Petőfi Népe, 1980. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-26 / 199. szám

1980. augusztus 26. • PETŐFI NÉPE • S TŰNŐDÉS ÉS JAVASLAT Tehetetlenség vagy lehetetlenség? Egy érdeklődő falusi tizenéves kifakadása: ,,Mennénk mi akárhová, ha lenne valami értelmes program, lehetőség! De a mi falunkban az égvilágon semmi sincsen! Itt se szórakozni, se sportolni, se játszani nem lehet; a művelődési otthon iov nyáron leginkább zárva van!’’ Egy falusi népművelő: Csinálnánk mi mindent, amit csak akarnak. Ha akarnának! De kérem, nem kell ugyan ezeknek semmi, csak a kocsma! Mások meg éjjel-nappal futnak, loholnak a pénz után, bele- szakadásig, hogyan is lehetne becsalogatni őket?” Részlet az egyik megyei közművelődési vezető nemrégiben elhang­zott nyilatkozatából; „A nyár nem csupán a D-vitamin-szükséglet be­szerzésének az időszaka. Pontosabban minden tőlünk telhetőt megte­szünk azért, hogy ez a néhány hónap több legyen a napozásnál, a strandolásnál, a passzív pihenésnél." Témánkkal kapcsolatban tehát ugyancsak eltérőek a vélemények. Ez is arra ösztönzött bennünket, hogy helyszíni tapasztalatokat szerezve, igyekezzünk kialakítani sa­ját véleményünket. Hétvégi tapasztalatok Megnyílt a pécsi Kastélyszálló Mit láttunk? Egy augusztusi vasárnap déle­lőtt kilenc órakor nekiindultunk gépkocsival, hogy Kecskemét — Baja — Kiskőrös térségében a sa­ját szemünkkel lássuk: milyenek is a hétvégék szőkébb hazánk­ban? S főképpen: milyen művelő­dési—szórakozási lehetőségeket kínálnak az intézmények, a köz­művelődési szakemberek? Egyet­len rövidke nap alatt összesen ti­zenkét községet látogattunk meg. Kezdtük Jakabszálláson, ahol zár­va volt az ajtó; és végeztük utun­kat Izsákon, ahol — ugyancsak zárva volt az ajtó, amikor a hely­beli művelődési házat kerestük. Az ajtó egyébként másutt is — egy kivételével mindenütt — zár­va volt vasárnap; úgy délelőtt, mint délután. Felmerült Utunk során, eléggé jogosan a kérdés: ha nincsen úgy­mond' „uborkaszezon”, ha nincs nyári „holtszezon”, lelassulás, ak­kor miért vannak zárva az ajtók? Kiilönösen akkor jogos e kérdés, ha figyelembe vesszük: a legtöbb helyen az utcai-bejárati hirdető­tábla szövege szerint ebben az időpontban is nyitva kellene tar­tania az intézménynek. Ám a legtöbb helyen mégis zárt ajtót találunk. Igen ám, de miért? Ki ad erre választ, méghozzá elfogadha­tót? Sőt, olyan is van, mint éppen Soltvadkerten, ahol a tábla sze­rint egy szeptember elsejéig glátji ható kiállítást tekinthetnek meg az érdeklődők. Ám nem tekinthe­tik meg. Két okból: egyrészt, mert nir.csen nyitva az intézmény, másrészt, mert egyáltalán nincsen ilyen tárlat jelenleg, (Azok a fi­atalok mondták el ezt, akik előző este a művelődési házban „dis/- kóztak”.j Mit láttunk még, a zárt ajtókon kívül, vasárnap délelőtt az emlí­tett tizenkét helységben? íme: nagyon piszkos, koszos, bejárati ajtókat, ablakokat; kintfelejtett, legypiszkos feliratokat, plakáto­kat; bevert üvegablakot (mint például az akasztói könytárnál). Soroljuk? Mindenesetre rettenete­sen lehangoló volt a látvány min­denfelé. S közben mit láttunk? Ragyogó, suhanó, száguldó autók tömegét; hivalkodó „házkölteményeket"; tágas és szép presszókat, forgal­mas kocsmákat; templomból jö­vő csoportokat; és ami a legin­kább lehangoló, csellengő, jövő- menő, ácsorgó fiatalokat és fel­nőtteket stb. Az volt az érzése az embernek az utazásai, sétálgatásai során, hogy errefelé sok-sok olyan ember él — idősebb és fiatalabb egyaránt —, ki képtelen gazdál­kodni a saját idejével, aki csak úgy „elveri” az időt, eléggé értel­metlenül, haszontalanul. Nincsen igény? Hányszor hallottuk: nincsen igény a kultúrára, a nemes törek­vésű szórakozásra; nemcsak a felnőttekben, de a fiatalokban sem. Igazán így van ez? E kér­dést feltenni szerintünk egyenesen felesleges. Felesleges, mert ordító- an ide kívánkozik az igazság, a valóság: az, hogy igenis van igény sokakban! Bizonyíték kell! Íme, néhány példa: v'ßffU-, \/iat0ÍaS8ljqnj/, Jakabszál­láson: — Tessék elhinni, nem arany az értelmes ember élete itt. Az ugyan valóság, hogy sokan elu­tazhatnak már, akiknek van lehe­tőségük rá, akik mehetnek Kecs­kemétre, a fővárosba, külföldre. Igen ám; de akinek erre nincsen lehetőségük? Azok fulladjanak bele a szürkeségbe? Higgyék el, nem jól van ez így! Négy tizenéves lány Akasztón, a helybeli művelődési ház előtt. Kéidezem tőlük, hogy mit keres­nek itt vasárnap délután? Ezt vá­laszolják, szinte kórusban: — Szórakozni szeretnénk. De itt nincsen semmi. — És másutt? — kérdezzük tőlük. — Másutt — fe­lelik —, másutt talán van. De nem hisszük... — Mi az, ami ér­dekelné magukat? — faggatjuk őket. A válasz: — Hát a diszkó, az kellene... Persze, a diszkó... Kiskőrösön, Csengődön, Akasz­tón és másutt látjuk a kiragasz­tott plakátokat: Ma este a Dévé- nyi-DISZKÖ Tabdi községben. És a tapasztalat? Akivel csak beszé­lünk, tizenhat—húsz—huszonéves lánnyal, fiúval, az egytől egyig Tabdit említi, ha a ma esti időtöl­tésről faggatjuk őket. Az egyikő- jüket kérdezem: És ha — mondjuk — valamilyen előadás, tartalmas műsor lenne itt helyben, hogy nem kellene egy másik faluba át- mennie, ő vajon mit csinálna? Értelmetlenül néz rám, mire még pontosabban, alaposabban fogal­mazva, megismétlem a kérdést. Erre ő ezt válaszolja: — Hogy tartalmas izé...? Hogy valami kulturális...? Hát, ha az Edda vagy a Hobo Blúz Bend jönne... Hát akkor... Nem érnek rá? Az egyik népművelési szakem- l er nemrégiben így dohogott: — Nem is az a baj, hogy nincs igény. Hanem inkább az, hogy ma már erre nem futja az időből. Va­gyis a kultúrára, a művelődésre sajnálják az időt, mert ma már csaknem mindenki az anyagiakkal van elfoglalva. És íme, a másik oldalról is egy vé emény: — Mikor menjek a kultúrház- ba. na meg más ilyen helyekre én, meg a családom, amikor min­den percünk foglalt? Megnézhet­nénk magunkat, ha mi csak úgy sétálgatnánk a szórakozóhelyek­re? Nekünk bizony télen-nyáron, látástól- vakulásig dolgoznunk, küszködnünk kell! Ebbe nem fér el az ilyen „művelődésdi”! Az első látásra az ember hajla­mos „beugrani”, vagyis legalább részben elfogadni ezeket az,érVje-T léseket. Más kérdés, hogy amint gondolkozni kezmink az ‘állítás valódiságán, jogosságán, akkor n;ár — nagyon hamar —, egészen másképpen látjuk a kérdést. Ho­gyan? Úgy, hogy semmiféle anya­gias szempontú törekvés nem szoríthatja ki —• legalábbis nem szabadna, hogy kiszorítsa —. a szellemi gazdagodásra való igye­kezetét. Hogy azonban mégis így van? Hát éppen ezen kellene az eddigieknél jobban elgondolkoz­nunk. Ezek után még ennyit: nincsen idő? Hát a presszóra, kocsmára, házi borkimérő helyekre van? Az utcákon való „téblábolásra” van idő? A semmittevésre, az ide-oda őgyelgésre igen? Mert ilyeneket bőven — minden faluban tucatjá­val. néhol százával — láttunk. Mindezekre van idő? S a másik: biztos vajon az, hogy az ilyen em­bereket semmilyen módon nem lőhetne becsalogatni a művelődési házba? Mit lehetne? Kastélyszálló nyílt egy Pécs környéki dombtetőn. A szálloda része annak az új sport- és kirándulóközpontnak, amelyet a Pécsi Állami Gazdaság létesített Üszögpusztán. A vendégek lovagolhatnak, kocsikáz- hatnak, vadászhatnak, horgászhatnak és természetesen megismerked­hetnek a közeli Pécs történelmi emlékeivel, kulturális nevezetessé­geivel. Becsalogatni, de hogyan? Ez itt a kérdés — s eléegé régóta. Ne­héz a válasz. A hivatásos közmű­velődési szakemberek erre s a ha­sonló kérdésekre nyilván több, s jobb választ tudnának adni. Hogy adnak-e? Nem vagyok benne biz­tos, hogy így van. Mégis: mit lehetne tenni a helyzet megváltoztatása érdeké­ben? Szerintünk sok mindent. El­sősorban a mostaninál — kivétel természetesen akad — sokkal na­gyobb lendületű, lelkesebb, hiva­tásukat szerető falusi népművelő kellene. Sok olvan, aki valósággal megszállott, aki nem sajnálja a fáradságot, aki ég, lobog a szép ügyek megvalósítása reményében. S azután? Természetesen más is szükséees. Az. hogy „ötlet- ötlet hátán” legyen, hogy a közműve­lődés munkásai ne fogyjanak ki a kezdeményezésekből. Mifélék lehetnek ezek? Mondjunk néhá­nyat? íme: Meleg nyári napokon a művelődési ház hűvös udvarán tekeverseny: a kicsiknek vasárnap délelőtt rajzbemutató; a művelőd­ni szerető fiataloknak tévé-klub, vetélkedő: csoportos kirándulás, sportvetélkedő; szabadtéri tárlat, szabadtéri muzsikálás; kollektív ismerkedés a természettel, a táj sí iátos növényvilágával stb. Sorolhatnánk tovább mindazt, ami egyértelműen azt bizonyíta­ná ' nem feltétlenül fontos nyáron bezárni a művelődési ház ajtaját azzal a nehezen — vagy egyálta­lán nem — bizonyítható érvelés­sel, hogy „nyáron nem megy”. Mert nyáron is megy... Ha a lehetetlenséget nem cseré­lik össze a tehetetlenséggel. % VI Bt *!1 (9 »V «. \0! § I | h y jn Eredeti szépségében állították helyre az épületet. Faragott' stílbútorral berendezett hálószoba. I H S w 5 fi ­elkészült a népszínház bács-kiskun megyei tájterve VENDÉGJÁTÉKOK TISZAKÉCSKÉTŐL BÁCSBOKODIG A táncegyüttes a legnépszerűbb Hét szocialista ország közös kiadói vállalkozása Hét szocialista ország — Bulgária, Magyarország, az NDK, Mongólia, Lengyelország, a Szovjetunió és Csehszlovákia — kiadói több mint öt éven keresztül dolgoztak a sokkötetes „Győzelem könyvtára" kö­zös kiadásán. 1980 tavaszán, a fasiszta Németország felett aratott győzelem 35. évfordulójának előestéjén jelentek meg e sorozat utolsó kötetei. A kiadás egységes tervezet alapján történt, de minden országban szerkesztő bizottságokat hoztak létre, amelyek meghatározták, hogy az adott nyelven milyen műveket jelentetnek meg és milyen pél­dányszámban. A közös kiadványok között jelentős helyet foglal el a szovjet irodalom. A Szovjetunióban viszont a sorozat 36 kötetét öt nagy moszkvai kiadó jelentet­te meg. A „Győzelem ^ Könyvtára” Szovjetunióban megjelent kiadványainak nagy része a baráti szo­cialista országok íróinak legjobb antifasiszta regé­nyeiből került ki. Köztük van Illés Béla: „Hon­foglalás” című regénye is. A „Győzelem Könyvtára" sorozatot két gyűjtemé­nyes kötet zárja: a moszkvai Szépirodalmi Könyv­kiadó versantológiával jelentkezett, a Művészet Könyvkiadó pedig a részt vevő országok drámaírói­nak gyűjteményes kötetével. Hódy Andrástól, a Népszínház szervezési osztályvezetőjétől ka­pott tájékoztatás szerint opera- együttesük látogat először me­gyénkbe. Szeptember 24-én Kis­kunhalason Szőnyi Erzsébet és Sütő András a Vidám sirató egy bolyongó porszemért című énekes játékát valamint Franz Schubert és I. Castelli Asszonyháború cí­mű egyfelvonásosát mutatják be. Mindkettőt Kertész László ren­dezte. Másnap Szabadszálláson lépnek föl ugyanezzel a műsor­ral. Október 20-án láthatják a vi­dám zenés műveset az orgoványi- ak. r fzgatott várakozás a Ferihegyi repülőtér órási csarnokában. Gyülekezés és feszült vára­kozás. Amíg „öszeáll” végre az a negyvenegynéhány ta­gú IBUSZ-csoport, amelynek utasai együtt indulnak Tö­rökországba, az egykori, félelme­tes szultánok székhelyére, Kons­tantinápoly ba, a mai Isztambulba. Tizenegyezer méter 'magasság­ban láthatóan oldódik az izgalom. Már tréfálkozásra is futja a szó­ból: „Én nyolcvannal szoktam menni” — céloz valaki a gép óránkénti csaknem ezer kilomé­teres sebességére. „Én se vacso­ráztam még a felhők felett!” — mondja másvalaki. Előlünk eltűnik teljesen a föld. Az ablaknál ülők is csupán fene­ketlen, süket és tompa sötétséget „látnak” — vagyis az égvilágon semmit sem. Bizonyára többen vannak, akik félnek — de ugyan ki vallaná be ezt? Az óriási gép mintha mozdulatlanul — duru­zsolva — egy helyben állna, ég és föld között. A csinos légikisasz- szonyok mosolya, az általuk felkí­nált bor, sütemény, csokoládé — a vacsora mellé — feledteti az iz­galmat. Át a Kárpátok, a Fekete-ten­ger felett, a gép lassan — alig érezhetően — ereszkedni kezd. A Boszporusztól a Vitosáig 1. A Hotel Szőzmenben Lenn a mélyben fel-feltűnnek az apró fények, a parányi „szentjá­nosbogarak”. Törökország földje köszön vissza némán az érkezők­nek. A repülőtérről — jó félórás autóbuszút után — egyenesen a szállóba megyünk. Hotel Szőz- men — olvassuk a feliratot. Éj­félre jár, s a jelek szerint az Utitársaknak nincs kedvük sétá­ra, a várossal való ismerkedésre, & nyilván sokat hallottak, olvas­tak az isztambuli lövöldözésekről — ez visszatartja még az ébereb­beket is. De hisz van, lesz még idő a látnivalóra, a várva várt élményekre — aludni kell, leg­alább keveset. Reggel számunkra ugyancsak furcsa lármára, orditozásra figye­lünk fel. Egy mély férfihang va­lami ilyesmit ismételget hangosan az utcán: öh okgyögyő! Oh ök- gyögyő!" Valahogy így. Mi is az isten csodája ez? Hamar kiderül. A szemetes. Az ötmilliós világvá­rosban nem éppen korszerű mó­don szolgálják a tisztaságot: öt­hat marcona képű férfi egy óriási, nyitott kocsira dobálja fel a min­• Ácsorgók a hotel előtt. denféle-fajta edényekben kirakott szemetet, hulladékot. Ablakunk előtt, az utca elől egy bt-hat méter magas vaskerítés át meg átszőve ormótlan szöges- dróttal. — Ez nem Budapest — mond­ja a szobatársam. De én már a sokféle látnivalóra gondolok. En­nek az össze-vissza világvárosnak az életére az itt élő örökké üzle­telő, veszekedő, harcoló, forrongó életű emberekre. A nyolcszáz mo­hamedán, keresztény és zsidó templomra; a „fényes tekintetű” szultánok lenyűgöző palotáira; a romantikus hidakra, a szabályo­zatlan és szabályozhatatlan utcai forgalomra; a legendás bazárra; ennek a különös népnek a min­dennapjaira. És persze a sokat emlegetett Rodostóra — elme­gyünk oda is majd. — ahol a Nagyságos Fejedelem élt egykor, • s ahol a Márvány-tenger partján egyedül hallgatta a „tenger mor- molását” a hazájáért sóvárgó Mi­kes Kelemen. Akarva-akaratlan félezer évvel ezelőtti eseményekre is gondolok, Hunyadiékra, akik idáig ugyan el nem értek — de legféltettebb álmaikban bizony ezt szerették volna... Vajon milyen a mai Törökor­szág az egykori rettenthetetlen hatalmú szultánok kései örökösei­nek földje, ez a se vége, se hosz- sza ország, amelynek elmaradott­ságairól annyit olvastunk már? Varga Mihály (Folytatjuk.) A táncegyüttes osztatlan sikerű összeállítása bizonyára idén is oly kapós lesz mint a cukor. Az októ­ber harmadiki orgoványi vendég­játékot a következő napon tassi, 'majd ötödikén orgoványi követi. Ez a társulat lép föl Lakiteleken október 18-án. November ötödi­kén Nagybaracska, hatodikén Tompa, másnap Bácsalmás, nyol­cadikén Jánoshalma a program. A dávodiak meghívásának kilen­cedikén tesznek eleget, következő este a sükösdiekének. Egy hét szünet után a kiskun- majsaiak tapsolhatnak műsoruk­nak, majd Kiskunfélegyháza kö­vetkezik húszadikán. Tiszakécské- vel huszonkettedikére kötöttek szerződést. December elején sze­repelnek idén utoljára Bács-Kis- kunban: a Megyei Művelődési Központban. □ □ □ Szakmáron teszi tiszteletét — október 26-án — a divatba jött Dardin úr. Fölsülésének másnap a bácsalmásiak lehetnek a tanúi, november 22-én a bácsbokodiak. Ez a társulat sem hagyja ki Sza­badszállást a programjából: jövő­re. áprilisban utaznak oda. A leg­szebb tavaszi hónapban lépnek föl Kalocsán és Kiskunhalason. Moliere remekével többnyire párhuzamosan fut az óz, a nagy varázstó, de „külön” is vállaltak szereplést. A szép mesejáték ok­tóber 28-án a bajai, 29-én a kecs­keméti gyerekeket gyönyörködteti. A népszerű Svejket tíz helyen kötötték le. Október közepén Bácsbokodon lépnek a pódiumra. 30-án Szabadszállás, 31-én Kecs­kemét az úticél. A kalocsai előa­dás időpontja: november 4. 1981- ben Szakmár, Kiskunhalas, Baja, Hajós, Bácsalmás, Orgovány fo­gadja az előadást. A Hét falu kovácsát először Orgoványon adják elő, majd két nap múlva — 1981. március 7-én — Szabadszálláson tapsolhatnak a nézők Nadányi Zoltán bájos me­sejátékának. A további program: Kalocsa, Baja, Bácsbokod, Bács­almás, Kiskunhalas. A patikus cí­mű egyfelvonásos a Hét falu ko­vácsával egy műsorban kerül színre. Januárban kel útra a Piszkos Fred, a kapitány. Bácsalmás, Ba­ja, Kalocsa az útirány. Kecskemé­tet februárban, Kiskunhalast márciusban ejtik útba. Az előa­dást a madarasiak és a kiskőrösi­ek május végén látlfatják. A Sárga liliom — az eddigi szer­ződések értelmében — Kiskunha­lason, Baján, Szabadszálláson ke­rül színre, de csak az évad má­sodik felében. □ □ □ A Felicián és a kalózok először a szakmári gyerekeket örvendez­teti (október 6-án), majd novem­ber 26-án a bajaiakat, jövőre a kalocsaiakat, a bácsbokodiakat, a madarasiakat. Szintén a gyerekeknek szánták — de nyilván a szülők közül is sokan megnézik — a Kalandok a világűrben című színdarabot. Erre a kuntoajaiaknak lesz leghama­rabb alkalmuk, majd három nap múlva — október 16-én — a kis­kunhalasiaknak. Novemberben Kiskőrösön kerül színre, 1981-ben Orgoyányon a Csili-csala cso- dái-ra decemberben kerül sor Kiskunhalason, tavasszal a bács- bokodi művelődési otthon a ven­déglátó. Az évad végén egy új gyerekdarabbal látogatnak Bács­bokod ra, Kalocsára és Kiskunha­lasra. Bródy remeke, a Tanítónő de­cember 13-án a kiskunhalasi, egy nap múlva az orgoványi műve­lődési ház programján szerepel. □ □ □ A kettős előadásokat is szá­mítva összesen nyolcvanhétszer lépnek föl a Népszínház művészei Bács-Kiskunban. Többször, mint az elmúlt idényben, amihez a föl­ismert igények, javuló adottságaik mellett — levelük szerint — la­punk cikkei is hozzájárultak. Még további megállapodások is várha­tók. Most már a helyi előkészítőkön a sor. Tegyenek meg mindent, hogy a lehető legjobb körülmé­nyek között szerepelhessen a Nép­színház hat — három prózai, báb. opera és tánc — utazó együttese, a Vár- és a Józsefvárosi Színház olykor kiruccanó társulata. Heltai Nándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom