Petőfi Népe, 1980. október (35. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-24 / 250. szám

1980. október 24. • PETŐFI NEPE • 2 Csak állunk és várunk... Dajba került a hírlapíró. Augusztus közepén u ugyanis arról tudósította az olvasókat, hogy jó közepes termés mellett nem lesz gond a szőlő átvételével a pincegazdaságnál, mert üres tárolók* kai várják a szüretet... Szóbeszéd járja a megyében, meg telelőn is J érkezik a ' szerkesztőségbe, hogy gond van, mégpedig nem is kicsi a szőlő átvételével a Kö­zépmagyarországi Pincegazdaság kecskeméti tele­pén. Már á TÜZÉP-nél sorjáznak a kocsik, teher­autók, zetorok, bebocsátásra várva, de hiába... A hír nem pontos. Bizton állíthatom, mert kedd délután, úgy negyednégy körül nem a TÜZÉP- nél, hanem annál sokkal távolabb, messze a ka­nyaron túl, m$r az AGROKER-nél volt a kocsisor vége. Türelmetlenül topogó gépkocsivezetők és kí­sérők, csendben pipázó parasztember, félrecsapott fejfedővel kiskatona várt arra, hogy lassan meg­induljon a sor... Az SF-09-51-es forgalmi rendszámú teherautó . pilótája reggel 3 órakor már Ballószögben rakodott, üt órakor ott várakozott kocsival a te­lephelyen. Jóllehet, nem sokan álltak előtte, mé­giscsak alig tíz ófa előtt tudta átadni a szőlőt. A második fuvarral Helvéciáról 12 órakor ér­kezett. Szerencsés embernek tartja magát, ha öt óra előtt szabadul. Nem tudja még lesz-e ereje újra megpakolni, mert munkaideje bizony túlcsú­szik" a 16 órán. Az volna <a kisebbik baj, panaszkodik tovább —, de nem keresünk hideg vízre valót sem, ha ez így megy tovább... A VN-86-23 forgalmi rendszámú Zetor veze- ■ tője 7 tonna szőlőt hozott a kecskeméti Magyar—Szovjet Barátság Termelőszövetkezet kert­jéből. Menne ő is nagyon, mert 400 diák szedi a mustnakvalót és jóllehet tárolóedény híján ma már nem szaporodnak a tőkéről levett fürtök. Dohog ő is. Nemcsak a pénz miatt, hanem hogy haladnának a szürettel, de nagyon, addig amíg jó idő van. Dent, a telephelyen főnököt keresünk. Kicsit ** vagy nagyot, mindegy, csak főnök legyen. — Az nincs, de ha én, mint üzemmérnök-gya­kornok megfelelek, akkor állok rendelkezésükre — mondja egy fiatal, csinos leányzó. Hogy miért nem halad az átvétel? Száz oka le­het annak. Kapom az információt innen is, on­nan is. — Egy főnökfélét, mégis ha lehetne — erőskö­döm. — Annyit tehetek, hogy elviszem magát a gön­gyölegraktár irodájába, ott gyűléseznek — mondja a fiatal üzemmérnökjelölt. — Ilyenkor? _ j Eb ben maradtunk. * T J gy négy körül az értekezletnek vége lett. Si- került „tökéletes” információhoz jutnom. Három szovjet és egy olasz gépsor dolgozik a te­lepen, napi kapacitása 900 tonna. Ügy mondja a körzeti üzemvezető, hogy hat órakor kezelték az átvételt. Aztán az egyik munkatársa igazít, hogy valójában csak úgy fél kilenc körül, mert a ko­rábban már beállt kocsik és néhányan „indiánös­vényen” elébe óvakodtak a sorban állóknak... — Lehet-e három műszakot szervezni? — Végső soron lehetne — érkezik a válasz. — Akkor miért nem teszik? — Megoldjuk. Lelkemre, engem nem nyugtatott meg... A kipréselt törkölyhegy tetején az elevátor által szállított segédanyagot egy ember vil­lával utánigazítja. Dolgozik becsülettel, mert tem­pósan érkezik a pálinkánakvaló. Ha lenne mar­koló, s vinné az anyagot, ő is hasznosabban tölt­hetné az idejét. — Merre van a „harapós traktor”? — Telefonáltunk, azt ígérték, hogy majd jön..'. Kommentár: üzemszervezésből jeles. A11 a sor. Újabb és újabb kocsik érkeznek. Az emberek türelmetlenek a szőlőskertek­ben levő diákok úgy érzik, munkájukra nincs szükség, pedig az idő szép. Még most szép. Jó lenne minél előbb, ha kell, három műszakos át­vétel mellett is biztosítani, hogy lehető leggyor­sabban elhagyhassák a szőlővel telt kocsik a pin­cegazdaság telephelyét... Szerda délelőtt, úgy kilenc óra körül. Tele- fon. A Középmagyarcrszági Pincegazdaság igazgatója arról tájékoztat, ismeri, jól ismeri a kecskeméti helyzetet. Az elmúlt éjjel már egy órakor fejezték be az átvételt, az utolsó kocsi is üresen távozott. Reggel hét órakor három, fél ki­lenc körül öt kocsi várt sorára. Különben tegnap az elméleti kapacitáshoz közel álló mennyiséget, 800 tonnát vettek át. Ügy mondta, érzik, tudják ők is mennyire szükség van most a fürtöket szál­lító tartályokra, elsősorban kint a kertekben. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy ha felesleges vá­rakozással a lehető legrövidebb időt töltik az át­vevőgaratok előtt... Szabó Pál Miklós • Kedd délutáni pillanatkép. Ott, messze a távolban, a kanyaron túl még több tucat átvételre váró kocsi 'sorjázott. Ne legyünk nyulak a hálóban HOGY VALAMIT rendeznek a kecskemétii vasútállomás előtti térségen, az csak jó. Bizonyára annak >á terepátalakításnak a munkálatai kezdődtek el, amiről a mögöttünk levő szép számú évek során épp elégszer „álmodoztunk” Lőrincz Antal állomásfőnökkel, valahányszor valamilyen „újítás” történt az öreg pályaudvaron. Új­ságcikkbe „képzeltük”, milyen is lesz ez a tájék, ha majd egyszer eltűnnek a kifáradt, hepehupák­ba kopott macskakövek, és „ki­egyenesedik" itt minden ... Mon­dom — és gondolom, ennek az ideje jött el. DE AZÉRT őszintén szólva ki­csit másképpen is kezdődhetett volna. Hogy úgy mondjam, — előzékenyebben, udvariasabban, az utazóközönség iránti barátsá­gosabb figyelemmel. Mert elein­te bizony úgy éreztük magunkat állomásra menet és onnét jövet, mi, naponta utazók is, mintha az ismert labirintus fejtörő szerep­lőivé avattak volna bennünket. A drótkerítéssövények szövevényé­re gondolunk. Folyosó itt, rekesz ott, zsákutca emide, kalicka amott. Hopp, most egy résen lehe­tett megrövidíteni az utat! Ej­nye, de csak vissza kellett for­dulnunk, mert az istennek se taj láltunk kijáratot. SZÓVAL ILYENFORMÁN kó­vályogtunk, mi\nap mint nap in­gázók. Aztán csak kényszerültünk begyakorolni az eligazodást. De akinek erre nincs módja, mivel azért az átlagállampolgár nem vonatozik ilyen sűrűn — az úgy kapkodja a fejét, mint mi, míg bele nem törődtünk a cikcakk­viszonyokba. Az átlagutas — az állomáshoz közelítve szorongva szaporázza lépteit, hogy le ne sza­kadjon a már „bejáródott” em­berektől. Halad arra, amerre a többiek, hogy megússza ütközés nélkül. Mármint a drótkerítéssel való közelebbi találkozás nélkül. Mert olyan i^ előfordult — saját szememmel láttam —, s nem' kel­lett hozzá „részegnek” lenni, csu­pán idősecskének. Ment, ment gyanútlanul az öreg cseléd a Nagykőrösi utcából a vasútkerten át vezető sétányon. Ahogy az­előtt szokta, célba vette az állo­másépületet. Közeledvén — bizo­nyára észlelte, hogy elég- nagy­szabású munkálatok folynak az épületen, s előtte, de a drótkerí­tést észre se vette. Lépett volna le a járdáról a Sétány végén, ehe­lyett a drótnak ütközött neki. Mint az őz vagy nyúl, amikor há­lóval fogják nagy hajtáskor. No persze, legközelebb már ő is jobban körülnézne, de ha csak egyszer-kétszer utazik éven­ként ... így aztán dohogott egy sort, és némi téblábolás után -kö­vette a folyosóútvonalat már is­merő közönséget. Ezúttal jobb­kézre irányban: S itt ki, ott be, megint ki — csak beérkezik az állomásba. NO DE BALFELE, arra a tá­volsági autóbuszállomás irányá­ba furfangos módon jut el valaki, mondjuk vonattól jövet... A ker­ti sétány indulásánál drótkerítés állja útját, be kell hát fordulnia a parkba. Emlékszem, esős na­pokon milyen caplatás ment ott a csúszós, pocsétás utakon. Szü­lők, kisgyerekekkel karjukon egyensúlyoztak a csúszdacsapáson. Ügy iparkodtak a buszváró felé, vagy arról az állomásra. Nem mindenki olyan szemfüles, hogy észrevegye, van ám az eredeti parkkerítésen egy nyílás, amelyen keresztül kijuthat a pár méterrel idébb elrekesztétt betonjárda — folytatására. A „gyakorló” utasok már ezt tudják, s ott bandukol­nak tovább. No igen, a jólábú fia- talabbja. Mert az új vasúti mun­kásszálló építkezésénél szintén deszkával keresztezett az útja. Ezt idősebbek nem lábolják át — gátfutóként. Már csak azért sem, mert tudják, hogy azért van desz­kakereszt a járdán, mert arra nem jó közlekedni. ISMÉTELJÜK, mi sűrűn uta­zók majd csak belejövünk. De egy parányi együttérzéssel — és főleg egy-két, egyszerű útbaiga­zító feliratos deszkatáblával iga­zán kedvére tehetnének minden utasnak. Csak a leglényegesebbre felhívja a figyelmet, hogy tehát az állomásépületbe, pénztárhoz erre, a városba, távolsági buszhoz arra a legrövidebb. No és a he­lyi autóbuszmegálló hollétére se lenne fölösleges utalni, mivel a megszokott megállóhely most be van kerítve. Milyen élénk volt a Petőfi rá­dió Csúcsforgalom műsora a múlt kedden,, a városközponti találko­zóhelyen. Ö — ha betévedtek vol­na a vasútállomás elé is... T. I. VENDÉGÜNK LESZ: Raffai Sarolta Nem a képviselő-csoportülésre vagy a szokásos fogadónapok egyikére érkezik ma Bács-Kiskun megyébe Raffai Sarolta. Nem is a Petőfi Irodalmi Múzeum főigaz­gatójaként érdeklődik a helyi irodalmi gyűjtemények sor9a fe­lől. Hanem író—olvasó találkozón vesz részt 17 órai kezdettel Kecs­keméten, a Megyei Művelődési Központban, előtte pedig köny­veit dedikálja a versek, prózai és drámai művek szerzője, 15 és 16 óra között az Alföld Áruházban az őszi megyei könyvhetek kere­tében. Ebből az alkalomból ke­restük fel előzetes beszélgetésre. — Melyik írását szereti a legjobban, és mi jelenik meg legközelebb? — Nekem változatlanul az Egyszál magam a legkedvesebb, és mindig az is marad. Ténylege­sen az életem egy része van eb­ben a kisregényben. S az újabb kiadások arra utalnak, hogy talán másoknak is tetszik. Legközelebb Menekülők címmel regényem je­lenik meg. Az Új írás közölt rész­leteket belőle. Á magányosságról szól. Arról, hogy két — nem is öreg, de már nem is fiatal — ember találkozik, amikor már na­gyon nehéz megtalálni azt, aki igazán hozzátartozik a másikhoz. A következő könyvem verseskö­tet lesz, szintén a Magvető adja ki. Zömében azokból a versekből áll, amelyeket három éve, egy autókarambol után hónapokig be­tegágyban fekve írtam. — Felépülése után nevezték ki a Petőfi Múzeum főigaz­gatójának. — Az elmúlt két évben jórészt a múzeumé volt az időm, hiszen sok egyéb között a gazdálkodást is meg kellett tanulnom. Gyara­podnak az írásos és hanggyűjte­mények, legújabb szerzeményein­ket — Kaainczy korától a nyu- gatos nemzedékekig — a hónap végén mutatjuk be, november első napjaiban pedig a Moszkvából ér­kező Gogol-emlékkiállítást nyit­juk meg. A múzeumpedagógiai csoportunk emellett a „Korok— stílusok” című összeállítással lép közönség elé. Az idei tanévben a reneszánsz és barokk korszakok emlékeivel ismerkedhetnek meg a fiatalok. Különösen a szakközép- iskolás tanulók érdeklődésére számítunk, mivel a maguk eszkö­zeivel szeretnénk hozzájárulni, hogy csökkenjenek a gimnáziu­mokkal szembeni humán képzési hátrányaik. — Es mire készül az ország- gyűlési képviselő? — Bár tényleg nyilatkoztam róla: nem biztos, hogy jó nekem, ha Kalocsán élek, hazautazom, amikor tudok, a szabadságomat is szinte teljes egészében otthon töltöm. Novemberben egész hó­napon át a választókörzetemé le­szek. Fogadónapokat tartok, falu­gyűléseken veszek részt, minde­nüvé el fogok jutni. Sőt, a nép­front-választásokhoz kapcsolódó program átnyúlik decemberre is. Raffai Sarolta nem tartozik azok közé, akik túl gyakran je­lennek meg író—olvasó találkozó­kon. Mint elmondta, legfeljebb két-két fölkérésnek tud eleget tenni, tavasszal és ősszel. Olvasó­it gyakran nem csak az irodalom érdekli, hanem a törvényhozásról és más kérdésekről is érdeklőd­nek. S az Egyszál magam írónője a sikert hozó kisregény megjele­nése óta tovább gazdagodott meg­figyelésekben és tapasztalatokban. Szóval: várja a kérdéseket. H. F. Versenyben az aranysarkantyúért A békéscsabai Megyei Művelő­dési Központ meghirdette az ötö­dik Balassi Bálint országos szóló­táncfesztivált. A január 9-től 11- ig tartó néptáncos-vetélkedön várhatóan nyolcvan résztvevő verseng majd az Aranysarkan­tyús, illetve Aranygyöngyös cím­ért. Békéscsabán kétévenként ren­dezik meg a Balassi Bálint orszá­gos szólótáncfesztivált, s eddig minden alkalommal néptánomoz- galmunk, a szép magyar tánc ki­emelkedő seregszemléjének bizo­nyult. (MTI) Kiszervezés AZ UTÓBBI hónapokban, he­tekben nem egy olyan eset jutott tudomásunkra, hogy a vállalat, üzem, gazdaság, kereskedelmi egyséig vezetője a jól hangzó és központilag is szorgalmazott ész­szerű munkaszervezésre hivatkoz­va „kiszervezte” munkahelyéről azt az embert, aki korábban a termelési tanácskozáson, brigád­gyűlésen, vagy más demokratikus fórumon szóvá tette az anyagok­kal, az idővel, a munkaerővel tör­ténő pazarlást, a hanyag munka­végzést, a szervezetlenséget, eset­leg más, nemkívánatos jelenség­re hívta fel a figyelmet és sür­gette az intézkedést. Természetesen ott és akkor iga­zat adtak neki az illetékesek, megköszönték az értékes felvetést s ígéretet tettek arra, hogy utána­néznek a problémáknak, s azokat a lehetőségek szerint megszünte­tik, intézkednek. Telt-múlt az idő, de intézkedés nem történt. így aztán az illető, aki komolyan vet­te a demokratizmust, kénytelen volt magasabb szervhez folyamod­ni az észrevételével. Elmondta persze azt is, hogy munkahelyén felvetette már a gondokat, ígér­ték is a változtatást, de semmit sem tesznek az ügy érdekében. A bejelentést követően a magasabb szerv pontról pontra a helyszínen vizsgálta meg a bejelentésben foglaltakat, s azok bizony egytől egyig megfeleltek a valóságnak s valóban igaza volt a bejelentőnek, a dolgozónak. AZ AZTÁN már az örök rejté­lyek közé tartozik, hogy miként jutott a munkahelyi vezetés tu­domására a bejelentő neve. Min­denesetre tudomására jutott. Eleinte csak ferdén nézték a be­jelentőt, majd látszólag napirend­re tértek az eset fölött. De csak látszólag. Mert valójában — amint a bevezetőben is említettük — elő­készületben volt az illető „kiszer­vezése”, ami hamarosan meg is történt. Néhány hónappal a ma­gasabb szervhez történt bejelen­tése után az illető a munka ész­szerűbb átszervezésére hivatkoz­va megkapta a munkakönyvét. Nem kellett hosszasan töprenge­nie azon, hogy vajon van-e vala­mi összefüggés a vezetői kapko­dásra való korábbi figyelem fel­hívása és a mostani „kiszervezé­se” között. Az összefüggés ugyan­is nyilvánvaló, noha bizonyítani sem ő, sem pedig más nem tudja. Mindazonáltal a munkahelyi ve­zetés ilyen megoldása primitív és méltatlan. PRIMITÍV, mert az illető veze­tő azt gondolja, ha szemét, fülét becsukja a hibák előtt, akkor nin­csenek hibák. Vagyis, ha a kapun­kon kívülre teszi azt, aki felhív­ta a figyelmet a bajokra, akkor nincsenek bajok. A megoldás ugyanakkor méltatlan, mert — képletesen szólva — éppen abba a dolgozóba rúg bele, aki pedig egyik legjobb társa lehetne a munka okosabb megszervezése, a gondok elhárítása, a termelés ja­vítása, segítése érdekében. Per­sze az ’ ilyen üvegte9tű „átszerve­zés” megingatja az egész kollek­tíva hitét, bizalmát és akaratát is. Azokét az emberekét, akik tud­ják — mert naponta olvassák, hallják —, hogy a demokratikus jogokkal élni nemcsak lehetőség, hanem már-már állampolgári kö­telesség is, s hogy a munkahelyi demokrácia igen fontos eszköze a szocializmus építésének. Egy-egy ilyen „kiszervezés” után azonban nagyon nehéz újra hitet, bizalmat ébreszteni azokban, akiknek az orra előtt, a szeme láttára éledt gyakorlattá a régen elfeledni óhajtott közmondás: szólj igazat, ■betörik a fejed... PONTOSAN egy hónap múlva lesz tíz esztendeje, hogy megtar­totta tizedik kongresszusát a Ma­gyar Szocialista Munkáspárt. Az akkor elfogadott határozatból most csupán egy fél mondatot idézünk a szocialista demok­rácia továbbfejlesztése a szocia­lizmus teljes felépítésének egyik központi feladata...” Ha csupán az általunk jelenségként említett „kiszervezésekre” gondolunk, azt kellene hinnünk, hogy az embe­rek, a vezetők nem tanulták meg a demokratizmus gyakorlatát. Tudjük azonban, hogy ez nem így van, hogy csupán néhány önmagá­ról — és persze a kongresszus említett határozatáról — megfe­ledkezett vezetőről van szó. Itt azonban nyomban felvetődik a kérdés, hogy alkalmas-e az ilyen módszerekkel a demokratizmust elfojtó ember a vezetésre. Mert szakmailag lehet bármennyire felkészült, ha politikailag éppen ellene dolgozik a központi aka­ratnak. Említettük, hogy a de­mokratikus jogokkal élni már- már kötelesség, de hozzátehetjük, hogy a vezetői hatalommal — még ha nagyon parányi is ez a hatalom — visszaélni bűn. VÁRHATJUK-E az ilyen „ki­szervező” vezetőktől azt, hogy megszívleljék és gyakorlatban ér­vényre juttassák a párt XII. kong­resszusán elhangzottakat, amely szerint kötelességünk társadalmi rendszerünk hatalmas erőforrá­sának, a szocialista demokráciá­nak elmélyítése, formális voná­sainak a megszüntetése? Merjük remélni, hogy talán még nem kés­tek el azzal, hogy megszívleljék a kongresszusi határozatokat s lesz idejük behozni a lemaradást, jó­vá tenni botlásaikat. G. S. NÉPFRONTGYÜLÉS FÉLEGYHÁZÁN Okos, hasznos tanácskozás Egész jó kis gyűlés volt — ér­tékeltük távozóban néhányan, meghívott vendégek, azt a bizo­nyos kedd esti (október 21-i), so- kadmagunkkal eltöltött két és fél órát. A szinhely a kiskunfélegyhá­zi helyőrségi klub egyik emeleti terme, az apropó pedig a Haza­fias Népfront II,A. jelű városi la­kóterületi körzetében a beszámo­ló és a vezetőségválasztás volt... Dr. Cseh László városi népfront- elnöktől mindjárt az elején, vers­mondó úttörőket követve, Sebők Bertalan, a lakókörzeti népfront­bizottság titkára vette át a szót. Előadását — mely négy esztendő mozgalmi aprómunkáját, olykor szélmalomharcnak tűnő minden­napi, közcélú próbálkozásait, erő­feszítéseit ölelte át — a legalkal­masabb jelzőkkel éppen egy ké­sőbbi felszólaló illette: alapos volt, őszinte, kritikus. És tanul­ságos, elgondolkoztató, felrázó — teszi hozzá utólag a krónikás, ke­rülendő a hangzatos kifejezése­ket. Dolgoztak a népfrontosok tisz­tességgel, társadalmi munkásaik igazán komolyan vettek-végeztek minden vállalást-megbízatást, mégis elégedetlenek a látszattal, az eredménnyel. Hát hogyisne — menthetjük fel őket titokban — amikor nem rendelkeznek hatósá­gi jogkörrel, nem vonhatnak fe­lelősségre, nem fegyelmezhetnek senkit. Mert az intézkedés, a vég­rehajtás már a hivatali apparátus joga — de kötelessége is —; ők „csak” problémákat1 jelezhetnek, jelenségeket kifogásolhatnak, megnyugtató megoldásokat sür­gethetnek. Amit tesznek is oda- adóan, elkötelezetten, dicséretes ügybuzgálommal, ha kell erély- lyel, amiként idejük, energiájuk, ambíciójuk engedd, diktálja. De ha tizszer annyian volnának — lelkes ás agilis lokálpatrióták —, tán akkor se győznék*.. Mindez, megfogalmazódott — ha nem is ugyanezekkel a szavak­kal — a titkán jelentésben, s meg­értésre, támogatásra talált a je­lenlevők véleménynyilvánításá­ban is. Sőt, Dinnyés Istvánnak, a tanács termeltetési és ellátás­felügyeleti osztályvezetőjének a város gazdasági, szociális-kultu­rális fejlődését taglaló, tömör, már-már provokatív, ám inkább józan együtt-töprengésre késztető beszámolója konkrét állásfogla­lást is kiváltott sokakból. Hogy új tisztasági kádfürdő épüljön a VI. ötéves tervidőszak­ban, vagy a strand nagymeden­céjéből csináljanak fedett uszodát (egyhangúlag az utóbbi mellett tet­ték le a voksukat); hogy hatéko­nyabban fel kell lépni az ivóvíz­pazarlókkal, a- közterületek ron- gálóival, csúfitóival, a köztisztaság ellenségeivel szemben; hogy se­gítse mindenki, ahogy csak tud­ja a magányos, gyámoltalan öre­geket; hogy készíttetni kellene egy emléktáblát, vagy szobrot Félegyháza első számú díszpolgá­ra, Kossuth Lajos tiszteletére; hogy legyenek a köz igazi, meg­felelj súllyal, tekintéllyel bíró fórumai a lakógyűlések, szerezze­nek nagyobb érvényt az ott föl­vetett észrevételeknek, javasla­toknak ; stb, stb. Hangulata, tartalma, szándéka miatt nevezhető okos, hasznos kis tanácskozásnak ez a kedd esti, félegyházi. Továbbá az érintett la­kosság kitüntetett figyelme, ér­deklődése, változtatni akarása, jobbra törekvése miatt. Ezzel fog­lalta össze a vitát, ezt köszönte meg a népfrontaktivistáknak zár­szavában dr. Cseh László, s ezért fejezte ki elismerését a bizott­ságnak Dobos Gézáné városi népfronttitkár is, aki egyúttal elő­terjesztette javaslatát az új lakó- területi körzeti testület összetéte­lére, s a küldöttekre. A gyüleke­zet végül is 29 fős vezetőséget vá­lasztott és tíz személyt delegált a Hazafias Népfront városi érte­kezletére. K. F.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom