Petőfi Népe, 1980. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-30 / 281. szám

I \ MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Száz éve született Alekszander Biok 1921-ben, 41 éves korában, skorbuttól és szívbajtól gyötörve halt meg Alekszander Blok, a nagy orosz költő, akit a kortár­sak szerint „éppúgy nem lehet öregnek elképzelni, mint Tolsz, tojt fiatalnak”. Az 1880-ban született poéta centenáriumát ma az egész világon megünneplik. Regényes életútja szinte ön­maga is jelképértékű; az útke­reső és haladó orosz értelmiség sorsát szimbolizálja századelőnk viharos légkörében. Már húszéves korában a péter- vári irodalmi szalonok kedvence. „Versek a szépséges hölgyhöz” — ez a címe első versesköteté­nek, amelyben átszellemítve, mi- tizálva jelenik meg menyasszo­nya, későbbi felesége, Ljuba Dmitrijevna alakja. A periódu­sos rendszert megalkotó világ­hírű kémikus, Mengyelejev pro­fesszor lánya, a maga hús-vér mivoltában csak űrügy Biok szá­mára, hogy elvont szépség kul­tikus dicséretével adózzék a Ti­tokzatos Lénynek, az asszonynak. Már ebben a kezdeti időszak­ban, ennek-az elvont női szép­ségideáinak az arca gyakran szülőföídjének, Oroszországnak a képével is egybemosódik. Biok­nak azonban rá kell döbbennie, hogy Ljuba' Dmitrijevna a maga esendőségében — állhatatlansá- gában, szeszélyeivel, hűtlen go­noszkodásaival — még mindig kevésbé fogyatékos emberként, mint amennyire Oroszhon — ha­zaként. Szerencsétlen házassága is űzi, hajszolja, hogy az élet mélyebb rétegeit is megismerje. 1909-ben, egyik külföldi útjáról hazatérve így ír édesanyjának: „Eső csöpög, a földeket latyak borítja, csenevész bokrok, egy magányos őr poroszkál gebéjén a mezőn, a vállán puska. Mintha a villám hasított volna belém, megéreztem, hol is vagyok: ez ő, az én szerencsétlen Oroszorszá­gom, amelyet leköpdöstek a csi- novnyikok, piszkos, elesett, nyá­las, az egész világ nevetsége. Jó­napot, mátuska!” Kocsmázás, kiábrándultság, a váitoztatni-vágyás és a változ- tatni-nem-tudás kettős szorításá­ban telnek évei ezután. A 10-es évek1 ‘ középén már világirodalmi jelentőségű költőnek ismerik el kortársai. Ekkor vall személye­sen is költészetének legbensőbb titkairól, a bloki vers születé­sének lélektani folyamatáról: ,.F.n sohasem tudtam az első sza-* vak után megmondani, mi követ­kezik ... Ha engem kitartóan ül­döz egy gondolat, gyötrelmesen keresem a hangzást, amelyben meg kell valósulnia. Aztán meg­hallom a dallamot, és csak ezu­tán jönnek a szavak ... Gondolat nélkül nincs alkotás. Számomra ez azonban valamilyen oknál fogva egy meghatározott hang­zás formájában jelentkezik ... De az én zeném nem elvont han­gokból áll, hanem az emberi be­széd taglejtéseiből”. Az 1917-es februári forradalom idején a cári hatalom bűneit ki­vizsgáló bizottság tagja. A bolse­vik forradalommal való azonosu­lásához mély belső vívódások árán, de legigazabb meggyőző­désével jut el. 1918-ban írja a „Tizenketten” című, máig is leg­közismertebb és közkedveltebb költeményét, a Szkíták című programversét és az Értelmiség és forradalom című cikkét, amelyben egyértelmű elkötele­zettséggel vállalja az októberi forradalmat, s az orosz értelmi­ség egészét erre a történelmi be­látásra, a néppel való azonosu­lásra ösztönzi. Visszamenőleg is érvényesek ra azok a sorok, amelyeket 1911-ben írt önmagá­ról Andrej Belijnek, barátjának, későbbi szerelmi vetélytársának és eszmei ellenfelének: „Az egyetlen dolog, amit feltétlenül meg kell mondanom Neked, mint írásaim legmélyebb kritikusának, ilyen az én utam, és most ami­dőn már bejártam, bizonyos va­gyok benne, hogy ilyennek kel­lett lennie, és hogy verseim ösz- szessége — az emberréválás tri­lógiája — (a túlságosan éles fény felvillanásától, a kikerülhetetlen mocsaras erdőn keresztül: az el­keseredéshez, az átkokhoz, a bosszúálláshoz. Ez az út azzal végződik, hogy megszületik a társadalmi ember, egy olyan mű­vész, aki bátran néz szembe a világgal...)” Biok, mint minden nagy költő, ta magateremtette világ, a maga törvényei szerint hatalmas. Nagy Lászlót szabadon idézve: a köl­tőről a legmaradandóbb és legil­letékesebb ítélet — maguk a ver­sei. Biok küldetéstudata és korá­nak lehetőségei közölt örök a harc. Micsoda ellentétek szabdal­ták életét! A véres vágásokból versenként bugyogott elő a mű. Európaiság vágya és ázsiai elma­radottság; egy nép többrehiva- tottságának tudata és valóságos történelmi elesettsége; Biok el­zárkózó, misztikus szépségkultu­sza és a népi forradalom megvál­tó viharának várása, sürgetése — íme, csak néhány antinómia meg­határozó élményei köréből. Élete végéig.megmaradt Olyannak,, ami­lyennek indult:, szélsőségek kö­zött vergődő, de e szélsőséget fel­ismerő és azon uralkodni képes embernek. Biok az élete vége felé alkotta legnagyobb műveit; örökös vára­kozását és önmagával szembeni elégedetlenségét egyetlen lelkes odaadással oldhatta fel a nagy történelmi átalakulás idején. Az Oroszországot számtalanszor meg­verselt költő a felgyorsult törté­nelem fősodrában már le merte írni)» „Szent Oroszhonba eressz golyót!” Biok együtt nőtt fel né­pével a feladatra, a tettre; s a katartikus korszakváltást hagyta ránk, önmagát is megújítva és kiteljesítve — ábrázolta örökizzá- sú soraiban. V" ényelmesen elhelyezkedtem a fotelben, amikor a felesé­gem a két kicsivel elviharzott a Parlament előtti „telkünkre”, hogy nyugodtan nézhessem a meccset. A csapatok felsorakoztak, felhangzott a Himnusz. Dúdoltam: Isten, áldd meg a ... Hosszú csengetés szakította fél­be dúdolásomat. Vulán, a ku­tyánk, ez a .vad, korcs terelőpuli, félelmetes vakkantással ugrott az előszabaajtónak. Biztosan vala­melyik gyerek szaladt vissza, gon­doltam mert állandóan itt felej­tettek valamit, ha kirándulni mentek’. — Vulán, leülni! — kiáltottam rá, de mindhiába. Nem mozdult az ajtó elől, sőt, íel-felugrott a kilincsig. A csengetés megismétlődött. Már tudtam, hogy nem a gyere­kek rohantak vissza itt felejtett játékukért. A konyha és a für­dőszoba közötti kis hallba terel­tem az acsarkodó Vulánt, és siet­tem ajtót nyitni. Bgy langaléta fiatalember állt előttem. Mosolygott. Fehér arcán két piros folt sugárzott. Kékes- szürke szeme csillogott. — Csókolom, Miska bácsi. Szóval nem ismeretlen. De ki lehet, töprengtem. — Szervusz, tessék — mondtam, de nem mozdultam az ajtóból. Azt hittem, a lányok udvartartá­sához tartozik. Nem volt kedvem most csevegni vele. amikor már megkezdődött a meccs is. — Nem tetszik megismerni? — kérdezte kissé furcsa, kétkedő hangon. Fürkészve néztem mosolygós arcét. Ismerős, persze, hogy is­merős. gondoltam, a szeme, a homloka, a gödrös áll. — De, de — bólintottam. — Tessék? — kérdeztem újra maka­csul, s vártam, majdcsak kiböki a nevét, meg azt, hogy kihez jött és mit akar. — Pityu vagyok, Terehegyről. Villám cikázott át rajtam. A bátyám legkisebb fia, ha jói em­lékszem. — Gyere! — sodortam be a szo­bába. Leültettem, elzártam a te­levíziót, és a kamrából előhalász­tam az eldugott sört. Töltöttem, ittunk. Közben szüntelenül arra gondoltam: hogyan is ismerhet­tem volna meg? öt éve nem lát­tam. Akkor tizenkét-tizenihárom éves lehetett, most meg felnőtt ember. Kosa László könyvét olvasva az a kellemes obthonmeleg vett kö­rül. mint közel két évtizede, ami­kor ritkán látott nagyapáin komó­tosan gördülő meséjét hallgattam az egész életét meghatározó nagy élményéről, az első háborúról. Pironkodva kell bevallanom, hogy történészhallgatóként, az első al­kalommal kissé fölényes mosoly- lyal figyeltem a Piavét és Galici- ■at is megjárt valamikori K. u K. baka sajátos történelmi szemléle­tét. Csak a következő estéken, — amikor a lánya születése miatti szökésről, a sajátos front-barátko- zásról és más élettani eseményről szólt az igaz mese —. akkor jöt­tem rá, hogy a tanultakat és ol­vasottakat nagyapám - szavai tet­ték teljessé. (A mai napig bánom, hogy nem jegyeztem le az akkor hallottakat). Most Kosa tudósi pontossága tette bizonysággá, hogy a nép történeti emlékezete és a tudósok munkája is kell ah­hoz, hogy a történeti szemlélet* megfelelően formálódjon. Lehet-e a történelem és a nép- költészeti műfajok között valami­féle kapcsolatot találni? A nép­dalok, balladák, mesék, közmon­dások, találós kérdések, hiedel­mek és szokások sok mindenről tudósítanak, de valljuk be: sokunk számár^ „legfeljebb” nyelvi szép­séget, dallamot, bölcsességet je­lentenek, s nem azt a teljességet, amely bennük rejtezik, vagy la­pul. Ezt kísérli meg — sikerrel — kibontani, a rejtvényt megfejte­ni ez a könyv. A hagyomány és a történeti tu­dat összefüggése a másik fontos kérdés, amelyre egész szellemé­vel válaszol ez a könyv. Hiszen a hagyomány nem más, mint az ed­digi fejlődésből leszűrődött ered­mények. Az az örökség, amelyet az ősök harcaik, küzdelmeik, mun­kájuk, tudásuk árán összegyűj­töttek és ránkhagytak. A ma em­berében felhalmozódtak mind­azok az elemek, amelyek a nem­zet történeti fejlődéséből lészű­rődtek, vagyis mindazok a konk­rét tények és összefüggések, a- melyet a történettudomány fel­tárt, amit az iskolában megtanult, de azok is, amelyet elődjeitől hal­lott, amit a népdalokban énekel, (ha énekel?!) a népballadákból is­mer, amit a mondák ás a mesék világából magáévá tesz.. A magyar történelem sajátos­ságai folytán — az évszázadokon ót tartó török és Habsburg-el- nyomás elleni harc miatt — a A kilenc fiútestvér közül öten élünk még ma is, szétszóródva az országban. Egy-egy nagyabb év­forduló sodor össze bennünket csak, amióta anyánkat, aztán 89 évesen apánkat kikísért tik szen- deregni a Kukuca temetőbe. A testvérek gyermekei is kirajzot­tak, ki erre, ki arra. Már eszten­dőkkel ezelőtt is, amikor az M. H. riportereként kószáltam az or­szágban, szüntelenül beléjük bot­lottam. — Na, mesélj, mi újság otthon? Hogy vannak az öregek? És az unokák? Az ikrekkel hét vagy nyolc unoka van? Na, és ti, kicsik? Ugye még négyen vagytok ott­hon gyerekek? BÁBA MIHÁLY: Minden A kérdészápor egy pillanatra zavarba hozta. Fölemelte poha­rát, ivott. — Miska bácsi — nyílt kerek­re a szeme —, nálunk minden a legnagyobb rendben van, minden­ki üdvözletét küldi az egész csa­ládnak. — Örülök — mondta őszintén —, nagyon örülök, hogy nálatok minden a legnagyobb rendben van. Szívből örülök — tettem hoz­zá és megveregettem a hátát. — Na, erre igyunk egy kortyot. Van még ott egy üveggel, ahol ez volt. rögtön kihozom azt is. Tudod, ke­vesen mondhatják el, hogy ná­lunk minden a legnagyobb rend­ben van. Pityu elgondolkozva nézett rám. Letette a poharat, és egyre gyorsabban forgatta az asztalla­pon. — Igaz, apu egy kicsit beteges­kedett ... — mondta olyan kö­zömbös hangon, mintha csak azt mondta volna: kicsit süt a nap. vagy esett az eső. Szóval, nem le­hetett nagy a baj, gondoltam, de azért megkérdeztem: — Na, mi baja volt? Pityu hátradőlt a fotelben, hosz- szú lábait átvetette egymáson, te­nyerét térdére tette. nemzeti hagyományok főként a függetlenségi küzdelmekre össz­pontosultak, illetve korlátozód­tak. A nemzeti függetlenségi harc egyrészt szükségszerűen irányí­totta a figyelmet az idegen elnyo­mó hatalmakra, másrészt az ural­kodó osztályok mindent elkövet­tek annak érdekében, hogy a füg­getlenségi törekvések „osztály fe­letti” értelmet kapjanak. A polgá­ri gondolkodásban a nemzeti tör­ténelem az osztályszempontokat, az osztályharcot nélkülöző folya­matként jelentkezett, ami termé­szetesen nem hagyta érintetlenül a közgondolkodást sem. Nem hagyta érintetlenül, de döntően nem befolyásolta! Kosa számtalan példával — balladával és szólás­sal bizonyítja, hogy a jobbágyság tudta, pontosabban érezte, hogy vele szemben áll elnyomója és kizsákmányolója. a nemesség. ..A szegény fog madarat, de a gazda eszi meg”, a „Nem azé a nyúl, aki felugrasztja a bokorból" és más közmondás, szólás pontos jelzője a feudalisztikus állapotoknak. A megalázó deres emlékét őrző nép­dalok, a Kádár Kata és Gyula Márton tragédiájáról szóló balla­dák bizonyítékai a kiáltó ellent, mondásoknak, amelyekért a Lu­das Matyi-típusú furfangos láza­dók állnak bosszút. A betyárok tetteit megszépítő történetek. Má­tyás király, Rákóczi és Kossuth máig is eleven élő alakja egy nép történetét, örömét, és bánatát bi­zonyítják. A szerző ebben a könyvében — amelynek döntő részét a Forrás két éve közölte — a kronológiai sorrendet tiszteletben tartva sok. rétűen tárja fel a magyar nép tör. téneti emlékezetét. Ez az emlé­kezet olykor hiányos, sok voná­sának hasonlósága mellett eltér a valóságtól, de a néphagyományt feldolgozó irodalmi alkotásoktól is. A szerző több ponton magya­rázza a néphagyomány kialakulá. sának gyökereit, szembeállítja a történelmi tényekkel. Feltár és egyúttal hiányt is:jelez. hiszen mint írja, „a néprajztudomány adós a történeti mondák teljesebb gyűjteményének összeállításával és rendszerezésével, nemzetközi kapcsolatok kutatásával." Kosa László — a Móra Kiadó segítségével — olyan könyvet ad közre, amely értékei, tisztessége és szakszerűsége miatt az évi könyv­kiadás jeles darabja. Komáromi Attila — Nem tudjuk, nem mondták meg. A gyomrával, talán. Egy évig volt kórházban, leszázalékolták. Fél évvel ezelőtt hazaengedték. Kicsit lefogyott, ötven kiló sincs. — Kicsit? — döbbentem meg, hiszen, amikor legutoljára láttam a bátyust, kilenevennél is itöbb volt. Mi történhetett, és mért hallgattak betegségéről? — De most már jól van? — Igen. Most már jól van — bólogatott. Gyanút fogtam. — Hogyhogy! Mi baja volt? — Négy hónapig bottal járt, mert a lábán az erek begyullad­tak, a mély vénák ..., ahogy az orvosok mondták. Most nem sza­rendben bad neki még egy széket sem ar­rébb tenni. Felugrottam. — Semmit se tudok... — ki­áltottam. — Egy sort se írtatok ezekről a szorongató bajokról. ' Pityu lehajtotta a fejét. Meg­forgatta maga előtt az üres po­harat. Kipientem a kamrába, be­hoztam a sört. Szó nélkül öntöt­tem tele a poharakat. És vártam. Vártam valami magyarázatot, hogy sok volt a gondunk, bajunk, és meg is feledkeztünk a levél­írásról. De Pityu hallgatott. Fel­emelte a poharat, kissé felém nyújtotta, aztán szinte egyhajtás- ra megitta a sört. — Nem akartunk -panaszos leve­let írni a Miska bácsi szíve miatt. Megint felpattantam. — A szívem miatt? Idegesen kaptam a cigaretta után. Kihámoztam egyet a doboz­ból és rágyújtottam. Hirtelen éreztem, hogy lángba borult az arcom a félelmetes, gyötrő szégyentől. A szívem ra­koncátlankodása miatt minden gondjukat, bajukat, bánatukat el­rejtették előlem. A testvér súlyos baját még akkor is, amikor a jó­zan ész megszámlálta napjait, a sógornő trombophlebitiszét. amit én — amikor nekem volt — vi­lággá kürtöltem írásaimban. Nálunk minden a legnagyobb rendben, minden nagyon szép. minden nagyon jó — zúgtak a fü­lembe Pityu korábban elhangzott szavai. Elnyomtam a csikket, s rögtön másik cigarettára gyújtottam. Mintha a füstbe akartam volna elrejteni a méregtől vörös arco­mat. Valamit már tudtam, de igazán csak most értettem meg: Nem, ők -panaszkodni sohasem fognak. Soha, még akkor sem. amikor a koporsót már a ház fa­lához dönti a temetési ceremónia mestere, ha a mankót a hónuk alá szorítják, hogy járni tudjanak! Azt a nyers, -hajdúsági, pusztai ridegséget magukkal vitték a sik­lósi várat körülölelő szelíd dom­bok közé is, és megdöbbentik ve­le az embereket. Szinte érzem: nyársra húzva forgatják őket a pokol lángja fölött, amit a szen­vedés szít szüntelenül, s akkor is azt rebbenti el sóhajnyi nyögésük: nálunk minden a legnagyobb rendben van. Minden rendben van. Minden rendben! Leültem, hogy megnyugodjak egy kicsit. Megittam a maradék sörömet. Cigarettával kínáltam Pityut. — Köszönöm, nem dohányzom — mondta halkan. — Szóval, a szivem miatt? — kérdeztem még egyszer, mert még mindig nehezen hittem el. hogy elhangzott. ez a mondat. — Igen — mondta Pityu meg­értést kérőén, mosolyogva, mint aki rádöbben, hogy illetlenül töb­bet beszélt a kelleténél. Egy másodperc töredékéig rá­meresztettem tekintetemet. — De hisz ez irtózatos — üvöl­töttem fel. Pityu megdöbbent. Ujjai le­csúsztak a pohárról, combjába kapaszkodtak. Tekintetével kí­sérte sebes lépteimet fel s alá a szobában. Várt. Várta, amíg las­sítok, meg-megállok. államat szo­rongatom. Aztán végigcsurgott arcán a mindenkit foglyul ejtő. kedves, tá­maszt ígérő, erőt adó mosoly: — De Miska bácsi, miért? — kezdte halkan, de nagyon határo­zott hangon. — Hiszen nálunk minden a legnagyobb rendben Komolyan: minden rendben! Ez megérthetetlen! ALEKSZANDER BLOK: A vasútnál Töltés árkán, kasza-nem-járt sűrű gazban hever, s néz, mintha élne. Hímzett kendő vetve rá. — Gyönyörű s fiatal; haja fölkap a szélbe. Volt, hogy az erdőn járt ide be; nem zavarta a füst meg a lárma. Jött-ment a peronon idegesen, . nem mondta sosem, kire várva. Három rohanó tűz-szem — hová hi? Ha huzat csap az arcra: pofon... Felüti fejét talán valaki, Kihajolnak az ablakokon? S futván a szokott úton, vagonok csikorogtak, bongtak ütődve; minden zöld kocsi dalolt s zokogott, s zökkent a kékek, sárgák csöndje. Almos szemék nyíltak föl az üveg mögött, eleresztve azonnal a cseridőrt és a fakószínű kert sövényét, őt is, a peronnal. Egyszer, hanyagul könyökölve rőt bársonypárkányra, egy huszártiszt kedves mosollyal köszöntötte őt. S rándult a vonat tova máris... így száguldott, el legszebbik kora: ábrándokat űzve, hiába. Üti, vasúti bú, fütty sikolya — szétrobban a szív is a gyászba! De mit... Hisz szive űrrel rég betelt! Taszították térdre, a mélybe! S hány telhetetlen pillantást vetett a vagonok üres szemébe! Faggatni őt, ne közelítsetek! Nektek — mindegy; elege volt már; szerelem, ábránd, vagy a kerekek gázolták el — egyként nagyon fáj! (Rózsa Endre fordítása) ANTALFY ISTVÁN VERSEI: Kinek a sorsa...? Pedig készültem. Soha nem volt egyetlen mozdulatlan óra. Szétszaladtak mar paripáim. Mégis. Kínlódva. Megbotozva. A romok között keresgélni kinek a sorsa? Rablóit kincstár. Árnyéka fának, fakeresztnek. Ki- és bejárni kapu sincs már. Léptem volna... Az út leién megtántorodtam. Nevemen szólított a Nyár. Elfáradtan és megkopotton álltam a Gyémánt-kapunál. Léptem volna: botlott a lábam Fák harangoztak. Lomb hajolt az ég fölé. Szoborrá válton önmagam árnyéka volt. • Rékass.v Csaba: Három grácia. KÖNYVESPOLC Kosa László: Megjártam a hadak útját

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom