Petőfi Népe, 1980. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-08 / 106. szám

1980. május 8. • PETŐFI NÉPE • 5 TANULSÁGOS ELŐADÁS Ziska, vagyis a husziták első pártütése Csehországban Kár időt vesztegetni a Költő, a Költő Mása és a Cenzor színpadi ténykedéseinek az elemzésére, mert Katona József ifjúkori művének és a kimódolt elő-, utó- és közjátékoknak nincs közös nevezője. A meg­jelenítő dráma szervezete kiveti a belegyömöszölt elbeszélő jellegű toldalékot; így történt Kecskeméten is.' A drámai hatásokat elfullasztó, melodramatikus keretjátékkal a Zis- kánál erőteljesebb művek sem birkózhatnának meg. Mintha színpadra alkalmazója nem bízott volna eléggé abban, hogy a fiatal Katona alko­tása megáll a saját lábán. Legutóbbi tévényilatkozata ezt a sejtelmet táplálja. Beke Sándor egy későbbi Bánk bán-rendezés előtanulmányá­nak minősítette ugyanis vállalkozását. Furcsa érvelés, felesel a Ziska értékeit méltató megnyilatkozásokkal. (Mellesleg: sohasem hallottam, hogy — például — a korai III., Riohárdot az érettebbnek tartott János király, netán a Hamlet kedvéért játszották.) Más ellentmondásoknak sem vagyunk híjával. A műsorfüzet elején 1818-ra, a végén 1825-re teszik a Ziska feltételezett első kecskeméti bemutatóját, de most már ez igazán mellékes. Többféle véleményt találunk arról, hogy az eredeti Ziska egy két­részes mű, vagy két önálló, lazán kötődő alkotás, vagy nyolofelvonásos dráma. Magam Orosz Lászlóval tartok, akii jkettős drámának” minő­síti. Abban meg Nagy Attilával értek egyet, hogy a dramaturgiai be­avatkozás elkerülhetetlen: „ha már a maga kora ezt nem tehette meg, nekünk kötelességünk ennek a zseniálisfiatalembernek rendelkezésére bocsátani korunk dramaturgiai eszközeit", írta Gondolatok készülődés közben című cikkében. Már a kőszínház első Igazgatója, a teoretikus­nak is kitűnő Rakodczay Pál is irtózott a hosszú daraboktól. .^Kiváló feladata jut a dramaturgnak a régi darabokkal szemben, amelyekből ki kell hagyni, változásaikat össze kell vonni." Az ereded mű Sok függ tehát az igazítótói, az átdolgozótól. A Ziskához hasonló művek többféleképpen értelmez­hetők, tö'bbrétegűek, nyilvánva­lóan különféle stílusban előadha­tók. Sikerre csak a vállalt mon­dandót céltudatosan, szolgáló, a színpadi eszközöket ehhez váloga­tó korszerűsítés, megjelenítés szá­míthat. Bizonyára érleltebb, egysége­sebb, logikusabb változat kerül színre Kecskeméten, ha több idő jut az előkészítésre. A tanul­mányúton külföldön tartózkodó Osztovits Levente — aki tizenkét esztendeje foglalkozott a Ziská- val — nem kapcsolódhatott az előkészítésbe. A rendező feltehe­tően sokat módosított a drama­turg által készült változaton. Csak sejthető, hogy ki mit csinált, mert eléggé körülményesen és mind­össze néhány órára kaptuk meg az előadás szövegét. (Ha valamit, ezt érdemes lett volna sokszoro­sítani, mert bizonyára sokan el­olvasták volna, sokan elgondol­kodtak volna fölötte.) Gyors átnézéssel is nyilvánvaló, j ihegy« §z sár kecskeméti Zjska-, fé­kezett összeszelídíteni a két Zis- ?ká't eltérő stílusát, motívumrend­szerét. Az irodalomtörténészek, színiházi szakemberek szerint az egységesebb, hatásosabb, lélekta­nilag hitelesebb, jobb első dráma arról szól, hogy miért, milyen ösztönzések nyomására, milyen lehetőségek csábítására, mennyi vívódással áll a husziták radiká­lis szárnyának az élére a király egyik legjobb barátja, megbecsült kamarása. A mű megírásakor mindössze 22 esztendős Katona szigorúan ragaszkodott a történeti forrásokhoz, igyekezett realista irodalmi eszközökkel is követni, érzékeltetni a nagyformátú tra­gikus hős „színeváltozásait”. Többször is utal arra, hogy a részben dicsvágyból, részben hu­szita ismerőseinek szándékaitól sodortatva vezéri tisztségre emel­kedett Ziska személyes tapaszta­latait kötelességérzete hatására miként alakul elkötelezett, meg- győződéses forradalmárrá, miként fonódnak össze benne a személyes és a nemzeti sérelmek. Kétség és remény között ingadozik, mintha maga* magáról mondaná Ziska: „A királyoknak igen sokféle ily oldalai vannak, mint a világító metszett üvegeinek — nem láthat az ember egyik oldaláról a másik­ra által.” A vadromantikus folytatásban a ku'sza, valót és képzeletet, tör­ténelmi eseményeket és mende­mondákét azonos szinten kezelő Katonánál is, az élőadásban is háttérbe szorul Ziska. Míg az első drámának a 'hatalom, a második­nak a szerelem a tétje, míg a „Ziska a Calica” drámai sodrású (előttünk változnak meg az embe­rek), a „Ziska, a táboriták vezé­re” inkább elmesél, tudatja a tör­ténteket, elhalványul a lélekrajz,. döntő szerephez jutnak a véletle­nek, a kívülről jött megoldások. Az átdolgozás Érzésem szerint Misztecky, ez a furcsa intrikus indokolatlanul kapott ekkora figyelmet. Kato- ipánáj ao,nágye«ykéfálown^,.ro|á- sodik jelenésében tűnik föl, mint ,-,a szerencsétlenség postása’-', — a prágai zendülés hírhozója, Ziska ádáz ellensége. Beke Sándor ren­dezésében az előjátékot követő képen: akasztófa alatt. Két tár­sát, Hroszkát és Givorit kivégzik a tisztelt publikum előtt a ki­rályúr parancsára, ő az utolsó pillanatban kegyelmet kap, má­sodrendű figurából egyik fősze­replővé vált. Az a kisebbik baj, hogy a helyzetről, az udvari em­berekről és a főbb polgárokról több' információt tartalmazó, a zsarnokságot legundorítóbb tény­kedése közben bemutató jelenet valószínűleg a rendező jóvoltából került a színdarabba. Nagyobb veszteség az eredeti bevezetés ki­húzása. Katona egyik monográ- fusa szerint „shakespeare-i”, a másik így véli: „A dráma kezde- tén a két hajdú összemordulásá- ban érezteti Katona azt a forró • Zsófia királynő (Molnár Zsuzsa). • Prága falainál. (Fekete Tibor — fent —, Borbáth Ottilia, Nagy Attila. M. Horváth József. Joós László Jánoky Sándor, Szirmai Péter.) feszültséget legerősebben, mely az egész nép lelkében a vihar ki­törését megelőzi..Huszinec, Kralovec és Prokop főhüsziták elszíntelenítése a drámai maté­riát .ssegéwy ítélte^ >£iska dtebetsé- ges1 -vetély társai,. . más uralkodási módszerek Hívei; súlyukat vesztve nem válhattak drámai ütközések kovászaivá: a róluk vetődő fények kevéssé árnyalták a megvakult vezért. A kastélyból származó ka­marás maga is így beszélt: „Le­gyünk egy háromlevelű fű, mely­nek ez a gyökere: pártütés." A nyelvezet Hely hiányában el kell tekinte­nünk a további szerkezeti változ­tatások elemzésétől, a kihúzások, betoldások, egy-két mondatos uta­lásokból szőtt, jelenetek — pél­dául Ziska húgának megbecstele- nítése — elemzésétől. A közérthetőség érdekében vé­leményem szerint túlságosan so­kat „ki’kapáltaik” Katona ódon hangulatú nyelvi virágoskertjéből. # Ziska és Vencel király (Nagy Attila, Major Pál). (Tóth Sándor felvételei) A beavatkozó általában jól elren­dezte a sokfelé indázó mondatszö­vevényeket, mégis az az érzésünk, hogy lelassult a régies hangzású, kor- és hangulatfestő szavak ki- , f ppilg4,á£4y^d eJs^bíjijt, a pszö- yeg. Mintha — például — egy ér­dekelt helyszíni közvetítését 'hal­lanék az eredeti, az indulatok hul­lámzását, az események fölgyorsu­lását visszaadó eredeti szövegben. „Amidőn a tanácsház előtt elme- nének, egy hajdú megvetésből nem vette le a süvegét, erre egy másik kiugrott a sokaság közül és azon­nal leütötte — lárma támadott — a tanácsházba bé akartak ronta­ni, a bíró elejekbe állott csende­síteni — őt ledöfték, Ziska oda­érkezett, és a szenátorokat lehá­nyatta az ablakon." A színpad­ról mindez ekként hangzott: „Ha­talmas felvonulást tartottak s mi­dőn a tanácsháza elé érkeztek ki­jött a tanácsnok, de megvetésből nem vette le a süvegét. Erre egy ember kiugrott a sokaságból'és le­ütötte. Pokoli lárma támadt — be akartak törni a tanácsházba! A bíró eléjük állt, hogy lecsendesítsé őket. Ledöfték. Odaérkezett Ziska és a katolikus szenátorokat, akik elégették Húsz János tanait, mind megölték és kiszórták az ablakon.” A rendezés Ebben a lehetséges drámai erő­vonalakról le-lebicsakló felfogás­ban és előadásban is feszültebb, sodróbb, tartalmasabb színpadi mű keletkezik, ha a látványos tö­megjelenetek valóban látványo­sak; nem szépelegnek, hanem jel­lemeznek, nem jeleznek, hanem kifejeznek, magukkal ragadnak, lenyűgöznek, elementárisabb ere­jűek. Megint csak egy példára hi- vabkozhatom, bár több is akadna. A (ki tudja, honnan) színpadra teremtett Jakab pap huszitái alig­ha kavarhattak ilyen országos zendülést... A rendezés — mint az eddigiek­ből is kitűnik — nézetem szerint több figyelmet fordított az olykor öncélú, tetszetős „beállításokra”, mint a műben kétségtelenül meg­levő -drámai erek, patakok össze­terelésére, felduzzasztására. Szé­kely László m. v. Jászai-díjas na­gyon dekoratív színpadteréből adódó kétsíkú játék lehetőségei csak időnként érvényesültek. A néző,nehezen döntheti el a látot­tak alapján, hogy mi miért került „felülre”, így ez a máskor hatá­sos rendezői megoldás nem ka­pott elég többlettartalmat. A sej­telmesebb, olykor misztikus má­sodik rész történéseit kevéssé se­gítette az első felvonásban kivá­lóan működő díszletrendszer. Rát- kai Erzsébet főiskolai hallgató jel­mezei jól elkülönítették az udva­ri embereket, a polgárokat és a huszita vezéreket. A színészek A színészek nagy igyekezettel, több, kevesebb sikerrel próbáltak élő figurát teremteni olykor nyúl­farknyi jelenésükből, szövegükből. A tragikai jellem nemcsak má­sokkal érintkezik, hanem önma­gába mélyed; különösen olyan nagyformátumú egyéniség, , mint Ziska. Igaz, Katona sem eléggé következetesen ábrázolta azt a folyamatot, amíg a polgárból „egy új főnix pezsdül ki”, az is igaz, hogy dramaturgiai és rendezői koncepcióból adódóan nem na­gyon voltak partnerei, mégis több benső vívódással lenne igaz Zis­ka, bizonyítva, hogy nemcsak az ünnepi alkalom miatt tűzték mű­sorra Katonának ezt a drámáját. Nagy Attila Jászai-díjas vendég- művésznek gyönyörű pillanatai voltak. Hányféleképpen mutatta: nagy indulatú, nagy erejű. Hiába abroncsozta az udvaronc fegyel­me szavait, megérezte Vencel, mi dúl szívében. Lávaömlés-szerűen törtek ki rettenetes indulatai a vár­ostromkor. Hogyan kerekedett va­kon is alvezérei fölé! Mindez a választást Igazolja: alkalmas sze­mélyt találtak Ziska megjeleníté­sére. M. Horváth József bátran fel­vállalta Jakab pap megszállottsá­gát, így válhatott az előadás egyik erősségévé. Az lenne Major Pál Vencel királya is, ha nemcsak az uralkodó kisszerűségét. ha­nem szeszélyeinek veszélyességét is tükrözné. De: érezte a mű stí­lusát. Fekete Tibor Jászai-díjas (Rokycána érsek) elhitette, hogy hatott Ziskára. Nehéz szerepéből érdekes figurát formált Borbáth Ottilia (Leány — Kisdobos), Joós László Jászai-díjas (Kralovec) és Jánoky Sándor érdemes művész (Voda). Molnár Zsuzsa (Zsófia ki- rálynőj-.és Blaskó Balázs (Warten­berg) az .első előadásokon válta­kozó sikerfel játszották szerepü­ket. Lebecsülnénk a kecskeméti színházat és a műben közremű­ködőket, ha csupán a nemes vál­lalkozást méltatnánk, és rosszul értelmezett tiszteletből elhallgat­nék a Ziska fogyatékosságait. A társulat, Beke Sándor rendező múlhatatlan érdeme, hogy elővet­te azt az ifjúkori művet, amely­nek értékeit az átdolgozás és az előadás gyengéi sem fedték el. Bárha máshol is követnék a pél­dát! Kecskeméten várjuk a Jeru­zsálem pusztulását, amelynek be­mutatásakor remélhetően felhasz­nálják a Ziska-előadás tanulsá­gait. Heltai Nándor ’* y-7'*®S* 'M'“ • ■Háeáng. barnás: Másfél szoba «összkomfort (19.) En édes istenem, hogy hová tettem én a szemem ezelőtt hat év­vel, amikor Ákossal szakítottam? Hová a szívem? Hová az ép el­mém? Persze, nem ■ tudhattam én még azt akkor, hogy mi vár rám Tatárékmál; mit is tud égy tizen- nyolc-tizenkilenc éves lány? Csak annyit; hogy menekülni akar ott­honról. Hogy önálló akar lenni. Hogy unja az anyja szekatúráit, az apja zsarnokságát, részegeske­dését, zsugoriságát. Hogy az öreg. ha kedve van rá, egy ültő helyé­ben leereszt egy százast a torkán, de egy új harisnyanadrágért néha hetekig könyörögtél magának, pe­dig egy üveg bor árából kijön­ne... A fiú meg olyanokat duru­zsol a fülébe, hogy mellettem semmiben nem lesz hiányod, Ju­ditkám, én addig nem nősülök, amíg tisztességesen el nem tudom tartani a feleségem! Végered­ményben a huszadik század har­madik harmadában élünk, több mint negyedszázaddal a háború befejezése után; teljesen korsze­rűtlen volna nyomorogni! — Mi­nek tagadnám, hogy hatott rám ez az érvelés, j Tizenkilenc éves korára egy mai lány ismeri már annyira az életet, hogy tudja: nem farsangi mulatság vár rá; amikor térihez megy. Láttam én ott a te­lepen az idősebb évjáratú leá­nyok életét, akik egy fellobbanás bódulatában férjhez szaladtak, meghúzták magukat a szüleik vagy a fiú szülei lakásában, a leg­kisebb szobácskábán persze, aztán várták, hogy történjék velük va­lami .!. Hiszen lakást három gyermek alatt aligha ad a tanács — viszont hová szüljék meg azt a hármat? Egy szem háromszor-négy méte­res szobára? Marad tehát az egy gyerek, és a reménytelenség ... Egy öröklakáshoz s::ázezrek kelle­nek, csak a beugróra, aztán a la­kás berendezése, a televízió, boj­ler, mosógép, fridzsider, porszívó... És mellette a férj folytonos zo­kogása a kocsi után ... Hogy ezeknek is van, azoknak is van. Csak neki kell megtagadnia ma­gától, mert nyakába vette a csa­ládot, tehát az örökös lemon­dást ... Egyszer leültem, hogy kiszá­moljam: mennyi is kellene ahhoz, ha Ákossal össze akarnánk háza­sodni, s az életünket önállóan, külön lakásban szeretnénk elkez­deni. Ákos akkor már dolgozott, kétezer-ötszáz forint körül kere­sett; én még tanultam. Mindegy, jövőre én is keresek már, a két­ezret hazahozom én is — így szá­moltam —, ez tehát évi ötvenezer forint kettőnknek. Szép pénz, ha csak élni keli belőle. De ha beru- házkodni ? S megint számoltam: egy örök­lakásra legalább kétszázezer a be­ugró. Ez összesen háromszázezer. Azaz: hatévi teljes jövedelmünk. Jaja, de abból az évi ötvenezer­ből élnünk is kell ám, koszt, ru­ha, szórakozás. Mennyit tudunk így félretenni? Ha valamelyikünk szüleinél húzódunk meg átmene­tileg, hát talán évi húszezret. Az­az. tizenöt év kellene hozzá, hogy az önálló lét feltételeit megte­remtsük. De ha az első gyerek már korán megjön, és én gondo­zási segélyre megyek, a tizenöt­ből könnyen lehet tizennyolc év is ... Most vagyok tizennyolc — szá­molgattam —, harminchat leszek tehát, mire önállósíthatom ma­gam Ákossal... Kezet a szívre: van olyan szerelem, létezik olyan imádat, amely erőt ad tizennyolc ilyen évhez?! Pedig én Ákost iga­zán szerettem. Nem tudja, mert sosem mondtam meg neki, de már a szakmámat is miatta vá­lasztottam. Tudtam, hogy a vegv- ioari technikumba jár, s egyre azon rágtam otthon a szüleim fülét, hogy az általános után en­gem is oda írassanak. Apám in­kább a ruhaipari szakközépisko- lá akarta volna, anyám meg azt, ha gimnáziumba megyek, s on­nét aztán tovább, valamelyik fő­iskolára. De én kötöttem az ebet a karóhoz. Az arcát, azt sosem felejtem el, amikor Ákos az évnyitón meg­pillantott! En csak a pilláim alól násztáztam végig a sok osz­tályt, és már a harmadik must­ránál megláttam azt a langaléta alakját, s a vadul lobogó, szőke haját. De ő is észrevett, mert egy­szerre ogak érzem, hogy a mel­lettem álló lány megböki a kö­nyökömet, és odasúgja: „Te, nem téged bámul az a ma­gas srác, onnan szemből?” „Fogalmam sincs — feleltem.' — Rövidlátó vagyok, innen nem Ismerem meg.” • „Vagy téged, vagy engem .. — mondta a lány (Béres Irénnek hívták, később jó barátnőm lett), és kihúzta magát, blúzát kisimí­totta. No, de hamarosan elborult a képe, mert az én Ákosom nem sokáig állta, és odasündörgött hozzám. Előbb ugyan mondott valamit az osztályfőnökömnek, aztán az osztályunk mögött visz- szaszaladt helyére, de egy pilla­natra megállt mögöttem. „Szia, Csutak! — súgta oda. — Hát te hogy kerülsz ide?” „Ide vettek föl — feleltem kur­tán. — Jé, te is ide jársz?” „Ide — azt mondja, egy kicsit lelombozódva, mert nem voltam éppen valami barátságos, és nyil­ván lelkesebb örömkitörést várt. •t- Már két éve ide- járok. Nem is tudtad?” „Nem — mondtam. — Honnan tudtam volna? — És biccentet­tem. — Na, szevasz! — S már fordultam is vissza, és ezután csak az osztályfőnöknőt néztem, állhatatos tekintettel. Aznap egész este jókedvű vol­tam: éreztem, eljött az én időm! Hiszen Ákos már gyerekfejjel ud­varolt nekem, tiezenegy éves ko­romban cipelte a táskámat, együtt mentünk, s jöttünk az iskolából, az egész suli és minden telepi srác tudta, hogy összetartozunk. Aztán két év múlva se szó, se beszéd, lelépett, beleesett az egyik új, technikumi osztálytársnőjébe, s azon túl engem szinte meg sem ismert... Tizenhárom éves vol­tam, és az elhagyott szerelmesek minden kínját megkóstoltam... De meg is fogadtam magamnak, hogy ezért egyszer még megfize­tek Csató Ákos úrnak! Most aztán, két év múlva, el is jött az ideje a törlesztésnek. Szívszerelme — egy vastag lábú, nagy tomporú trampli — otthagy­ta a nyáron, és a fiatalúr úgy tá- togott, mint potyka a parton. De tudtam, mindent elronthatok, ha a legelején karjába alélok; hódo­latomat köteles adóként fogadná, zsebre gyűrné és menne újabb diadalok után... Az egész ősz azzal telt hát, hogy átnéztem raj­ta, éppen csak a köszönését fo­gadtam, s kerültem, mint a lep­rást. November végén aztán arra gondoltam, ideje lenne változtat­ni a taktikán, mert végül is meg­unja a hasztalan próbálkozáso­kat, s valahol másutt újít... Már­pedig nem azért jöttem utána a Madarászba, hogy másodszorra is hagyjam megpattanni... A Télapó-ünnepen aztán egy­szeregyszer rámosolyogtam, sőt, amikor egy izzadós tenyerű, dro- rr.t’dár másodikos rángatott ép­pen táncolás címszó alatt, még egy könyörgő pillantást is.vetet­tem rá, hogy jöjjön, mentsen meg. No, jött is; s aznap este már együtt mentünk haza. Szerettem, mit csinálják. Nem tudom, mit szerettem rajta. Az eszét nem éppen, mert nem va­lami túlságosan okos fiú. A kül­sejét? Az sem. Nem az a típus, akire a lányok buknak. Nincs szabályos arca, bár a vonásai férfiasak. De ez csak akkor hat igczán, ha a férfias arcot fekete haj keretezi, márpedig az övé szőke. A szeme, talán. Igen, a szeme: az szép. Kifejező. Ha dü­hös, zöld, ha nem figyel az em­berre: szürke. Ha meg jókedvű, vagy kér valamit: kék. Úristen, hogy tudott könyörögni azzal az égszínkék szemével! (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom