Petőfi Népe, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-10 / 289. szám

1980. december 10. PETŐFI NÉPE • S „VOLTAK ÉRTETLENEK, AKADÁLYOZÓK IS" Kiskunhalas példát mutat Bizonyára vaskos köteteket tennének ki azok a nyomtatásban megjelent cikkek, tanulmányok, valamint a különféle beszámolók, értékelések, afnelyek valamilyen formában kulturális forradalmunk eddigi eredményeit igyekeznek számba venni. Ezeken belül külön fi­gyelmet érdemelnek így utólag is a képzőművészeti neveléssel, a vizuális kultúrával foglalkozó írások. Az ilyen jellegű cikkek jócs­kán hozzájárultak ahhoz, hogy mindenfelé megnövekedett az ér­deklődés a tárlatok, a köztéri szobrok és más alkotások iránt. Am ahhoz, hogy ez így történjen, alapos és tervszerű munkára, s ösz- szefogásra volt szükség. Az ilyen irányú közös tevékenységben mu­tat példát más Párosoknak Kiskunhalas. Érdemes a jelenségen kissé hosszabban eltűnődni. Mit mutatnak a számok? Az ember szeretne a halasi si­kerek láttán gyönyörű szavakat, dicsérő mondatokat leírni, önkén­telenül is a legnagyobb elismerés hangján megnyilatkozni a sok és sokféle siker láttán. Ám úgy tű­nik, hogy a visszafogottabb, csu. pán a „száraz” tényekre alapozott beszámoló is elegendő a meggyő­zéshez.' A népszerű Szilády Galériában nyolc esztendő alatt hatvan alko­tó mutatta be műveit. A tárlato­kat esetenként öt-hatszázan meg­tekintették. A halasi kórház klub­jában hat év óta évente hat-nyolc tárlatot rendeznek, átlagosan hat-nyolcszáz néző örömére. A vá­rosban több jól dolgozó képzőmű­vész szakkör működik régóta. A szakmaközi művelődési ház is gyakran otthont ad a műveknek. A múzeum állandó jelleggel a Thorma János-műveket kínálja a látogatóknak. Növekszik a közté­ri alkotások száma. Az iskolákban 8 Láng Mátyás, az egyik legfőbb segítő. (Straszer András felvételei.) korszerű eszközökkel fejlesztik a fiatalok látáskultúráját. A fentiekhez tartozik, sőt azok szerepét húzza alá az, hogy ebben a városban a közművelődés irá­nyítói az átlagosnál sokkal többet adnak a színvonalra. Ezt elsősor­ban az a tény bizonyítja, hogy ke­rülik a felszínes, kétes értékű ké­pek, szobrok népszerűsítését. Igyekeznek a kortárs magyar mű­vészek legjavát megismertetni az egyre nagyobb számú érdeklődő közönséggel. A sok közül álljon itt néhány név állításunk igazo­lására. Barcsay Jenő, Schaar Er­zsébet, Hincz Gyula, Somogyi Jó­zsef Varga Imre, Kondor Béla és sok más rangos, elismert alkotó került közel személyesen és műve­in keresztül a szépet szerető ha­lasiakhoz. A kezdet örömei — és ami azután jött Amikor az illetékeseket . arról faggatjuk, hogyan kezdődött, egy­öntetűen és, visszatérően hangoz­tatnak négy' nevet. Azokat, akik mindenki szeme láttára, megelé­gedésére sokat - szorgoskodtak a halasi képzőművészeti élet fellen­dítése érdekében. Láng Mátyás tanár-könyvtáros, Szemerédi Lász­ló közművelődési felügyelő — mellesleg ugyancsak pedagógus — dr. Kövecs Gyula kórházi főorvos és Hajdú, Béláné .művelődésház- igazgató nevét senki nem mulaszt­ja el megemlíteni, amikor erről a témáról van szó, bárhol Kiskun­halason. Ok azok, akik szervezik a tárlatokat művész—közönség, s író —olvasó találkozókat. S akik gon. doskodnak arról is, hogy a ren­dezvényeken legyen elegendő kö­zönség. S — mint Láng Mátyás esetében különösen is — a fia­talsággal igyekeznek megszeret­tetni a kultúrát; többek között a könyvet, képet, szobrot. Szemerédi László így emlékszik a kezdetekre: 8 Kiállitásnézőben. — Pedagógus vagyok, mérnök­tanár, s mostani beosztásomban népművelő. Még tanítottam, ami­kor rájöttem: a nevelésünkből, oktatásunkból hiányzik a korsze­rű művészeti nevelés, az igazi íz­lésfejlesztés. Fájdalmas volt ennek a hiányát látni. Azt, hogy a vizu­ális kultúráért sok helyütt szinte semmit nem tesznek. A másik, a- mire — Láng Mátyás kollégámmal és másokkal együtt — rájöttem: Halason mintegy kétezer középis­kolás és szakmunkástanuló van. £s legalább tízezer munkásember. Rájuk kell támaszkodnunk, gon­doltuk. Ebben jó segítségünkre volt Hajdú Béláné, a szakmaközi művelődési ház igazgatója. Hamar sikerült elérni szép eredményeket. A kitűnő Schaar Erzsébet szob­rászművész például így nyilatko­zott nálunk: „Igazán itt érzem jól magam, ahol nemcsak a szűkebb szakma van jelen a találkozón, hanem azok is, akiknek valójában készülnek a müvek." Hasonlóan beszélt a törekvésünkről többek között Barcsay Jenő festőművész is. Nagyszerű javaslatainak sokat köszönhetünk. S akiről a magunk részéről a legtöbb jót mondhatjuk el az dr. Bereczky Loránd művé­szettörténész; ő kezdettől sokolda­lúan segíti a munkánkat Többek között a lakosság körében népsze­rűvé vált tárlatvezetéseivel. Ugyan­akkor azt sem hallgathatjuk el, hogy a közös törekvésünk megva­lósítása nem ment simán. Voltak értetlenek, akadályozók is. Még két vallomás - ugyanarról Kiskunhalason él jó két évtizede Diószegi Balázs festőművész. Az ő személye, neve, rangja hathatósan járul hozzá kezdettől fogva mind­ahhoz, amit méltán nevezhetünk úgy, hogy a halasi példa, ö is, mint a szervezők, a kivitelezők, mindenütt ott van. Véleménye van, javasol, vitatkozik; egyszóval er­jesztően, jótékonyan hat a város szellemi-művészeti életére. Találó tömörséggel fogalmazott témánk­kal kapcsolatban, amikor ezt mondta; „En mindennek örülök, ami szép és jó Halason történik." (Mellesleg: a város vezetőinek bölcsességét .mutatja, hogy Dió­szegi élőbb műtermet, majd pedig lakást — és újabb, nagyobb mű­termet — kapott, a zavartalan al­kotómunka érdekében. A művész és a város egymásratalálásának szép példája ez.) Megkérdeztünk egy negyedikes diákot is, Bolla Évát, ő mit mond a Szilády Galériáról? — Elsős koromtól minden tár­latot megnéztem. Szeretem a ké­peket és a szobrokat. A rajzokat ugyanúgy. Ha üres a terem ha egyedül kicsit elüldögélhetek, ak­kor az nagyszerű. S én mindig meghallgatom a tárlatvezetést. Van úgy, hogy nem értek egyet azzal, amit elmondanak ott, de azért érdekes; lehet vitatkozni. Olyan is van, hogy nem értem a képeket, a szobrokat; de ha egy- egy szín, vonal, valamilyen rész­let tetszik, már az is élményt je­lent nekem. Az is remek, hogy olykor a művészettörténeti vagy a rajzóra a tárlat keretében van. Végül egy befejezés a vendég­könyvből: „Csodálatos, hogy a rendezők ilyen figyelemreméltó alkotásokat ■ mutatnak be újra és újro; Ez se­gít az ifjúságnak abban, hogy a hazájukat, valóságunkat jobban megismerjék. Sok sikert kívánunk ezentúl az ifjúság esztétikai neve­lésében. Jermolenkó az Ukrán Kommunista Párt Krím Területe munkatársa.” Ogy gondolom, a fentiekhez fe­lesleges különösebben kommen­tárt fűzni. Hiszen minden tény, minden adat önmagáért beszél. Ér­demes tehát Kiskunhalasra figyel­ni. Varga Mihály Miért maradt el egy színházi előadás? CSAK VÁRTAM, csak vártam, hogy mikor szólnak a kecskeméti színház gondjairól a Düledező Thália című körkapcsolásos rá­dióműsorban a minap. Hallhat­tunk az Operaház súlyos gondja­iról, megtudhattuk, hogy a veszp­rémi, pécsi épület teljes felújításra szorul. A mindig jól tájékozott PáL réti Ágostonnak, a szolnoki stúdió munkatársának közreműködésé­vel a békéscsabai és a szegedi ál­lapotok tarthatatlanságáról érte­sültünk. Évek óta bütykölik a pes­ti Katona József Színházat... So­roljam? Egyszerre öt színházban vált ha­laszthatatlanná a teljes karbantar­tás, több alapos javításra szorul — foglalta össze Rigó László, a Művelődési Minisztérium színhá­zi osztályának a vezetője a tenni­valókat összegező nyilatkozatában. A megkérdezett érdekeltek, il­letékesek hasonló őszinteséggel mérlegelték a lehetőségeket. Ne­héz évek várnak mindazokra, akik hivatalból, elkötelezettségből fele­lősek színházi életünk tárgyi fel­tételeiért, a működési körülmé­nyekért. KEVÉS A PÉNZ, nincsenek színházépítő szakemberek kellő számban, nincs kivitelező. Közben az igények szorítására hozzá kel­lene fogni az új Nemzeti Színház­hoz, létre kellene hozni a nyíregy­házi, zalaegerszegi, szombathelyi társulatot. Csak a helyi és az országos erő­források céltudatos, következetes összehangolásával csökkenthetjük a gondokat, óvhatjuk meg szép, ám egyben-másban elavult épüle­teket. A jól szerkesztett riport hallga­tása közben már-már úgy éreztem hogy ebben a műsorban nem len­ne helye a kecskeméti panaszok­nak. Hála Szászfái György műsza­ki vezető törődésének, a fenntar­tók megértésének, az utóbbi - két évtizedben idejében kijavították a kisebb hibákat, elejét vették a na­gyobb rongálódásoknak. Ogy csino­sították, renoválták az épületet, hogy egy napra sem kellett leáll, ni a társulatnak. A bölcs előrelá­tásnak köszönhető, hogy a társu­lat vezetői tartalmi, művészi kér­désekre összpontosíthatták figyel­müket. A folyamatos, az időben elvégzett karbantartásokkal mil- , liókat takarítottak meg! MÉG SZERENCSE, hogy nem adtam le ezt az írást közvetlenül a körkapcsolás után, mert akarva- akaratlanul . rózsásabb színben tüntettem volna föl a kecskeméti állapotokat. Aznap itt is elmaradt az előa­dás. A színészek talán még vállalták volna a 17 fokos teremben a sze­replést, ha nincs széngáz. Fejfáj- dítós büdösséget fújt be a bizony rég elhasználódott masina. Csaló­dottan mentek haza azok a nézők, akik a rossz időben elbaktattak a Bulvár megtekintésére. Sajnos, máskor is előfordulhat ■hasonló eset, bár három műszak­ban dolgoznak a fűtők. A legszor­gosabb munka sem egyenlítheti ki teljesen a megbontott tetőzeten át elszálló meleget. Majd csak ta­vasszal folytatják a cserepezést. addig fóliatakaró pótolja úgy. ahogy a szilárd, az állandó „fe- délt”. Tudjuk, hogy a színház il­letékesei mindent megpróbáltak a felújítási munkálatok meggyorsí­tására. A bádogdíszek kicserélését a negyvenedik felkért cég vállalta a cserepezést egy kisiparos végzi. Majdnem annyi ideig tart munká­ja, amennyi alatt a színház felé­pült. MÉG ENNÉL IS nagyobb baj, hogy öt éve húzódik a fűtés kor­szerűsítése. .A tervek szerint a vá­rosi távfűtési hálózatra kapcsolják az épületet, de csak két év múlva. Addig? Talán kibírják az elvén- hedt kazánok, ha megfelelő minő­ségű szenet pakolnak gyomrukba. Most protekcióval jutottak maga­sabb kalóriájú tüzelőanyaghoz Miskolcon. Onnan fuvarozták ide a szenet! MIT VÁRHATUNK tavaszig? Marad-e még el előadás? Határozott ígéretet senkitől sem kaptam, nem is kaphattam. „Ha nem lesz tartós hideg, ha sikerül legalább a mostanihoz hasonló szenet szerezni, ha a kazánok bír­ják,' akkor kihúzzuk tavaszig.” Bízzunk! Már most kérdezzük: nem gyorsíthatnák meg a távfű­tési hálózat kiépítését. Nem sür­gethetnék meg a tetőzet befedését, hogy legalább a nagy tavaszi eső­zésektől kellően védett legyen Fellner és Helmer szép épülete. Sokba kerülne egy beázás nyoma­inak az eltüntetése. Egy nagy zuhé után talán a Düledező Thália so- sorozatból sem maradna ki szín­házunk. H. N. Telemann-emlékbizottság alakult 1981-ben lesz a 300. évforduló­ja Georg Philipp Telemann, a nagy német zeneszerző, korának legnépszerűbb és legterméke­nyebb komponistája (1681—1767) születésének. Az évforduló méltó megünneplésének előkészítésére Magdeburgban emlékbizottság alakult. A rendkívül termékeny kompo­nista életműve nem kevesebb mint 1500 különféle zeneművet — operát, passiót, oratóriumot, szvitet, hegedűszonátát, kamara- művet, zongoradarabot — foglal magában. (8.) — Eljár az idő — néz föl az égre az első kocsis. — A nap megy fölfelé, ha mi ácsorgunk is. — Induljatok — szólal meg most először a harmadik kocsis is —, te meg gyere, ugorj ide a derékba — int a fiú felé a pi­paszárral. S Jancsi abban a pillanatban a saroglyábán termett. Örömében nem tudott hova lenni. Madarat lehetett volna fo­gatni vele. Nem bánta már az előző sértegetéseket, az volt csak a fontos, hogy fönt ült a kocsin. Sokáig nem szólt semmit, meg se moccant. összekuporodott, mintha attól tartott volna, hogy véletlenül valami illetlenséget ta­lál elköveni, vagy sértő szót mon­dani, s máris letessékelik a ko­csiról. Ogy gondolta, hálával tar­tozik az öreg kocsisnak, amiért megesett rajta a szíve. Jó idő elmúlt, mire az öreg megkérdezte tőle, hogy hívják. Előbb hallgattak, most beszélget­tek egy sort. Elmondta az öreg azt is, hogy sok száz dolmányt, meg süveget visznek a kuruc ka­tonáknak, hogy két napja egy nagy marhacsordát Indított útnak a város, a körösiek a kenyeret szállították, mert a sok szájnak sok falat, a sok huszárnak sok dolmány kell. Mikor a fogadóhoz érnek, a kocsisok vacsora, szállás után néznek, őt a lovak mellett hagy­ják. — Itasd meg őket — szólnak vissza, s neki jólesik ez a meg­bízatás. Azt hallja ki belőle, hogy maguk közé fogadták. — Majd én is itt maradok — jön vissza az egyik huszár, mi­után leöblítette torkáról az út po­rát —, nehogy hirtelen igyanak. A fejzőt hagyd rajtuk még! Bentről, a nyitott ajtón keresz­tül kiszivárgott a gulyás csípős illata. Egy fekete puli meg egy vadászkutya körülszaglássza a kocsikat. Nemsokára a huszár is visszament vacsorázni. A. fiúról mintha megfeledkeztek volna. Nem hívják. Magától meg nem megy be. Ott marad türelmesen a lovak mellett. Kihallatszó edény- csörgés, jókedvű beszéd, tréfák, hahotázás, kipárolgó illatok. Cso­rog a nyála, meg-imegkordul a gyomra. Végre szólítják. A fogadó vi­lágosságot árasztó ajtajában ott áll a harmadik kocsis nagy, de­rék alakja. Szájában füstöl a pi­pa, pedig alig fejezhette be a vacsorát. — Hol vagy, te? — szól ki a sötétbe. — Nem éheztél meg? Jaj, már úgy korog a gyomrom — akarja mondani, de meggon­dolja, nehogy szemrehányásnak tűnjön. — Nagyon régen ettem — mondaná inkább, de amíg így tétovázik, az öreg kiveszi szájá­ból a pipát, és int neki, hogy ke­rüljön beljebb: — Gyere csak, mert elhűl. Ne szégyellősködj, mert éhen ma­radsz. Van a hangjában valami, amit Balogh Jancsi nem tudna megne­vezni. Azt tudja csak, hogy ret­tenetes magányában ez legalább olyan jólesik neki, mint később a gulyás. Az asztal mellett áll, várja, hogy az öreg szedjen a cserép­tányérba. Majd kiesik a szeme, úgy' nézi, ahogy az meregeti a sűrű gulyás paprikást a nagy bogrács aljáról. Aztán fogja a tányért, hogy valahova félreül­jön. — Ölj csak ide! — mondja az öreg, majd kemény, de tréfára hajló hangon hozzáteszi: — Mond­tam, ne légy szégyenlős! Jóízűen eszik, nagyon megéhe­zett már. — Elég lesz? — lép az asztal­ihoz a kocsmárosné. Ekkor nyílik az * ajtó, beszalad rajta egy tizenegy-két éves fiú. Az asszony nyakába kapaszkodik, megcsókolja, és boldogan szalad vissza arra, amerről jött. — Megy aludni a lelkem — mosolyodik el a kocsmárosné. Ra­gyog az arca. A többiek már túl vannak a vacsorán. Nagy cserépkancsóból isszák a bort, s énekelgetnek. A kocsmáros közben elmond egy- egy újságot. Itt hált meg tegnap az Erdélyből jövő sóküldemény is. Jancsi jóllakott. Az öreg nyújt­ja a kancsót: — Húzd csak meg! Fáradtak, gyorsan elnyomja őket a bor, meg az álom. Nem sokáig beszélgetnek, elfújják a mécsest. Jancsi forog, nem tud elaludni. A nagy adag gulyás feszegeti a gyomrát. Nyugtalanítja, amit a fogadós mondott, hogy napok óta indulásra kész a tábor. Régóta itt vesztegelnek már a Dunánál, s a kuruc nem bírja egy helyben so­káig. Azt mesélik, a fejedelem talán el is küldte már az előőrsö­ket a Dunántúlra. Ez szöget ütött Jancsi fejébe. Megtörténhet, hogy hiába jött. A fejedelemhez sem jut be a panaszával, apját sem találja itt. Talán már a Dunán túl portyázik az előőrsökkel. Kinyitja a szemét, nézi a csillagos eget. Micsoda rengeteg fény! Fölül a szalmában. Kapkod, hadonászik, de nem tudja elűzni a feje körül muzsikáló szúnyo­gokat. Próbatétel és helytállás i. Fölösleges volt a nagy izgalom. A fejedelem, igaz, elhatározta már az Indulást, de háborúban gyakran történnek előre nem lá­tott dolgok. Ezen a reggelen még a min­denben bölcs és nyugodt Vay Ádám, udvari főkapitány sem áll­ta meg, hogy a szokottnál koráb­ban ki ne tekintsen a sátorból. Volt mit látnia. A központi piactéren hatalmas tömeg verődött össze. Nos, a főkapitány nem ijedős ember. Csak kijjebb lép, hogy lássa az egybegyűlteket. Aztán előveszi a pipáját, rágyújt. Szo­kása szerint mélyeket szív, mint­ha csak ez kellene, a jó erős, to­rokmaró pipafüst, hogy gondola­tai megeredjenek. Nem először verődik össze ek­kora gyülekezet itt a téren. De Vay mindjárt észreveszi, hogy ez a mostani hangosabb a szokott­nál. Tehát valami rendkívüli do­log lehet készülőben. Talán Ráday jött meg a svéd királytól — gon­dolja, mert várja a jó hírrel a követet. Tudja, hogy a fejedelemnek hamarosan döntenie kell a had­műveletek további irányáról. Ha­daival már hónapok óta itt vesz­tegel. Előbb Dunapataj, aztán Or­das, júniusban meg Solt a feje­delmi tábor helye. A kurucok harci erkölcsére nem a legjobb hatással van az ilyen veszteglés. Említette már ezt a fejedelem­nek is. Ahogy a tömeg indulatát figye­li, ahogy kihámoz a zajból egy- egy mondatot, arra gondol, a fe­jedelemnek alighanem megint szüksége lesz rá. De hát mit lehet itt tenni — sóhajt föl. Mozdulatlan tekintet­tel nézi a teret. — Amit ezzel a néppel eddig elértünk, már az is sok. Műveletlen szegény népség, nem ért a fegyverviseléshez, a háborúzáshoz. Nem akarják meg­szokni a fegyelmet, otthagyják az őrséget, csak a portyán meg a dínomdánomon jár az eszük. S mi mégis, mégis fölszabadítottuk velük majdnem egész Magyaror­szágot. Erre a gondolatra büszkén kihúzza magát. Hiába, eziránt még a mindenben bölcs és nyu­godt Vay Ádám sem maradhat közömbös. — Kegyelmes főkapitány uram! — szólítja meg félénken, nem ép­pen katonás hangon egy fiatal hadnagy. — Parancsoljon az úrfi — for­dul feléje. — Mi jó hírt hoz ilyen korán reggel? — kérdi őszinte érdeklődéssel. — Attól félek, hogy a főkapi­tány úr nem fogja nagyon jónak találni — mondja. Félénksége csak fokozódik. — Mondja hát, mi az a nagy baj, ami ennyire nyugtalanítja. — Észreveszi a legényke sápadt arcát, biztatná, nyugtatná, gon­dolatban már készül, hogyan is közölje vele, hogy a kuruc had­nagynak bizony az ellenségtől sem szabad félnie, nemhogy a főkapitányától. — Nagy szégyen esett rajtam az éjjel. Sehogy sem akar nyelvére jön­ni az, amiért csakugyan idejött. Ha belegondol, mi vár rá, leg­szívesebben visszaszaládna. — Na bizony, az mi lehet már? Micsoda szégyen érhet egy fiatal hadnagyot Rákóczi táborában? — A legnagyobb szégyen, ami egy hadnagyot érhet, az esett meg az éjjel velem. Remeg az ajka, látszik, hogy nem tréfál. Lesüti a szemét. Nagyon fiatal­nak látszik. Nem többnek húsz­évesnél. Vay Ádám hirtelen fölkapja fe­jét. A tömeg hullámzó lármájá­ból, élesen, fenyegetőn hasít für lébe egy kiáltás: — Éljen Kis Albert! Le a ha- talmaskodókkal! Ez kellemetlenül érinti. Sejti, hogy Kis Albert ügye, tragikus ügye még nincs elintézve. Nem akarja elárulni a felkiáltás kivál­totta érzéseit, de ezek erősebbek, semhogy titkolni tudná őket. Ösz­tönösen összeráncolja homlokát. Aztán lopva a hadnagyra pillant: vajon észrevette-e. — Itthagytak a katonáim — ejti ki esetlenül a szavakat a fiú, mert valóban figyelte a fő­kapitány arcának minden moz­dulását. Az összeráncolódó sze­möldöktől nagyon megijedt. Attól tartott, ha rosszabbodik a hangu­lat, ő is rosszabbul jár. Gondol­kodás, szépítgetés nélkül kimond­ja hát, amire már jó ideje készül. Saját szavaitól ijed meg igazából. — Itthagyták? — mereszti ki a szemét Vay Ádám. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom