Petőfi Népe, 1980. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-25 / 276. szám

„KÁPRÁZAT”? „CSODA”? „VARÁZSLAT”? Képzőművészeti propagandánk egyik árnyoldaláról Kulturális forradalmunk egyik örvendetes jelensége, hogy országszerte megnőtt az érdeklődés a képzőművészeti kiállítá­sok iránt. Beszédesen mutatja ezt az a tény, hogy évente mint­egy három-négyezer tárlatot rendeznek Magyarországon, nem számítva a belső— iskolai, üzemi stb. — kiállításokat. Ezer és ezer alkotó tevékenykedik manapság szerte mindenfelé. Ez a tény egyértelműen megköveteli, hogy nagyobb súlyt helyez­zünk az igényességre, a tárgyilagosabb s elfogulatlanabb kö­zelítésre, ami a képzőművészeti propagandát illeti. De így van ez? Sajnos, sietve lehet válaszolni, hogy egyáltalán nem így van. A Képcsarnok által megszerkesztett és kiadott meghívók, katalógusok közül mintegy kétszázat néztünk át a legutóbbi öt esztendő terméséből. Nyilvánvaló, hogy az ilyen alkalmi kiad­ványoktól nem várhatunk sokat, mégis: olykor valósággal fel­háborodunk az ócska reklámszövegek láttán. Es mindez a mű­vészet, az esztétika cégére alatt. Semmitmondó^cözhelyek Sajnos, hemzsegnek a meghivók, csalogató, ismertető, figyelmet' fel. keltő szövegekben a közhelyek, az elcsépelt formulák. Az ilyenek: „Pályája szépen ível felfelé"; „kö­vetkezetesen halad a maga útján”; ’„színvilága sajátosan egyéni”; „hivalkodástól mentes”; „modo­rosságtól mentes”; „mindig az emberhez szól” stb. Gyakori, hogy az esztétikai ka. tegóriákon kívüli, nem odaillő szempontokat hangsúlyoznak a szerzők. Erre is álljon itt néhány példa: „kiállításai sűrűn követik egymást”; „hat év óta a festés­ből és a festésnek él”; „áhítja a nyugalmat”. Vagy mit gondoljunk olyankor, ha egy-egy bemutatott alkotóról megtudjuk például, hogy lélekben tiszta, hogy sohasem tolja magát előtérbe, vagy hogy igaz ember, és pláne, hogy az il­lető járja a múzeumokat és tanul. Az ilyen és ehhez hasonló naiv, sqt. gyermekded szempontok elő. térbe helyezése, enyhén szólva mosolygásra késztetik az olvasót. Szirup és bombasztika Ha az ember ezeket a szinte na­ponta érkező kiállítási propagan. daanyagokat olvassa, hol hosszan-” kodik, hol pedig felkacag a nem éppen igényes szövegek láttán. Különösen az készteti nevetésre az embert, amikor a szirupos-giccses mondatokkal szembetalálja ma­gát. Amikor megtudja az olvasó, hogy a festő képei „a táj csodálatos üzenetei”, vagy pedig azt, hogy az ismertetett alkotó „mindenben a szépet találja meg, ez' ' vonja be mintegy sugárzó aranyfátyollal a képeit”. És nem vagyunk meghatódva, ha azt tud­juk meg, az egyik festőről, hogy ő úgymond „a festészet fő utcájához közeledik, erős szívvel és akarat­tal”. Némelyik szerző igazán nem fu. kar kodik az általa bemutatott mű­vész dicséretével. A festmények olykor „káprázatosak” „tündöklő. ek”J „csodálatosak”. Am néz­I zünk néhány példát arra, mi­ként lehet ,a bombasztikus, túlzó fogalmazással éppen az el­lenkező hatást elérni. Az egyik festőnek a művészete „az örökös ünnep művészete”, a másik „nagy adományok birtokosa”, a harma­dik „a megjelenítés csodája”. Néz. zük tovább: „Művészete átkarolja a tájat, a várost és azzal az embe. riséget is”. És egy másik: „Kifeje­zi szinte az egész hazát. És még azon túl is Európából és az embe­riségből”. És a legvégén e fejezet, nek álljon itt elrettentő példának az az idézet, amelyben a szerző ugyancsak elvetette a súly kot: „Művészete sziget, melynek part. jai visszaverik az élet szennyes hullámait”. Nézzük konkrétabban Amit fentebb leírtunk, mindaz csupán hangulatteremtő, előrejel­ző szereppel bír. A sajnos, nagyon elburjánzott felületesség és pon­gyolaság szerintünk megköveteli, hogy e fontos témával az eddigi, nél nyíltabban és személyekre vo. natkoztatva foglalkozzunk. A Képcsarnok kiállításaira csa­logató szöveges és képes meghívók bevezetőiben hivatásos művészet- történészek, pályatársak, valamint közművelődési, közéleti személyek "igyekeznek felkelteni az érdeklő, dést az általuk becsült alkotó iránt. Ezekben a bevezetőkben túlontúl sok a tudálékos, áltudo. mányos megfogalmazás. Az egyik festőművészről például ezt írják: „Képei többségében a rusztikus formaképzés érzékeny, zamatos részletekkel társul, s árnyalt, sok­szólamú, személyes indíttatású színharmóniákra apellál”. így mél­tatják egy másik festészetét: „A zöldek dominanciája mindeneset, re a természeti vegetáció képzetét erősíti, ám egy-egy közbeszólással fanyar disszonanciák keletkeznek." A tudományoskodó megközelítés­re jellemző ez is: „Valójában fes­tői szemlélete eredendő naivitásá­val és egyszerűségével környékezi meg a szemlélőt, a motívumreduk. cióját alig néhány szín lazúros ke­zelésével párosítja.” Túlbonyolított, sőt meglehetősen zagyva szöveg, a bombasztikus elemek elrettentő példája ez is: „V. O. nem mitologizáló alkatú művész. Képeit elsősorban a ter­mészet ' állapotai minél többféle variációjú rögzítésének szenteli, ám mindig odalopja saját léthely. zeteit, pillanatnyi hangulatát, tű. nékenynek vehető, de az emberi történés szerint öröknek tekint­hető érzéseit, saját, alaphangon kimondott mindennapi, mégsem, egy pillanatra sem világazonos vé­leményét mindenről: ami éppen ettől válik a befogadót szintén szerencsésnek nevezhető állapotai­ban világazonossággá: kinek, ki­nek a saját szubjektuma, feldol­gozásmódja szerint.” Ugyancsak példája a felsőfokú jelzőkkel dí­szített, egyoldalú túlértékelésnek ez a szöveg: ... a képzelet min. den hajtása hiánytalan festői tu. dáson alapul. .. minden alko­tását tehetségének és képességei­nek felsőfokán valósítja meg." És végül: „Művészete a világ ökono. mikus áttöltése, minden tája em­beriség-zászló, a színek pompája révén.” Végül, gyors felsorolásban még néhány példa; „F. L. minden órá­jában, a tér minden szögletében festő.” Nahát! — mondja erre az olvasó, és önkéntelenül azt kérde. zi: tényleg, a tér minden szögleté, ben? „A szerelem mély húrjait megpendítő kardvirágos csend­életei úgy idézik a múlt szépségeit, mint a lemenő nap vörös korong­jának felhőkön átszüremlő suga. rai a múlt sápasztó emlékeit.” (Vajon mit gondolhatott M. J. festőművész, amikor e sorokat ol. vasta önmagáról?) Végül még egyetlen mondat: „érzelemgaz. dagsága az intellektus izmait is tartalmazza, behatol minden rej­tett üregbe, hogy megtalálja a rajzi zsákmányt.” — írja K. A. festőművészről. (Ehhez aztán végképp nincs mit hozzátennünk.) Szerény javaslat Mindaz, amit fentebb leírtunk, .csupán töredéke annak, a sok. sok elnagyolt, pongyolán fogalma, zott nyelvi-stiláris hibákkal terhes szövegeknek, amelyekbe az olva­só óhatatlanul is bele-belebotlik. Az ilyenek láttán az emberben felmerül a kérdés: nem lehetett volna nagyobb körültekintéssel, alaposabban, megfontoltabban megírni az ajánló szövegeket? Továbbá: nem lehetett volna megfelelő lektori-szerkesztői tu­datossággal és következetességgel kigyomlálni, kiirtani az elbur­jánzott, nevetésre és bosszúságra ingerlő mondatokat? A kérdés felvetése után önként adódik a válasz és feladat. A jövőben mindenképpen nagyobb gondot kellene fordítani az ilyesfajta népszerűsítői nagy tömegeknek szánt kiadványokra. Egyrészt a művészet és művészek megbecsü­lése, másrészt a magyar nyelv védelme, ápolása érdekében. Varga Mihály Medgyessy-kiállítás Debrecenben Debrecenben a Déry Múzeumban emlékki- áÚítás megnyitásával megkezdődött a Med- gyessy-centenárium rendezvénysorozata. A vá­ros szülöttének Medgyessy Ferenc kétszeres I^ossuth-díjas szobrászművész 100. születés­napja alkalmából emlékkiállításon mutatják be szobrait, grafikáit. Ebből az alkalomból két szobrot is avattak Debrecenben a Táncosnőt és a Debreceni Vénusz című Medgvessy-alko- tásokat. • A kiállítás részlete. • Jobbra a Múzeum téren felavatott Táncosnő. (MTI-fotó: Oláh Tibor felvételei — KS) 1980. november 85. • PETŐFI NÉPE^jJ^5 Csak a zeneszerzésnek élek Beszélgetés Durkó Zsolttal A dolgok mindig összefüggnek, a kezdet, a továbblépés, a folytatás, s ami a legfon­tosabb, a végcél. Hogyan indul el az ember? — ebben mindig a véletlenek dominálnak. Durkó Zsolt zeneszerzőnek legelőször azt a kérdést tettem fej, hogyan emlékszik vissza a kezdetre? — Egész kiskölyök korom óta bennem motoszkált a muzsika. Apró gyermekként már tudtam: zeneszerző leszek. Komoly for­mában csak 13 éves koromban kezdtem el zenét tanulni Szege­den, szülővárosomban. Szatmári Géza összhangzattan-tanárom „szabadította fel belőlem a zenei erőket”. Budapestre, a Bartók Béla Szakközépiskolába egy országos válogató után kerültem. 1950-ben Sopronban meghirdették az or­szágos improvizációs versenyt, amelynek harmadik legjobbja lettem. Ez a helyezés már belé­pést jelentett a szakiskolába, ahol Sugár Rezsőnél zeneszer­zést, Vásárhelyi Magdánál zon­gorát tanultam. Innen egyenes út vezetett a Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskolára. Farkas Fe­renc tanítványaként végeztem a zeneszerzés szakot. — Ezután mi következett? — A római Santa Cecilia Aka­démia ösztöndíjasaként 1960-tól két esztendőt tölthettem Petrassi neves olasz zeneszerzőnél. Ezek az évek alapvetően meghatároz­ták további zenei világomat. — Az olasz időszak mit ered­ményezett életében? — A fanatikus munkát. Teljes erőmmel dolgoztam. Műveimet a Boosey and Hawkes Kiadó jó­voltából Európa, Amerika és Ausztrália közönsége is ismeri már. Durkó Zsolt művészete egy­aránt nevezhető analitikus és szintetizáló művészetnek. A zene időtlen ősi elemeit kutatja a tu­dós rendszerető logikájával, hogy ezekből az elemekből építse fel a maga sajátos hangzású, öntör­vényű muzsikáját. Ilyen jellegű kompozíciója például az Altami­ra című zenekari műve, egy a sok közül, amely az emberi kul­túra legidősebb dokumentumai és a mai művészet közötti ösz- szefüggést' boncolgatja. A törté­nelem előtti korból az altamirai barlang falán reánk maradt fest­ményre utal művének címe, tar­talma pedig a szépségigény egye­temességét, időtlenségét fejezi ki. A történelmi magyar múltba nyúlt vissza témáért a Magyar Rapszódia, a Magyar díszítőele­mek (Fioriture) s a Halotti be­széd — az első vokális darabja is. Ez az alkotása 1967-ből való, s 1972-ben kiegészült egy bari­ton áriával. A Halotti beszédet Durkó Pest-Buda egyesítésének 100. évfordulójára komponálta. A nagy nemzetközi sikert ara­tott I. vonósnégyes, az 1971-es II vonósnégyes, a Concerto,' a Colloides. a Turner-illusztrációk. valamint film és színpadi kísérő­zenék egész sora vezetett el a csúcsig, a zenedrámáig. — Müvei sorában majdnem minden megtalálható. Van-e munkásságában. valamely zenei formának Mtüntetett szerepe? — Van. Számomra a legizgal­masabb feladat, a legtöbb lehe­tőséget rejtő kifejezési forma, pontosabban műfaj: az opera. Olyan sokrétű, annyiféle eszközt kínál, hogy a legbonyolultabb történést, érzelmi közlést képes hordozni a színpadi látvány se­gítségével. — Operáját, a Mózest, 1977- ben mutatta be a Magyar Álla­mi Operaház Mikó András ren­dezésében. Mi volt az első im­pulzus a téma Mválasztásában? — Michelangelo Mózese. No meg a bibliai téma: vezető — vezetettek problematikája. Hosz- szú. izgalmas és sokrétű munka után sikeres bemutatónak örül­Fotó: Szalay Zoltán. hettünk mindannyian. Most, há­rom évvel a premier után való­színűleg Brémában mutatják majd be operámat. — Ha jól tudom, hét év után a főiskolai tanítást abbahagyta, miért? — Csak a zeneszerzésnek élek. Jelenleg egy zongoraversenyt írok Ránki Dezső számára. Szep­tember utolsó napján volt önálló szerzői estem a Zeneakadémián. Tele vagyok témákkal, ötletekkel és munkával. — Ilyen feszített tempó mellett mi jelenti önnek a pihenést? — Szeretem a természetet. Feleségemmel — aki zenetörté­nész — s- fiaimmal járjuk az or­szágot. Kedvelem a virágokat Rózsákat nemesítek, a rózsatö­veket gondos szeretettel nyesege­tem. B. É. KONCZEK JÓZSEF: Mi ez a vacogás? (6.) Anna' lefekszik ebéd után. Nekilássak elmosogatni? Az ujjam, amire ráütöttem, akadá­lyoz. Piroska, ahelyett, hogy le­feküdne, segíteni akar. Finoman fogja a tányérokat, amint adoga­tom neki őket sorban, eltörli, le­teszi. Közben szokás szerint nyag- gat, hogy meséljek neki. Arról kezdek beszélni, hogyan szedtünk gyöngyvirágot, amikor még én voltam gyerek. Az erdei tisztásokon, ahová az ősszel le­hullott száraz gallyakat össze- hordták, azt benőtte a hirtelen megiramodott erdei fű, elő-elő- bukkan a gyöngyös kis virág. Harmatos sűrűben, két zöld le­vél között virít, az ember meg­pillantja, csokrot szed belőle. Hej, de szerettem az erdőn járni. Kü­lönösen tavasszal, amikor még nyirkos a föld. Érdekes, a sűrű­ben még május körül is lehet az avar alatt eljegesedett hókupacot találni. Ez táplálja aztán lassan- lassan a vizével a virágokat. Ősszel szederinda tüskés szárai közt csetlettünk-botlottuhk, ma­gunkba gyűjtöttük és egyszerre dobtuk a szánkba a gyümölcsöt. Micsoda fanyar, finom íze volt. Bemegyünk a szobába, ollót, ragasztót fogunk, és elkezdjük kinyirkálni a színes lapokból a madarakat. Már egész hatalmas gyűjteményünk van citromsár­mánytól a szirtisasig, ökörszem­től a struccig. Fehér lapokra ra­gasztjuk és betű szerinti sorrend­be rakjuk őket. Később Piroskám is elszendere- dik, én pedig le-föl járkálok a szobában. Könyvekbe kapok. Félreteszem. Plédet veszek elő. betakarom a kislányt. . Al kell dolgoznom az elképze­lésemet. Zászlóvivőből kevesebb lesz, helyettük majd lányok jön­nek léggömbökkel, ám a közpon­ti kép lassú mozgása ellenére is több időre van szükség, amíg az előkép a tribünökig ér. Csak így jut ideje mindenkinek, hogy vé­gignézhesse az egész jelenetet. Nézzük csak. A zászlóvivők a saroktól a lápaoszlopig két perc. kél és fél... igen, itt kell még vagy két perc a léggömbös lá­nyokkal, a mozgó gúlát oldalról nem fogjuk takarni semmivel, így, ha kétszer megcsinálják a gyakorlatot, mindenki láthatja majd. Az kétszer két perc, köz­ben a fél perc elég kell, hogy legyen a tornásznak, amíg kiáll a kör alakú deszkalapra, és ma­gasba emeli a nagyobb zászlót. Csak ne legyen erős. szél. mert nehéz lesz megtartania. Már egé­szen jól sikerült a múltkor, igaz, akkor meg az volt a baj, hogy a zászló nem lobogott eléggé, nem volt szél. Emiatt gyorsabban ha­ladnának... hadd lobogjon... kimerevitetF zászlólapot nem fo­gok alkalmazni. A zászlónak lo­bognia kell. , Itt lenn az udvaron, az ablak alatt egy terebélyes orgonabokor viaskodik a szélben. Esősre for­dult az idő, korongos levelei el­áztak, hamvaslila virágfürtjei torkig laktak nedvességgel, négy szál virág az egész, s amint az erkélyről lenézek .rá, tarkómra meg koponyámra csurog a víz. Borongok, dörmögök. dünnyögök magamban, kezdenék valamibe, de nem tudom mibe. A munkám is áll a sarokban. Egy hét múlva teljesen késznek kell lennie az egész felvonulási tervnek, be­gyakorolva, főpróba előtt. Nézegetem ezt az utcát. Volna itt elég hely a zöld felületeknek, ha nem foglalnák el az autók. Amit én képzelek, csupa vízszin­tes felület az első, a második, a harmadik emelet magasságában, de úgy, hogy ne sablonosán, ha­nem egymás közt is jó érzést adóan váltakozva, mozogva tele­pítsék be az utcán járó ember látásmagasságát. A lakások nem úgy tekintenek le, mint valami nagy füzet rubrikái, hanem mind­egyik ajtónak, lépcsőnek egyénisé­ge lenne, nem hasonlítanának egy­másra a szobabelsők, a lépcsőhá­zak. a folyosók sem. A betonele­mekből igazán lehetne változato­sabban is kombinálni Piroska já­téka néha elképeszt, milyen ér­dekes házákat rak össze ebből a négy-ötféle kockagyűjteményből, amit karácsonyra, születésnapokra kapott. Egybeöntöttük mindet, és egy nagy zsákban tároljuk. így lehet játszani. Én kis viráglige­teket, zöldbe átmenő kényelmes folyosókat, takart falhomlokza­tokat, kiugró, külön életű széles erkélyeket, meg nagy felületen virító sok füvet képzelek, de nem­csak a földön, hanem az emelt szinteken is. Az utca hazai köz­refognák az egész közösség által használt nagy méretű helyisége­ket, a mozikat, a zenetermeket és a többit. Minden családnak megvolna persze a saját lakása akkor is. Az egész ötlet újdonsága abban van, hogy a közös tetővel össze­kötött lakás inkább «összetartja a családokat. Mintha az egész város­rész egy lakáson belül volna. Meg kellene szabadulni a külön sor­baállások. az időt rabló és az egymástól elszakító tennivalók tömegétől. Egymás számára kel­lene a szabad idő, nem a kis családok problémáinak külön-kü- Lcn való megoldására. Benézek a nőimre. Szuszognak kipirultan. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom