Petőfi Népe, 1980. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-22 / 196. szám

1980. augusztus 22. • PETŐFI NÉPE • 5 A MÚLTNAK KÉPÉT VISSZAVARÁZSOLJA Séta a szentendrei Szabadtéri Múzeumban A szabadtéri múzeumok egy vagy több néprajzi terület vagy egy ország hagyományos népi építé­szetét és lakáskultúráját mutatják be. A Szentend­rén épülő Szabadtéri Néprajzi Múzeum hazánk központi gyűjteménye. Az 1972 óta önálló múzeum­ként működő intézmény feladata, hogy a megyei múzeumi szervezetben épülő regionális szabadtéri gyűjteményekkel együtt (a zalaegerszegi Göcseji Falumúzeum, szombathelyi Vasi Múzeumfalu, nyír­egyháza-sóstói Falumúzeum és szennai Falumúze­um) hazánk tíz tájegysége 18—19. századi falusi és mezővárosi lakosságának anyagi kultúráját, terme­lésben, építkezésben és életmódban megnyilvánuló műveltségét felkutassa, dokumentálja, megőrizze és bemutassa. F.gy-egy tájegységet a múzeumban egy- egy épületcsoporttal mutatnak' be. A már megnyi­tott Felső-Tisza vidéki és az épülő kisalföldi táj­egységeken kívül további nyolc épületcsoport létre­hozásán munkálkodnak (Észak-Magyarország, Észak-Kelet-Magyarország Közép-Tisza vidék, fel­földi, ill. alföldi mezőváros, Dél-Dunántúl, Nyugat- Dunántúl, Balaton-felVidék). A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum több éves előkészítő munka után 1974- ben nyitotta meg első állandó ki­állítását. A 38 népi építészeti ob­jektumból álló Felső-Tiszavidék építménycsoport a megnyitás óta több százezer látogatót vonzott. A már felépült és látogatható épü­letek az egykori Szatmár várme­gyéből, a mai Szabolcs-Szatmár megye északkeleti részéből szár­maznak, arról a vidékről, ame­lyet lakosai Erdőhátnak nevez­nek. Jelenlegi perifériális hely­zetük miatt az erdőháti falvak megőrizték azt a századfordulóig kialakult képet, amelyet egy ko­rábbi kultúra emlékeiként tük­röznek a régi, hagyományos tár­gyak, gazdálkodási eszközök. „E kis falvaknak rendesen csak egy egyenes utczájok van, mely­nek két végét nagy vég, kis vég és alvég, felvég névvel szokás nevezni. Ha van még egy utcza, az rendesen a fó-útból kanyaro­dik le és aztán párhuzamosan ha­lad vele, ez a kis-utca, amit eset­leg sikátor köt össze a főbb utczákkal”, írta Móricz Zsigmond a szatmári falvakról a századfor­dulón. Az utca a falu közepén kiszélesedik, itt áll a templom a haranglábbal, néhol a szárazma­lom, kovácsműhely. Bár Szat­már földrajzilag az Alföld része, évszázadokig erős erdélyi befo­lyás alatt állt, történeti sorsa Er­délyhez kötötte. De nézzünk most már körül a Szabadtéri Néprajzi Múzeum er­dőháti tájegységének egyutcás fa­lujában. • A főútról érkezőt a szegényparaszti te­lek sövénnyel kerített épületei fogadják. A falu végi utakat „sarampó” zárta el, ha­sonló kivitelben a sövény kerítést záró tő­kés kapuhoz. Ügy tartották, hogy „tőké3 kapu, nagy kutya, ott lakik a nagygazda”. Ilyen kaput csak az emelt, akinek erdeje volt, ahol a tőkét kiválaszthatta. A kapu­oszlop csapján forgó tőkét a rászögezett sö­vény vagy léc kapulevéllel, a „sarampó­val” úgy egyensúlyozták, hogy a súlyos szerkezetet félkézzel is megfordíthassák. A lakóház két egyenlő nagyságú szobáját — a századfordulón még gyakori szokás szerint — egy nagycsalád lakta. A család­fő, a gazda, feleségével és még házasulan­dó gyermekeivel a hátsó szobában lakott, legidősebb fia pedig, feleségével, és három gyermekével az első szobában élt. • A második telken (középső épület) középparaszti lakóház áll. Itt az első szoba berendezése a vi­szonylagos jómódot sugározza. — Az első két telek utcai határán álló tiszakóródi „közös kút” vésett ágasát 1880 táján Balog Zsigmond helyi ácsmester cifrázta meg a Tisza túloldalán levő falu, Vári templomtornyának mintájára. A kút hét résztulaj­donosa 1901-ben „kúthasználati megegyezést” kö­tött. Ettől kezdve a javítási munkákban egyenlően vettek részt, egyikük „kútkezelő”-ként a nem-tulaj­donos használóktól dijat szedett, és köteles volt azt a kút javítására fordítani, Illetőleg a többiekkel megosztani. A használati jog firól flra háborítatla­nul szállt, de a jogosultak beleegyezése nélkül más­ra nem lehetett átruházni vagy örökképpen eladni. A kútásás nehézségei adták az ivóvizes kút külö­nös értékét. A kútgödör felső átmérője utcaszéles- ségnyi is lehetett, mire kb. 10 méter mélységben tiszta vízre bukkantak. • Tiszabecsről származó csűr. Oszlopait speciális növésű tölgyfák­ból faragták ki, amelyek nemcsak a koszorúgerendá­kat, hanem be­nyúló águkon a keresztgerendákat Is tartják. Hatal­mas csűrkapun hajthatott be a gabonakévékkel megrakott szekér a csűrbe, s mintán a fiókokban lera­kodtak, a hátsó kapun kihajtha­tott. Valamikor egész télen csé­pelték a csűr pia­cára teregetett ké­véket. • Az iménti telken álló esztergált tornácoszlopos ház beosztása: szoba-konyha-lakókamra. A lakóház eredetije Botpaládon, a múlt század 80-as éveiben épült. Az első szoba berendezése mutatja, hogy bár egyes házimunkákat még itt végeznek, a helyiséget igyekeznek „tiszta szobává” átalakítani. Csak a tűzhely körül folyik a munka, az asztal körüli rész vendégváró rendben áll. Az erdőháti falvakban a századfordulón még megbontatlan berendezési elv szerint a szoba két oldalán párhuzamosan elhelye­zett ágyak és az előttük sorakozó székek között állt az asztal, az utcai ablak alatt pedig a hosszúláda, később a karospad. Házilag készültek a becsapolt lábú asztalszékek, kisasztalok, gyalogszékek, vala­mint a minden háznál meglevő, diófából faragott görbeszékek. Ebben a szobában hétköznap is .ab­rosz fedi az asztalt, rajta a biblia és a vizeskancsó, amit külön e célra szőtt kendővel takarnak le. • ...A megnyitás óta a turisták, ki­rándulók, szak­emberek, diá­kok, iskolai szak­körök, lelkes ér­deklődők egy­más nyomába lépnek a hagyo­mányokból „újra­épített” egyutcás falucskába. Mint­ha szivükben azt éreznék, amit A. Hazelius sorai így fejeznek ki: „El­jön az idő: Min­den aranyunk sem lesz elég arra, hogy a múltnak képét visszavará­zsolja.” (Tóth Sándor képriport­ja) T. I. CSÁSZÁR ISTVÁN: Hazugság az irodalomban Anyám, amikor alkalma van rá, tanácsokat ad a munkámmal •kapcsolatban. Azt hiszem, ugyan­így tesz a négy testvéremmel is, mert ő mindenhez ért — még ah­hoz is, amihez nem. A sokat ta­pasztalt asszonyok módján az élet általános igazságait ismeri, mint egy filozófus, ezért meg tudja mondani a húgomnak, ho­gyan szerezhet jobb beosztást a külkereskedelmi vállalatnál, az öcsémnek, hogy érdemes-e „marx- és leninizmust" tanulni — szán­dékosan torzítja az idegen szava­kat, és ilyenkor várja, hogy rá­szóljunk: tudja, hogy a melankó­liával idegorvoshoz kell-e menni, vagy pedig össze kell veszni va­lakivel.. Pedig soha nem dolgo­zott külkereskedelmi vállalatnál, bele sem nézett a történelmi és a dialektikus materializmusról szóló egyetlen könyvecskébe sem, életében nem ment pszichológus­hoz, tanácsaiban mégis van vala­mi mulatságosan ésszerű. Nekem is sokszor ajánl irodal­mi témákat, általában a saját él­ményeit. Legutóbb itt ült nálam, és lát­va, hogy szokásom szerint borong­va és hallgatva bámulok magam elé, mint az életfogytiglanra ítélt rab, aki már szökési terveket sem kovácsol, csak várja, hogy elmúl­jon az élete, azt mondja megszo­kott és ilyenkor nyugtalanító ta­lálékonyságával: — Én megmondom neked, hogy mit írjál... valami olyat, ami nem igaz. Fel is ébresztett merengésemből ezzel a La Rochefoucault-i vagy Chamfort-i bölcsességgel, amit anélkül talált ki, hogy La Roche- foucault-nak vagy Chamfort-nak a nevét ismerné. — Igen — mondtam. — Nekem is régi vágyam, hogy írjak vala­mit, ami az elejétől a végéig ha­zugság, de ez nagyon nehéz, azt hiszem, tehetségtelen vagyok hoz­zá. Egy kevés igazság mindig be­csúszik valahol. Anyám az egészből annyit volt hajlandó megérteni, hogy ráta­lált szomorkodásom kulcsélmé­nyére, arra, hogy eredménytelenül töröm a fejem valami nagy ha­zugságon, amivel igazán híres író lehetnék. — Ajánlj nekem ilyen történe­tet — mondtam. — Csak hallgass meg engem — mondta anyám. — De ne nevess. És akkor elkezdi mesélni, kicsit éneklő hangon, mintha diktálna, vagy inkább mintha már olvasná egy sereg embernek, hogy „Volt egy lány. Tizenhét éves vagy ta­lán még annyi se volt, és az bele­szeretett egy nős férfiba... Vagy, várjál csak.... Nem is volt nős, csak együtt élt valami nővel, mert nem akart dolgozni, és azzal a nővel tartatta el magát. És a sze­gény lány, amikor megmondta otthon, mert az édesanyjával élt, az nevelte őt is meg a testvéreit, mert az apjuk kiment Ameriká­ba... Vagy ez talán nem is fon­tos. Igaz, beírhatod nyugodtan, úgy sem tudják, hogy szegény Pi­rosról van szó... Nahát szegény lánynak az anyja adott egy pofont jobbról és balról is, és azt mond­ja: inkább megöllek, mint hogy összeállj egy ilyen csibésszel. De a lánynak semmi sem használt, odaköltözött ahhoz a férfihoz, al­bérletbe .,.” tgy meséli anyám Piroska nő­vérének a történetét, amely tele van megalázással és viszontagság­gal. Piros ott marad két gyerek­kel, aztán meghal a háború alatt, kórházban, fiatalon, és tönkremen- ve, a kórháznak nincs ablaka és nincs gyógyszer. — De hát ez nem jó, mert igaz — mondom anyámnak. — Majd úgy írod meg, mintha nem lenne az... — Hogyan? — Hát fiam, fantáziálni kell. Nem szeretem nyugtalanítani anyámat a zavaros telkemmel és esztétikai értekezésünk ezzel véget is ért. Pedig, ha még elmondtam vol­na neki: nem hogy képzelni, még álmodni sem tudok olyan furcsa­ságot, vagy szörnyűséget, amiről ne tudnám, hogy megtörtént már valahol, vagy éppen most törté­nik; vagy lenne érvem azzal szemben, hogy nem fog megtör­ténni; azzal is egyetértett volna. Nem rosszhiszemű vélemény ez az emberiség történelméről, ha­nem mindenféle képzelet veresége a valósággal szemben. És ez természetesen közhely, de talán ott bujkál benne az a ha­zugság, aminek a megírására anyám biztat. Tudományos ismeretterjesztés a megyékben A Tudományos Ismeretterjesztő Társulatot a XIX. század első fe­lében, 1841-iben alapították meg, jövőre lesz 140 éves. Sokrétű, gaz­dag tevékenysége mindig követte a kor követelményét, segített ki­nevelni a „művelt emberifők so­kaságát”. A társulat megalakulása óta eltelt csaknem másfél száz esztendő tudományos eredmé­nyeit, felfedezéseit közérthető for­mában juttatta el a tömegekhez, és ezzel hozzájárult a magyar nemzeti kultúra szellemi kincsei­nek gyarapításához. Országos hálózat Megyei szervezete 'behálózza az egész országot. iNincs olyan me­gyeszékhely, vagy nagyközség, ahol az iskolákban, könyvtárak­ban ne szerveznének rendszeresen előadásokat, változatos témájú népművelő összejöveteleket. A TIT aktivistái a megyékben részt vesznek a politikai, társadalmi és gazdasági ismeretek terjesztésé­iben éppúgy, mint a természettu­dományos előadások szervezésé­ben. Hazánk 19 megyéjében az el­múlt évben összesen 113 ezer 499 előadást tartottak 13 féle társa­dalomtudományi és 9 természet­tudományi ismeretköriben. Az előbbiek közül — a látogatottság szempontjából — kiemelkedik a filozófiai, irodalmi, jogi, közgaz­dasági és művészeti előadássoro­zat, a természettudományok közül a legtöbben az egészségügyi, a mezőgazdasági és élelmezésügyi, valamint a műszaki témájú elő­adásokat hallgatták meg. Mai gazdasági helyzetünk kö­vetelményeihez alkalmazkodva részt vállalt a TIT a munkások képzésében, a szakmaváltást segí­tő át- és továbbképzésben. A fal­vakban, községekben állandó nép­szerűségnek örvendenek a háztáji gazdálkodás ismereteit tárgyaló előadások. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak valamivel több mint 23 ezer tagijából 20 ezer 500 a me­gyékben tevékenykedik. Munká­juk kiterjed az anyanyelvi isme­retterjesztésre is. 'E téren közis­merten népszerűek a nyelvi ve­télkedők, továbbá esztétikai, mű­vészeti és néprajzi kultúránk ter­jesztését, ápolását szolgáló ren­dezvények. Minden korosztálynak A társulat megkülönböztetett figyelmet fordít a 14 éven aluli gyermek- és az ennél idősebb ta­nulóifjúság körében végzett isme­retterjesztésre. Az általános isko­lákban nemrég 'bevezetett új ma­tematikai oktatás országszerte hir­telen megnövelte az érdeklődést e tudomány iránt. A gyermekek kö­zött szervezett matematikai körök száma háromszázzal emelkedett. Borsod, Csongrád és Szabolcs me­gyékben öt év alatt meghárom­szorozódott a kis matematikusok 'baráti körének száma. Szabolcs­ban, Baranyában, Zalában és Szolnok megyében fellendült az érdeklődés a csillagászati körök iránt. Kialakultak már a megyék többségében a gyermek-ismeret­terjesztő klubok is. A Vas megyei szervezet 6 ilyen klubot tart fenn, Komáromban a TIT és a megyei művelődési központ közösen szer­vezett hasonló klubot. Az elmúlt években rendkívül megnőtt az érdeklődés az idegen nyelvek iránt. A 17 oktatott nyelv közül a német, angol és az orosz nyelvtanfolyamokra jelentkeztek a legtöbben. A TIT érdeme, hogy a tanfolyami nyelvoktatás a tár­sulat több megyei szervezeténél igazi nyelviskolává fejlődött, ame­lyeken elfogadható színvonalon elsajátíthatják a világnyelveket. A 70-es évek elejétől a hallgató­ság egyre fiatalodott, egyre több egyetemi hallgató és középiskolás iratkozott ibe nyelvtanfolyamokra, öt év óta az általános iskolás gyermekek részvételi aránya is fokozatosan emelkedik a nyelv- tanfolyamokon. Kezdetben a kis­iskolások a felnőttekkel együtt tanultak, később Baranya és Haj- dú-Bihar megyében ' indítottak először külön tagozatokat a 14 éven aluliak számára. Ma már az a helyzet, hogy az óvodáskorban kezdik meg a nyelvoktatást, mert fejlődési és tanuláslélektani szem­pontból az óvoda erre kiválóan alkalmas. Idegen nyelvű táborok Az ifjúsági nyelvoktatást szol­gálják a nyári nyelvi táborok. 1979-ben Vas megyében 97 diák számára szerveztek .angol és orosz tábort, az idén már német nyelvű tábort is meghirdettek. Tolna me­gyében már 12 év óta működik orosz nyelvi tábor. Igaz, ebben a TIT csak nyelvtanárok felkészíté­sével, technikai eszközökkel és tananyagok biztosításával mű­ködik közre. Rendkívül népszerűek a TIT nyári egyetemei, melyeket főként a megyeszékhelyeken működő egyetemek, főiskolák szerveznek a TIT-el közösen. Tavaly ezekre a rendezvényekre a világ 36 orszá­gából érkeztek hallgatók. Tartal­mas programok keretében ismer­tetik meg külföldi vendégeinkkel hazánk gazdasági, társadalmi, tu­dományos életét, régészeti, törté­nelmi, művészeti emlékeit, a ma­gyar népszokásokat, népművésze­tet. Emellett üdülésre, pihenésre és szórakozásra is jó . alkalom nyílik. A TIT munkája társadalmi igényt elégít ki.. Igaz, a TIT-en kívül más társadalmi szervezet és mozgalom is foglalkozik ismeret- terjesztéssel, de a legnagyobb vá­lasztékot, a témák gazdagságát, ez a társulat nyújtja az érdeklődők egyre bővülő táborának. B. L NAPKÖZBEN: Könyvek a sporttáskában Nem tekintem magamat könyv­gyűjtőnek, csak igyekszem meg­szerezni azt, ami érdekel; s az nem kevés. Éppen elég ahhoz, hogy az erre szánt havi ötszáz fo­rintos keretemet kimerítse. Más kedvteléseim mellett is megen- gedhetem ezt magamnak: telik a fizetésemből, no meg „még” egye­dülálló vagyok... Jártomban-kel- temben könyvet veszek hát min­denütt, ahol árusítanak. Kivételt csak könyvügynöknél teszek, ha összeállítáist akar rámsózni. Hiá­ba, én már ilyen vagyak. Mozi­ban is nehezen viselem, ha kap­csolt kísérőfilmeket kell végig­néznem. Azokat nem én válasz­tottam. A könyvekhez előbb-utóbb ese­mények, történetek fűződnek. Mert a könyvekhez emberek kap­csolódnak, de úgy is mondhatom, hogy a műveken emberi kapcso­latok vetülnek át, túl az írók ál­tal közvetítetteken. Én a 'barát­ság és szerelem viszonylatában is a könyvet 'találom a legalkalma­sabb ajándéknak. Gondolom, nem egyedül vagyok így ezzel.- Sajnálom azokat a kiadványo­kat, amelyeket antikváriumokban adnak-vesznek. Sajnálom, mert megváltak tőlük. De még mindig jobb, ha olvasó ember kezébe ke­rülnek, mint ha örök porosodás­ra lennének kárhoztatva. Igen, megválunk könyvektől, ahogy em­berektől is, mert feleslegessé vagy éppen terhessé váltak számunk­ra. Mondjuk így, de fordítva is igaz — az emberek esetében. A könyvek ugyanis kiszolgáltatot­tak, sohasem vehetik kézbe az ol­vasót Hadd említsem ehhez illusztrá­cióként a minapi esetet, melynek a kecskeméti antikvár könyvüz­letben voltam tanúja. Akkor, amikor vegyes érzelmekkel válo­gattam az öt tíz és húsz forintra leegységárazott új (!) könyvek garmadái között, s arról kellett meggyőződnöm, hogy az irodalom mennyire árucikké degradálódhat. 70—80 százalékos az árengedmény! Három fiatalember jött az üz­letbe; egyikük sporttáskában könyveket hozott. Vaskos kezé­vel sután szedett elő néhányat, s megvételre kínálta azokat. A bolt alkalmazottja, egy alacsony asz- szonyka nem nyúlt a könyvekért, hanem miután egy pillantást ve­tett rájuk, közölte, hogy „nem vesszük ezeket, van a boltban elég, különben is piszkosak”. A fiatalember újabb könyveket hú­zott elő, ám azok sem részesültek jobb fogadtatásban. Erre méltat­lankodni kezdett, hogy miért nem kellenek a könyvei, amelyek — mint 'magam is láttam —, bizony a nemrégi kiadáshoz képest meg­lehetősen mostoha körülmények viszontagságait viselték el. Nem volt mit tenni, a könyvek vissza­kerültek a táskába. Megaláztatá­sukat pedig tetézte, hogy a három fiatalember — megszólalásukból kitűnt, hogy nem józanok — go­romba kifejezésekkel sértegette az eladónőt, miközben botrányo­san kivonultak. Kudarcuk .lényege nyilvánvalónak tűnt: ezekből a könyvekből nem lesz pénz továb­bi italozásra. Az esemény láttán felmerült bennem a kérdés: elkerülhető lett volna ez az incidens, ha az el­adónő tapintatosabb? Talán... Mint kereskedelmi dolgozót hi­báztatni lehetne, de mint könyvet tisztelőt, nem. A tisztelet pedig je­lenti a tisztelet megkövetelését is. Jelen esetben a könyvekét. Jogunk van megválni könyvektől, az emberektől, de méltatlanul bánni velük nincs joga senkinek sem. Krémer István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom