Petőfi Népe, 1980. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-05 / 103. szám

1980. május 5. • PETŐFI NÉPE • 5

• Dr. Morva László az Állami Díjjal.

• A napsütésben kint kellemesebb a várakozás. (Straszer András felvételei)

A tataházi főorvos Állami Díja

Nádasdy Kálmán emlékezete

Terveztük, hogy a közeli jövőben találkozunk; hogy megbeszéljük egy Kodály-szemináriumon néhány éve elmondott nagyszerű Háry-elemzésének írásos formáját egy készülő tanulmánykötet számára. Ez sajnos már örökre csak terv marad, mint sok más ötlete, gondolata, amelyekkel.oly sokat foglalkozott az utóbbi években.

A megyeszékhelyről hosszú az út Tataházára, töprenghettem, hogy sok ezer vidéki orvos közül miért éppen dr. Morva Lászlót tüntették ki Állami Díjjal? Mi az a többlet, ami a sok száz jó falusi orvos közül ráirányította a figyelmet?

Többször néz a naptárra kollégáinál, és következetesen alkalmazza a tanulságokat. Vagyis: a huszadik század utolsó harmadában a falusi orvosnak is másként kell . megszerveznie munkáját, mint elődjeinek. Tudnia kell mindazt, amit a régi doktor bácsik tudtak: a közmegbecsülés, a személye iránt megnyilvánuló ál- . talános bizalom tevékenységének alapfeltétele. Szót kell értenie Mari nénivél és Pista bácsival, a más észjárású, más beszédű fia-, falókkal. Hasztalan nagy tudo- mányú, ha nem érzi, kinek Orvosság, kinek jó szó a patikája. Mert a róla kialakult képet az is színezi, hogy szeretik-e, kellemesen közvetlen-e, kimutatja-e együttérzését.' A biztató tekintet, a nyájas szó legalább olyan fontos a megítélésben, mint a gyógymód hatékonysága.

□ □ □

A tataházi köpeti főorvos sincs híjával ;!®'h<feyöiyiányps 'rlökígfW Aéhyélaretc Timisi1 gyeréK leven jól ismeri ezt a világot és egy percig se sajnálja, hogy két szakorvosi képesítéssel immár tizenöt esztendeje a tataházi és a má- tételki betegeket, sérülteket gyógyítja. Saját elhatározásáéból jött, mert — divatos kifejezéssel élve — úgy vélte: ebben a környezetben bontakoztathatja ki képességeit, valósíthatja meg önmagát. Ilyen nagy célnál mit számít, hogy elhanyagolt, lestrapált lakás várta és a napi munkaidő jóval több a fizetettnél, az előírtnál: az egymásba kapaszkodva rohanó évek

során sok ezer forintot költ majd saját zsebéből önképzésére, senki sem téríti meg, ha valamelyik betege érdekében autózik száz kilométereket. Hivatásként éli hivatását! Ebből következően napi munka lelkiismeretes ellátása a legfontosabb létparancs.

□ □ □

A rendelési idő vége felé érkeztünk a jómódú falu orvosi rendelőjébe. Még tizennégyen várakoztak sorukra. A bácskai nép latolgatva méri a szót, de annyi így is kitudódott, hogy a doktor úr senkit sem küld el, ha lejár a hivatalos óra. „Tegnap is kettőkor hagyta abba”, sajnálkozott és büszkélkedett egy idős paraszt- ember. Sajnálta a túlságosan is igénybe vett dr. Morva Lászlót, de büszke is volt: ilyen orvosuk van. Megértik, ha akkor is alaposan megvizsgálja az arra rászorulót, ha a takaros, tiszta, nép- művészeti tárgyakkal élénkített rendelőben ember ember hátán. „Sokat tesz a faluért”, dicsérte az a néni, akinek igen eredményesen kúrálja reumáját. Helyeslőén bólogatnak. „Valóságos tanácstag” jellemezte egy traktoros, mert tanácsaival jól jár Tataháza.

Zimins

A bácskai község körzeti főorvosa — mint említettem — nyitott szemmel járt a világban és tudomásul vette a tudományos és technikai forradalomnak a falusi életmódra gyakorolt hatását. Kénytelen volt észrevenni, hogy a gépek nemcsak könnyítik a munkát. Népballada kerekedett öt- ven-száz esztendeje, ha a tüzes gép valakinek a vérét vette, oly ritkák voltak szerencsére az ilyen tragédiák. Ma szürke napihírré sokasodtak az üzemi, közlekedési balesetek.

