Petőfi Népe, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-20 / 169. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZÉT Virágok, veszélyek Széllel, fűvel haragos napvilág, izgalmak szilaj nevelője, • medve-álom gyilkosa, gyere már 'hadd^öltözök" fel ünneplőbe ' Szívjak szerelem-fertos levegőt ‘ zajban, viharzó fényben állva — valami lázas zenebona kell s lezuhan szívem dérszakálla. Csak jókedvem fagyott el, nem a hit, még fordítom sorsomat jóra, kesely orcámon pirinyó sugár nekem viharkeltő ciróka. Jöjj rám, te boldog rázkódás hamar! Ha élek, hát legszebben éljek. Gyönyörű, ha féktelen szól a szám: nyílnak a virágok, veszélyek. Nagy László emlékezete Most lenne ötvenöt éves. 1925. július 17-én született, s már több. mint két éve halott a huszadik századi magyar líra egyik legkiemelkedőbb alakja, a felszabadulás után indult költőnk leg­markánsabb egyénisége. Születésének évfordulóján rá emlékezve közöljük egyik utolsó fényképét és az alábbi ver­sét: TÖPRENGÉS KÉT ÉVAD KÖZÖTT Hogyan tovább kecskeméti színház? Az 1979/80-as évadnál jobbnak ígérkezik-e a szeptember végén kezdődő? Csíráznak-e a mostani szürkeségből kiveze­tést ígérő törekvések? Van-e, lesz-e, lehet-e kellő szellemi, művészeti kapacitás, energia, akarat, elhivatottság a ha­nyatlás megállítására? Bízhatunk-e a körülmények, a feltéte­lek kedvezőbb alakulásában? Ilyen, a jövőt firtató kérdések­kel vallattam az elmúlt évadot. Csak így érdemes, mivel a színház élő folytonosság. Felkavaró élmény nélkül múlt. el az évad! Hogy történhetett? Négy-öt évre ágaznak a ba­jok gyökerei. Az országos vissz­hangé, látványos sikereket túl­becsülve, sok ezres közönségré­tegek igényeit) elhanyagolva siettették a helyi színházi struk­túra átszervezését. A szokott él­vezetüktől megfosztottak mind -bosszúsabb ellenérzéssel fogad­ták a. kecskeméti műhely tö­rekvéseit. Az ország legjobb tár­sulatai között jegyezték a Ka­tona József szülővárosában mű­ködőt, ugyanakkor itthon né­hány előadáson tüntetőén meg­fogyott a közönség. Több tekin­tetben előbbre tartottak ,má(s művészeti ágaknál, megyei kul­turális szervezeteknél. Akkor parancsolták a fővá­rosba az együttes meghatározó egyéniségeit, amikor elhatároz­ták, hogy az elért eredmények, vívmányok megtagadása nélkül többet áldoznak az úgyne­vezett közönségigény oltárán Természetes, nagyszerű fejlődési folyamatot szakított meg a - köz­pontilag sugallt átrendezés. A tavaly nyári elvándorlás a kecs­keméti műhely varázsának, te­kintélyének további hanyatlását jelezte. Mind kevesebben érez­ték, hogy saját magukat is gyarapí­tó. közös vállalkozás részesei. A Kecskeméthez hasonlóan ki- mazsolázott Szolnok. Kaposvár az ottmaradtak részére továbbra is ügy maradt, a következetes , piűyé^zi „y.ezetés biztosította a fo­lyamatosságot) Könnyebb dolguk -volt. mert egységesebb társulattal úszták meg a pesti színházi re­formot, és nagyobb szellemi tar­talékok halmozódtak föl a Tisza- parti és a somogyi társulatnál. A jó. közepes 1978/79-es évad után a külső szemlélő joggal bíz­hatott az új felívelésben. Néhány igényes kezdeményezés,' több ra­gyogó színészi alakítás táplálta a reményt. Ismét felzárkóztak vol­na az országos élvonalba, ha új „fazont” kap az együttes, ha lát­nak perspektívát a színészek, és határozottabb művészi program szervezi az erőket. Még a szoká­sos év eleji nyilatkozatot is hiá­ba kerestem a tavaly szeptem­beri beköszöntő műsorfüzetben, így nem csodálható, hogy több bizonytalansági tényezővel, né­hány félkész darab gondjaival kezdték az új évadot. Szegény embert az ág is húzza; Holl Ist­ván megbetegedett, Cserhalmi György visszamondta a szerző­dését, így kioszthatatlanná vált a műsortervben meghirdetett Ancuilh-dráma. Helyette az évfor­duló csábításának is engedve, Ka­tona munkaigényes Ziskáját hoz­ták elő. Mivel a kecskeméti klasz- szikus műve színpadra szólította a fél társulatot, le kellett mon­dani Shakespeare Windsori víg nőkjének előadásáról. (Ugyanaz a színész nem készülhet egyszerre kér darabraj Közönségcsalogató bemutatók maradtak el! A kényszerű változtatások nél­kül feltétlenül jobb lenne az "évad kezönségvisszhangja, mérlege, ígéretesnek látszott első pillan­tásra a műsorterv. Szenzációt sej­tetett Károly Mihály drámája. Gyurkovics Tibor groteszkje nap­jaink izgalmas problémáit vizs­gálja sajátos gyurkovicsi opti­kával. Moliére, Shakespeare min­dig biztos siker. Jól csengett Vampilov neve. Az előadások maradtak el a várakozástól! Móricz Űri muriját fogadta legkedvezőbben a közön­ség. Sokan a feszült indítást, a drámai szituáció kemény felvázo­lását, az erőteljes színészi alakí­tásokat méltányolták, sokan az elriasztónak, kiábrándítónak szánt cigányos dáridót élvezték ... Ká­rolyi Mihály drámájának keserű ízeit, tanulságos mondandóját a felcukrozott előadásból is kiérez- te. aki nagyon odafigyelt. A Ma­gyar menyasszony olcsó kölni­bűze el-elillant a groteszk viccek­től felfeslő szövetén. Láttunk már meggyőzőbb Moliére-előadást, mint a legutóbbi Űrhatnám pol­gár Kellemes időtöltésnek szánták az Imádok férjhez menni-t; az is volt. A Búcsúzás - júniusban- gyors felejtésre „érdemes” fias­kó. A gyönyörű, vad Csodaszarvas agancskoronája fenn-fennakadt a kispolgári előítéletek bozótjában. Jóindulattal sem számolhatok be kiemelkedő rendezői teljesít­ményekről. Mindnyájuknak volt jobb évadja. Említésre méltó Illés István légkörteremtő képessége (Űri muri, helyenként Magyar menny asszony J A magyar szín­házi élet egyik összetévethetet- len egyénisége, Szőke István, az idén is kitartott — jól tette — á maga választotta úton. Moliére-t még nem hódította meg, de az Grhatnám polgár így is bővel­kedett igazi színházi jelenetekben. Még soha nem láttunk tőle olyan kidolgozott szituációkat, mint A csodaszarvasban. Az Én vagyok Ravelszki sike­rült jobban Beke Sándor tiszte­letre méltó vállalkozásai közül, bár ebben is sok mindent kétszer mond. Nem bízik abban, hogy a közönség magából a játékból is megérti, megérzi, a műből kiol­vasható, kicsendülő üzeneteket, jelképeket. Külön-külön is meg­magyarázza, miről van szó, mi a tanulság. Sajnos, ezek a „magya­rázatok” ritkán1 szervesülnek a dráma szövetébe. Egyebek között ilyen „kettőzések” torzították el Katona Ziskáját. •Sándor János biztos rutinnal állította színpadra S. Maugham vígjátékát, nem sokat segíthetett a Kapuk Thébában alkati gyön- geségein. Tömöry Péter Kecske­méten a Gellérthegyi álmok ren­dezőjeként mutatott valamit te­hetségéből. Legszívesebben Holl István (miniszterelnök a Károlyi-drámá­ban), Fekete Tibor (Csörgheö Csuli Móricz Űri murijában), Kiss Jenő (Magyar menyasszony, Fischer, illetve Don Fiscehere és mint Cardeur, az Imádok férjhez menni egyik „hőse”.-,), Gáspár Antal (A csodaszarvas: A pol­gármester), M. Horváth József (Űrhatnám polgár) alakítására emlékezünk. Mindig helyt állt Major Pál, Juhász Tibor, Budai László, de másoknak Is voltak szép szerepformálásaik. Füzy Sárival » és Gyarmathy Ágnessel nagyon megerősödött a díszlet- és jelmeztervezés. Poós Éva és a vendég, Rátkai Erzsi is korszerűen, szépen dolgozik. Tetszik-nem tetszik, mégis ki kell mondani: a társulat megerő­sítése’ nélkül túl sok változást nem várhatunk, Hiányoznak a többieket magukkal ragadó egyé­niségek, bizonyos szerepkörökre nincs színész. Ne átitassuk magunkat: csak akkor várhatunk szebb napokat, ha erős elhatározással próbálják javítani az előadások esztétikai minőségét, ha az eddiginél sokkal következetesebben, átgondoltab­ban törekszenek a korszerű szín­ház megvalósítására. Ehhez kívánunk magunk és olvasóink nevében konok kitar­tást, és az ideinél több szeren­csét, valamint a tisztelt publikum az együttest jó irányba befolyá­soló pártfogását. Heltai Nándor TÁRNÁI LÁSZLÓ: homlokodra égetik ha homlokodra égetik az érdektelenség a közöny a cinizmus. a cselekvőképtelenség bélyegét ha szokásaidon megbotránkozva legyintenek rád és megfordítva legyintenek ha valamiért kinyitod a szád ha feltépnek régi sebeket hogy vorösödjön égjen az arcod mert némán figyeled a neked csak történelemkönyvekből visszapörgetett kerék nyikorgását ha látszólag semmi sem történik benned az arcodba öntött szemrehányások mögött mindig elsikkad a történelmi lényeg szádra venni mit ér káromkodást imát heródes vagy jézus cselekedeteiért ANTALFY ISTVÁN: Előbb-utóbb Előbb-utóbb. Csak még előbb valamit tenni kell. De végül a dimenziótlanság. Romkert. Mire mindennel összebékül. Mire mindennel, önmagával. Nem gondolkodni már színekben, sem rímekben. Elhinni: csak-^v^tanv— rx ys. r . ,► ­Voltam. ' A '•Á'Sxí Én Néwsaiüettem. * GRÓF JÓZSEF: Töredék végre: nyugalom az öledben megtaláltam e felejthetetlen örömöt a táj ölén nem gondolni másra a szépségre nem az elmúlásra mindig csak arra ami el jövend csillag-sugárzás a szivem is*en békéje ez a tiszta egyedül-igaz csönd az igazi netovábbja az e pillanat maradion épen hogy legyőzzük ama reménytelenséget nya, szánalmas figura a potya­utas. — No, nem olyan tragikus a do­log. Csak agyonütöm — mondta a másik, és nyugtatásképpen elvi- gyorodott, sárgás-fekete fogait mutogatva. — Gyilkos meleg van ilyenkor, júliusban. A színésznő kezdte, kényel- metlenül érezni magát, s nem mert tovább kérdezősködni. Ügy szorította a kormányt, mint egy mentőövet, s csak néha me­részkedett el addig, hogy egy fé­lénk oldalpillantást vessen utasá­ra. — Csak nem hozta el az egész ■kelléktárát? — bökött a fiatalem­ber a hátsó ülésre kazlazott bő­röndök felé. — Soha nem tudtam eldönteni, hogy mi a nélkülözhetetlen és mi a felesleges — mondta akaratla­nul, ideges mosolyt erőltetve ma­gára. — Pedig most nem is fil­mezni, vagy vendégjátékra me­gyek, hanem pihenni néhány nap­ra. — És ez így van a magánéleté­vel is, nemde? Elnézést a bizal­maskodásért ... Az elnézés egy újabb ideges mosoly volt. Lehet benne valami. Ott sem tudom eldönteni soha... — tűnő­dött egy pillanatig. Azután az járt a fejében, hogy esztelen módon felvett egy gyanús alakot, akinek ki tudja miféle szándékai van­nak. s talán még őt is megtámad­ja — Maga fél tőlem ugye? És már megbánta, hogy megállt? Pedig nincs mitől tartania. Rossz kivi­tel vagyok, de belül szép — mond­ta némi hallgatás! után a potya­utas, s a színésznő szinte belere­megett, ahogy visszahallotta saját gondolatait. * — Miből gondolja, hogy félek? — kérdezte apró köhintések kísé­retében. — Titok. De fél tőlem, mint a megfontolandó döntésektől is mindig. Ennek köszönhetem, hogy felvett. Hirtelen szeret dönteni, azután mégis megbánja olykor. Javítson ki, ha tévednék. Nem válaszolt. Először arra gondolt, hogy egy ördögöt ültetett a kocsijába a véletlen, de gyorsan elhessegette a gondolatot, attól félve, hogy a másik ezt is kitalál­ja. Azután a tegnapi este ötlött fel benne, 'ahogy Tamással a vá­lóperről beszélgettek, s. az emlé­kek hirtelen összeolvadtak a po­tyautas előbbi szavaival: „Hirte­len szeret dönteni... mégis meg­bánja ... ” Megbánja? Elképzel­hető Az üdülőtelepnél szállt ki a fia­talember. Illedelmesen megkö­szönte á stopot, majd az egyik közeli faházra mutatott. — Ha itt üdül a tóparton, s úgy érzi, szüksége lenne valamiben egy ördög segítségére, a viskóban megtalál. AAőst valahogy barátságosabb- nak tűnt, mipt az első pil­lanatokban. Szebbnek nem, csak barátságosabbnak. Mintha nagyon régen ismerné. Mielőtt továbbhaj- tott. kíváncsian kidugta fejét a Fiat ablakán. — Mondja, itt lakik az is, akit agyon akar ütni? —r Aha! — bólintott a másik. — De nem lehet valójában, mert mindig feltámad. Sokan megpró­bálták már, de csak annyit értek el vele, hogy öregebbek lettek né­hány nappal, héttel, hónappal; attól függően, mennyi az agyonüt- nivaló... Az enyém mindössze egy hétnyire nőtt, könnyedén meg­verekszem majd vele. — Furcsa egy alak — tűnődött, beletaposva a gázpedálba. — Ki­találta azt. is, hogy ördögnek vél­tem ... Ezen kuncogott egy darabig, még akkor is, amikor a vikend- házuk elé kanyarodott. A víkend- házat szinte teljesen‘Tamás épí­tette, a nyári szünidőkben. Itt várt rá néhány pihenőnap, s az áhított magány, a kevésbé áhí­tott „hogyantovább” gondolatai­val. em sejtette, milyen hamar ‘ beleun a magányba. Az első nap azzal telt, hogy rendbe­rakta a házat. A következők napo­zással, fürdéssel, olvasással. Az utolsó napon már nagyon várta, hogy hazamehessen. Nem volt társaság, nem volt kivel beszél­getnie; csak a gondolatai türem- kedtek elő olykor, hogy mit mopd majd Tamásnak holnap, ha haza­megy. Még mindig nem tudta, s már tisztában volt vele, hogy ezt is az utolsó pillanatban fogja el­dönteni. Otthon akkor sem leszek ilyen magányos, ha elválunk — mor­fondírozott, a Móló presszó tera­szán üldögélve. Az utolsó feste megengedte magának, hogy be­üljön valahová, vállalva a kocká­zatot, hogy vadidegenek zaklat­ják, ha felismerik. De nem zak­latta senki, amitől egy kis csa­lódást érzett. Már menni készült, amikor megállt az asztalánál egy rossz külsejű alak. A potyautas! — ismerte fel a félhomályban, s hirtelen felötlött benne, hogy egyszer sem jutott az eszébe, az elmúlt napok alatt. — Elfelejtett ugye? — kérdezte a fiatalember, s a színésznő mái- egyáltalán nem csodálkozott raj­ta, hogy kitalálta a gondolatait. — Leülhetek? Legalább honorál­hatom némileg a potyautat... , 1/ onyakot ittak, s a filmezés-\ ^ ről beszélgettek. Később a r fiatalember elmondta honnan jött, mivel foglalkozik, ami leg­alább olyan jelentéktelennek tűnt, mint a külseje: mégis száj- tátva hallgatta a színésző, a több­napos magány csendje után. Szin­te boldognak érezte magát. — Érdekes alak maga, mintha a meséből lépett volna elő. És nem csak azért, mert kitalálja a gondolataimat. Furcsa, hihetetlen a megjelenése, s égből jövőnek hatnak a szavai. — Én meg földből, vagyis a föld mélyéből jövőnek. Ördögnek. Tudom. Sőt azt is tudom, hogy valami emészti, s hogy magá­nyosan teltek az utóbbi napok, ami ritkán : fordul elő a maga mozgalmas, izsúíolt életében. — És ezt Ihonnan tudja? — Nem ördögi dolog — mond­ta kesernyés mosollyal —, csak egyszerűen ismerős. Én már ta­lálkoztam a magánnyal. Nyár volt, éjszaka, vihar előtti, fuldok­ló csend... — Tekintete a tó sö­tét hullámai felé kúszott, ahogy beszélt, s hangjában különös sej­telem vibrált. — Az ablakom előtt állt, szürke köpenyében. Hajlott hátán púpként cipelte önmagát. Csúf volt, szánalmas és rnosdatlanszagú. Tar fejét1 elföd­te széles karimájú. sötét kalapja az éjnek; de láttam gondokba gyűrt homlokát. Homlokráhcai mint a cellarácsok, amelyekre fölkapaszkodott a tekintete, s fé­lénken, bánatosan villogott felém. Igen, ő volt az, a magány. Csók- talian száját becserepezték az évék. Valamit suttogott. Nem ér-! tettem mit, de egy szót tökélete­sen hallottam: „szeretet...” Aj­ka egyre vonaglott, s cserepeit zörgette a szél: „szeretet...” Néztem csúf testét, éreztem mosdatlan szagát, és hallva sutto­gását, nevetni kezdtem. amitől megzendült az ég. Előbb csak el- pityeredett gúnyolódó nevetésem­től, azután zokogni kezdette s könnyei lecsorogtak az ablaküve­gen. Az' utca aszfaltja sápadtan fénylett odalent, ahogy zsebken- dónyi tócsákba gyűlt a szeméből hulló szomorúság. Elég sokáig sírt, éjfél körül azután, elszen- deredett a karjaimban. Csúf volt. szánalmas és mosdatlan szagú, ezért *kicsit irtóztam tőle. mégis megnyugtatott, hogy vigyázhat­tam az álmait. Mert álmodott a karjaimban. Sírástól bedagadt szemhéja mögött átszíneződtek a mindennapok. A viihar összetörte szája ■ fakópiros cserepeit, s hal­vány mosollyá szóródott a töre­dék. Azután felkelt a nap. és ki­ragadta a karjaimból fénycsáp­jaival. /'Alykor persze azóta is meg- látogat'a magány, vihar, előtti vagy utáni éjszakákon, ha fuldoklik köröttem a csend. Irtó­zok tőle, de úgy teszek, mintha már vártam volna, s mintha égy kicsit örülnék; mert nem akarom, hogy sírjon. Ilyenkor karjaimba veszem és őrzöm az álmait í.. Elmerengve hallgatta a fiatal­ember furcsa meséjét, s amikor befejezte, sokáig üldögéltek még szótlanul, a tó sötét hullámaira meredvé. Nehezen tudott elaludni akkor éjjel. Ügy érezte: jó lenne, ha most itt feküdne mellette a po­tyautas, ha karjaiba vehetné és őrizhetné az álmait. fejásnap gy.ér forgalom volt .az országúton; mégis las­san hajtott hazafelé, az utat fürkészve. Titokban azt várta: hátha feltűnik valamelyik ka­nyar mögött a fiatalember, bár valójában tudta, hogy soha töb­bé nem látja viszont. — Kipihented magad? — kér­dezte a férje, amikor bőröndök­kel megrakodtan belépett az ajtón. — Aha. Csak kicsit unalmas volt egyedül. És szomorú. — Hiszen azt mondtad mielőtt elmentél, hogy egyedül ,akarsz élni ezután; függetlenül, szaba­don. Igaz is. döntöttél felőlünk? Bólintott, s kezeit tördelve azt fontolgatta, hogyan tudná a leg­egyszerűbben megmagyarázni. — Megváltozott a véleményem — nyögte ki végül. — Tudod ta­lálkoztam a magánnyal. :— Kivel? — nézett rá értetlen­kedve Tamás. f — A magánnyal. Éjszaka volt, vihar előtti, fuldokló csend. Az ablakom előtt állt szürke köpe­nyében. s hajlott hátán púpként cipelte önmagát. ■ Csúf volt, szá­nalmas és rnosdatlanszagú*... Koloh Elek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom