Petőfi Népe, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-08 / 133. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET KAFFKA MARGIT* Emberke Rám nyitja az ajtót Anyám, már itthon vagy? — Há, lábujjhegyen szöktél be megint! És ki köszönt a fiának? Anyu elfelejtett köszönni. Na) — szép! Hol pislogsz a sötétben? — A kályha mellett ülsz? Odatalálok! Megvagy!... Te buksi bagoly!... Mért olyan sütős-meleg a tenyered neked? öledbe mászhatok?... Csak a néma nem felel, ha kérdezik szépen! — ’Iszen te mondtad, hogy a buksi bagoly a sötétben pislog! Azért haragszol?... No lásd, hogy tudsz te beszélni, szivem! Te, máma megittam cseppig a kávét. Nem hiszed? — Kérdezd csak Terézt! Nem sírtam, míg mosdatott. És egy gombom se’ hibázik, nézd meg! És tudom már ma mondani a k-át a torkommal így: kkávé, kkutya. Ugye, mert én vagyok a te egyetlenegy okos fiad? Rajzoltam máma egy Hófehért, de nem fért a koporsóba a lába. — Ha nagy leszek majd és betűt rajzolok, mint te és adnak azért Sok-sok pénzt, mint neked, — és mindennap fogok hozni Kardot meg autót, meg kockát. — Vagy nem, teneked néni azt. Hanem tortát, meg könyvet, és kesztyűt, mint Hófehérnek a törpék. És lovat meg puskát magamnak, Te nem hoztál semmit ma nekem? Én... csak tréfából kérdem! Én széretlek, ha nem is hozol! Csak a rossz fiúk kérnek mindennap új valamit! ... Elmondod ma azt a verset, hogy: zíg-zúg a jégcimbalom? Ejnye anyu ... Hát miért vagy ie ma megint olyan ...? Valaki bántott? De megverem én azt egyszer egy fával! Tőlem is a piros labdát tavaly elvette tudod Egy rossz csirkefogó az utcán, — mert tavaly még kiscsacsi voltam, De most már megnőttem és elverném, ha előtalálnám! ... Anyu! Hisz te még nem kaptál csókot! Azért?... Add csak az arcod! Hajolj ide. Néni tudsz?... Aki nem mozdul, az lusta — érted? Na, hozok hát ide egy széket és felmászok. Jaj, be nehéz! Itt fáj — a homlokod? No, mindjár’ nem fáj, csak odaérjek! Hopp!... Még egyszer!... Harmadszor!... És egyet még ráadásba! Így! Látod, hogy már meg is gyógyult? Ugye kishuncut anyu? Semmi baj! Katonadolog! N-n-na!... • De most már aztán játsszál velem! •Száz éve, 1S80. június 10-én született Kaffka Margit. Új fórum az amatőr művészeti mozgalmaknak A MEGYÉT JÁRVA gyakorta György egyetemi docens, az érvek tóilláni; '1íBe>áÉn$íiííí- hiánydiják;=':í,'u''iökféléáégévér" igyekszik 'érzékel-- megcsappant amatőr művészeti g telíti és Jűzonyítani, hogy az ama- cwípÓ^öK óiiíkŐBését. „Mert1 íí£tíó-v .törízmus tarsadalmilag és nYűvécsak szemmel és füllel kell élvezni a művészeteket — mondta egy tanácskozáson felszólaló szocialista brigádvezető —, de iga- r résztvevőként ott akarunk lenni a színpadon is, úgy, ahogy az jó néhány évvel ezelőtt még inkább lehetséges volt." Bizonyára sokak véleménye ez; hiszen sokan emlékezhetnek még a felszabadulás utáni esztendőkre, amikor mindenütt — az üzemekben és a falvakban — gomba módra szaporodnak az öntevékeny művészeti csoportok: a színjátszóké, a táncosoké stb. S hallgatva a hajdani résztvevők visszaemlékezéseit, még így utólag is meggyőződhetünk arról, hogy a kultúrával való közvetlen találkozás milyen mély, egész életre kiható élményt adott a sok tízezer táncosnak, színjátszónak. Ám azóta — sajnos —. alaposan megcsappan az amatőrcsoportok száma. Nem lehet nem észrevenni például, a kórusmozgalom vajúdását: az iskolákból még az éneklő fiatalok tízezrei kerülnek ki, de az üzemekben már elhalkul az énekszó. Csupán néhány munkáskórus és az utóbbi időben szaporodó pávakörök őrzik még a hajdani tradíciókat. Á néptánc és a színjátszás sem a széles bázisokon alapuló népművelői tevékenység többé. Általánosnak mondható tapasztalat, hogy az amatőr művészetek az utóbbi években inkább a hivatásos művészek rangjához igyekeztek közelebb emelkedni. Tekintettel a közművelődés előttünk álló hosszú távú feladataira, egyre sürgetőbb a kérdés: vajon milyen jövő vár a bázisban leszűkült, többé-kevésbé arisztokratikus színezetet kapott amatőr művészeti mozgalomra? E KÉRDÉSRE keresi a választ a Népművelés című folyóirat új melléklete, a Színkép is, amelynek a kéthavonta megjelenő tizenhat oldalán — a színjátszástól a képzőművészetig — e sokszínű, sok ágú, sok értéket teremtő és sok gondot, ellentmondást görgető mozgalom kap új fórumot. Régi és teljesen jogos igény — hangsúlyozza a melléklet bevezetője —. hiszen „minden mozgalomnak szüksége van valamiféle fórumra, ahol az információk gazdát cserélhetnek, ahol az elvek. célok, szándékok kikristályosodhatnak. Ahol a társadalmi rendeltetés világos felismerése megerősíti a vezetők és a tagok öntudatát: érdemes csinálni.” Hogy miért? Részletesen válaszol erre a kérdésre a kiadvány egyik írása, amelyben Poszler lodéspolitikailag — konkrétan az esztétikai fogékonyság és áltálában az esztétikai kultúra emelése szempontjából — milyen rendkívül fontos tevékenység. ÍRÁSÁBAN elemzi azt a történeti folyamatot, amelyben szétvált és egymással szembekerült a művészet és a közönség, az alkotás és a befogadás, majd hangsúlyozza: az alkotás és a befogadás ugyan két különálló, de nem vegytisza magatartás, hiszen az alkotás is tartalmazza a befogadást, s a befogadás is tartalmazza az alkotás mozzanatát —, s erre éppen az amatőrmozgalom a legjobb példa. Művelődéspolitikánk egyik kulcskérdése, hogy a művészeti életben mennyire növelhető a befogadók, azok körén belül pedig az aktív, az alkotásig is eljutó befogadók aránya. Hiszen a társadalom művészeti élete annál fejlettebb, minél nagyobb ez az arány. Annál is inkább, mert bár a művészetek egyik-másik ágával foglalkozni hobbiként is lehet, de ez a tevékenység azért mindig több a hobbinál: magába foglalja az alkotás, a művészet adta önismeret, az önkifejezés és az önmegvalósítás mozzanatát is. A személyiségfejlesztő hatásával egyenrangúan fontos a mozgalom közösségformáló ereje, hiszen e kettő összefügg: „csak közösségben gazdagodhat a személyiség, és csak gazdagodó személyiségekből épülhet a közösség.” E gondolat tükrében érthető, hogy a kulturális irányítás illetékesei fontosnak tartják az amatőr művészeti mozgalmakat, s hogy a takarékoskodás kellős közepén sem sajnálták tőle a papírt. A kiadványt forgatva egyre erősebben érezheti az olvasó: jó, hogy nem sajnálták. Jó, hogy az állami támogatással megjelenő mellékletben — igaz, bizonyos ellentmondásként — több ízben is megfogalmazást nyert: az amatőr művészetek nem kapják meg azt a társadalmi támogatást, amit megérdemelnének, és ami zavartalan fejlődésükhöz feltétlenül szükséges lenne. És jó. hogy a cikkeket olvasva kiderül: e vajúdó időszakban új formák is születnek, új lehetőségek is bontakoznak. MINDENRŐL bőven esett szó az amatőr színjátszók és az amatőr képzőművészek országos konferenciáján, amelynek néhány hónappal ezelőtt lezajlott eseményeiről szintén bőséges tájékoztatást közöl a Népművelés című folyóirat új melléklete. ¥"' K. J. JCÖNYVHETí VENDÉGEINK Szlava Szereda Kárpát-ukrajnainak véltük a fiatal, jellegzetesen intellektuális alkatú aspiránst. ízesen, példaszerű hangsúlyozással beszéli nyelvünket. Meglepődtem, amikor közölte, hogy csak felnőttként járt azon a vidéken. Szverdlovszk megyében született, Nyizsnyij Tagil- ban. Egy szót sem tudott magyarul, amíg Leningrádban hozzá nem fogott egyetemi tanulmányaihoz. — Tulajdonképpen nyelvész szerettem volna lenni. Magam sem, tudom, hogy miért ezt a ritka finnugor nyelvet választottam. Mi tagadás, az első években nagyon nehezen ment, főként a beszéd. A Zsdanov egyetemen két- három évenként indítanak egy-egy magyar szakos csoportot, általában öt-hat hallgatóval. Mi hárman végeztünk. Mindenekelőtt Makán Sándor professzornak tartozom hálával, de sokat tanultam Bodolay Géza lektortól is. Tudja, hogy sajátítottuk el a magyaros kiejtést? Miként vált vérünkké a magyaros lejtés? Népdaléneklésekkel kezdtük az órákat. — Hogyan hasznosította diplomáját? — Három esztendeig a Kom- szomol Központi Bizottsága mellet! mükodq,főiskolán yöJWaín<4:olt, máes. Jelenleg a szlavisztikai- öalkanisztikai intézet tudományos' munkatársa vagyok. Beosztottak abba a munkacsoportba, amely az európai szocialista országok 1945 utáni irodalmát tanulmányozza. — Hivatali kötelezettségből ismerkedik hát a magyar irodalommal? Nagyon meglepődnék, ha így lenne, mert a mostani interjút megelőző lakiteleki irodalmi esten bámulatos tájékozottsággal szólt a legfrissebb magyar- országi kiadványokról. » — Nagyon érdekel ennek a népnek a kultúrája. Éppen azért azt szeretném, ha nemcsak élvezője lennék a gyönyörű alkotásoknak, hanem segíthetném is még alaposabb megismerését. Célom: a szovjet olvasók még részletesebb, még árnyaltabb képet kapjanak a baráti nép irodalmáról — Karol Wlachovszki, műfordító kollégája szerint minden nemzedék másként látja a jelentős irodalmi alkotásokat. Különösen igy áll ez — szerintem — a műfordításokra. Millió körülménytől, esetlegességtől is függ, hogy egy nép irodalmából mit ismerhetnek meg szomszédai. Jól gondolom? — így van. A Szovjetunióba emigrált magyar írók a két világháború között sokat tettek klasz- szikusaik és a forradalmi jellegű alkotások tolmácsolásáért. Sokan és sokat fordítottak ki-ki a maga képessége szerint. Később kiváló szovjet költők közreműködése révén kedvelték meg sokan Ady, Illyés Gyula, Szabó Pál és mások műveit. Üjabban a magyar irodalom modern vonulata kelt nagy érdeklődést. Déry Tibor Kedves Bóper-je egyik legnagyobb könyvsiker hazánkban. Elkapkodták Örkény Egyperceseit, Mesterházi Lajos Prometheus című regényét, és lassan a legfiatalabb magyar, prózaírók művei is eljutnak a szovjet könyvtárakba, a szovjet olvasókhoz. — Hallottuk, néhány hónapja Budapesten él. Mit csinál itt, meddig marad? — A szocialista irodalom koncepciója a mai magyar irodalom- tudományban című kandidátusi tanulmányomat készítem. Közben megbíztak azzal, hogy 'bevezetőt írjak Sarkadi Imre kötetéhez. Mivel a szociográfia mint műfaj, eléggé ismeretlen nálunk, szeretnék egy válogatást összeállítani a Magyarország -felfedezése sorozat legsikerültebb műveiből. Karol Wlachovszki — Te tudsz valamennyire magyarul, fordítsd szlovákra ezt a cikket — kérte Käfer István főszerkesztő szlovák irodalom- és könyvtárszakot végzett fiatal munkatársát. A főnök kérése Pozsonyban is parancs: olyan jól sikerült az ifjú bölcsész munkája, hogy egyre-másra kapta a hasonló megbízatásokat. Hiteles forrásból értesültem a kassai születésű Karol Wlachovszki műfordítói pályakezdéséről. 0 maga mondta el a kecskeméti járási hivatal tőserdei üdülőjében beszélgetve, hogy kritikák, tanulmányok írásáról miért tért át a magyar irodalom népszerűsítésére. A Tátra Kiadó egyik vezetőjeként, természetesen behatóan foglalkozik különféle irodalmi jelenségekkel, ír elemző cikkeket, ha ideje engedi. Sajnos — sajnos? — egyre ritkábban engedi. A feladat megkeresi az alkalmas embert, az ügyszeretet mágnesként vonzza a tennivalókat, elfoglaltságokat. Külföldön kevesen használtak többet literatúránknak ennél a negyvenes, rokonszenves férfinél. — A személyes ismeretség megkönnyíti a tájékozódást. Balázs József kisregényeire — például — egy korábbi kecskeméti látogatásom során hívták fel a figyelmemet a Forrás szerkesztőségében. Most jelent meg fordításomban szlovákul a Koportos és a Magyarok. Majdnem egyidőben került az olvasókhoz Kertész Ákos Makrájának, és Mándy néhány írásának a fordítása. Szeretném a szlovák irodalomkedvelőket megismertetni az er^jglyj, a „xajs- dasági magyar próza réftTfetréivel."- Bálint Tibor: Zokogó majom cí-' mű regényéhez már hozzá is fogtam. — Tudtommal 1945-től mintegy hatszáz magyar mű jelent meg szlovákul, ebből tizenöt az ön jóvoltából. Tükrözik-e etek irodalmunk fontosabb áramlatait, tel- jes-e a fordításokból kibontakozó kép? — Sohasem lehet teljes! Minden kor mást fedez fel magának, változik az ízlés, a szemlélet. Babits Mihály verseit, Csáth Géza prózai írásait, Németh László esz- széit sorolom a legfájóbb hiányok közé. Mándy Iván, Örkény István, Kertész Ákos groteszk-ironikus művei örvendetesen utat találtak olvasóinkhoz. Jól fogadták Ottlik Géza, Mészöly Miklós modern prózáját: ez a vonulat kevéssé ismert a csehszlovák irodalomban. — A könyvhétre jött, hogy tetszik? — Üjabban évről évre megrendezzük, elsősorban a fiatalok támogatására az eredeti irodalom hetét Szlovákiában. A magyar könyvhét hagyományosabb, átfogóbb vállalkozás. A régi barátság megkívánja az őszinteséget: láttam már mozgalmasabbat is. Ott lehettem Szegeden az országos vidéki megnyitón. Az eső riasztotta gl az embereket? —T’ersze minden rendezvénynél fontosabba^ a könyvek. És sókat mond az, hogy még egyet sem vásárolhattam ... Olyan tülekedés volt a pesti könyvutcában, hogy feladtam a reményt. A hét közepén újra megpróbálkozom, bízom: barátaim segítségével a nagyon keresetteket is megszerezhetem. H. N. Tizenhárom-tizennégy esz- 1 tendős lehettem, amikor először került kezembe az Anyegin. Vászonfedelű, díszes könyvecske volt, szép rézkarcokkal illusztrálva, s még a régi, zeng- zetesen ódon Bérczy Károly-féle fordításban. Kemény februárunk jött azon a télen, jégszakálla nőtt minden nádtetőnek, az ártéri erdőn fák durrogtak szét a fagyban, s itt is, ott is holt cinkék aprócska tetemei pöttyözték a kékellő havat. Szaporán emelgettem két lábamat én is, amíg az egérszagú kis népkönyvtárból hazafelé igyekeztem, zsebemben új zsákmányommal, a távoii bakter- ház irányába. Otthon aztán, a kis petróleumlámpa pisla fényénél, a törpe vaskályha dorombolását hallgatva, annál nagyobb gyönyörűséget leltem az olvasásban. Elképzeltem a miénknél is komi- szabb orosz telet, hallani véltem a farkasok üvöltését, a trojkák csilingelését, szinte testközelben éreztem a sztyeppén végigvonító hóvihart. Élvezetiéi szürcsölgettem a szárított akácvirágból főzött teát, s a kéregbocskort viselő orosz jobbágyokra gondoltam, akik dideregnek az egymáshoz tapadó kunyhókban a rothadó zsúptetők alatt. Láttam Anyegin egész birtokát, ódon udvarházával, malmával, szeszgyárával, hallani véltem, ahogy virrasztó hősöm ablaka előtt elsuhognak a denevérek. s a nyári strófákból meg- legyintett a learatott rozs, az ürömvirág, meg a tatárka illata. Kedveltem én azt a mihaszna Anyegint Is; minden cinizmusával. élotuntságával, fölényességével együtt. Tetszett, hogy ő is unja a falu egyhangúságát, imponált amikor fittyet hányt a kisúri pöffeszkedésre. egyetértőén kuncogtam, amikor a naiv Lenszkijjel évődött... Ilyen nagybácsit, vagy legalább idősebb barátot szerettem volna mindig, dehát sohasem hozott vele össze a sors. Így bizony belekapaszkodtam Jevgenyij sokgalléros dandy-köpenyének csücskébe, s kísértem lelkesen mindenhova. Akkor szűntem meg hű árnyéka lenni, amikor betoppant Larinék- hoz. Éreztem, hogy nagy baj lesz ebből, s vissza is tartottam volna, de már nem hagyta magát. Az az igazság, hogy én Tatjánába első látásra beleszerettem. Ahogy férfiban Anyeginné kívántam volna nőni, úgy lett nőben az eszményképem a szelíd, ábrándos. Hamupipőke-szépségű Tatjána. Mi tagadás, féltékeny- kedtem, de azért el tudtam volna képzelni Tatjánát. Anyegin feleségeként. ha fájó szívvel is. Nem is bírtam aztán megbocsátani Jevgenyijnek azt a nyegle ko- miszságot, amit szívem bálványával szemben elkövetett, s dühödt kárörömmel figyeltem megszé- gyenülés'ét a történet utolsó strófáiban. Esztendőkkel később tudtam meg hogy Puskin maga is szerelmes volt Tatjánába. Feljegyezték a kortársak, hogy javában dolgozott még verses regényén, amikor egy téli reggelen betoppant hozzá egy rég látott barát. A vendég, látva a költő komor arcát, puhatolózni próbált az okok felől. — Tánya férjhez ment a herceghez — mondta csüggedten Pusl^in. — Ezt igazán nem vártam volna tőle... Ismét magamról szólva el kell még mondanom, hogy több mint három évtizeddel az első találkozás után, megint szerettem volna közel kerülni Tatjánához. Leningrádban jártam, s a mesés szépségű fehér éjszakák egyikén azt a pillanatot .vártam a Néva partján, amikor nyílni kezdenek a hidak. Hallgattak az alvó palotasorok az opálos derengésben, a Néva ködfüggönyöket hömpölyög- tetett, igen. ez a régi Szentpétervár. mondtam, és vártam, csak vártam, hogy kitárul valamelyik kovácsoltvas kapu, s kigördül rajta a címeres hercegi hintó a szép és szenvedő Tányával. T ármás, jókedvű turista- csoportok jöttek, széthan- cúrozták az áhítatot, és szerencsésen eszembe juttatták, hogy reggel prémkucsmát kell keresnem valamelyik áruházban a kisebbik gyereknek, hiszen megígértem neki még otthon, a pályaudvaron. Végül is, a felejtés bizony kimorzsolta volna mindezt az én emlékezetem csutkájáéból, ha nemrégiben, betegágyon, meg nem ajándékoz valaki egy orosz nyelvkönyvvel. Igen szép kiadvány ez is — tudta a jótékony barát, hogy gyengéim a mutatós könyvek —, vörös bőrkötésben, igazi arany cimbetűkkel, s mellesleg betyárosan nehéz leckékkel azok számára, akik — velem ellentétben — már társalgási fokon beszélik az orosz nyelvet, és csupán kifejezési készségüket kívánják árnyalni, gazdagítani. D öngészgetem a logikusan u sorjázó leckék anyagát fogyatkozó szorgalommal, növekvő türelmetlenséggel. Azt mindenesetre tudom, hogy egy átlagos leningrádi család körében vendégeskedem. Igen népes família, s tulajdonképpen rokonszenvesek is lennének valamennyien, csak ne csevegnének oly választékosán egymás között még a leghétköznapibb dolgokról is! Munkájukat illetően még eligazodom úgy-ahogy, de amikor hét végén ki-ki szórakozni megy barátaival, ismerőseivel, akkor bizony megszűnik a tudományom. Békérí is hagynám én ezeket a derék leningrádiakat, ha nem élne ott a családban Tatjána is. — A mi Tányánk nagyon szép asszony — büszkélkedett . már a harmadik leckében a család egyik ifjú tagja. — Magas, karcsú, csodálatosan fénylő szürke szeme és aranyszőke haja van... Ismét férjhez ment hát, de élete párjáról úgyszólván semmit sem tudok. Hogy nem herceg az illető, az bizonyosnak látszik, s nem is lehet valami izgalmas foglalkozása, mert sohasem bukkan elő a feladatok során. Tánya életéről annál többet megtudtam már. Szolid, de megbecsült orvos, az egyik kórház gyermek- osztályán dolgozik. Igen lelkiismeretes, a munkakezdésről a világ minden kincséért sem késne el. Ha kissé elszundikál reggel, taxit fogad, hogy idejében odaérjen. Ha semmi sem jön közbe, akkor autóbusszal indul hazulról, maid átszáll a metróra, s végül még gyalogol is tíz-tizenkét percet a kórházig. Remélem, nem fázik meg közben; annyi bizonyos,, hogy a buszmegálló majdnem szemben van a lakásukkal. A buszok viszont meglehetősen zsúfoltak reggelenként (ez is a leckékből derült ki), s én nagyon sajnálom szegénykét, amikor elképzelem abban a lökdösődő tömegben. Egyébként vidám asszony Tá-- nya, hét végén ő Is szívesen eljár a szabadba munkatársaival, barátaival. Röplabdázik. úszik ilyenkor, néha megpróbálkozik a horgászással is. Tudom, ráfér szegénykére egy kis kikapcsolódás az egész heti kórházi hajsza után, csak az nyugtalanít, hogy az utóbbi időben ott legyeskedik a tankönyvnek szinte minden oldalán egy bizonyos Andrej Pet- rovics is. Mérnök az egyik gyárban, egyébként a család régi barátja, és állandóan érdeklődik Tánya felől. Gyanús nekem ez a nőcsábász, s behozhatatlan előnyt élvez velem szemben, hiszen őt a szerző beleírta az anyagba, én viszont még a fordítási gyakorlatokban sem szerepelek. Mardos a kétség. de még sok időbe telik, mire mindennek a végére járhatok Szigorú szabálya a tankönyvnek, hogy „a legnehezebb nyelvtani és lexikai jelenségek rögzítése céljából minden gyakorlatot meg kell oldani”. Legalább hét-nyolcféle gyakorlat ékeskedik minden olvasmány végén, s hátravan még a leckékből vagy tizenhárom. T ehet, hogy szerelmem, Tá- nya elválik időközben a férjétől, s talán feleségül megy ehhez a kiállhatallan Andrej Pet- rovicshoz, én pedig semmivel sem akadályozhatom meg a készülő tragédiát. Csak kuporgok magamba roskadva a rendhagyó ra- gozású igék IX A táblázatának csücskén, s ezt mormolom lehan- goltan: — Tánya harmadszor is férjhez ment. Ezt már igazán nem vártam volna tőle... Kulcsár János Szerelmem, Tánya
