Petőfi Népe, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-22 / 145. szám

• IRODALOM • te ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁS BAJÁN Nagy István időszerűsége Évfordulós ország vagyunk a képzőművészetben is. Sok­szor még a legjelentősebb alkotókat-is csak kerek jubileumo­kon emlegetjük, s az évfordulók szüneteiben, mintha nem is léteznének, elfeledjük őket. Azért kellenek az évfordulók, hogy újra és újra fölfedeztessenek a legnagyobbak. Így, szo­morúan így van ez Nagy Istvánnal is, akit saját kora és utóko­ra ugyan többször lázasan fölfedezett (soha nem eléggé és elég melyen persze), de ugyanolyan lázasan meg is feledkezett róla. Mostani bajai kiállítása rendhagyó alkalom: nem kötődik év­fordulóhoz, csak egy történelmi-művészettörténeti kötelesség­vállalást igyekszik téljesíteni, kiegyenlíteni az időben. De hát, mintha ünnepelnénk, föl kell tennem mégis a kérdést, hogy ki is volt Nagy István tulajdonképpen? Festő volt, a század első négy évtizedében — Magyarországon. Azt is hozzátehetjük, hogy ma­gányos, iskoláktól és-izmusoktól távol álló, szuverén alkotó volt. Nem úgy, mint a sors kegyeltjei. INagy István, műterem és állandó lakás nélkül, évtizedekig tartó szüntelen vándorlásai során be­járta és megörökítette Erdély tá­jait és embereit a Gyilkos-tótól Kálotaszegig, s a Bakonytól az Alföldön át a Vajdaságig. A ko­mor Hargita és a legelői állatok elé égi gyepszőnyeget \ teregető gyimesi hegyek közelében, Csík- imindszenten, Székelyföldön szü­letett (1873j. Életének és művé­szetének erős pántjai kötik Bács- ‘Kiskun megyéhez. Homokmégyi tanítóskodását váltotta föl a Kép­zőművészeti Főiskolával, és kül­földi tanulmányútjai, végtelen vándorlásai után roppant mun­kássága utolsó éveit Baján töltöt­te, és ott halt meg (1937). Súlyos örökséget 'hagyott ránk. Művei­ből szép gyűjteményt juttatott Özvegye a bajai múzeumnak ab­ban a reményben, hogy az ott mindig közönség előtt legyen, ál­landó kiállításon. Az adományo­zó jogos kívánságát azonban csak a felszabadulás utáni években tudták teljesíteni, s aztán alkal­mi tárlatokon szerepeltek a mű­vek, vagy raktári polcokon vár­ták sorsuk beteljesülését. Most egy Nagy István művészetéhez méltóbb állan'dó kiállítás remé­nyében, a gyűjtemény fontosabb részét állítottuk közönség elé. Munkásságáról hosszan idéz­hetnénk írókat és kritikusokat, kortársait és művészkollégáit. Leghűségesebb támogatója, Lyka Károly szerint: „Ez az ember nem keres a művészetben játékossá­got, csínt, keltemet, szórakoztató arabeszket. Talán ezért juttatta eszembe sok tájképe Arany Já­nos fukarszavú, de hatalmas be­szédű tájait. A puszta geológiai magányát egyetlen alföldi rajzo­ló sem tudta oly lapidárisan meg­ragadni, mint ez a hegyek szur­dokaiból idepottyant székely.’’ Munkásságának alföldi időszaka nekünk, itt élőknek különösen fontos,, hiszen e táj jellegének és az itteni emberek karakterének és hétköznapjainak megörökíté­sében az ő munkássága talán ön­magában jelentősebb, mint az osztrák festők útmutatásával ki­bontakozó alföldi festészet. Ma­gányos, fénytelen tekintetű alföl­di parasztok, fákkal lezárt hori­zontú szénaboglyás-gémeskutas- 1 egelő, állatos tájrészletek kerül­tek ki a kezéből, az égboltot tar­tó erdélyi hegyeket mutató tájké­pek, dunántúli kompozíciók és a háború sebzette ember-portrék mellé. Mindig a népről, a nehéz­sorsú szegényembérekről, a szá­zad első felében kevés reményű parasztságról vallott drámai ké­pekben, együttérzéssel. Előbb „fe­dezte föl” a hépet, mint a 30-as években kibontakozó népi írók mozgalma. A festészet Veres Pétere volt ő. Döbbenetes erejű szén-'és pasz­tellképekben tárta föl és mutat­ta elő a két világháború közötti magyar valóság mélyrétegeit, a szegényemberek életét. Dési Hu­ber István szavaival: „Mert nincs • Legelő állatok. 1937 (pasztell). • Nagy István portréja. szükség vezércikkművéSzetre, nem kell tendencia, elég a való­ságot kiásni, felmutatni, hat az magától is. Nagy István festésze­te is azt igazolja, hogy a „mez­telen valóság" mindig leleplező. Persze az ilyen realizmus nem lehet látlelet, leltár, kicsinyes fel­sorakoztatása a részleteknek. Gyö­kereiben kell megfogni a dolgo­kat, és azt kell megmutatni, ami szavakban ki sem fejezhető: a vizuális rettenetét.” Ilyen volt Nagy István művé­szete; és ez az ő legnagyobb ér­téke. Pap Gábor, Nagy István első felszabadulás utáni monográfusa így summázza a festő határain­kon túlmutató, egyetemes érvé­nyű művészetét: „... szakítani tudott a polgári látvány festészet­tel, s helyette maradandóbb, na­gyobb emberi közösségekhez szó­ló művészetet tudott teremteni. Egyetlen igazi ösztönzője a nép­művészet volt. Az a világ, ame­lyet a székely népballadákban már gyermekfejjel megismert, s amelynek képe egy életre beléje ivódott. Végtelen vándorlásai so­rán, míg három ország — Ma­gyarország, Jugoszlávia, Románia — földjét járta, s a földet túró magyar szegényember mellett a szerb parasztnak és a román he­gyipásztornak is emléket állított műveiben, hasonló küldetést töl­tött be, mint amilyent Bartók és Kodály a zene területén: a ki­pusztulófélben lévő ősi népi lá­tásmód felélesztésével egy új kö­zösségi művészet alapjainak le­rakásához járult hozzá." Bács-Kiskun megye állandó képzőművészeti kiállításainak tér­képére végre fölrajzolhatjuk Nagy István bajai tárlatát is, no­ha talán ezt kellett volna legelő­ször megvalósítani. Ha végre ér­tékei szerint fogjuk megbecsülni, megismerni és ismertetni művé­szetét, jobban becsüljük magun­kat is. Hiszen Nagy István mon­dandója nemcsak az évforduló­kon: mindig aktuális. Sümegi György LÁTÓHATÁR —^__________1 Zám Tibor: Túl a poklon Az ünnepi könyvhétre jelent meg a Magvető Könyvkiadó Ra- Re sorozatában Zám Tibor: Túl a poklon című kisregénye, ame­lyet korábban a Forrásban olvas­hattak az érdeklődők. A folyó­iratban való közlés idején is meg­lehetősen sokan voltak a már említett érdeklődők, s amikor az írás könyv alakban is napvilágot látott, csak növekedett a \ kíván­csiak tábora. Nem véletlenül ír­tunk kíváncsiakról, mert a kis­regény felszínes és nem mindig értő olvasói megrekedtek a nem1 leányregényekbe illő kifejezések­nél, a szellemes, ám nem éppen „szalonképes” bemondásoknál, a betétként alkalmazott profán dal­szövegeknél. Ennél ■ azonban jóval többről, mélyebb jelenségről tu­dósít bennünket Zám Tibor tö­mör és érzékletes stílusban, im­ponáló szellemességgel, sajátos fi­lozofikus bölcsességgel. A könyv tartalmát, a „miről szól?” kérdésre adandó választ, nagyon röviden leírhatjuk: egy házasság létrejöttének, megrom­lásának, agonizálásának, majd széthullásának története. Köze­lebbről: Jákó és Zsálya — a két főszereplő — régen túl van már néhány „első szerelmen”, és ami ezzel együtt jár: csalódáson. Még­is, amikor találkoznak, úgy vé­lik, jól meglesznek együtt. Ha­marosan kiderül azonban, Jákó egyre világosabban látja, hogy hitvese semmiben sem különbö­zik korábbi 'asszonyaitól, sőt ve­szedelmesen 'hasonlatos azokhoz, némely dolgokban pedig vala­mennyit fölözi.. Jákó — jellegze­tes férfitulajdonság — csak utó­lag jön rá, mekkora értéke volt a könnyen föladott szabadság­nak, s micsoda ballépést követett el, amikor oly szilárdnak hitt el­határozását: a soha többször megnősülni önismeretre épült fo­gadalmát megszegte. A házasság . bomlásvidékén eközben tragikus események bo­nyolódnak. Jákót szirénázó men­tő viszi az intenzív osztályra, ahol az orvosok lemondó legyin­tése ellenére mégis erősebbnek bizonyul a halálnál. Megérinti a krisztusi megbocsájtás öncsaló szellője is, s megtörténik az, ami legkevésbé az intenzív osztályo­kon szokott megtörténni, már­mint az ápoltakkal: Zsálya „meg­látogatja” Jákót, s bizony még az ajtót is bezárják... Mindezek el­lenére a 'házasság menthetetlen, s mentésére — fölismerve a diag­nózist •— nem is lehet tenni sem­mit. Jákó azonzan a „Zálya fe­letti győzelem” után, amikor már túljutott a poklon, s belátta, hogy az öngyilkosság mások kényelmes csónakjai alatt mozgatná meg a vizet — leakasztja nyakáról a kötelet és az életre szavaz. A regény szerkezete, felépítése, nyelve újra bizonyítja, hogy Zám Tibor, noha szociográfusként sze­repel az irodalmi köztudatban, szépíróként is maradandót, érté­keset alkot. Mi a maradandó és mi az értékes ebben az írásban? A regénynek az a mélysége, amelynek felismeréséhez,' meg­látásához nem szükséges vájtfü- lűnek lenni. Hiszen Jákó sorsa egyértelműen bizonyítja egy élet- 111 forma csődjét. Hiába a cinikus |lf hang, az olvasó végül is — ameny- y nyiben erre hajlamós — még meg is sajnálhatja Jákót, mert ciniz-M musa mögött egy. az öngyilkos-^, ság előkészítéséig csalódott, meg-^f' hasonlott ember szavait halljuk. Hiába próbálja megjátszani a: sírba hulló kapcsolaton könnye-^ dén túllépő férfit, mert tudjuk, "hogy ez a férfi egyáltalán nemi*: tud könnyedén túllépni a kap- ■’ cső la ton, mert tudjuk, hogy gy'óí-.^y rődésében, a „pokolban”, tehát ai'i, házasságban kapott övön aluli ütések — természetesen átvitt ér-^S telemben — juttatták az intenzívfjBg osztályra. Igaz, önmagát végül is||| győztesnek kiálltja ki, de érzi az® olvasó, hogy Jákó ezért a győ-y zelemért egészségének jobbik fe- f ■ lével fizetett, hogy még egy. ilyenig győzelem, és vége. Még azon i*‘* lehetne 1 vitatkozni, hogy vajon sí győzelme erkölcsi győzelem-e? Pontosabban, ha ebben a pár.- harcban egyáltalán 'bárkit is le­het győztesnek nevezni, azt Já- kónak, vagy Zsályának hívják-e? i||| Az olvasót azonban nemcsakji© ez ,a kérdés foglalkoztatja, mi-zsjy után becsukta a könyvecskét.^^ Sokkal erősebben fölakad azon, ÍE hogy Jákó miért haragszik Zsá-gjj lyára, miért „díszíti fel” — ugyan- Vj csak nem leányregényekbe illő —'.g. jelzőkkel? Mert Jákó, önmagáróktg szólva hetykén sorolja, pontosab-sgE ■ban summázza hódításait A-tól |£ Z-ig, megjegyezvén, hogy mégáj§^ X-szel kezdődő nevű lány is vai}-33&. a leltárban (Xénia); ugyanakkor^ mélységesen fölháborodik, ha Zsá- lya néhány ügyéről tudomást f' szerez. Az olvasó méltán gondol ■ arra ezek után, amit a népnyelv '|j úgy fejezett ki: a férfinak min- 4- dent szaibad, a nőnek viszont semmit. Ez persze azonnal ért-1§ hetővé válik, ha figyelembe vesz- _ szűk, hogy a regényt Jákó mond- v . ja el, s szabad-e, lehet-e objek- ' tivítást kívánni attól, aki önma- gáról szól? . Jákó pokoljárása, majd a leg- y alsó bugyrokból történt, szeren- esésnek is nevezhető felkevere- dése azonban mindenképpen ér- í| demes példa a töprengésre, a to- sr ' vábbgondolásra. Hiszen a könyv- ben vázolt, majd mélységeiben -feT ábrázolt életmód nemcsak Jákót és nemcsak Zsályát csábította' el, nemcsak ők jöttek rá — immár túl a poklon — arra az igazságra, amit Babits — ha nem is az ilyen gg szituációkra alkalmazva — meg- fogalmazott: „Mert, aki éltét ha- y* zugságba veszti, a boldogságtólÄl magát élrekeszti..Ez a sokak!®/ számára talán’konzervatívnak tű-SP nő . bölcsesség azonban napról- gfo, napra bizonyítja, hogy erős igaz- j®5 ság van 'benne. Zám Tibor könyvének Jákó nevű hőse túljutott a poklon, pon­tosabban annak a külsőségekben megnyilvánuló körülményein. Va­lószínű azonban, hogy nem a mennyországba ért el; hanem egy másik, látszólagosan kellemesebb pokolba. Mert azokból a bugyrok- -y ból, amelyeket az ember önmagá- ,c. ban hordoz, nincs, vagy csak nagyritkán van kiút. g. F. m HOMORÓDI JÓZSEF: Padjaim Sok padot koptattam életemben,' hol rövidebb, hol hosszabb ideig. Egyiken éveket töltöttem, mégis hamar elfeledkeztem róla, másikon csak órákat, mégis kitörölhetét- len az emlékezetemből. Mind­ahány közül a legfeledhetetle­nebbek: az iskolapadok. Mennyit izgultam, unatkoztam, mennyit hevültém, dideregtem az iskolapadokban. Kényelmes egyik sem volt, de mindegyik kopott, tintafoltos, összefaragott. Négy évig ültem abban a padban, amelybe legyalulhatatlanul mély­re szivet véstek, abba pedig a büszke-ujjongó értesítést: „Cuci és Fidor jegyesek!” Valahányszor visszagondolok arra a padra, mindig megható­dom, de az elérzékenyülésbe egy kis borzongás is vegyül: A meghatódás nyilván a paddal együtt fölidéződő hajdani önma­gámnak szól. Lányos képű, sze­líd, szőke, törékeny testű kamasz U! már az idők végezetéig szá­momra azon a pádon, akit „Egér” néven szólítottak a társai. A borzongást, viszolygást való­színűleg a szigorúságot, ridegsé­get sugárzó fizimiskája kelti an­nak az összefaragott padnak. Van is oka morcosságra, hiszen annyi szégyenletes kötelességmulasztás­nak, fölháborító figyelmetlenség­nek, orcátlan pimaszságnak, okta­lan dühnek, szánalmas siránko­zásnak, durva röhejriek volt a tanúja, hogy csak behúzott nyak­kal lehet fölidézni. És része volt ez a pad az iskola fegyelmező, kordába szorító, ritkán ■ röptető, sokszor szárnyat szegő masinériá­jának, amely jaj, de sokszor ütött tejbe, s ritkán, nagyon ritkán si­mogatott. És mindig recsegett is ez az ócska pad, hangosan, ami­kor szólítottak, és én ijedten ug­rottam föl, s még hangosabban, amikor a megvetőn és gúnyosan harsogó „ülj le!” után visszarogy­tam az ülésére. Nyomasztóbb padok emlékét is őrzöm. Semmiféle meghatódást sem érzek, inkább hideglelős ré­mület akasztja meg bennem még ma is a szuflát, amikor a külön­féle hivatalok és hatóságok ab­laktalan előszobáinak, homályos folyosóinak alattomosan billegő, ijesztőn recsegő padjaira gondo­lok vissza. Hányszor kuporogtam rajtuk órák hosszat, némán, moc­canni sem merészelve, dideregve várakozván a sorsomat eldöntő határozatokra, amelyek mindig megfellebbezhetetlenül adták tud­tomra, miért, s mire vagyok al­kalmatlan, méltatlan, mitől ta­nácsolnak, tiltanak el, miért fosz­tanak meg ettől-attól, miért zár­nak ki innen-ohnan. És gyönyörű padjaim is voltak. A legszebb minden bizonnyal egy munkástelep hervadó, őszi park­jában állt, sűrű bokrok árnyéká­ba rejtve. A távolból zsolozsma mormolása hallatszik: könyörögj érettünk...” hallgass meg min­ket ... A beton lábazatú, esőtől- hótól szürkére fakult, repedezett ülésdeszkájú ócska pádon a litá­niáról elszökött diák és diáklány váltja remegő ajakkal az első csókot. i Padok. Emlékek, titkok,, örö­mök, bánatok, keservek, kínok és néha ,a boldogság őrzői. Az a fehér pad a szülőszoba előtt, a kórház folyosóján, ami­kor a feleségem kínlódó-boldogan várta, hogy beteljesedjék a cso­da, a testéből sarjadó új élet szü­letése. Ahol remegő gyomorral, égő türelmetlenséggel én is vár­va vártam, hogy megláthassam végre a fiamat. Az a másik fehér pad, egy má­sik kórház' másik folyosóján, szemben az ajtóval, amely mö­gött az apám feküdt. Iszonyodva vártam, mikor nyílik az az ajtó, mikor lép ki rajta suhanó fehér köpenyben valaki, hogy suttogva közölje velem a megváltoztatha- tatlant. amelytől hangosan felzo­kogok majd: elvégeztetett... Padok. Életem állandó kísérői, átkozottak, áldottak. Mind moz­dulatlan, mind néma, legfeljebb érthetetlenül recseg, Emlékeim­ben mégis elevenen kavarognak, hangosan tanúskodnak. A jó padok, a vonatok padjai. Azok a régi, sárga fapadok. Vit­ték a tudományra sóvárgó diákot a bölcsek csarnokaiba, vitték az egyenruhás sebesültet a 'frontról haza, vitték a meglett férfit a so­káig hiába sóvárgott találkára a fény városával Láthatatlan, anyagtalan pad­jaim is vannak. Ezek borzasztób­bak, .mint a valóságosak. Csaló­dott és könnyes, kiábrándult és keserű, dühös és vádló tekintetek ültetnek ezekre a láthatatlan pa­dokra, és hiába minden kérés, kö­nyörgés, tiltakozás, fogadkozás, esküvés, könyörtelenül az ülésre szegeznek ezek a tekintetek, ahol ezerszer nagyobb gyalázat ülni, mint akár a közszemlére kitett szégyenpadokon, s az itt kapott sebek sajgóbbak és nehezebben gyógyulok, mint a szégyenpadon kapott botütések sérülései. És egy-két gyönyörű díszpadom is van ezek között a láthatatlan padok között: szerelmes asszony, rajongó gyermek tiszta tekintete emel föl rájuk, talán érdemtele­nül, méltatlanul is, mégis jólesik, büszkévé, boldoggá tesz. Az utóbbi években jóságos pa­dokkal is találkozom. Mindig ép­pen akkor kerülnek elém, amikor már botladoznak lépteim, kalim­pál a szívem, elakad a lélegze­tem, támaszt keresőn nézek kö­rül. mert szédülök, félek, hogy összeesem és ekkor mindig, éppen elérhető közelségben felbukkan a jóságos pad, barátságosan invitál, az ülést, támláját: gyere, pihenj meg rajtam, fújd ki’ magad, ne félj. nincs semmi baj, pár perc, és- rendbe jössz, mehetsz tovább. Mostanában egy virágmintás, festett padra gondolok a legtöb­bet. Tapasztott padlatú, pingált fa­lú, mestergerendás kis falusi ház­ban áll, ^z utcára szolgáló ablak alatt. Öreg anyóka üldögél rajta, bőráncú sötétkék szoknyában, fe­kete kötött ujjasban, fekete fej­kendőben. Pápaszem az orrán, a gyorsan sötétedő alkonyatban az ablakhoz hajolva olvas. Réz­szegekkel kivert, csatos bibliát lapozgat. Amikor bedugom a fe­jemet az óvatosan nyitott, nyikor­gó ajtón, kedvesen biztat, lépjek be, int, üljek le melléje. Jövök, drága Nagyika. Ott már az én helyem is azon a festett pá­don, drága Nagyikám, ahol a kap­csos könnyvvel az öledben talál­tunk rád, amikor egy csöndes ta­vaszi estén örökre lehunytad a szemed. # Würtz Ádám illusztrációja József Attila: Mondd, mit érlel című verséhez. »

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom