Petőfi Népe, 1980. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-12 / 265. szám

1980. november 12. • PETŐFI NÉPE • 5 ÉVI TÍZMILLIÓ FORINT FORGALOM FELETT Áldatlan állapotok a kecskeméti' Katona József könyvesboltban “ M Gyakori vendége, látogatója vagyok a kecske­méti Katona Józses könyvesboltnak, amely az 'utóbbi években egyre inkább raktárhoz hasonla­tos, semmint olyan bolthoz, ahol kedvére böngész­het keresgélhet az ember. Természetesen sok vá- sárló van így, hiszen a négyszögletű kosárral a karján húsz—harminc ember is tolong a könyv- -hegyek, a zsúfolt polcok között a parányi utakon, 3* keresi a szakmájához szükséges kiadványt, a kí­váncsiságát, érdeklődését kielégítő olvasnivalót, 'kedvenc írójának újabb kötetét, esetleg szakdolgo- zatához, tanulmányaihoz elengedhetetlen szakiro­dalmat, netán verset, regényt, esszét, idegen nyel- j^ű könyvet. Tologatja a polcokat, majd feladva a .reményt, csalódottan távozik a boltból. Pedig le­lhet, hogy a könyv valamely sarokban, polc tetején, ,qpQlc alján húzódik, de olykor már maguk az el­adók' sem ismerhetik ki magukat ebben a zsúfolt °,^Fákt&rban”, ebben a méltatlan környezetben. A vásárlónak már nem jut hely n9íMégnéztem öt évre visszame- SWÍen, hogyan alakult a forgalom: <Wt5-ben öt és fél millió forint - könyvi oygalmat bonyolított le a Jbolt. A következő évben ez 8,2 tnUllióra, majd 1977-ben 8,8 mil­lióra, aztán 9,4 millióra, az elmúlt -évben pedig már 10,2 millió ío- -rintra emelkedett. Ebben az esz­tendőben várhatóan elérik >a ti­zenegy millió forintos forgalmat. -Némi számolással — ha egy könyv -átlagos árának harminc forintot -veszünk — kiderül, hogy például 1977-ben jóval több, mint kétmil­lió kötet könyv fordult meg a (boltban, s ha egy vásárlóra két (könyvet számítunk, akkor az -^emberforgalom” meghaladta az négymilliót. Ezt az óriási megter- helést a bolt dolgozói különösen .sakkor érzik,/ amikor augusztus közepén, szeptember elején meg­érkeznek a tankönyvek. Akkor /aztán kénytelenek — bár ez való­színűleg szabálytalan — kiírni az ajtóra, hogy elnézést kérünk, tan- könyvezés miatt a bolt zárva tart. A könyvesbolt területe — a ga­lériában elhelyezett irodával, öl­töző- és mosdófülkével, a raktár­ral együtt — összesen 185 négyzet- méter. Aféftópb, fcqrnyeze tét Ekkora helyre aztán természe­tesen elképzelhetetlen volna mondjuk meghívni egy népszerű írót, hogy dedikálja könyvét a boltban. Arra pedig végképpen nem kínálkozik lehetőség, hogy a leendő vásárló netán' leüljön egy fotelba, nézegesse a kiszemelt könyvet, beleolvasson a versekbe. Állandó bocsánatkérések közepet­te — mert egymás lábára lépnek, lökdösiik egymást, a kosár bele­akad a szomszédom zakójába, ru­hájába — botorkálnak az embe­rek a parányi, szűk folyosón. Ne adj isten, ha könyvhét adódik,' ha jön a téli könyvvásár. • A raktár, egy részlete. kényelmes környezetet teremtene a boltnak, a vásárlóknak, az ol­vasó embereknek. Nagy lendülettel hozzáfogtak az új Centrum Áruház építéséhez, s a munka dicséretes szorgalom­mal halad. Illetékesek véleménye szerint 1983-ban megnyílik az új nagyáruház. Magától adódik tehát a kérdés: mi lesz a mostani helyén? Tudomásunk szerint végleges döntés még nem szüle­tett az ügyben, viszont az illeté­kes városi vezetők olyan, tervet dédelgetnek, amely szerint a Centrum Áruház jelenlegi helyén kávéházat, vagy cukrászdát kell kialakítani. Ebben az esetben — a szegedi Virág cukrászdához ha­sonlóan — itt is lenne egy külső rész, amely a téren, a cukrászda előtt elhelyezve napernyőkkel, asztalokkal fogadná nyáron a ven­dégeket. Á vendéglátó egységhez konyhát alakítanának ki, estén­ként zene is szórakoztatná a kö­zönséget. Javasolunk Anélkül, hogy ezt az elképze­lést vitatnánk, vagy helyességét megkérdőjeleznénk, fölvetjük azt a gondolatot, hogy- talán érdeme­sebb volna a jelenlegi mostoha állapotok 1 között - működő a köny­vesboltot oda tenni. Kialakítható lenne ebben az esetben egy olyan régen áhított, rendszerezett és bő választékot nyújtó antikvárium is, amelyet most nélkülöz a város. Mert a sétálóutcában található parányi antikvárium nagyon zsú­folt, nagyon pici. Ott pedig — ha az antikvárium átkerülne a je­lenlegi Centrumba a nagy köny­vesbolttal együtt — kizárólag ze­nei kiadványokkal, hanglemezek­kel foglalkoznának. Így aztán megszűnne az az ugyancsak alig tartható állapot, hogy a könyveket keresgélő emberek kényszerűség­ből kénytelenek meghallgatni va­lamely táncdalt, együttest, spi­rituálét. Mert a Katona József könyvesboltban ugyancsak árusí­tanak hanglemezeket. Az áruház jelenlegi galériája például kitűnő helyet adhatna az antikváriumnak. Ahol jelenleg a Centrum cipőosztálya van, ott egy néhányasztalos, ízléssel ki­alakított presszó kaphatna helyet. Lent, a tágas földszinten pedig jól áttekinthető polcokon, rend­szerezetten — szépirodalom, me­zőgazdaság, műszaki kiadványok stb. — ki-ki megtalálná a kere­sett könyvet s arra is alkalma nyílhatna, hogy néhány percre leülve alaposabban szemügyre vegye a megvásárolni szándéko­zott kiadványt. Természetesen akár kompro­misszumos megoldás is elképzel­hető, de ebben az esetben sem a tervezett kávéháznak, sem pedig a javasolt könyvesboltnak nem le­hetne olyan körülményeket kiala­kítani, amely bármelyiknek is tö­kéletes elhelyezést jelentene. Mér­legelésre alkalmas viszont az, hogy a könyvesbolt mostani he­lyén nem volna e célszerű a cuk­rászda megvalósítása. Mert bár­hogyan is vizsgáljuk — gondolom, ezzel a. véleménnyel sokan. egyet? értenek — a kultúrát, a közmű­velődési igényt szolgáló^ azt egy- re magasabb szinten és tartalma­sabban kielégíteni hivatott intéz­mény nem kerülhet háttérbe a cukrászda, a söröző, kávéház, a zenés szórakozóhely miatt. Végül szeretnénk, ha olvasóink elmondanák ezzel kapcsolatos véleményüket, megírnák javasla­taikat. Természetesen nemcsak a kecskemétiekre gondolunk, ha­nem mindazokra, akik érdemes­nek tartják az ügyet arra, hogy tollat ragadjanak. Gál Sándor 9 Az eladótér. Akik járnak ebbe a könyves­boltba — márpedig a jelek sze­rint rengetegen járnak — azok­nak nem szükséges magyarázni, indokolni, hogy miért volna idő­szerű jobb, tágasabb elhelyezés­ről gondoskodni. A forgalmat bi­zonyító számokat, adatokat azért idéztük, hogy ne gondolja senki, mintha alaptalan követelőzésnek adnánk hangot. Tisztában va­gyunk azzal is, hogy a pénzre sok más helyen égetően szükség van. De a kecskeméti Katona József könyvesbolt szorongatott helyze­tének megoldása — véleményünk szerint — olyan elodázhatatlan közfnűvelődési feladat, amely el­sősorban nem pénz kérdése, hi­szen rövidesen olyan megoldási lehetőség kínálkozik, amely nem kerülne sokba, viszont hosszú időre, évtizedekre kulturált és '.VAVAV. Arcok Furcsa pár volt. Az asszony még fiatalos, nyúlánk termetű, hajlott hátú. Rózsás szoknyában, rózsás kendőben, fekete, bekecs- szerű kisbabáiban.. A férfi zömök, morcos képű. Gyűrött, kajla ka­lapban, kopott öltönyben, szaka­dozott, gyanús tisztaságú pulóver­ben, lábán csámpás ■ félcipő. Az állomás egyik várótermé­ben üldögéltek, szorosan egy­más mellett, mint két ázott ve­réb. És valójában el voltak ázva egy kicsit, de annak valamelyik presszó vagy kocsma lehetett az oka, nem pedig a napfényes, ok­tóberi délután. Az asszony lassan, akadozva beszélt, a férfi érthe­tetlen szavakat horkantva vála­szolt. Sötét arcukat olykor gya­nakvóan fordították a ki-be jár­káló, poggyászukat cipelő embe­rek felé. Nekik mindössze egyet­len csomagjuk volt, egy szakadt fülű, piros szatyor, amiből egy borosüveg nyaka kandikált elő, amit a morcos ábrázatú férfi fél­tőn szorongatott térdei között. Furcsa pár volt. Nem csak ki­nézetre, minden tekintetben. Ugyanis az asszony, ha a férfi sze­me egy pillanatra valamerre el­kalandozott, azonnal előrehajolt, s megpróbálta kiragadni a sza­tyorból a borosüveget. Sikertele­nül. Ilyenkor a másik mérgesen Jplhorkant, jókorát csapva öklé- vel a rózsás kendő tetejére. Az Asszony meg sem nyikkant, csak gyűlölködve villogtatta fekete sze­mét, e jelenetre fölfigyelő embe­rije felé, mintha tőlük kapta vol­na az üti eget. Az üveglopási kí­sérlet megismétlődött néhányszor, mindig ugyanúgy, s mindig ugyan­azzal az eredménnyel. Néhánya/i megmosolyogták. a váróteremben a gyors jeleneteket, mások rosz- szallóan csóválták fejüket, s volt, akiknek némi undor fintorgott ar­cán. Az egyik ilyen esetnél az asz- szony bekecsszerű kabátkája szét­nyílt, s láthatóvá vált domborodó hasa. Terhes volt. Később egyszercsak a férfi nyúlt az üveg után. Kiemelte a szatyorból, s nagyokat kortyolt be­lőle, de közben oldalt fordult, mintegy a testével fedezve a bo- rosflaskát, nehogy a másik meg­zavarja e gyönyörűséges i pilla­natban. Az asszony leplezetlen sóvárgással nézte, s arcvonásai szinte megenyhültek, kisimultak a még csaknem teli üveg láttán. Amikor végre a férfi felényúj­totta, mohón ragadta magához, s gyorsan, szinte fuldoklón nyelte az oly régen, de — legalább egy negyedóra hosszáig — hiába áhí­tott italt., Azután elernyedve, csöndesen ültek egymás mellett. Az asszony szeme már vidámabban csillogott s keskeny ajka szögletében meg­jelent egy halvány, boldognak s kicsit diadalmasnak ható mosoly, ahogy a ki-be járkáló emberekre nézett. Vajon a szíve is megköny- nyebbült, ami alatt porontyát hor­dozta? Nem lehetetlen... S furcsa módon — mert mint mondottam furcsa egy pár volt —, a férfi ke­mény arcvonásait valami érthe­tetlen büszkeség bomlasztotta, ahogy bágyadtan mosolygó, ré­szeg asszonyára sandított. □ □ □ Apró gombaszemével mindig ravaszkásan, cinkosan hunyorgott az emberekre, és kétségtelenül na­gyon jól érezte magát közöttük. Arca úgy piroslott, mint iádéiban az almák. Jókora orra alatt foly­ton mozgó, dús szőrpamacs feke- téllett, a folyton villogó, egészsé­ges fogsorok társaságában. Nagy­hangú. — Így neveztem magam­ban, mert lehetetlen volt nem észrevenni a piac reggeli forga­tagában a középkorú zöldségke­reskedőt. Jól megtermett alakja, öblös hangja kiemelkedett a zsi­bongó tömegből, ahogy portékáját kínálta. Mindig ugyanazon a he­lyen dekkolt, $ nagyokat geszti­kulálva beszélt még akkor is, ha éppen valakit kiszolgált. Fáradha­tatlanul vigyorgott, jópofáskodott, s rá-rákiabált heccelódve valame­lyik ismerősére. Minduntalan fel­figyeltem rá, ha bevásárlókör- utam a piac felé kanyarodott, s minduntalan mosolyt fakasztott bennem ez a nagyhangú zöldség­kereskedő. Gúnyos, kicsit irigy mosolyt. Igen, kicsit irigyeltem, mert sugárzott róla az életkedv, a vidámság, az elégedettség. Az egyik reggelen, ahogy a pia­con éppen burgonyát vásároltam, az idős eladónő átkiabált a szom­széd sorba egy másik kofának, aki fürgén hajladozott primőrrel teli ládái fölött: — Vilmuska! Hallotta, hogy hogy megjárta ez a szegény Pis­ta? — Hallottam lelkem — vála­szolta■ a másik, s leolvasta a visszajáró aprópénzt egy fiatal hölgy markába. — Hát igen, a jóisten útjai kifürkészhetetlenek. Már egy hete felénk se jön... — tette hozzá, odamutatva ahol a jól megtermett zöldségkereskedő árulni szokott. Arra pillantottam, s valóban üres volt a nagyhangú embfr pultja, akit úgy tűnik Pis­tának hívnak, s akivel a jelek szerint valami történhetett, de hogy mi, az nem derült ki a két kofa beszédjéből. Hogy őszinte le­gyek, nagyon nem is érdekelt, s rögtön azután megfeledkeztem az egészről, hogy az eladom a szaty­romba öntötte a kért burgonyát. A minap azonban, véletlenül is­mét megpillantottam a piacon a jól megtermett zöldségkereskedőt. Igen, véletlenül, ugyanis most nem kinálgatta öblös hangján a portékáját, nem tréfálkozott, s nem villogtatta fehér fogait sem. Nyugodtan, csöndesen üldögélt a régi helyén, zöldségesládái mö­gött. Sose vásároltam tőle azelőtt — magam sem tudom miért —, a minap mégis odaléptem elé, a karfiol ára felől érdeklődve. Hal­kan, szűkszavúan válaszolt. Na­gyon fáradtnak, fásultnak hatott, s arcán nyoma sem vqlt az al­mák pirosságának. Véres gomb­szemei körül sötét karikák tarkál- lottak, beárnyékolva tekintetét. Különös, hogy olykor milyen hamar át tud változni az ember! Szinte egyik napról a másikra. Így volnánk ezzel valamennyien? Levetkőzzük eddigi önmagunkat, s új, idegen göncökbe öltözünk... Miért? — tűnődtem néhány pil­lanatig, miközben kifizettem a két fej karfiolt, s már a nyelvemen volt, hogy megkérdezzem: Mi tör­tént magával jóember, hogy eny- nyire megváltozott? — Azután mégse szóltam. Az ő dolga, semmi közöm hozzá. S különben is nem mindegy? Nem. Legalábbis neki, biztosan nem — morfondíroztam, tovább­lépve szatyraimmal. — És végső soron nekem sem az, hiszen me­gint kevesebben vannak eggyel, akiket irigyelhetek... Koloh Elek Kodály és Dunapataj 1. Pillantás a múltba A Kodály-centenáriumhoz közeledve szeretnénk megem­lékezni a kecskeméti születésű művész és zenepedagógus munkájáról, mellyel Bács-Kiskun megye több községének,, városának zenei életét, énekoktatását támogatta. Egyben szólunk mindazokról, akik e tevékenységben kitartóan segí­tették. A dunapataj i ének-zenei tagozatos általános iskola nem csupán arról nevezetes; hogy Kodály itt több ízben megfordult, hanem arról is, hogy az ország első falusi in­tézménye, melyben az ő koncepciója szerint kezdték el az oktatást, 1954-ben. Levelek, fényképek, vallomások segítsé­gével idézzük fel a múltat *— egy ma már történelemnek számító csaknem fél évszázadot — a harmincas évek Éneklő Ifjúság mozgalmától napjainkig. Dunapatajt a 17. század végén az ország egyik legnépesebb me­zővárosaként tartották számon. „Gazdag termőföldje, híres vá­sárai, nagyforgalmi dunai réve útján zavartalanul fejlődött” — olvashatjuk az egyik Pest vár­megyével foglalkozó monográfiá­ban. A századfordulón a már csaknem hatezer lakosú helységet így jellemzik: „Van itt kaszinó és olvasókör, takrékpénztár és hitelszövetkezet, önsegélyező egy­let és gazdakör.” Századunk 'húszas-harmincas éveiben a különböző egyházi kö­rök és egyletek jelentették a fa­luban a társadalmi érintkezés, és egyben a kultúra fórumait. Ugyancsak fontos kultúraközvetí­tő szerepet töltöttek be az isko­lák. A harmincas évek végén a református elemiből és a polgári iskolából indult el a dunapataji Éneklő Ifjúság mozgalom. Tikász Mihály kántortanító, Szabó Emí­lia polgári iskolai énektanár, és Simon Ernő, a község művészet- pártoló református lelkésze pró­bálkoztak a dunapataji zenei élet, s különösen a kórusmozgalom fel­lendítésével, Szabó Emíliának kö­szönhető — aki egyébként szemé­lyesen is. ismerte Kodály Zol­tánt —, hogy a polgári iskola eb­ben az időben zászlót bontott az igazi magyar népdal szolgálatá­ban. Tikász szintén kitűnő peda­gógusnak bizonyult. Zenepedagó­giai szaklapokból tájékozódva, óráin a legkorszerűbb oktatási módszereket alkalmazta. Így ta­lán nem meglepő az sem, hogy egy kis alföldi falu tanítói sze­mináriumán 1939-ben a központi téma volt Bartók és Kodály mű­vészete, valamint a magyar nép­dal összehasonlító szerkezetvizs­gálata. - , . Az ezt követő év nagy zenei rendezvényére <-*- az Éneklő Ifjú-, ság ünnepére — meghívták Ko­dály Zoltánt is. így ír erről az Énekszó című folyóirat 1940 szep­temberében. „A polgári iskola és a református elemi iskola Éneklő Ifjúságot rendezett Kodály Zol­tán műveiből. A főbb műsarszá­rnék a Genfi zsoltár, az ABC-nó- ta. a Túrót eszik a cigány, a Pün- köídölő és a Magyarokhoz. Be­mutattak egy sorozatot a Bicinia Hungaricából. Hatásosak voltak a Háry-daljáték népdalai is. Ko­dály Zoltán felszólalásával tette emlékezetessé a kis énekesek nagy napját.” □ □ □ Kodályban ekkor már megszü­letett a gondolat: a falusi iskolás gyereket is szükséges az «értékes zene szeretetére nevelni mert kö­zelebb van ugyan a tiszta forrás­hoz, melyben a népzene születik, de a kor divatáramlata, az urba­nizáció rontó hatása tönkretehe­ti ezt a természetes kapcsolatot. Ahogy Veres Péter fogalmazta: „A falusi fiatalok igazi virágokon járnak, virágok közt taposnak, s a kalapjukhoz mégis sokszor mű­virágot tűznek...” A kodályi elképzelés megvalósí­tása azonban még váratott ma­gára. A háború lerombolta az ad­dig elért eredményeket is. A köz­ségben egyedüli énekszakosként maradt Tikász Mihály. Erre az időszakra így emlékszik a ma is Dunapatajon élő nyugdíjas peda­gógus: — A háború után megkerestem azokat, akikkel korábban együtt énekeltünk. Nehéz időszak volt, mindent elölről kellett kezdeni. Mégis ez idő tájt vegyeskart, ka­marazenekart szerveztem. A negy­venes évek végén a dunapataji együttesek a kultúrversenyek ál­landó szereplői lettek. 1950-ben közkívánatra újból előadtuk a Háry-dalművet, de most már ka­marazenekari kísérettel. 1951-ben a cinkotai tanítókép­zőből új ének szakos kolléga ke­rült a dunapataji iskolába. Füzesi Béláné ma is ugyanabban az in­tézményben tanít. így emlékszik vissza a pályakezdés éveire: — Rögvest- nyakig voltam a munkában. Egész nap tanítottunk, délelőtt és délután is, javarészt a kecskeméti zeneiskolából kapott jegyzetekből. Tikásszal mi már az új, Kodály-féle módszert sze­rettük volna alkalmazni. Valósá­gos lehetőségünk erre csak 1953- ban nyílt. Ekkor kerültünk köze­lebbi kapcsolatba a kecskeméti énekes iskolával. Ide jártunk rendszeres továbbképzésre. Tikász így folytatja: — A Nemesszeghy Lajosné ál-, tál vezetett iskolában nem csupán az énekoktatásban értek el kima­gasló eredményeket de a közis­mereti tárgyakban is. Az osztály­átlagok jóval felette voltak a nem tagozatos iskolákénak. A gyere­kek értelmesek,* talpraesettek, de­rűsek voltak. Érezni lehetett a napi énekórák személyiségformáló hatását. Nemesszeghyné ekkor tolmácsolta nekünk Kodály üze­netét: próbálkozznk Dunapatajon is egy ének-zene tagozatos iskola létrehozásával. Posváncz Etelka (Folytatjuk.) • Az 1942-es patajl Háry-bemutató szereplői. Évente száz hazai dráma Egész éjszaka hosszú sorok a pénztárablak előtt. A szó szoros értelmében harc a jegyekért. A tömeg egy része elégedetten tá­vozott — nekik sikerült jegyhez jutni, de sokan csalódottan for­dultak el a kis ablaktól — nekik már nem jutott. A nézőtéren lel­kes " ünneplés, az előadások után heves viták. Röviden így lehetne jellemezni a Varsói Színházi Ta­lálkozók légkörét. És ez minden évben megismétlődik és nemcsak Varsóban. Lengyelországban évente /tíz­egynéhány ' nagyobb színházi szemlét és fesztivált rendeznek. Mennyiségük a lengyel színház mozgékonyságára utal A feszti­válok alkalmat adnak arra, hogy kevésbé ismert együttesekj szí­nészek és rendezők is bemutat­kozhassanak. A fesztiválokat három kategó­riára osztjuk: tematikájuk, színhelyük és színvonaluk szempontjából. A varsói talál­kozó a harmadik kategóriába tartozik. A színházi évad eredményeit, útkereséseit és irányzatait, színpadi megoldásait legjobb színészi alakításait tárja a nézők elé. Nem osztogatnak itt sem dijakat, sem kitüntetéseket. Maga a részvétel kitüntetés a színháznak. Az idén három vidéki színház négy előadása részesült ebben a kitüntetésben. Ez persze nem sok, ha azt vesszük, hogy Lengyelor­szágban 72 drámai színház mű­ködik 87 színpaddal, s hogy évente mintegy 360 bemutatót tartanak. Az ilyen számok ön­magukban talán nem mondanak sokat. De az már bizonyíték, hogy a hetvenes évek elején a színházak átlagosan 60 mai len­gyel művet mutattak be évente, s ebből 15 volt az ősbemutató, a hetvenes évek derekától pedig már közel száz mai lengyel szín­darab bemutatását jegyezhetjük, s az ősbemutatók száma 30-ra emekedett. Maciej Iwanowski

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom