Petőfi Népe, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-01 / 127. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1980. június I.

FALURÓL

FALURA

1

Jakabszállás

Pontosan a Duna—Tisza közi vízválasztón alakult ki Jakabszállás. Ide se, oda se tartozik tulajdonképpen és így nem csoda, hogy jó mélyre kell fúrni, amíg használható vízréteget találnak. A biztonságos vízellátás megteremtése nem könnyű dolga a tanácsnak, mert a szemet gyönyörköd- tetően és a pénztárcákat hizlalóan viruló kertek sokat elfogyasztanak.

Fülöpjakab puszta sem tartozott sokáig sehová. Túlságosan messze eset Kecskeméttől, Kiskunfélegyházától, Kiskunmajsától, még a névadó Fülöpszállástól is. A szürkés, löszös homokban elelakadtak a kocsik, így csak a nagyobb településekhez közelebb eső területeket művelték. Birkákat legeltettek a gyéren lakott vidéken. A múlt század végén Kiskunfélegyháza befolyása bizonyult a legerősebbnek és 1883- tól a nagy kiskun település határához számított az akkoriban nem túl sokat érő puszta.

Az ínség, a földnélküliség mind kijjebb és kijjebb szorította a lakosokat, mind több tanyát emeltek a szélfútta homokban. 1925-ben vívta ki önállóságát. A belterület lassan-lassan magvasodon. Még a felszabadulás után is néhány rövid utca árválkodott a templom, a tanácsház és az iskola környékén. A lakosság túlnyomó része az öregerdő, Görbeszék, Monostori dűlő és Felső- csőszház nevű határrészen élt. A

népesség hatvan százaléka most is külterületi.

A szívderítőén fejlődő község, az új faluközpont tulajdonképpen a szamócából épült. Néhányan már a harmincas években termesztették, de csupán saját fogyasztásra. Wolford Miklósék ültettek be először nagyobb területet és olyan jó boltot csináltak, hogy hamarosan százan és százan követték példájukat. Az 1960-as évek elején volt úgy, hogy egyetlen hónap alatt 40—50 vagon jól fizetett szamócát szállítottak hazai és külföldi piacokra. A Tavasz utca 43. szám alatt mintaszerűen gondozott fás, virágos házban élő idősebb Bertusnétól megtudtam, hogy néhány száz négyszögölről ők is évente 50—60 ezer forint értékű szamócát termeltek. Három-négyévi megtakarításból építették fel kellemes otthonukat. Igaz, olykor — rokonok, Ismerősök — húszán is dolgoztak a földön, kalákában a háznál. Sajnos — így panaszolják — a kereskedők akadékoskodása, ügyetlensége és a sikertelen fajtaváltás elvette kedvüket a sza- mócázástól.

Szerencsére,, a Népfront Szakszövetkezetbén megtalálták számításaikat! A Munka Érdemrend arany fokozatával nemrégiben kitüntetett Nagy Béla szakszövetkezeti elnök és tanácsi elnökhelyettes vezetésével' felismerték a szőlő- és gyümölcstermelésben rejlő adottságokat. Jól beváltak

az 1960-as évek elején telepített táblák és a mostani ötéves tervben is sikerült nagyjából előirányzataikat megvalósítani. Jól példázza a termelési kedvet, hogy 200 hektár új szőlő és őszibarack fordul termőre.

Természetesnek tekintik Ja- kabszálláson a régi és az új szerves összekapcsolódását. Ma is láthatók az új utcasorokban a sajátos hangulatú ONCSA-házak. Tisztelettel emlegetik azt a Pólyák Mihályt, akitől rengeteget. tanultak. A képzett parasztember előadásokon, bemutatókon terjesztette a korszerű szőlő- és gyümölcs- termesztés módszereit. Az ő tanítványai is kamatoztatják felgyülemlett tapasztalataikat a szakszövetkezetben, amely biztos megélhetést nyújt tagjainak. A munkanélküliség ismeretlen fogalom Jakabszálláson. Csupán az elmúlt öt esztendőben 116 lakóház épült, mondani sem kell, hogy többnyire háromszobásak,' mindegyikhez fürdőszoba tartozik. A főutcára merőleges, az emlékpark mellett húzódó tetszetős házsor gazdái: szakszövetkezeti tag, takarítónő, tanácsi főelőadó, szakszövetkezeti csoportvezető, betanított munkásnő.

A falvakat járó újságíró megszokta a bontakozó új utcák látványát, de az új épületeket övező kertekkel, fasorokkal örömmel bővíti a Kiskunság új jellegzetességeit. A Hasznos volt itt a pa-J rancsnok, nem tűrtek meg semmit, ami nem a megélhetést szolgálta. A rengeteget dolgozó ja- kabszállási asszonyoknak marad kedve és ideje ahhoz, hogy gondozzák a kiskertet, a járdaszegélyeket díszítő virágokat. Hol van már az az idő, amikor a tanács

(Méhes! Éva (elvételei)

vezetője minden hivatalos kiadványra, körlevélre, értesítésre rábélyegezte: ültessen fát, csinosítsa udvarát. Állami, társadalmi és vallási ünnepek előtt szinte mindenki felszólítás nélkül hozza rendbe otthonát, háza környékét, mert megszólnák, ha nem így tenne. Itt tartunk már.

Nemcsak a falu fiatal, vezetői is. A tanácstagság átlagéletkora —! ha megválasztják jelöltjeiket — 34 év lesz. Szabó Mihály, a tanács elnöke, 26 éves fejjel került ebbe a tisztségbe, viszonylag fiatal ember Szirmai László, a Népfront Mezőgazdasági Szakszövetkezet párttitkára is. Népfrontos szellem érvényesül a faluban is. A tanácselnök és a párttitkár társaságában beszélgettem Fekete János plébánossal, akitől értékes adatokat kaptam a falu múltjáról. Széles körű társadalmi összefogás segíti az új iskola építését, jó együttműködésnek köszönhető a hamarosan elkészülő új abc-szaküzlet.

Túlságosan rózsásra sikerült a szerencséjére Kecskemét, Kiskunfélegyháza és Kiskunhalas közvetlen vonzásából némileg kieső alsófokú központról kialakult kép? Lehetséges. Gyönyörű tavaszi napon jártam a községben, lelkes, tevékeny emberek voltak a kalauzaim. Sok biztatót, szépet mutattak, de nem hallgatták el a gondnkát. Ezért azt hiszem, A hogy úgy járok, mint Móricz Zsigmond, aki az annyiszor agyondicsért Nagykőrösre egyszer a „hátsó kapun” ment be. Érkezhetnék Bugac, Félegyháza, Orgovány felől: a gyarapodásnak ugyanaz a jókedvre hangoló látványa fogadna.

Heltai Nándor

LAKÁSÉPÍTÉS ÖSSZEFOGÁSSAL

Alapkőletétel

Kunfehértón

Bensőséges ünnepségre került sor a napokban Kunfehértón. A községben ugyanis hozzáfogtak annak a 24 lakásnak az építéséhez, amelyet újabb kétszer 24 fog követni.

• Dr. Szirmai Jenő, az OTP vezérigazgatója és Katona István, a Kiskunhalasi Állami Gazdaság igazgatója belehelyezi a dokumentumokat a fémtartályba.

Kunfehértó tanácselnöke a kiskunhalasi járási és városi vezetők mel- 1 lett külön köszöntötte dr.

Szirmai Jenőt, az OTP vezérigazgatóját, valamint Katona István, a Kiskunhalasi Állami Gazdaság igazgatóját.

A falu véze- tője bevezetőjében röviden kitért mindazokra az eredményekre és gondokra, amelyek Kunfehértó lakosait foglalkoztatják.

Hangsúlyozta, hogy a szolgáltatásokkal nem elégedettek, tovább akarják fejleszteni. Ehhez természetesen továbbra is számítanak a lakosság önzetlen segítségére, az elmúlt években megnyilvánult társadalmi munkavégzés további növelésére. Mindazok az eredmények, amelyeket elértek és kitűztek, nem lennének reálisak, ha három fő összetevőjükkel nem számolnának. Ezek: a társadalmi összefogás, a pénzügyi segítség és a környező üzemek hathatós támogatása.

Ezután Katona István, mint legtöbbet segítő és vállaló, a falu dolgozóinak életét meghatározó mezőgazdasági nagyüzem vezetője kért szót. Néhány megállapítása figyelmet érdemel:

— A társadalmi, tanácsi és állami szervek mellett a mezőgazdasági nagyüzemeknek nemcsak érdeke a települések segítése és fejlesztése, de kötelessége is. Megvallom őszintén, ez a fölismerés, a mi gazdaságunkban sem egyik pillanatról a másikra vált tudatossá. A kieső dolgos kezek 4&tyéré- ugyanis csak akkor várhatunk pótlást, ha foglalkoztatási és lakhatási körülményeiket magas színvonalra emeljük.

Gazdaságunk sokféle formában segíti a dolgozók építkezését. Támogatjuk azokat, akik lakásukat akarják bővíteni, korszerűsíteni, tatarozni. Az építőket nemcsak

anyagi eszközökkel, hanem kedvezményes fuvarral, a gazdaságban rendelkezésre álló építési gépek és eszközök kedvezményes kölcsönzésével is segítjük.

Az önerős építkezések segítése mellett azonban kulcsátadásra is dolgozunk. Vállalatunk építőbrigádját ugyanis az üzemi építkezések csökkentésével nem fejlesztettük vissza, hanem teljes gőzzel a hagyományos lakásépítésekre állítottuk. így azután dolgozóink társasházait nem kell idegen kivitelezőkre bízni. 1979- ben Kiskunhalason 12 már átadásra került, újabb 12 lakás jelenleg épül. Itt, Kunfehértón a most épülő 24 otthonból álló lakótelepet ' az elkövetkezendő években újabbak követik. Ezzel a segítséggel, meg természetesen az óvodáknak, iskoláknak nyújtott különböző juttatásokkal némileg hozzájárulunk a lakosság életkörülményeinek javításához.

Dr. Szirmai Jenő 'elismeréssel szólt a helyi kezdeményezésről, a példás összefogásról, és hangsúlyozta, hogy a kormányprogram- bak megfelelően/ az-GTP tovább-' ra is segíti a iaká§gpjjtőket.

Az építési dokumentációk, a napi újságok, az OTP alapító okmánya, az 1980-ban nyomott fémpénzek vízhatlan lezárása és elhelyezése után az urnát beépítették az új lakótelep alapkövébe.

B. I.

msmmmmmm

Oiúrám/ 'Damás:

Másfél szoba összkomfort

(41.) „És a kislány? Mondd, drágám, vele mi lesz?”

Ettől a tegezéstől most megint zavarba jöttem, de akkorába, hogy éreztem: fülig pirulok.

„Egyelőre még néhány hétig az anyósoméknál marad, amíg végleg elrendeződünk... — dadogtam, és boldog voltam, mert hirtelen eszembejutott, mivel adhatom okát a pirulásnak: — És hát a mézeshetek ...”

„Persze!” — mosolygott cinkos megértéssel, míg én vad hitvesi csókkal forrtam rá a meglepett Ákos szájára.

„Aztán idejön hozzánk — bontakoztam ki szemérmesen a tüzes ifjú férj karjából, s a kis szobába nyíló ajtóhoz léptem. — Ez lesz az ő szobája!”

Az én Ákosom — istenem, csak ne jártássá sokat a száját, fohászkodtam magamban — elvi- gyorodott.

„Egyelőre az övé! Aztán a két gyereké!”

Az asszony elégedetten bólogatott.

„Azért! Mert a lakáskiutalás csak úgy érvényes: a gyerekkel!” Ákos, az én észkombájnnak igazán nem mondható Ákosom meglepve nézett rá.

„A kartársnő a tanácstól jött?” Rá kellett volna hagynom, most már tudom. Hisz végeredményben ráhibázott. De én, az ostoba fejemmel, udvarias akartam lenni, mert úgy éreztem: azzal, hogy a nő a tanácstól jött, ez a lakás még sincs egészen megfizetve... És én voltam, azzal a híres eszemmel én magam, aki a beszélgetés sajkáját a veszélyes vizekre löktem!

„Ugyan szívem!- — ragyogtam

rá Ákosra, majd az asszonyra — - ugyan! A hölgy az, akinek a lakást köszönhetjük! Nem hallottad a nevét? Szalók Miklósné!”

Ö, én ostoba!

Mert Ákost mostantól egyszerűen kicserélték. Talán a lelkifurdalás dolgozhatott benne, hisz mindig is leprázta Miklóst, félté- kenykedett rá, jeleneteket rendezett — micsoda izgalmakat okozott például azzal, hogy rendszeresen leselkedett utánunk! — rágta a fülem, hogy ne higgyek neki, biztosan nem is beszélt a feleségével; csak azért szövegel a lakásmesével, hogy lefektessen! Bízzam rá, ismeri ő a férfiakat, kivált az ilyen vén kecskéket, akik másképp már nem jutnak nőhöz, csak ha megetetik valami albérleti dumával... No: és ebben a Szalókék eszeágában sincs lakásban szereli ő most lázasan a csillárt, és fogad látogatókat... Tulajdonképp megértettem, hogy ilyen túlfűtött, hisz alapjában becsületes gyerek. Hozzámentem volna különben?!

