Petőfi Népe, 1980. szeptember (35. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-04 / 207. szám

1980. szeptember 4. • PETŐFI NEPE • S „HA MI EGYSZER RÁZENDÍTÜNK.,.” „Inkább játssz könnyű darabot jól és szépen, mint nehezet középszerűen.” Érkezésemkor ez volt a napiparancs a több mint kétszáz úttörő fúvószenészt foglalkoztató kunfehértói zenei táborban. Az úttörőszövetség és a KÓTA zenekari bi­zottsága által szervezett, egyhetes szaktábor a, közös muzsi­kálás öröme mellett olyan szakmai és mozgalmi-nevelési cé­lok megvalósítására nyújtott lehetőséget, mely újabb előre­lépést jelent majd az egyre inkább népszerűvé váló amatőr fúvószenekari mozgalomban. Hogyan fogalmaz a tábor lehe­tőségeiről, eredményeiről a zenetanár és az úttörővezető? Milyenek voltak a kunfehértói napok a diák szemével? Erről érdeklődtünk a táborzárás előtti utolsó napon. Nem is olyan könnyű bejutni ebbe a muzsikustáborba! — ál­lapítom meg a hivatásuk magas­latán álló úttörőőrök mellett ácsorogva. — „Lento" a mai pap jelszava! — segít ki a kapuhoz közeledő zenetanár, Háry Péter, a KÓTA fúvószenekari bizottságának ve­zetője. — Mindennapra jut egy- egy közismert zenei szakkifeje­zés. Így talán megjegyzik egy életre — mondja. Beljebb kerülünk. A főépület mögötti hangulatos kis ligetben a Himnusz első ütemeit próbál­gatja valaki nekibuzdulva, a ve­randán „titkos haditanácsot” tart egy zenész raj. — Meglepetés készül a zárótá­bortűzre — int feléjük megértőén kísérőm, s közben csatlakozik hozzánk Szabó Sándor tábor ve­zető, az úttörőszövetség megyei titkára. — Miért pont fúvóstábor? Mert a fúvószenei mozgalomnak több évtizedes hagyományai van­nak a megyében, és mert az út­törőcsapatok önkiszolgáló rend­szeréhez jól illeszkednek ezek az együttesek. — A kezdeményezés minden­képpen az úttörőszövetségé — folytatja Háry Péter. — Hogy milyen nagy figyelmet fordítanak a meglevő fúvószenekarokra, ar­ra bizonyíték az is, hogy az utób­bi két-három évben, az úttörő kulturális seregszemléken külön kategóriában szerepeltetik őket. A megye tizenhét együtteséből egyébként most tizenegy itt van... — A mozgalom gyors fejlődé­séhez persze alaposan hozzájárult az a néhány lelkes zenetanár, aki egész évben, és jelenleg is ebben a táborban segíti az ügyünket — teszi hozzá Szabó Sándor. — Hogy ki a rangidős közülük? Ta­lán Garzó János Kerekegyházá­ról, vagy Filus Lajos Kiskőrösről. Mindketten évtizedek óta ‘foglal­koznak úttörőfúvósok nevelésé­vel ... Lelkes úttörőzenészek között □ □ □ — Kerek a káposzta... — har­sogják a közkedvelt népdalt a jó­torkú kiskőrösi leányok, majd rögvest a fúvósok is rázendíte­nek. Filus Lajos szobájába befér­ni se lehet; próbálnak. — Készül estére a táborcsúfoló csasztuska — közli halkan kísé­rőm. Továbbállunk, hogy mun­kálkodjanak ... A házi futballmérkőzés csata­zaja kísér a kerekegyházi kis ze­nészek táborhelyéig. Garzó János, a kamaraegyüttes vezetője ép­pen befejezte a próbát, néhány utolsó intelem kíséretében: — Lacikám, az a „Cé” már me­gint nem akart kijönni, a har­sona meg lemaradt... Na, majd legközelebb! A srácok boldogan iszkolnak a • Amikor pihennek a hangszerek. (Straszer András felvételei) őr — jegyzi meg az ugyancsak kiskunfélegyházi Seres István. — Hiába, — legyint lemondóan —, a lányokkal mindig csak baj van. Focizni se tudnak, és nagyon el vannak kapatva. ' Kis huzakodás után Süves Sa­nyi szíve meglágyul. Folytathat­juk a beszélgetést. — Óvatosnak kell lenni — köz­li nagy komolyan. — A Csoki őrs tagjai bármikor beszivárog­hatnak... A klarinétos Szűcsöt ggs megkötözték tegnap. — Honnan jön az „ellenség” T — A szomszédos őrsvezetőkép­ző táborból. — Mondjál már valamit a tá­bori élményeidről — unszolom a gyereket. — Mi volt számodra a legizgalmasabb? — A csónakázás, meg az egye­sített zenekarban való játék. Tes­sék elképzelni, ha itt mi mind rázendítünk, még a madarak is elröpülnek — pislog a közelben kényeskedő cinkékre. — Egyéb­ként sününk, meg mókusunk is van. A tábori állataink — jegy­zi meg csak úgy mellékesen. — No és mi a kedvenc fúvós- zenekari darabod? — próbálom az előbbi témához visszatéríteni. — A Beregi Vendel tanár bá­csi kottáiból az Estharang, meg... De a többit már nem hallgat­hatom végig. Órségváltás. a fő­épületben pedig ebédre kongat­nak. Posváncz Etelka Kunfehértón focipálya felé, Garzó Jánossal el­árvult trombiták, dobok, kotta­tartók társaságában a verandán beszélgetünk. — Egészen be vagyok rekedve — nevet, s köhhent kettőt-hár- mat. — Egy hétig kellett keresz­tülharsognom a trombitákat — mondja, majd így folytatja. — Nagyon hasznosnak és jónak tar­tom ezt a szaktábort. Bárcsak hosszabb lenne! De ez alatt az egy hét alatt is alkalmunk volt meg­ismerni egymást, tíz másik zene­kar repertoárját, stílusát, tudá­sát. A kollégák és a táborvezetők részéről is olyan segítőkészséget, lelkiismeretességet tapasztaltam, hogy az valami csodálatos. A tá­bori fegyelem? Higgye el, erre nagy szükség van; meg kell ta­nulniuk bizonyos viselkedési alapnormákat, mely nélkül se együttmuzsikálás, se tisztességes fellépés, szereplés ninncsen. Az úttörő-formalitásokról ugyanez a véleményem. Elvégre úttörő-fú- vószenészek vagyunk! Egy táskából hirtelen magnót húz elő. — Ezt hallgassa meg! Kétszáz­tíz gyerek játssza egyszerre Vu- jicsics úttörőindulóját. Ez a teg­napi kiskunhalasi fellépésünk fel­vétele. No, ezt bizonyosan nem hagyják majd letörölni! — nevet jóízűen. □ □ □ — Ügy tudom, a kiskunfélegy­házi Nevenincs raj ma az ügye­letes — kapom el a bejárat előtt őrködő hetedik osztályos Süveges Sanyit. — Mit kell ilyenkor csi­nálnotok? — kérdezem. — Reggel mi adjuk a zenés éb­resztőt, mi játszunk a zászló fel- és levonásakor, a konyhában se­gédkezünk — hirtelen megakad a tudomány — a kapuhoz szalad. — Jelszó?! — kiált az éppen befelé óvatoskodó kislányra. Csönd. Az ügyeletestársak ka­jánul kuncognak Sanyi mögött. — Nocsak. Elfelejtettük? — in- gerkedik valamelyik a leányzó­val, aki egyre inkább belepirul. — A „kisasszony” se jön be éjfélig, ha egy kicsit szigorú az • Próbálnak a bajai fúvósok Rekettye Sándor vezetésével. A REVIZORRA HANGOLÓDTAK Jól sikerült az első próba Milyen messze járt egy-két nap­ja a színiház ba- lett-tenmében az első olvasópróbá­ra várakozó szí­nészek közül egyik-másik! Fe­kete Tibor a Len­gyel-Tátraiban pihente kiemelke­dő évadjának fáradalmait. A nagy örömünkre visszaszerződött Tolnai Miklós az isztambuli for­gatagban gyönyörködött. Tanyá­ján töltötte az évadkezdés előtti hetet a Kecskeméttel most is­merkedő Saád Katalin segédren­dező. Fabók Györgyit bonyodal­mas feladat kötötte a fővároshoz: költözött. Mosolyogva fülelik Blaskó Balázs kollégái, hogy mek­kora halakat fogott a kiskunsági vizekben. A nyári élményeket idézik, a szabadság szép emlé­keiről beszélgetnek egy nagyon hosszú asztalsornál ülve, pedig lelkűk mélyén az új feladat fog­lalkoztatja valamennyit. Érzik, tudják, hogy a színháznak mek­kora szükségé van sikeres évad­nyitásra. A (bemutató előadás adja meg az évad alaphangját, erősen befolyásolja a következő darabok fogadtatását. Pontosan kezdődik a próba. A hangulat ünnepélyes, kicsit fe­szült, pedig egyetlen szólam sem hangzik el. Látszatra csak annyi­ban különbözik a többi olvasó- próbától, hogy előtte Beke Sándor főrendező köszönti keresetlen sza­vakkal Gogol Revizorának sze­replőit. A társulat vezetői, a bér­lők megkülönböztetett érdeklő­déssel várják a szeptember 26-i premiert. Hálás és hálátlan fel­adat egyszerre az ilyen vállalko­zás. A művészi élményekre vá­gyó közönség a szokottnál fogé­konyabb, frissebb, a művészek pihentebbek, szeretnének mielőbb kapcsolatot teremteni a közönség­gel. Használják ki jól a hátralé­vő időt, efféléket mond üdvözlés­képpen. Néhány tőmondattal csatlako­zik Szőke István a jókívánságok­hoz; máris munkához fog. Cikor- nyás fedelű, szecessziós küllemű könyvből idézi föl azt a levelet, amelyet Gogol a (bemutató után írt egy barátjának. Kitudódik, mit szeretett volna látni, mit ka­pott a mű első, 1836-os előadásán, Fájdalmas .borongással panaszko­dik: miben, hogyan értették fél­re, siklatták ki mondandóját. Ta­lálóan jellemzi az alakításokat. Bevallom: a színészek reagálá­sát lestem a szemem sarkából. Az asztalfőnéi elhelyezkedő főszerep­lők kivétel nélkül összpontosíta­nak: úgy raktározzák el a szava­kat, mintha Gogoltól magától kapnának tanácsokat. Csúnya do­log lenne, ha őket is hasonló fél­reértésekért marasztalná el a be­mutató után. Főként Hlesztakov- val elégedetlenkedett az orosz kritikai realizmus első mestere. Kecskeméti megtformálója élete legnehezebb próbája előtt áll Tudtommal most játszik először abszolút főszerepet Megszaba­dul-e a Hlesz takov figurájához tapadó félreértésektől, rossz be- idegzettségéktől? Az elmúlt év­adokban mutatott teljesítményei­vel föltétlenül kiérdemelt bizalom röpteti-e tehetségét, netán elme­revíti a felelősség? Szokott he­lyén, a fontosabb epizódisták kö­zött foglalt helyet, figyel, figyel, figyel. Könyvtárnyi tanulmányt írtak Gogol Revizoráról. A rendező — azt hiszem — megtalálta az itt és most legtöbbet mondót: Kenrád Györgynek a Jelenkor 1961-es év­folyamában megjelent dolgozatát. Láttam már háromszor-négyszér a szatirikus vígjátékot, olvastam is róla jó néhányszor, de ocsúd­va hallgatom a rendező átélt tol­mácsolásában: miről is szól tulaj­donképpen a Revizor, mit mond a huszadik század utolsó harmadá­ban. Szünet nélkül folytatódik a pró­ba, kezdődik a Revizor. Szőke adja elő. Kezdetben némi mérték- tartással, a hangsúlyokra, a tago­lásra, a ritmusra ügyelve. Később elragadja a mű, ő maga a Pol­gármester, Hlesztakov, Oszip ... Hasonló teljesítményt Gábor Miklóstól láttam. Másfél évtizede a városi tanács művelődésügyi osztályának irodalmi sorozatában egyedül adta elő Füst Milán IV. Henrikét. Mit látok a szemekben? Lel­kesedést némelyekben. Ez igen, ezt így érdemes előadni, .befogad­ja a közönség, nekünk is sikerünk lesz; olvasok a gondolatokban. Helyeslést a többségében. Azt hiszem sikerült a legfonto­sabb: kedvvel, serkentő izgalom­mal kezdődhet majd a színpadi munka. A szereplők ráhangolód­tak a darabra, tetszik a választott dokumentumokból és a mű felol­vasásából kicsendülő, kiérződő rendezői szándék. Vállalják a szövetséget. Közelebb jár a mutató déli két órához, mint az egyhez, amikor' Szőke megköszöni a közreműkö­dést." A társalgóba vonulnak" "a legtöbben. Ki a szerepét nézegeti, ki egy régi Revizorról tart kis­előadást, ki... Sokkal közelebb van már a szeptember végi év­nyitó, mint az egy napja végző­dött nyári kikapcsolódás. ■ Jól sikerült tehát az olvasó- próba. Heltai Nándor Különleges „járműpark” Akinek esküvői hintóra. posta­kocsira, vadászfogatra, fiákerre, régi idők különleges kocsitípusai­ra volna szüksége, szinte mindet megtalálja a 73 éves Hans Polli­nál, Berlinben. Az idős férfi 40 különféle úti alkalmatosság és 18 stílusosan felszerszámozható ló gazdája, tulajdonosa. Legnépszerűbbek az esküvői hintók, amelyeket igen szívesen kölcsönöznek ki az esküvőre ké­szülő berliniek. Hetekkel előre kell előjegyezni az egykori társas- kocsira is az ülőhelyet, amely városnéző sétára viszi utasait. Leggyakoribb „bérlői” azonban a filmesek, televíziósok. Egyik kocsija a berlini Állami Opera színpadán is „fellépett”. A Boszporusztól a Vitosáig 9, Szófiai séták M agunk mögött hagyjuk a legendás Rodope hegységet, és a sebes­séget nem csökkentve szá- guldunk a bolgár főváros felé. Szófia mintegy félszáz kilométerre fekszik az or­szág nyugati határától. Sok egyéb mellett arról is híres, hogy utcáin, terein a megszokottnál na­gyobb a tisztaság. Miközben a régi emlékekkel teli egymilliós helység felé közeledünk, többek között eszembe jut Szabó Pál írónak az egyik bajai előadása. Magam előtt-látom őt az emlé­kezés fénytükreinek segítségével, amint csak beszél, csak beszél egészen másról — szokásához hí­ven —, mint ami a program Sze­rinti témája, hogy aztán e rövid tőmondattal vessen véget saját szóáradatának: „Szófiában tisz­ták az utcák". Nos, ezt többször magam is ta­pasztaltam már, hogy ebben a fő­városban, de másutt is, ennek az országnak szinte bármely pontján tényleg tiszták az utcák, a terek. Aligha hihető, hogy sok olyan he­lyet találunk a világon, ahol a helységek utcáit ennyire lelkiis­meretesen gondozzák, szépítik. Közeledünk tehát a bolgár fő­városhoz. Közülünk sokan izgul­nak; hiszen bevallottan sohasem jártak még errefelé. Az viszont köztudott, és szinte valamennyi „világutazó” turistára jellemző, hogy egy-egy új ország, város, táj érdekes élményekkel kecseg­tet. A déli órákban a város szí­vében, a Balkán Szálló előtt kezd­jük gyalogos sétánkat. Néhány perc múlva valamennyiünket magával ragad, sőt — nem túlzás — bűvöletbe ejt a látvány: egy gyönyörű öreg templom, lent alattunk a mélyben úgy, hogy mi fejünkkel a tornyáig felérünk. Miről is van szó? Arról, hogy a Szamardzsijszka-templom, mely valamikor a török időkben épült, itt áll előttünk, átmentve a jö­vőnek. Felette, körülötte zajlik az élet, változatos a forgalom. Es az ötszáz esztendős műemlék min­dennek a tanúja, néma szemlé­lője. A későbbiek során elgyönyör­ködünk a hétszáz éves Kerek-to­ronyban, majd a Dimitrov-mau- zóleumban, ahol a látványos őr­ségváltás mindenkor maradandó élményt nyújt a turistáknak, majd megnézzük a monumentális Alexander Nevszki-székesegyhá- zat, amelyet a múlt században egy Pomerancev nevű lenlngrádi építész tervei alapján építettek. Nagy örömünkre szolgál benne a színekben pompázó, csodálatos • A félig földbe ásott Szamard- zsijszka-templom. ikonmúzeum. A későbbiek során lassú léptekkel, fel-felélénkülő tekintettel szemléljük a Banja Basi-dzsámit, az egyetlen olyan mohamedán templomot, mely a harcokkal, kínokkal, küzdésekkel teli évszázadok során épen ma­radt. Csoportunkban többen vagyunk olyanok, akik nem először járnak errefelé, ebben a városban. Csen­des, meghitt (beszélgetések során, a nézelődések közben, egy dolog­ban valamennyien tökéletesen egyetértünk: Szófiánál van sok hatalmasabb, esztétikusabb, ro­mantikusabb, talán vonzóbb vá­ros is, széles e föld kerekén, ám egyszerűségében kedvesebb alig­ha. A jól megérdemelt pihenés, a vacsora és a nyugodt alvás után, másnap újabb izgalmakat ígérő élmények előtt állunk. Indulunk a Vitosára, a híres-nevezetes hegy tetejére. Ez nagyjából olyan, mint nálunk odahaza a főváros közepén, a Duna fölé emelkedő Szabadság- hegy. A Vitosa a szófiai emberek, a környék lakosainak nagyon kedvelt, felkapott kirándulóhelye. Aki csupán egyetlen egyszer is megfordul itt, annak nem kell bi­zonyítani különösebben, hogy miért. Hátborzongatóan félelme­tes szakadékok felett döcög ve­lünk az autóbusz, felfelé a reme­kül kiépített szerpentineken. Ami­kor a Zlatnije Mosztove (Arany­tűd ak) szép magaslatára érünk, esztétikus, vonzó környezetiben • Ugrándozás az óriási köveken. vár ránk a hasonló nevű vendég­lő, az étterem Itt többféle sült halat ehetünk a zamatos és erős slivovica pálinka után. Mindettől jócskán emelkedettehb lesz a hangulatunk. Sétánk köziben a hegy tetején egészen szokatlan élményben van részünk: szemünk előtt van a sokat emlegetett, vi­lágszerte ismert, úgynevezett kő­folyam. Hosszú-hosszú kilométe­reken keresztül száz, ezer és sok ezer tonnás sziklák vannak egy­más hegyén-hátán, és köztük meglehetősen hangosan árad, csörgedezik a víz. Aki veszi a bátorságot és a fáradságot, és felmászik ezekre a „mammut- kaviésokra”, és megfontoltan — mert nem éppen veszélytelen fog­lalatosság — mászik, kapaszko­dik, ugrál egyikről a másikra, az ezt az élményt bizonyára nem felejti el sohasem. Ezzel a nem éppen mindenna­pi élménnyel búcsúzunk a meg­kedvelt , Bulgáriától. (Vége) Varga Mihály

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom