Petőfi Népe, 1981. február (36. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-25 / 47. szám
/ 1981. február 25. # PETŐFI NÉPE • 5 ÓVODA UTÁN, ISKOLAI GONDOK ELŐTT Fejlődés - szükségből Nyilatkozik: dr. Major Imre, a megyéi tanács elnökhelyettese A jelenlegi középtávú tervtörvény az általános iskolai korosztályok nagyarányú növekedésével számol. Szűkebb hazánkban, Bács-Kiskunban hatezerrel nő a nyolc—tizennégy évesek száma 1985-ig. A párt megyei végrehajtó bizottsága nemrég foglalkozott azzal a jelentéssel, amely kimondta: „a kulturális ellátás fejlesztési eszközeinek többségét az általános iskolai tantermek számának növelésére kell fordítani. A megyei párt- és tanácsvezetés a tervelőkészítés során ezzel, mint kiemelt alapellátási fejlesztési céllal egyetértett.” Az alapvető feltételekről tehát gondoskodni kell, hiszen a szülők és a pedagógusok legföljebb belátják, de nem nyugtatja meg őket, hogy az úgynevezett demográfiai hullám érkezése miatt hátrányosabb tanulási helyzetbe kényszerülnek a demográfiai hullámról mit sem tehető gyerekek. A sürgető tennivalókról kértünk nyilatkozatot dr. Major Imrétől, a Bács-Kiskun megyei Tanács elnökhelyettesétől. — Az óvodák már túljutottak annak a nehezén, amivel most az általános iskoláknak kell szembenézni? — Az óvodai hálózat fejlesztése felülmúlta a reményeket is — hála a vállalatok, szövetkezetek, intézmények, szocialista brigádok segítségének. A községek döntő többsége, valamint Kalocsa és Baja városa egy ideje minden jogos felvételi igényt ki tud elégíteni. De tény, hogy növekedett a telítettség, és ezerkétszáz kérelmet még mindig el kell utasítani, a legtöbbet éppen Kecskeméten. A következő öt évben további kétezer-száz helyről gondoskodunk. Ezzel elérjük, hogy minden száz kisgyermek közül tólencven- egy intézményi nevelést kaphat, s közben az elviselhető 120 százalékos szint alá esik a túlzsúfoltság. A kedvező előrejelzésbe természetesen az is belejátszik, hpgy 1985-ig ötezerrel csökken az óvodáskorúak száma. A jelenleg; népes hullámot az iskoláknak kell fogadniuk. — Milyen szervezési intézkedésekkel készülnek — készültek — fel a tanácsok az új helyzetre? — Induljunk ki az oktatáspolitikai határozat követelményeiből! Ezek nálunk elsősorban az iskolák közti indokolatlan szintkülönbségek megszüntetését, illetve mérséklését, és a továbbtanulási esélyegyenlőség javulását jelentik. Az előző ötéves tervben sok helyütt számottevően csökkentek a feszültségek, a gyermek- nevelés és a pedagógiai munka főbb lehetőségei bontakoztak ki. Különösen szembetűnő az általános iskolai hálózatunk szerkezeti átrendeződése. — Nem hiányoznak a régi tanyai iskolák? — A túlzott nosztalgia alighanem indokolatlan. Kétségtelenül nagyarányú koncentrálódási folyamat ment végbe, ami a tanulás hatékonysága szempontjából nézve előnyös. Összefügg ez a településszerkezet változásával, a városiasodással, a beköltözésekkel is. Miközben a tantermek százai néptelenedtek el a tanyakörzetekben, a gyors építkezése* sem tudták teljesen mérsékelni az újabb nyomásra keletkező ellentmondásokat a városokban és a községek egy részében. De sikerült elérni, hogy szakrendszerű oktatásban részesül a tanulók 98 százaléka! Kilenc éve, az oktatás- politikai határozat megjelenésekor még 21 százalékuk járt kis létszámú és részben osztott iskolákba. — De a tanteremhiány azóta égetőbbé vált. — A változás nem volt öncélú, és a körzetesítést sem -kapkodtuk el erőltetett módon. Javult a továbbjutási esélyegyenlőség, az életre fölkészítő szaktanárok aránya immár megközelíti a 90 százalékot. Az egyértelmű tartalmi f^Lődést kell folytatni a VI. ötéves tervidőszakban is — az erőteljesen növekvő tanulói létszám figyelembevételével. A tanteremgondok dacára emelni akarjuk például az idegen nyelvi oktatás színvonalát, hogy a legfogékonyabb korban, az eddiginél alaposabban vethessük meg az orosz, angol, német és más ismeretek alapját. Az oroszórák csoportbontásos megoldását a felsőtagozatosak nyolc-tíz százalékára szeretnénk kiterjeszteni 1985-ig, s a második idegen nyelv további bevezetésére is gondolunk. — Szóval, mit tesznek a tanácsok? — A kettős feladat nem kis erőpróba elé állítja őket és az iskolákat. A tanulók létszámának felifutása önmagában 250 újabb tantermet igényel, és ebben az esetben csak az eddig elért szintet tudjuk tartani. A tervezett — s ennél várhatóan nagyobb arányú — bővítésre tehát feltétlenül szükség van. Az a legfontosabb feladatunk, hogy lendületesen és maradéktalanul hajtsuk végre a, következő öt évre szóló programot. A tanácsoknak jó, zökkenő- mentes együttműködést kell kialakítani az építőipari vállalatokkal, szervezetekkel. De az építők sem hagyhatják figyelmen kívül: az új ■ tanév — a naptári időszámítástól eltérően — nem januárban kezdődik, a beruházások át- adását-átvételét tehát a szeptember 1-i iskolakezdésekhez kell igazítani. Van javítanivaló a kiviteli terveken, a területelőkészítésen, a szervezettségen. Szervezési tartalékként vesszük számításba az ésszerű integrációt is. Még mindig túlzottan elaprózott az oktatási intézményhálózatunk, a jobb kéz néha nem tudja, hogy mit csinál a 'bal. Azzal ugyan nem lesz több tantermünk, ha közös igazgatás alá vonjuk az iskolát, a napközit és a kollégiumot, de áttekinthetőbbé válik az a terep, ahol a pedagógusokkal dolgozunk és termekkel, meg egyéb eszközökkel gazdálkodunk. — Az elkerülhetetlen kényszer- megoldások sorában bizonyos jelentések úgynevezett „hatékonysági tantermek”-et emlegetnek. — Nem szerencsés a kifejezés. Lényegében arról van szó, hogy a meglévő vagy felépülő iskolák minden arra alkalmas termét tanítási célra használjuk fel. Ilyen lehet az úttörőszoba, a közművelődési vagy a napközis helyiség, esetleg az ebédlő. A könyvtárakban például kimondottan színvonalas irodalom-, nyelvi vagy történelemórát lehet tartani, s mindenütt be lehet állítani, fel lehet szerelni a legfontosabb segédeszközöket. Minden módot szeretnénk megragadni, hogy a lehető legtöbb helyen állandósulhasson a délelőtti munka, minél kevesebb iskola kényszerüljön a két műszakos tanításra. A községek nagyobb részében biztató a helyzet, néhány városunkban viszont nem. Mindez egyébként csak ott korlátozhatja a mozgalmi élet feltételeit, s egyáltalán a tanításon kívüli tevékenységet, ahol a helyszűke miatt reggel nyolctól késő délutánig tantervi foglalkozásokra kényszerülnek az iskolák. De ott is csupán helyileg, bizonyos mértékig és átmenetileg. — Ugyanakkor mind többen kérik a napközis foglalkozásokat és az iskolai étkezést is... — A nagyobb részük alsótagoza- tos tanuló. Az óvodai ellátás után természetes módón igényük a folyamatosságot, s az elsődlegességük pedagógiailag is indokolt. A felsőtagozatosokat így kevésbé érinti az, hogy háromszázzal növeljük a napközis csoportok számát. Jó lenne elérni,' hogy minden második tanuló részesülhessen ebből az iskolai ellátásból, de — főleg a városokban — csak mérsékelni tudjuk a feszültségeket. Pedig a nyakukban kulcsot hordó és felügyelet nélküli gyerekek problémája egyaránt nyugtalanítja a társadalmat és a szülőket. Sajnos, a gyermekélelmezés gondjai is végigkísérnek bennünket az egész hatodik ötéves tervben, noha az új iskolák mindenütt konyhával és ebédlővel épülnek, s megvizsgáljuk a bővítési lehetőségeket. A helyzeten emellett a vendéglátóipari és munkahelyi konyhák szabad kapacitásának az igényibevételével segíthetünk. Bízom abban, hogy az iskolák, a helyi tanácsok és a vállalatok, szövetkezetek összefogása közelebb visz a megoldáshoz. A szükség leleményességre kényszerít akkor is, ha éttermi helyiségről kell gondoskodni. — Elegendő a leleményesség? — Önmagában nem, de nélkülözhetetlen az ikertestvérével, a társadalmi megmozdulással együtt. Kecskeméten például a jelenlegi feltételek között kell elhelyezni a jövő .tanév jóval több tanulóját. Feltétlenül szükséges, hogy legalább 1982 szeptemberére elkészüljön a tervezett nagy befogadóképességű általános iskola. Kiskőrösön és Kiskunfélegyházán a napokban adják át az új iskolákat, ami viszont nem jelenti, hogy minden megoldódott volna. Sürgető a kecskeméti gyógypedagógiai intézet, majd Baján épül nevelőotthon a szellemileg károsult gyerekeknek. Az eddiginél jobban kell figyelnünk a veszélyeztetett fiatalokra, mert növekszik a számuk. Bármilyen felderítő és nevelő munkát is végez azonban az iskola, kevés az ereje: a tanácsok, a munkahelyek és a különböző társadalmi szervek sem mentesek a közös felelősségtől. Külön' gond a tanköteles korú cigány népesség oktatása. S annál sürgetőbb a feladat, minél inkább szeretnénk gyorsítani, elősegíteni a társadalmi beilleszkedésüket. — Végezetül elérkezünk annak a kimondásáig, hogy ismét szemléletváltozásra van szükség? J Sok minden pontosításra szorul. Először: az iskola nem csupán egy intézmény a többi sorában, hanem megkülönböztetett helyen áll, és igényli a társadalom egészének támogatását. Másodszor: az iskola nem csak a tanítási órán, hanem azon túl is neveli a gyerekeket, s nyi.tottnak kell lennie a szülők, a közművelődés és a tágabb környezet irányába. Ezekkel együtt: a gyermeknevelés első számú felelőse a szülő, a család, ami nem zárja ki, sőt föltételezi az iskolához fűződő szorosabb kapcsolatot. S nem utolsósorban: a pedagógusok áldozatvállalása nélkül nem sok oktatási sikerrel kecsegtet a jövő. Nagyon fontos, hogy maradéktalanul élvezhessék az őket megillető erkölcsi és anyagi megbecsülést,- s hogy az idejüket, energiájukat valóban a tanító-nevelő munkára fordíthassák. Halász Ferenc Éljünk a lehetőségekkel Vita az ifjúság művelődéséről Az ország életében bekövetkezett gazdasági-társadalmi változások a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség soraiban egyaránt jelentős átrétegződést eredményeztek, s eredményeznek napjainkban is. Ez alól természetesen nem jelent kivételt a különböző mákro- és mikrocsopor- tokban megtalálható jelentős számú fiatal sem. Társadalmunk nyitottságából, s az érte tett erőfeszítésekből következően ' a fiatalság körében is végbement egy közeledési, kiegyenlítődési folyamat, másrészt a fiatalság összetétele, igénye, érdeklődése, tovább differenciálódott. A településeken pedig eltérő élet- és munkakörülményeket, művelődési szokásokat és lehetőségeket találunk. A fenti tények megkövetelték volna, hogy az ankéton résztvevők meghívásakor erre nagyobb figyelmet fordítsanak. Hiányoltam, hogy á két mozgalmi vezető és a három művelődési szakember mellett nem vett részt az ankéton egyetlen gyakorló pedagógus, s hiányoztak az üzemek, vállalatok képviselői is. A család meghatározó szerepét jócskán aláhúzták a beszélgetés résztvevői. A válások magas száma, a sérült és csonka családok számának növekedése „eredményeként” egyre több fiatal veszélyeztetett családi környezetben, inger- és érzelemszegény miliőben nő fel. Ez indokolttá tette volna a gyámügy. a deviáns maeatartásformák megléte pedig az igazságügy képviseletét is. Szívesen hallanám a többi közművelődési intézmény dolgozóinak véleményét is, hogy ők mi- kénu látják a fiatalok művelődésének, szórakozásának, szabadidőeltöltésének és nevelésének kérdéseit, s mit tesznek annak érdekében. A fentiek jelenléte és véleménynyilvánítása kapcsán több felvetett kérdés többféle megközelítésben, mélyebben érintette volna e nagyon fontos társadalompolitikai problémát. Megítélésem szerint egyre gyakrabban hangoztatott és káros nézet az, mely a társadalmi szempontból összetett, bonyolult kérdéseket — s az ifjúság művelődése, kulturális nevelése ilyen — a művelődési otthonra orientálva, a dolgok lényegét és megoldását elodázva és áthárítva, egyoldalúan szemléli, mert az egyén kulturális orientálódása a családban, az iskolában és a munkahelyen alakul ki. Azt elfogadom és aláírom, hogy ezekben a kérdésekben minden érdekeltnek — így a művelődési házaknak is — az adott helyzetben, lehetőségeikből kiindulva meg kellene tenniük minden tőlük telhetőt, s ezt nem mindig teszik. A kisebb települések egy- kétszemélyes művelődési otthonaiban — ahol legrosszabb a szakemberhelyzet, legnagyobb a fluktuáció, ahol hiányosak a működés anyagi és tárgyi alapjai — nincsenek igazán biztosítva a fiatalok művelődésének, kulturált szabadidő-eltöltésének a feltételei még akkor sem, ha figyelembe vesszük, Hogy a művelődési otthonok látogatóinak, folyamatos használóinak köre mintegy 60—65 százalékban fiatal. A művelődési otthon a kulturális ellátottság többi intézményének helyi hiányában sok esetben az adott település „mindenese”, kénytelen tehát felvállalni több olyan jogos, helyi • igényen alapuló, de nem az alapellátó funkciók közé sorolható feladatot is (a vendéglátástól a tüdőszűrésig.), mely munkáját gyakran parttalanná teszi, s nem tud igazán érdemben foglalkozni azokkal a feladatokkal, amelyek például az ifjúság művelődésében csak rá tartoznak. (A kulturális ellátottság szintjét tekintve megyénk az országos rangsorban az eddig megtett erőfeszítések és eredmények ellenére a tizenötödik helyen áll.) Sokat hangoztatott közhely ma már, hogy a közművelődés takaróját az iskolában szabják. De mekkora és milyen ez a takaró, milyen mesterségbeli tudású „szabók” készítik? Már. az oktatáspolitikai határozat, s napjainkban pedig az új Művelődési Minisztérium irányelvei is hangsúlyozzák az oktatási és közművelődési intézmények tudatos és permanens együttműködésének szükségességét. Állapítsuk meg önkritikusan, hogy e területen — kölcsönösen — közel sem éltünk még a meglevő lehetőségekkel sem, s veszni hagytuk azokat a sajátosságokat is, melyek felerősíthetnék az iskolai oktató-nevelő munkát, s közművelődési eredményeket is jelenthetnének. Addig, amíg egyes pedagógusok szívességnek és kegynek tekintik, hogy iskolán kívül művelődési alkalomra viszik a rájuk bízott gyerekeket, amíg a művelődési otthonokban dolgozó népművelők nem ismerik az iskola előtt álló feladatokat, míg . nem alakultak ki a tartalmi együttműködés keretei, addig minden kimutatható eredménye ellenére féloldalas marad a közoktatás is, és a köz- művelődés is. Kárát pedig a fiatalok, s a társadalom látja. A tartalmas együttműködésre természetesen hozhatnék fel konkrét példákat .— s- ahol ez már hosz- szabb időtartamú, ott a fiatalok művelődése és szórakoztatása is magasabb szinten áll —, de sajnos ez még nem általános. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy a társadalmi szükségletek módosulásával változott a művelődés szer- ■ kezete és tartalma is. Üj igények keletkeztek, s ezért nem fogadható el az a demagógia, hogy a fiatalokban nincs igény a művelődésre, és közönyösek. Arról van inkább szó, hogy ezeket a. latens igényeket az intézményesült művelődésnek nem sikerül minden esetben megfogalmazni és kielégíteni. A művelődési otthonok az ifjúság művelődésében és kulturális nevelésében akkor tudják majd jól ellátni a rájuk háruló feladatokat, ha erősébbé teszik alapellátó funkciójukat, ha több tehetőséget teremtenek a valódi kulturális értékek közvetítésére, ha elősegítik-a mindennapok kultúrájának (magatartás- és viselkedéskultúra, munkakultúra, szexuáüs kultúra stb.) színvonalemelkedését, közösségeikre és egész működésére pedig a demokratizmus és a nyitottság lesz jellemző. Vajda József a Megyei Művelődési Központ csoportvezetője HERNÁDI—JANCSÓ (ÉS KÁLMÁN IMRE) NAGYOPERETTJE MISKOLCON Csárdás fejen állva T évhit, hogy csakis'lábon lehet csárdást járni. Mert másképpen is elképzelhető, például fejen állva. Feri von Kerekes a jó szemű újságíró is tisztában van ezzel, sőt mi több, ismeri, tudja, ennek végtelenül egyszerű és praktikus módszerét. Magányosan üldögél egy darabig a színpad szélén, csöndben szemlél- geti az arrafelé sétáló ilyen-olyan embereket, közben felhajt jó néhány po(iár pezsgőt, megfordul fejében a világ, elszabadult fantáziájával Ferenc Józseffé változik, s máris elkezdődik a Csárdás (királynő) — fejen állva. De mielőtt a Miskolczi Orfeumban elkezdődne a halálosan komoly játék,'érdemes fellapozni a műsorfüzetet, amelyben Kálmán Imrének Jancsó Miklóshoz és Hernádi Gyulához címzett levele is megtalálható, amiből sok mindent megtud a nagyérdemű közönség. Tehát érdemes a levelet közreadni: Kedves Miklós, kedves Gyula! Mióta 1916-ban megvolt a Csárdáskirálynő premierje, azóta várom, hogy hozzányúljatok szerény zenémhez. A zene olyan, mint a csőrepedés. A kizúduló hullámok elmoshatnak sok mindent, de meg is öntözhetik az elérhetetlen zugokban hervadozó virágokat. A levél elején álszerény voltam. Az én zeném nem szerény, az én zeném maga a szabadság! Éljetek vele kedves barátaim! Alkalmazzátok bolondos álmaitok utcáiban útjelzőként, világító lámpatestként ! Köszönöm a meghívást, ott leszek a bemutatón. Szeretettel köszönt benneteket öreg barátotok: Kálmán Imre. Hernádi és Jancsó „szót fogadott”, hozzányúltak a nagyoperetthez. De a részletekről beszéljen inkább „újságíró kollégám”, Kerekes Ferkó, még mielőtt Fe- rencz Józseffé alakulna. Azért kértem meg erre a szívességre Ábrahám Istvánt, mert ő a Bács- Kiskun megyei színházkedvelők előtt nem ismeretlen. Egyebek között 1969 őszén Rózsa Sándorral lekettőzve alakította Edvint, a kecskeméti Katona József Színházban bemutatott Csárdáskirálynőben. (Emlékeztetőül a többi főszereplő : Szilvia: Berta Erzsi, Bó- ni: Sass József, Kerekes Ferkó: Perényi László, Stázi: Peva Ibolya.) — Az eredeti elképzelés szerint már ősszel bemutattuk volna a Csárdáskirálynőt Jancsó Miklós rendezésében, de csak december végén került sor a premierre — mondta Ábrahám István, aki több éve a Miskolci Nemzeti Színház vezető színésze. — November végén kezdődtek a színpadi próbák. Jancsó Miklós nem egy pontosan kidolgozott szövegkönyvet, hanem Hernádi Gyulával közösen készített részletesebb vázlatot hozott, és elmondta alapvető elképzelését. A részleteket együtt, tehát a rendező, a darabban játszó színészekkel közösen alakítottuk ki. Ez persze roppant munkaigényes volt, egy-egy jelenetet gyakran ötvenszer-hatvanszor is próbálni, alakítani, a szöveget formálni kellett, s csak ezután véglegesítettük. A darab átalakításában tehát mi, színészek is „bűnrészesek” voltunk. De végtére is ezzel mi volt a célja Hernádinak és Jancsónak? — kérdezi önmagától az, akinek van olyan szerencséje, hogy kap jegyet, s végignézi az előadást, mint például én, de a pontos válasszal adós maradok, mert nem tudom. Annyi bizonyos, hogy célszerű volt az előadás előtt átismételni a nagyoperett történetét, szituációit, mert különben talán csak a színpadon végig jelen levő, szótlanul sétálgató pucér nő látványa kötötte volna le a figyelmemet (hátha még több pályázó is akadt volna erre a „főszerepre”, aminek indokát, logikáját szintén ne kérdezzék). Tulajdonképpen az előadás megőrzi az eredeti történet fő vonulatát, beékelve, az első világháború kitörésének sarkított, vagy inkább megfordított okát, s ezen az egyvelegen tulajdonképpen rendkívül jót lehet derülni. (Lám, ilyen a világ?) — teszem zárójelbe — mert nem lehetek benne bizonyos — Hernádi, Jancsó mondandójának célját, illetve lényegét. A blődlin (mert az) lehet vitatkozni, de azon nem, hogy a színészek mindent elkövetnek: jót lehessen derülni. De tegyük hozzá azt is, hogy az Edvint játszó Ferencz Béla (nemrég végezte a zeneakadémiát) olyan hanganyaggal és énekkultúrával rendelkezik, ami szinte meglepő. Bizonyára gyakran találkozunk nevével majd az operaelőadások szerep- osztásaiban. S a többiek: Csonka Zsuzsa, Igó Éva, Mihályi Győző, Ábrahám István, Pálhegyi Márta, Körtvé- lyessy Zsolt nagyszerű teljesítményt nyújtottak, valóban szórakoztattak. Ezek szerint így, ilyen formában — fejen állva is — lehet.. .? Tárnái László • Várhegyi Márta (Auhilte seine Fran), Fehér Tibor (Fürst von und zu Lippert-Weylersheim) Ábrahám István (Feri von Kerekes) az előadás egyik jelenetében.