„Szalókné elvtársnő? — kérdezte átszellemültem — És ezt csak most mondod?! — S már ugrott is egy fölfordított székért, talpára billentette, vitte az asz- szonynak: — Ide, ide tessék! Parancsoljon helyet foglalni! — Rám nézett. — Kis csillagom: hol találom a poharakat?”

38.

„Mindjárt megkeresem őket! — mondtam kelletlenül, és , mentem ki, a konyhába. Nagyon nem szerettem most egyedül hagyni őket. Ákos csak fecseg, fecseg, bele a

vakvilágba — és ez az asszony nagyon okos asszony! Csak rá kell nézni: fél szóból is ért! Veszélyes ellenfél.

..Ne fáradj, kedvesem! — hallottam most bentről az asszony hangját. — Úgyis csak pár pillanatra ugrottam föl, már megyek is... Ilyenkor nem szabad zavarni !”

De én már csörömpöltem is be a tálcával, Ákos meg időközben előkeresett egy üveg bort, zsebéből előhalászta a dugóhúzós bicskáját, s már pukkant is a palack nyaka, és ömlött a bor a három pohárba. S> ő még mindig a fejét csóválta:

„De hogy csak most mondod!... Tessék parancsolni! — kínálta Szalóknét, s a maga poharát magasba emelte. — Kedves egészségére!”

„Egészségére!”' — mondtam én is, de az asszony kijavított.

„Egészségedre! És a lakásra! És á boldogságotokra!”

A tietekre is! — mondtam magamban nagylelkűen, és isten bizony, őszintén gondoltam. Hiszen igazán hálás voltarh ennek az asszonynak; nagy jóg tett velem. Igaz, ez kölcsönös: ő is hálás lehet nekem — nem is tudja, mennyire hálás! Ne is tudja meg soha!

És Ákos, az én drága Ákosom, ez a született hülye férfi, megint töltött, és újfent csak rajongott, áradozott:

„Azt egyszerűen nem tetszik elképzelni, hogy milyen jót tetszett velünk tenni! — Fölhajtotta a bort, és nevetett, nevetett. — Szavamra mondom, én néha megcsípem magam, hogy nem álmod- tam-e az egészet! — Körülnézett.

— Egy ilyen paradicsomi lakás!

— Magához húzott, átölelt. — és egy ilyen feleség! Egyszerre! Egy napon! — A vendégnek ás újra töltött. — Ha nem velem történik, hát egyszerűen nem hiszem el! Egészségére!”

Koccintottak —, s nekem mindjárt megint összerándult a gyomrom, mert újra csak veszélyzónák felé eveztünk. Az asszony ugyanis ivott egy kortyot, letette poharát, megkérdezte:

„És mióta ismerik egymást?”

„Ö — legyintett Ákos —, legalább tizenöt éve, ha nem még annál is több ... Együtt gyerme- keskedtünk, egy utcában laktunk, egy iskolába jártunk”.

„Ne mondja! — csodálkozott rá a vendég. — Milyen romantikus!... Ilyen szerelmi regényt manapság ritkán hall az ember ...”

„Így igaz! — ragyogott a jó fiú. — Persze, azért mi is elég nagy kerülőkkel jutottunk el egymásig ...”

De milyenekkel! —I mondtam magamban. — Ha te azt végesvégig ismernéd!

„És bevallom — vigyorodott el az én nagyokosom, nyilván mert ő is hálálkodni akart .a lakásért —, bizony, csak akkor kezdünk reménykedni, és komolyabban is tervezgetni, amikor a kedves férje megígérte Jutkámnak, hogy beszél majd önnel... És Jutkám csak akkor merte megindítani a válópert, amikor ön is biztatta erre... De hogy alig egy év alatt minden elintéződik, és ilyen gyorsan meglesz a lakás, ezt egyszerűen nem is mertük volna álmodni LA; isten is áldja meg az ilyen tanácsi dolgozókat!”

„Igen — mosolygott az asszony —, hisz ahogy annak idején Jutkának megígértem, mindent elkövettem, ami csak lehetséges volt...”

Ákos még mindig úgy érezhette, nem törlesztett eleget mert megint fölemelte poharát, s ünnepélyesen így szólt:

„Soha nem fogjuk elfelejteni! Kedves egészségére! Az ünnepi vigyor már szinte a füléig ért. — és a drága Szalók elvtárs egészségére! Hogy ő is milyen aranyos egy ember, az egyszerűen elmondhatatlan !”

Szalókné szeme megrebbent.

„Ismeri a férjemet?” — kérdezte meglepetten.

Uramisten, add, hogy csak most ne lefetyeljen.

„Ó! — fénylett föl megint a drágám arca —, ilyen főnök egyszerűen nincs! Ahogy önnél asz- szonyom, közbenjárt... Ahogy a kocsit elintézte! Ahogy az intézeti kölcsönt kijárta. — Gyöngéden rám mosolygott. — És ahogy már szinte a legelső napon felugrott, hogy megnézze a kis munkatársa és pártfogoltja lakását! Én esküszöm önnek, drága asszonyom, hogy még egy ilyen főnök az egész béketáborban nincsen!"

Pilláim szűrője alól az asszonya arcát figyeltem: egy pillanat alatt halottsápadt lett. Szárazán nyelt néhányat, aztán körülnézett, s tétován megkérdezte:

„A férjem ... itt volt?”

Éreztem, hogy tekintetemet keresi, de én az asztalt néztem merőn, és jól tudtam: megint a hajamig vörös az arcom.

„Hogyne! Már tegnap este! — lelkesedett egyhuzamban Ákos, de ezen már nem is dühöngtem, most már minden mindegy volt. — Nem járt még a lift, csak ma reggel kapcsolták be, és tessék elképzelni: az a drága ember két nehéz kofferrel fölcaplatott ide a hatodikra —, mert éppen ment a Patyolatba! —, hogy megnézze a mi kis tündérkastélyunkat! Szerencsére én nyitottam neki ajtót, és mindjárt kivettem a kezéből a táskákat, mert olyan volt szegény ott az ajtóban, a hat ménkű emelet után, hogy szinte megijedtem tőle...”

Az asszony a semmit bámulta, sokáig.

„Ne mondja!” — szólt aztán tompán, színtelen hangon.

Ám az én fiatal- Einsteinem mondta, egyre csak mondta a magáét:

„De, de! Persze, nem maradt sokáig, csak éppen körülnézett, gratulált Csutikámnak a lakáshoz, nekem Csutikámh'oz, aztán már szaladt is, hogy még zárás előtt odaérjen a szennyessel a mosodába...”

„Igen — bólogatott az asszony még mindig falfehéren —, ő ilyen ember!”

Darabig csend volt.

„Igen, igen — mondtam aztán én is, hogy szóljak végre valamit. — Nagyszerű ember'! Az önzetlenség példaképe!”

Az asszony most hirtelen megint rámnézett, de Ákos szerencsére eltakart, mert lehajolt, hogy újból csordultig töltse a vendég poharát. Aztán üdvözült mosoly- lynl fölsóhajtott:

„Tessék nekem elhinni, kezét csókolom, ilyen ember nincs még egy a földön! Ha férjnek is olyan, mint főnöknek, akkor ön a legboldogabb asszony a világon!”

Fölegyenesedett, és én megint megpillanthattam a vendég arcát : megvonaglott,. ahogy ’ fogát összeszorítva fölnézett Ákosra, és kétségbeesett erőfeszítéssel bólogatni igyekezett. Amaz lenézett rá arcán még mindig ott ült a boldog vigyor. Futkosott hátamon a hideg, ahogy hirtelen fölérez- tem rá: voltaképpen egy bűntény tanúja vagyok, s a tettest és az áldozatot látom... Hiszen, ha Ákos nincsen, én ma is Pestújhelyen lakom, nem akarok semmit Szálúktól, és ez a szerencsétlen asszony talán csakugyan a legboldogabb nő az egész világon.

Az ártatlan tettes és a gyanútlan áldozat közben megint kocin- tott, mint két futó ismerős — semmit sem sejtve róla, hogy oldhatatlan és végzetes kötés fűzi őket mindörökre egymáshoz: hisz efij ikük boldogtalansága volt éppen a másik boldogságának ára...

Egy pillanatig úgy utáltam magam, hogy okádni, tudtam volna. De aztán arra gondoltam: talán az is az én bűnöm, hogy mostanában oly nehéz lakáshoz jutni? Nem én találtam ki, régi játék már: aki kapja, marja!

És ekkor hirtelen sezgény jó Miklós jutott eszembe: ha látna most bennünket, ahoey így szépen összejöttünk! 'Vajon röhögne-e, vagy üvöltene a kíntól? Aztán arra gondoltam: sem ez, sem az. Inkább azt mondaná most is, azzal a keserű vonással a szája körül, amit egyszer régebben hallottam tőle, s amit most már aligha fogok elfeledni:

„Régen töprengek rajta, Jutka, de ma végre rájöttem, — tudod, mi a világ? Az Isten iszonyú bűn- hődése a teremtés vétke miatt.”

(Vége)