kettő egyformán jó közönség. A színészt általában jobban inspirálja, ha a nézők nevetnek, tapsolnak, tehát hangeffektusokkal nyilvánítanak előadás közben véleményt. De ösztönöz a másik fajta, a hallgatag, a csöndes, de a nagyon figyelő nézőtér is. Csak az unalmas színház érdektelen. Bérletrendszer nélkül jobb, természetesebb, ihletőbb kapcsolat formálódhatna a színpad és a közönség között. A bérletek összehozzák a hasonló érdeklődésű, beállítottságú emberek egy nagyobb csoportját és ez nem mindig hat kedvezően az előadásra. Olykor egy' jobb sorsra, egy duendésre méltó előadás elszürkülhet a más érdeklődésű közönség közönyében, de az is megtörténik, hogy a nézőtér szinte önmaga fölé etnelke- dik. Teljes érvénnyel akkor beszélhetnénk mindezekről, ha olyan jó színházat csinálnánk, amely nagyobb szervezés nélkül is be-‘ hozná a közönséget. Adja isten, hogy ez mielőbb bekövetkezzék. — Az Osztrigás Mici lesz a legközelebbi munkája. Miért választotta? — Nyilván megfigyelte, hogy vannak egymásra rímelő színdarabok. Ilyen Labiche Olasz szalmakalapja és Feydeau említett műve. Mindkettő olyan szakmai tudást követel szinésztől, rendezőtől, amit nem lehet eléggé próbára tenni, nem lehet eléggé gyakorolni. Szeretem ezenkívül, ha jóízűen, önfeledten nevetnek az emberek. Kimondom, jól szórakoznak. — Sokak szerint Szőke István „mégis” viszolyog a kuplés, anekdotás, a polgári színjátszásban hagyományos kupléktól. — Igyekszem még régibb hagyományokhoz igazodni, Plautus- hoz és Aristophaneshez. A jópo- faságot, a poénkodást valóban nem szeretem. — Mit szeretne elérni a Katona József Színház vezető rendezőjeként? — Közreműködni egy jó színház működtetésében. Főleg a színészektől várok, várunk sokat. Van itt néhány fejlődőképes fiatal, meghálálják a bizalmat. Szükséges a társulat bővítése is. Jobbhírű társulathoz szívesebben jönnek jó művészek, ebben hiszünk. Korai lenne, ha terveimről, terveinkről nyilatkoznék. Talán ány- nyit: minél színesebb egy műsorterv, annál jobb. A vidéki színház nem válhat rétegszinházzá. Következésképp feltétlenül megerősítjük zenei „részlegünket”, habár hagyományos operett hagyományos előadása aligha lehet célunk. Annyit elárulhatok, hogy egy érdekes Offenbach-bemutató- ra készülődünk. — Köszönöm. Hallottam, hogy a színházművészeti szövetség küldöttségével idén is eljut világhírű moszkvai Efrosz-elöadások- ra és megtekinthet párizsi bemutatókat is. Meggyőződésem ugyanis, hogy még egy szükségszerűen korlátozott lehetőségű vidéki együttesnek is tudomásul kell vennie, hogy mi történik a nagyvilágban. — Egyetértek ezzel, mert csak így teremtődhetnek meg a körülményekhez képest hatékony, vonzó, népszerű előadások, így töltheti be hivatását a színház. H. N. Elforgó idő / p ötnőtt játék a térkép, deem- * lékparkolóhely a törődött utasnak. Ha ujjam högyével végi gtapintom a városokat, a vízválasztókat, fölvillan a körte itt meg amott. Melyek ezek az érzékeny pontok ahova emlék kötődik, apámé vagy az enyém? Gyermekkorom és az „Emlékirat” mozzanatai. Apám öregkori naplója az én midászi örökségem. Föl- és alászállok a mozgólépcsőn. Ha szédülök, kezembe veszem az Emlékiratot. Másképp közelíti meg a dolgokat apám is én is. Másképp idézem Apátit vagy Keszthelyt, mint ő. Tejtestvérem özvegyét találom Kukán fürgelábú, meszelyes öregasszonyt. A dajkám már nem él. A bába sarlatánsága küldte a másvilágra amikor a hetedik gyerekét szülte. Lajos tejtestvérem elemésztette magát. Mi okból, nehezen tisztázható. A padlás mestergerendájához kötözte a zsineget. Néhai dajkám egyszem lánygyermeke él. Ahogy belépek, kiejti a lángossütőt: „Most találtál hozzánk. Es vány, hogy megvén ültél te is? Hamarább jobb lett volna”. Mit felelhetek erre? Talán hogy visszapergetném az el- széledt időt, az üggyel-bajjal fölismert falu képét? A tüzes nézésű fiatalokat, s a szárazkóró véneket? Mosolyogna ezen a furcsa látogatáson. Mit értene abból a- mi bennem lejátszódik? Gégész orvos a fia egyik pesti klinikán. Most itthon fúr-farag javítja a kerítést, az ólat. Az asztalhoz invitál lángosra garatlocsoló borra. Ű az unoka, hírmondó a Hollónemzetségből. p gy ruccanás a térkép túl•*“' felére, Dunaalmásra. Itt él Tóth Maris, a hajdani lánypajtás. A körte nagyot lobban, ki- gyúl. — „Maga az, István? Alig változott a képe. Csak a haja. Hova lett a sok szép haja?” — Franciaországban is járt Tóth Maris, Bordeaux-ban mint szövőlány. Alig keresett néhány sout, szegényes fenntartására se eleget. Átvonuló németek végezték ki a férjét szlávos neve miatt is. Pár rozsdás fegyvert találtak egy vízmosásban, a hegyen. Fordult a tengelye körül, mielőtt fölbukott. Az almásfüzitői „Timföldbe" megtépett idegekkel jutott Tóth Maris. Egyszer csak összecsuklott a gépnél. Itthon főzöget azóta az unokáknak. Nincs, aki fölváltfiat- ná. Sorjában villannak föl a körték. Városok, apró falvak. A szőke Boda Katiról, szeretnék hírt hallani Keszthelyről. Kérdem a régi pajtásokat, Kutasi Gusztit | és Szollár Lacit, de ma már ők se élnek. Félszájjal dönnyögnek magyarázatfélét. Meghalt viruló lánykorában. Magába süppedve elhallgat Guszti. Pedig mondhatna többet is, szerelmes együttléteik- ről alkonyat után az öreg parkban, s a kamaszlány földi meg- futamodásáról. Minek ezt bolygatni ma már? A „Hókutyák” gyerekhősnője lett Boda Katiból. De ez másfajta történet. Átlépett a kitalált mesék Liliput-földjére. Kétfajta lépés kopog a görbe utcákon. Egy súlyosabb, egy halkabb. Tófenékre süllyedt a többi. Apáti hórihorgas öreg tornyai. Szemben az egykori porta, a nagybátyámé. Erzsiké néném omlós rétese, ínycsiklandó zamatok, szélesen lapátolták a vendég-tányérba. Locsolkodó őrjáratok a Kindli-fiúkkal és a Sedo- nokkal. Hol vannak az egykori lényugrató legénykék? A lányok is nagymamák ma már, ha ugyan élnek. Ha mégis élnek, mire emlékeznek? Csak én hallom a faliórák rekedtes bimbamját, s a közeli harangütéseket. Talán azért maradtam itt, hogy elsoroljam, ahogyan akkor történt. Valakit ez is érdekelhet. Bizonyosan. (Marosi Ilona rajza) PÁKOLITZ ISTVÁN: Ablakos vendég A lila-kék alkony-égen délre húz a vadliba-ék. A házeresz holdújultán jégcsap-kecskeszakállt ereszt. Hajnalonta széncinege pütykörészik ablakomban. Karácsonykor csipegethet foszlós fonottkalácsomból. A hajdani néptanító legelső állomása: Jászszentandrás. Huzakodása a gyöpös-kobakú tanyasiakkal. Nem küldték iskolába a fiaikat. Marhát őrizni tartották otthon. Bírságolások és fenyegetések. A vékonyka legény gyűjtötte fejére a parazsat, a vértolulá- sos jász dacot. Le akart számolni a tudatlansággal, a szegénységgel. Ki- emlékszik mindenre a sietős napló jegyzeten túl? Egykét tanú, akivel találkozhattam. Száz évük felé támolyogtak ezek az ijesztő arcú férfiak és asszonyod. Mit őriz nekünk az elforgó idő? Hullámok türemlenek a felszínen. Ágaskodnak és kisimulnak, csak mi vagyunk itt, maradék életkedvükkel. Változott ez a táj. de az emberi boly is. Űj, meglepő látványok fedik el az apai vallomás szakadékait! A kár össze is csukhatom a ^ térképet. Nincs szükség rá. Emberek és a helyszínek fejemben vannak mind. Azok is, melyekhez nem köt személyes emlék vagy életrajzi adat. Elvillanó kép vonatból, gépkocsiból. Piiros rék- lik a földeken. Járókelők kaszával a széles völgyhidak alatt. Itthoni látvány mindez. Annak fontos, aki találkozott velük. Nekem nem — „térkép e táj” — dünnyögöm — Radnóti — után. Tudatom ki nem szakadó része. Le kell csuknom a szemem, hogy lássam. Hunyadi István Mihail Rommra emlékezve Amikor moszkvai lakásán, a hatvanas évek vége táján, beszélgettem Mihail Rommal, még tele volt tervekkel. A fiatalokról akart filmet készíteni. Európa ifjúságát akarta megszólaltatni. Még nem tudta pontosan, mi lesz a mű formája, de alig lehetett kételkedni benne, hogy a Hétköznapi fasizmus alkotója — akkoriban vetítették nálunk ezt a nagyszerű dokumentumfilmjét — megtalálja a módját, hogy ilyen általánosan hangzó témáról is — mint Európa ifjúsága a második világháború után — gondolatgazdag. hatásos művet tud készíteni. — Magukhoz is feltétlenül elmegyek — magyarázta lelkesen. — Mert amikor ott jártam, sétáltam a Duna-parton és a beszélgető, tanuló, szerelmesen egymáshoz simuló párok, magányo-H san sütkérező, vidáman játszado- zók látványa lebilincselt. Feltétlenül benne lesz a filmben. Sajnos nem lett benne. Film se lett. Az előkészületek elhúzódtak, s közben éppen hetvenedik évében váratlanul meghalt Mihail Romm. Nem véletlenül lelkesedett hetvenévesen is az ifjúságért. Valóban ráillett a jelző: örökifjú. Bizonyára körülményei is hozzájárultak ehhez a sohasem száradó szellemi rugalmassághoz, de az életöröm forrása belülről fakadt. Mindig az érdekelte, ami új a világban és soha nem az; mi lesz vele, ha felcsap az új prófétájának. A távoli Szibériában, Ir- kutszkban született és szobrásznak készült. 1925-ben képzőművészeti diplomát is szerzett. Tervezett plakátokat, könyvborítókat. fordított franciából, szinját- szott, aztán filmforgatókönyveket írt. S mivel a filmművészet akkoriban éppen világméretű forradalmát élte, nem volt véletlen, hogy Romm végérvényesen a filmhez csatlakozott. Első rendezési lehetőségét éppen a nagy korszakváltás idején. 1933-ban kapta. Akkor már hangosfilmek is készültek a Szovjetunióban, de Romm az utolsó némafilmet forgatta Maupassant Gömböce alapján. Már ezt a művét is igen nagyra tartották, de igazi hírét, nevét, a Leninről szóló munkáival szerezte. (Lenin, Október — Lenin 1919). Az új, máig érdekes ezekben a munkákban az volt. hogy Lenin alakját — egy cseppet sem deheroizálva, egyáltalán nem „leszállítva” — emberközelben, a forradalom lázában, ám a hétköznapok egyszerűségével tudta a nézők elé állítani. Alkotói pályáján ezután nehéz periódus következett. A háború alatt természetesen antifasiszta filmeket forgatott, majd a szigorodó esztétikai, gyártási körülmények között a régebbi sorsok történelmi példáit idézte fel. A hatvanas évek új filmes len-; dületét azután már jórészt ő inspirálta. Részben mint alkotó- művész. Mindenekelőtt az 1961- ben készült Egy év kilenc napjával, amely a kor szovjet értelmiségének aktuális, társadalmi és egyéni gondjairól szólt Aztán főiskolai tanárként is, akinek a keze alól kitűnő művészek kerültek ki, s ha kéllett, teljes tekintélyével, egzisztenciájának kockázatával, felelősséget vállalt olyan tanítványaiéit, illetve azok filmjéért, mint Csuhraj A negyvenegyedikje. 1965-ben készült a Hétköznapi fasizmus, amely új utat nyitott a történelmi dokumentumfilmben. Aztán már csak a nagyszerű filmterv maradt az európai fiatalokról. S hány más kitűnő terv szállt még vele a sírba. — Hiszen most februárban lenne csak nyolcvan esztendős. Bernáth László 0 Romm 1962-ben Budapesten. (MTI- fotó: Keleti £v> felv. — KS)