A hagyományosan felkészített és fölszerelt orvos olykor megoldhatatlan feladatok elé kerül. A hajszás tempó és meghosszabbodó életkor miatt a fehér falú házak között is egyre gyakoribb a heveny rosszullét, az érrendszer, a szív elhasználódásából adódó életveszély. A faluján mindig mesz- szebb látó dr. Morva László kandidátusi címmel méltányolt dolgozatban mutatott rá a falusi egészségügyi ellátás korszerűsítésének szükségességére. Meggyőző adatokkal bizonyította, hogy nemcsak emberbaráti érdekek követelik az alapszintű sürgősségi ellátás modernizálását, hanem közvetlen gazdasági érdekek is. A veszélyek kimutatásáért minden megbecsülést megérdemelt volna: ő azonban gyakorlati vizsgálódásokkal, elméleti kutatásokkal a korszerűsítés legcélszerűbb módszereit is kidolgozta. Kidolgozta és előadások százain, felszólalások tucatjaival, tudományos közleményekkel elfogadtatta nézeteit. Jó szövetségeseket talált kollégáiban, a járási, megyei irányító testületekben.

□ □ □

Közérdekű és közéleti tevékenységét részben elismerte, . részben segítette,' högy' a Magyar Általános Orvosok Egyesülete déí-aíföl- di szervezetének titkáraként is képviselhette a falusi egészségügyet. Része van abban, hogy Bács-Kiskunban és az ország más részein több tanfolyamon oktatták a legmodernebb élesztési, sokkmegelőző módszereket, a leghatékonyabb sürgősségi beavatkozásokat.

Közben az is kiderült, hogy Tataháza nem is esik ki annyira a világból, mint sokan gondolják. Az első és mindmáig egyetlen falusi kandidátus-orvos szívesen látott vendége hazai és külföldi

tudományos kongresszusoknak. Előadást tartott Ausztriában, éppen most hívták meg Hamburgba. Speciális kollégiumot vezet a Szegedi Orvostudományi Egyetemen, TIT-előadásokat tart a betegségek megelőzéséről, szívesen eleget tesz az Orvostovábbképző Intézet fölkéréseinek; minden fórumon, minden' lehetséges alkalommal küzd — igenis küzd — a modern falu modern egészségügyéért.

□ □ □

Természetesnek tartja, amit csinál, az Állami Díjat csodálatos ráadásnak érzi. Nem fitkoljá, hogy amikor március 9-én hajnali 5 órakor hazatérve, felbontotta előző napi postáját, kicsordult a könnye a díjkiosztó ünnepségre szóló meghívót olvasva. Először a feleségének köszönte meg sok-sok segítségét, mert áldozatos és megértő támogatása nélkül ezt a munkatempót nem vállalhatná. Nehogy valaki arra gondoljon, hogy szórakozásból maradt fenn azon az emlékezetes napon olyan sokáig (bár ez se lenne bűn)! Éjszaka ért Bajára egy fővárosban tartott rendezvényről. Rettenetesen fáradtak voltak, hajnali ötöt kongatott a tataházi templom ha- vítógjá; áírűkör' megkezdték munkájukat. De ide is el kellett menni, a jótékony célú összejövetelről nem hiányozhatott a Vörös- kereszt megyei elnökségének a tagja. S ha már így összefutottak a kollégákkal, elújságolta, hogy minden valószínűség szerint néhány éven'beül'elkészül az ország első sürgősségi központja Bácsalmáson. Jó hangulatban tért haza, ahol már várta a hivatalos papír.

Ha valaki, ő megérdemelte.

H. N.

Megdöbbentően hirtelen, az utolsó pillanatig serényen munkálkodva távozott; nem fiatalon, mégis túl korán ... Az utóbbi években kikapcsolódásra, baráti beszélgetésre, amikor csak tehette, szívesen jött Kecskemétre. De a munka, a megvalósítandó tervek is sokszor irányították erre útját. Legutoljára március elején volt itt, hogy régi szép tervének, maga vállalta kötelezettségének, Kodály méltatlanul mellőzött, szinte elfeledett Czinka Panna-zenéjének új formába foglalásáról, a Bárdos Lajossal közösen készített rekonstrukció majdani előadásáról tárgyaljon. Igen, Kodály. Nádasdy Kálmán széles horizontú szellemi és zenei egén az egyik legfényesebb csillag éppen Kodály volt. Képletesen szólva Kodály hozta Kecskemétre is: 1975 szeptemberében emlékműavatásra kérték fel, s 6 ennek a kérésnek szívesen tett eleget egy nagy áttekintésű, szép beszéddel, melynek megjelenésekor az Élni segítő zene címet adta. Ahogy mestere, úgy Nádasdy is az élni segítő zenét, az élni segítő művészetet, s rajta keresztül az élni segítő emberséget hagyta ránk.

. Itt is, ebben is — a szó legszebb értelmében — tanítóként nyilatkozott meg. Tanító és nevelő volt nemcsak a Színművészeti Főiskola katedráján, hanem operaházak remekműveket újraálmodó rendezőjeként, a Föltámadott a tenger és a Ludas Matyi- film alkotójaként, operaszövegek és madrigálok fordítójaként, költőiéként. De tanított, nevelt akkor is, amikor látszólag csak csevegett a megkezdett és az elvégzendő munkáról, valamelyik kedvenc tervéről: a magyar irodalmi dalok nagyszabású gyűjteményéről, Kodály sajnos ritkán felhangzó dalainak új, dramatikusan 'elrendezed' cikliküs bemutatásáról, a Harc a magyar operáért címen tervezett visszaemlékezéseiről.

Mindenkit elkápráztatott széles körű művelődéstörténeti tájékozottságával, tudásával. Ízes, roppant kifejező, de mindig az élőszó közvetlenségére számító mondatait költői idézetek, főként Ady- verssorok százaival gazdagította. A sokat idézett Ady volt Kodály mellett a másik legfényesebb csillag Nádasdy Kálmán egén. Tőlük tanulta és az ő hitükkel és akarásukkal vallotta és adta tovább, hogy a művésznek az egész

népet,, a teljes magyar kultúrát kell gazdagítania, szolgálnia; a jelenben a jövőért szólni, cselekedni. Ha gáncsoskodást, értetlenséget, korlátolt kisszerűséget látott, legfeljebb egy pillanatra volt csüggedt. Inkább bosszús és harcias lett, s a következő percben már a legmerészebb, legszebb tervekkel állt elő. Ebben rejlett talán annak a titka is, hogy nemcsak a nagy alkotó és újraalkotó volt, hanem nagy „inspirátor”, ihlető is. Ügy tudta elmondani gondolatait, észrevételeit, hogy a hallgató azt egyúttal a maga számára is feladat-kijelölésnek érezhette.

' A Kodály Intézet munkáját a megnyitás napjától szeretettel és érdeklődéssel figyelte, ötleteivel, megszívlelendő észrevételeivel segítette, mint például az 1977-es Ady—Kodály-emléknapok programjának kialakításában. Az intézet könyvtárát könyvek, kották, sajtódokumentumok és kéziratok jelentős gyűjteményével gazdagította.

Amikor a múlt év novemberében hetvenöt éves volt, minden nyilvános ünneplés elől kitért. Szívesen fogadta el azonban a meghívást Kecskemétre, ahol a Kodály Intézet munkatársainak baráti körében egy kis hangversennyel köszöntöttük. Á műsoron többek között — neki teljes meglepetésként — két ifjúkori népdal- feldolgozása szerepelt, tanult mes-. térségére, a korán elhagyott zeneszerzésre emlékeztetve. Akkor azt gondoltuk, azt reméltük, hogy Nádasdy Kálmán professzor úr még sokáig lesz bölcs és baráti tanácsadónk a közös tervek megvalósításában ...

Ismerve őt, tudhatjuk, hogy — az általa oly nagyon tisztelt és szeretett Bártók szavaival élve — teli bőrönddel- -ment el. Amit ebből a teli bőröndből, szellemének, művészetének gazdag tárházából megismertek az ifjabb pályatársak — színházművészek és muzsikusok, s persze a közönség —, mégis elegendő ahhoz, hogy Nádasdy Kálmán munkássága még sokáig éreztesse jótékony hatását a művészet általa művelt ágaiban; sőt azokon túl is. Terveinek megvalósítása most már a tanítványokra marad nehéz, de szép kötelezettségként.

Ittzés Mihály

rßiiniiuj T)amás:

Másfél szoba összkomfort

(16.) Szótlanul figyelt, nem szakított félbe. Szomorú vallomásom végén biccentett csak.

„Értem. És azt nem érzi, mondja, hogy ezt az utolsó tízest ki kellene használni?”

Fölnevettem, nem tehetek róla.

„Az én koromban?”

„Férfi — és az életkor! — Legyintett. — Maguknak egyszerűen nincsen koruk! Hacsak be nem beszélik maguknak, hogy vének!”

„Azt mondja?” — kérdeztem könnyedén, hiszen a dolgot most már a humorosabb oldaláról kezdtem nézni.

Nem vette át az évődő hangot, inkább támadott.

„Próbálta már az ellenkezőjét?!”

„Mikor? — vontam a vállamT — Hol? Kivel? A napi tizenkét órás munka mellett? Nyolckor már itt vagyok, aztán otthon folytatom éjfélig ... Éppen maga e megmondhatója, hányszor hozok be reggel jegyzeteket, számításokat, levezetéseket... Otthon mégiscsak nagyobb a nyugalom ...”

„Persze”.

„És különben is: hol?!”

„Nincs elvált barátja? — nézett rám meglepetten. — Egy se vált el?”

Csak legyintettem.

„Hajaj, majdnem mindenik! De

újra megnősült mind, a sok tök- kelütött!”

Figyelmesen nézett rám.

„Szép kis véleménye van a házasságról!'. ..”

„Az elsőről nem! — emeltem föl az ujjam. — Az csak bocsánatos bűn, akkor az ember még nem tudja, mire vállalkozik... De másodszorra!...” — Nevettünk, de aztán komolyra fordítottam. „Meg aztán, már bocsánat a kérdésért: kivel? Nekem van egy rossz tulajdonságom: minden reggel borotválkozom.”

Pillantása egy villanásnyi időre megült az arcomon.

„És ez miért rossz tulajdonság?” — kérdezte értetlenül.

„Mert a tükörbe kell néznem miatta...”

„És?” „A halántékom... A ráncaim,

Az őszülni indult pamatot mutattam a fülem mellett.

„A halántékon... A ráncaim, Juditka ... Nem kellek én már a nőknek! Az az idő elmúlt!”

Fejét csóválta, évődő rosszallással.

14.

„Én még ilyen gátlásos embert nem láttam! Maga nem kell? Hát soha nem néz körül a folyosón?

Az ebédlőben? A nők majd elnyelik a szemükkel!”

„Például, kik?”

' Áz ujjain kezdte számlálni: „Horvainé. Tardosné, a titkárságról. A szép Szomolányiné! Elpirul, ha magát meglátja!”

„Lássa, ez az! — bólogattam öniróniával. — Horvainéval együtt diplomáztam ötvenhatban" ...

„És?”

„Számítsa ki az életkorát! Tardosné is legalább negyvennyolc, Szomolányiné szinte csirke: nincs több negyvenötnél.”

„És?” — kérdezte megint támadóan.

„De én huszonötre volnék hitelesítve — mondtam kihívóan. Csak röhögjön, ha akar; az legalább tiszta helyzet lesz. — Esetleg harmincra... Ez az én korom átka, látja, Judit. Belül nem vénülünk, ma is a régi kamaszok vagyunk... De ez már csak a mi édes titkunk — kívülről öreg fiúknak látszunk!”

„Ugyan” — mondta tétován.

„A maga férje hány éves?” — csaptam le rá.

„Huszonkilenc” — felelte gyanútlanul.

„No látja! — nevettem keserűen. — Maga is fiatalt választott! Persze, állítólag ez az élet rendje... Nem mondom: családot alapítani, gyereket nemzeni talán csakugyan így okos. Ezt még megérti a magamfajta ember. De hogy a futó kapcsolatokra is a taknyos kölyköket keresik, ez már megfoghatatlan ...” „Már aki!” — mondta sértetten.

„Mindenikükü — legyintettem. — Néha a gyomrom fordul föl utcán, autóbuszon: érett, meglett nők, huszonöt és harminc közt, tizennyolc-húsz év körüli, nyálas kölykökkel csókolódzanak, aki az öcsikéjük- lehetne..

Tűz csapott fel arcán a hirtelen dühtől.

„Az jobb, aki az apukájuk lehetne?” — kérdezte gúnyosan.

„Látja: hát erről van szó! — bólogattam íetörten; tiszta víz volt. már a pohárban. — Ezért reménytelen az én helyzetem! Akinek kellenék: nekem nem kell. Aki meg kellene...” Rámvillant a szeme.

„Olyan biztos? Megint kérdezem: próbálta már?”

Ö, ó... A tiszta víz a pohárban megint zavarossá vált... Mégiscsak akar valamit?

„Igen. megpróbáltam. De ma már magam előtt is szégyellem ... Pojácának lenni nem kellemes állapot, legföljebb a cirkuszban. Akkor levontam a konzekvenciákat, és levonultam a pályáról.”

Megint a lenéző gúny a szája szögletén.

„Szóval bedobta a törülkö- zőt!... így most jobb?”

Órámra pillantottam.

„Ezen nincs időm tűnődni. Fél hétkor kelek, nyolckor belépek az intézet kapuján. Fél ötkor otthon ledőlök egy félórára, ötkor iszom egv kávét, és leülök az asztalomhoz. Hétig dolgozom, aztán vacsora, tévéhíradó, tévéjáték, vagyis egy kis agymosás, s kilenckor újabb kávé, és éjfélig megint a munka. A morfondiro- zásra nincs időm!”

„És ez elég?” — kérdezte valami furcsa, ironikus fintorral.

„Ez van. Számot vetettem az életemmel, kedves Judit. A pályám delelőjén vagyok, lényegében mindent elértem, ami ezen a pályán elérhető. Főosztályvezető vagyok — nem akarok igazgató 'lenni. Akadémiai kandidátus vagyok — nem akarok a tudomá- nyoksdoktora lenni. Kocsim van — nem akarok nyaralót szerezni.”

„Itt megáll?” — kérdezte meglepetten.

„Megállók.”

Azt vártam, megint gúnyolódni fog — de nem! Elismerően bólintott.

„No és boldogság?” — És megint a szememet kereste. Fölnevettem.

„Maga már elvégezte a nyolcadik általánost, kislányom?”

„Jó néhány éve...” — mosolygott értetlenül.

„Akkor nenij tudom, miért használ ilyen szavakat... „Boldogság?!... Ez egy bakfislány szókészletéből való!”

„Miért? — nézett rám ellenségesen. — Talán nincs?!”

„De, biztosan! — bólogattam ironikus mosollyal. — Hisz any- nyit olvas róla az ember!”

■ „És nem is hiányzik?” — kérdezte halkan.

„Nem engedem, hogy hiányozzék! — csattant fel a hangom, kissé az akaratom ellenére. — Érti? Nem engedem!”

„Szóval erőszakot \tesz magán — mondta színtelenül. — Belülről is öreg fiú lett...”

„Nem! De igazgató sem, akadémikus sem, villatulajdonos sem akarok lenni! Nincsenek álmaim, értse meg!”

„Az más. — Most már nem nézett rám. — De ez gyávaság!” Hirtelen fáradtság csapott föl bennem. Mit nyavalygok itt ezzel a . kölyökkel? Hisz nyilvánvaló, hogy röhög rajtam. És áldottam az óvatosságom: egy szóval, egy mozdulattal, de még csak egy# pillantással sem adtam ki magam! Van isten! Fizessünk hát és gyerünk!

De Jutka most váratlanul megszólalt.

~ „Ennyire nem bízik magában?” Fanyarul imosolyogtam.

„Én magokban nem bízom, Judit. A korosztályában!” — S forgatni kezdtem fejem a fizetőpincér után.

Hozzám hajolt; a hangja szinte elhalt.

„És ha valaki bebizonyítaná, hogy érdemes bíznia?” ...

„Nem lenne könnyű dolga!” — ráztam fejem nevetve.

„És ha az illető mégis megpróbálná? Nem mindenki olyan, mint maga, aki már eleve letesz minden reményről!”

Hirtelen elmúlt a fáradtságom; az utóbbi mondat most megint- csak úgy festett, mint felhívás ktringőre.

„Maga például..,?” —’ kérdeztem könnyedén, még mindig nyitva tartva a visszavonulás ajtaját.

Fejét ingatta.

„Én nem olyan vagyok! Én például az olyan szavakat is ismerem, mint a boldogság!”

Eh, mit vacakolok annyit?! Ez már csakugyan pocsék gyávaság ... Végeredményben mi történik? Megkapja a skalpom... Erőszakoljuk csak ki a döntést! Hajoljunk hozzá, és kérdezzük meg búgó hangon:

„És megtanítana rá engem is, Juditka?”

■ Egy darabig nem felelt. Aztán határozottan bólintott.

„Egyedül magától függ!”

A hirtelen izgalom elszorította torkom, mély lélegzetet kellett vennem.

„Ide figyeljen, kislány! — mondtam szigorúan. — Nekem már őszül a hajam, de még nem találkoztam ezzel a fogalommal! Ne játsszék velem, hallja! Még komolyan találom venni, amit mond!”

Csúfondárosan nevetett.

(Folytatjuk.)

<

i