Petőfi Népe, 1980. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-16 / 88. szám

1980. április 16. • PETŐFI NÉPE • BEMUTATÓ 167 ÉV MÚLTÁN — BESZÉLGETÉS A ZISKÁRÓL Színháztörténeti jelentőségű vállalkozás A rendező és a főszereplő Katona művéről, a kecskeméti előadásról összetéveszthetetlen hang zeng- zúg a kecskeméti Katona József Színház egyik emeleti szobájából: Ennélfogva, tehát a nemzetünk elnyomattatott, ősi szabadsá­gunkban és hazánk törvényei­ben az idegen molyok turkál­nak, és m külső patkányoknak még tnaga felséged át csalogató eledeleket, hogy annál nagyobb erővel fojtogathassák a cseh galambokat. A friss Kazinczy-díjas Nagy Attila, Ziska alakítója próbál, ezt gondolom, Hév, indulat, erő, na- gyotakarás, kifakadó vád feszíti a mondatokat. Hallgatom egy darabig kint a folyosón, míg rájövök, hogy Ven­cel király és a huszita vezér első összecsapásának voltaim tanúja. Beke Sándor főrendező szobájá­ban derült k.i, hogy próba .után vannak. A címszereplővel újra és újra átrágják magukat Katona József szövegén, hogy mindent a lehető legtisztábban lássanak, föl­tárják a dráma szövegének min­den szépségét, megfejtsék utalá­sait. Tudtak bejelentett látogatá­somról, de a várakozás perceit is hasznosították. Kértem, folytassák, mintha ott se lennék. — Hadd ne én kérdezzem még, hogy mi bajom van. Egy tízper­ces jeleneten keresztül hazám el- nyamattatásáról beszélek, kicsit romantikus, ha magamnak ten­ném fel a keserűségem okát tuda­koló kérdést. Eltűnődik egy pillanatig a ven­dégművész szavain Beke Sándor, mérlegeli az indokokat és bólint. — Jó,, adjuk át ezt a kérdést a Major Palinak, számára kitűnő játéklehetőséget teremtünk vele. Légy szíves, mondd' meg neki, hogy megbeszéltük a dolgot. Módosítják az összeesküvők le­tartóztatását. Miszteckyét, egészen pontosan. — Folyik a próba, folyik a pró­ba, egyszercsak szinte egyszerre mondjuk a rendezővel, hogy Ziska vak. Honnan tudja: a lichtemburgi taparchát Viszik keresztül a szín­padon. Az eredeti szövegben ugyanis Misztecky egy szót som szól. Nyilvánvaló képtelenség, dramaturgiai hiba. Könnyen kija­vítható. A rendező messzemenően egyet­ért a Thália Színház művészének ünér}t idézett szavaival, de szük- oéW’fartjSfaz esetleges 'félre- „|rfese^EÍélosliC tását. —■ Ha Katona József színpadon ( láthatta volna művét, bizonyára azonnal észreveszi ezt a kis el- , lentmondást, mert nagyon jól ér­tett a színpadhoz. Vannak dolgok azonban, amelyek csak a próbák során buknak ki. — öt hete a kezemben van a szöveg, és csak mostanában jöt­tem rá néhány finomítási lehető­ségre. Egy-kettőt említettem. Tud­niillik némely összefüggések még a legfigyelmesebb olvasáskor is rejtve maradnak, vannak monda­tok, utalások, amelyek csak a szín­padon világosulnak meg. Sok minden csak az idegállapotban dől el. Például a színpadi helyzet- elemzés során vált egyértelművé, hogy mi minden van abban a mondatban, amikor Zsófia a koro­na elvetését és visszavonulást 0 Az előadás egyik csúcspontja. (Tóth Sándor felvétele.) ajánl férjének, Vencel királynak. Ahogyan mondja, abból tudódik ki; nemcsak uralkodásra tartja képtelennek a királyt, de magá­nak szemelte ki a koronát. Beke Sándor folytatja a gondo­latmenetet. — A kecskeméti drámaíró szi­káron, töményen fogalmazott — de Shakespeare-hez hasonlóan — a cselekvések, a gesztusok, a tör­ténések sűrű altalajából nő ki a szöveg. A színpadi megjelenítés akkor hatásos, akkor hű a szerző­höz, ha mindkét jellegzetességét megőrzi, Atnikor tavaly augusztusban nyilatkoztam a Film, Színház, Muzsikának a tervezett kecske­méti Katona-sorozatról, magam sem gondoltam, hogy ilyen ha­mar hozzáfoghatunk. Váratlanul olyan helyzet adódott, hogy már ebben az évadban műsorra tűz- K'hettük á degriagyabíb,.magyar drá- ufimfeíró (szeri ntühk. téausokak szerint méltatlanul feledett, tulajdon­képpen színpadon soha ki nem próbált művét. Hangsúlyozni sze­retném, hogy ezzel nemcsak a Bánk bán szerzőjének 150 eszten­dővel ezelőtt bekövetkezett halá­lára szeretnénk emlékeztetni; olyan alkotásnak tekintjük,'amely az ünnepi alkalmak mankói nél­kül is megállja a helyét. Osztovics Levente néhány esztendővel ez­előtt nyelvileg alaposan művelte a szöveget, én a magam rendezői látásmódjára csináltam szerkeze­ti változtatásokat, elvetettem a következetes időrendiséget. Napóleon korában, 1813-ban ír­ta Katona a Ziskát, háborús évek­ből tekintett vissza a XV. század­ra, a huszita mozgalmakra. Ez a kettősség — a mű születésének és történésének kora — azáltal mu­tatkozik a kecskeméti előadásban, hogy Katona József jelen lesz (Kovács Zsolt megszemélyesítésé­ben) a kecskeméti előadáson. Nagy Attila: — Nagyon jó rendezői ötletnek tartom, hogy megjelenik az a Ka­tona is, akinek ünneplésén mutat­juk be a darabot. Törtem a fejem azért, hogy mi köze ennek a Ka­tonának énhozzám, Ziskához, a korábban élt történelmi figurához. Rájöttem — nem először —; a szerző alkotja a figurát, függet­lenül attól, hogy történelmi sze­mélyiség. A maga drámai elkép­zelései hatást gyakorolnak rá és abban a pillanatban, amikor- ez világossá vált, bennem máris kapcsolatba került a XV. század­ban élt Ziska a XIX. századiban élt Katonával, abban a pillanat­ban megéreztem a személy pszi­chikai igazságát, így a jelenlevő Katonának az én szerepemen bé­lül is drámáig fiínkciőjdTétf:" Nagyön lényegéi,^amPéel á^en-'- dező megtoldja az érdekes fejte­getést. — Minden pozitív dologban Ka­tona befolyásolta Ziskát! — Így van, és ha már így adó­dott, hadd mondjam el, hogy a pénteki bemutató és az ezt köve­tő, remélhetőleg sok Ziska-elő­adás negyedszázados színészpá­lyámnak igen fontos állomása. Függetlenül attól, hogy milyen színvonalú előadást sikerül létre­hoznunk — remélem a közönség és a kritika jó véleményt alakít majd ki — lényegesnek érzem, lel­kesítőén gyönyörűnek érzem ezt a vállalkozást. A magyar színház- történetet, sajnos, kevés klasszi­kus mű ékesíti, legalább a meg­levőket kell játszanunk. A XX. század utolsó harmadára hárult felfedezés, illetve az újrafelfede­zés gyönyörű feladata. Színpa­dainkról ma már nem hiányzik a Mózes. Bár a Thália Színház Tig­ris és hiéna bemutatója nem a legjobban sikerült, a Petőfi-mű is újra bekerült a köztudatba, mű­sorra tűzték azóta idehaza is, kül­földön is. Búcsúzóul megkérdeztem Beke Sándort, hogy miért, kiknek ajánl­ja a Katona-ősbemutatót? — Kezdjük az utóbbival. Min­den színházszeretőnek, mert sen­kinek a tudatából' nem hiányozhat ez az igenis klasszikus értékű mű. Jő a cselekménye, kitűnő történe­ti áttekintést ad, biztos vagyok aibban — bár nem vagyok híve a sémaszerű mához-szólásnak —, hogy szituációi; gondolatai erősen kötődnek korunkhoz is. Ennek érdekében igyekeztünk lefejteni a Katona József életében divatos külsőségeket, mert így 'jöbbáfr'áternielőctih a mü w XX.» -századba. I :A' színész^ Katona - ér- p tett kitűnő színpadi szerepek al­kotásához. Élvezettel készülnek a művészek a pénteki bemutatóra. Vencelt Major Pál, Zsófiát, fele­ségét Molnár Zsuzsa alakítja, ki­kitűnő játéklehetőséget kapott Bregyán Péter (Hüszinec), Joós László Jászai-díjas (Kralovec), Jánoky Sándor Jászai-díjas (az öreg Voda), az olvasók bizonyá­ra megnézték már a színházi pla­kátot és láthatták, hogy a nagy létszámú mű színházunk milyen sok tagjának ad lehetőséget te­hetsége újabb bizonyítására. A nagyon praktikus és nagyon szép díszleteket Székely László Jászai- díjas tervezte vendégként, a jel­mezek pedig a kecskeméti, tanul­mányait Pozsonyban most befeje­ző Rátkai Erzsébet munkái. Heltai Nándor EGY FELHÍVÁS MARGÓJÁRA Önműveléssel a közművelődésért Őszintén szólva nem reméltem különösebb élményt, másoknak is hasznot hajtó — tehát publikálás után kiáltó — tanulságot attól a beszélgetéstől, amelyre a Veres Péter szocialista brigád tagjai in­vitáltak minap. Útban az AGRO-- BÉR Vállalat Bács-Kiskun megyei kirendeltsége felé, bizony kicsit kedvetlenül gondoltam arra, hogy milyen makacsul ismétlődik né­hány kellemetlen tapasztalatom, amikor a különböző munkahelye­ken arra keresnek választ: vajon mit tesznek a szocialista brigádok azért, hogy tagjaik lépést tartsa­nak a szüntelenül fejlődő világ­gal, s hogy ennek érdekében fo­lyamatosan gyarapítsák, fejlesz- szék, mélyítsék a műveltségüket? Sok helyen ilyenkor „csicsás” brigádnaplót vesznek elő, mely­nek oldalain színes levelezőlapok özöne igyekszik eltakarni-elfedni a vállalások szürkeségét. Aztán a brigádvezető lelkesen beszámol róla, hogy milyen jól sikerült a találkozójuk a televízióból ismert külföldi ttidósítóval, nagyvonalúan kikerülve akár azt a szomorú tényt is, hogy a kis kollektíva jó néhány tagjának bizony még az általános iskolai végzettsége sincs meg. Kellemes meglepetés volt ta-\ pasztalni, hogy a gépírónőket, ta-jt? karítónőket, fénymásolókat éjs gépkocsivezetőket tömörítő kis kollektíva néhány jelenlevő tag­ját szintén bosszantják a formaliz­mus ilyen és ehhez hasonló je­lenségei. Tóth Istvánné, telefon- központos, a brigád vezetője el­mondta például, hogy bár általá­nos gyakorlat már sok esztendeje, ők mégsem bírnak megbarátkozni azzal, hogy a művelődési vállalá­sok teljesítését is pontrendszer keretében értékelik. Idegenked­nek attól, hogy összeadják, kivon­ják, szorozzák az emberi művelő­dést. Arról nem is beszélve, hogy meggyőződésük: egy belépőjegy önmagában nem jelent még mű­velődést. Sőt: a rendezvényen va­ló részvétel sem. Ez csak üres forma, amit kinek-kinek saját magának kell (kellene) tartalom­mal megtölteni. Az persze egyetlen percig sem lehet vitás, hogy a művelődni akaró -brigádtagokat a kollektíva nem hagyhatja magukra. Segíteni kell őket — de hogyan?! Éppen ezen töprengett Tóth Istvánné, amikor a Petőfi Népé­ben megpillantott egy cikket. Ar­ról értesült belőle, hogy — fel- szabadulásunk 35. évfordulójára készülődvén — a TIT Bács-Kiskun megyei szervezete segítséget kí­ván nyújtani az üzemeknek, in­tézményeknek, a nagy történelmi sorsfordulóval kapcsolatos ren­dezvények, elsősorban előadások szervezéséhez. Valószínű persze, hogy a szó­ban forgó cikket — Tóth István- néhoz hasonlóan — nagyon sok brigádvezető és brigádtag elolvas­ta a megyében aznap, sőt, az is biztosra vehető, hogy nem egye­dül az ő fejében fordult meg a gondolat: élni kellene ezzel a lehetőséggel! Ennek ellenére meg merem koc­káztatni azt a feltevést, hogy ke­vés olyan munkahelyi kollektíva van a megyében, amelyik a Ve­res Péter szocialista brigádhoz ha­sonlóan élt az alkalommal; amely annyira a sajátjává lényegítette volna ezt a kívülről származó kezdeményezést. Rokonszenves például, hogy a brigádvezetőnő milyen körültekin­tően közölte ötletét a kollektívá­val: az egyik — hivatalos helye­ken gyakran megforduló — mun­katársát maga mellé véve, felke­reste a TIT illetékesét, apróléko­san tájékozódott az előadások igénylésének módjáról, a rendez­vények anyagi és más természetű feltételeiről, végül elkérte a ter­vezett előadások pontos címjegy­zékét — ezekkel a kezében állt javaslatával a brigádtagok elé. Az akció következő mozzanatá­ban a demokratizmust találtam példaszerűnek, amelyet a számom­ra egy közönséges iskolai füzet­lap bizonyított: a címjegyzéket átolvasva minden brigádtag pon­tozta a témákat, és a brigádvezetö a legtöbb pontot kapott előadások­ból állította össze a sorozatot. Tanulságos volt átböngészni ezt a címlistát. Nem csupán azért, mert szivet melengető lokálpat­riotizmust dokumentált (minden­ki a megye történelme, sajátságos kultúrája és művészete érdekelt elsősorban), hanem mert bizonyí­totta azt is, ezek az emberek tud­ják, hogy mire való a művelődés. Tudják, hogy nem önmagáért va­ló cél, hanem eszköz. Hogy aki helyesen gondolkodik felőle, az nem öncélú ismerethálmozás, ha­nem az élet szebbé, tartalmasab­bá tételét érti alatta. S tudják azt is, hogy mit jelent ezen belül az önművelés: nem mást, mint igényt egy kulturáltabb magatartás, egy emberibb életforma iránt. Nem a másokat okoló, elégedetlenkedő követelőzést, hanem a saját éle­tünkkel való, felelős gazdálkodást. S az egészben a legszebb, hogy e felismerést másokkal is sze­retnék megosztani a Veres Péter szocialista brigád tagjai. Ezért is fordultak felhívással a vállalat szocialista brigádjaihoz: a felsza­badulás évfordulója alkalmából rendezett előadássorozattal is se­gítsék a dolgozók önművelő szo­kásainak kialakítását, erősítését. S mert az akció egész esztendőre szól, reméljük, sok Bács-Kiskun megyei brigád követi majd a pél­dájukat, akár csatlakoztak „hiva­talosan” is a felhíváshoz, akár nem. A lényeg, hogy minél több munkahelyen tegyenek erőfeszíté­seket annak érdekében, aráit az MSZMP KB közművelődési hatá­rozata így fogalmazott meg an­nak idején: „Megfelelő feltételek útján el kell érni, hogy az embe­rek képesek legyenek önmaguk is választani a kulturális értékek között.” K. J. QjáráiLii Ájanuu: Másfél szoba aliikomfbrt 1, Harmincéves koromig én azt sem tudtam igazában, miért élek. Reggel fölkeltem, mert reggel volt. Fölkeltem, mert anyám föl­ébresztett. Mert iskolába kellett mennem. Mert be kellett mennem az egyetemre. Mert munkába kel­lett rrjennem. Mert élnem kellett. Csak azt nem tudtam sokáig, hogy mért. Harminc voltam már, amikor Miklóssal megismerkedtem, és megértettem, hogy ezért szület­tem. De ez még messze van; egye­lőre kamasz-, meg eladólány ko­romnál tartok, amikor az ismerő­sök, szomszédok, kollégák úgy tudták rólam: „válogatok”. Hogy túlságosan is igényes vagyok. Hogy nekem senki sem jó... Pedig dehogy voltam én. váloga­tós f Mentem, sőt rohantam volna, ha visznek! Ha valaki olyan kér, akinek nyugodtan mondhatok igent. De csak a munkatársak kö­rülöttem, a „haverok”, a gyerek­kori pajtások, futó ismerősök. Ké­sőbb meg a kolléganőim férjei.' „Etikém, mikor megyünk egyszer kettesben víkendezni?” „Étiké, kinek őrizgeti? Ha nekem adja, ketten járunk jól: maga meg én!” „Isteni néger szobraim van­nak! És kubai rumom hozzá. Ha ez se csábít, anyám, esküszöm, te meleg vagy!” Vagy az a kollé­ga például, aki egyszer egy új­ságból kivágott hirdetést adott fel a címemre levél-borítékban: „Dolgoztasson szakemberrel!” Ezekhez csapódtam volna? Jár­tam volna el hétvégekre a barát­nőim férjeivel, vagy surrantam volna föl egy pohár fehér ruimra ahhoz a kollégához, akivé] a ilnap huszonnégy órájából nyolfcat l j kö­zös szoibában töltöttem, két egy­másnak' tolt íróasztalnál,: szembe babám, ha szerelsz? Ugyan. Bőven elég volt nekem az a ta­pasztalat, amit nem sokkal a dip­lomám után, huszonnégyévesen szereztem. Kolléga volt ez is, év­folyamtársam. Ilyenformán tehát egy évvel fiatalabb nálam, hisz engem csak esztendős késéssel vettek fel az egyetemre, őt meg nyomban az érettségi után. Az első három évben alig vet­tük észre egymást. Közös loholá- sok a menzára, közös drukkok a vizsgák idején, lyukas órákon kö- ,zös üldögélések a Duna-parti lép­csőkön — ennyi közünk volt egy­máshoz. Csak a negyedik évben fedeztük fel egymást, illetve fede­zett fel ő engem. Nálam sokáig, nagyon sokáig tartott, amíg meg­barátkoztam a gondolattal, hogy fiatalabb, mint én. Mindenki modellek közt serdül fel, s később szinte beprogramoz­va éli az életét — ahogy múlik az idő, ez egyre erősebb meggyőző­désem. Apám nyolc évvel idősebb az anyámnál: gyermeki szemem előtt ez volt a családmodell; én is a naTäm hét-nyolc évvel idő­sebb férfiakban kerestem, öntu­datlanul is a szerelmi partnert és a későbbi férjet, hiszen — anyám példája nyomán ez is belém lehe­tett „programozva” — nyilván­valónak tűnt fel előttem, hogy egy lesz a kettő: első szerelmesem és sírig kísérő házastársam. Csak hát más-más időben kezd- 1 tűk az életünket szegény anyám- j mái. ö a harmincas években völt i| fiatal lány — én a hatvanasokban.'; j És nem harminc, de háropnszáz év telt el a két korszak között, Ta-i Ián ennek is köszönhetem, hogy az életem olyan nehéz volt. Igaz, tűnődöm el nyomban, hogy e súlyos panaszt kimondtam, ki­nek volt könnyű az élete? Hogy pontosabb legyek: ki érzi úgy, hogy az élete könnyű volt? Hisz még a legszerencsésebbek, legsi­keresebbek, legboldogabbak is micsoda kínokról, gyötrelmekről számolnak be, ha csak kicsit is ik,: i\ iii' í i'i 1,1 fi Mí&M-iilmi érdeklődünk a sorsuk felől. Egy­szer egy ismerősöm — jónevű színész, a hármas lakáscseréje bo­nyolult ügyét intéztem — elmesél­te: a legboldogtalanabb embere­ket legsikeresebb pályatársai közt * ismerte meg. Egy színésznőről be­szélt például, aki az országban egyik legelső ezen a pályán, hosz- szú évek óta szinte koronázatlan királynő, sok pénzt keres, .díja, kitüntetése garmadával, ragyogó kis villában lakik, befolyása szin­te korlátlan, azt a szerepet játsz- sza el, amelyiket éppen akarja —, de nem szabad leülni vele negyed órára sem egy konyak mellé, mert csak úgy dől, árad, -zuhog belőle a panasz. Hogy szalad ki az idő­ből, megy ki a divatból, elnyom­ják a fiatalok, mellőzik a szakál­las titánok a színház új urai, az ifjú rendezők — egyszóval öreg­szik, egyedül marad; nem' .ezt várta hajdan, pályája ragyogó kezdeti idején; igazán nem! Ilyenkor persze az ember elszé- gyelli magát, s mindjárt másképp' látja a tulajdon kis bajait. Hiszen mi bájom is Van nekem ma? Jó- : formán ; semmi. Igazában csák harmincéves koromig volt nehéz a sorbin: egyetemi éveim végéig úgynevezett szegény lány vodtam, aki egy szál pulóverben csináltam végig a négy esztendőt, aztán meg, a diploma, s az elhelyezke-- dés után, a .magányosságommal kínlódtam. * Pedig hogy vártam a diplomát! Azt hittem, anyám is úgy mond­ta, a barátnőim is: csak várjak! Ha végzek a tanulmányaimmal, és állásba megyek,- egyszeriben körülvesznek a férfiak: csak vá­logatnom kell köztük... De meg­alkudni nem érdemes. Megalkudni? Istenem, végered­ményben minden tett megalku­vás, de legalábbis kiegyezés. Fi­nom egyensúlyozás a " szárnyaló vágyak és a vánszorgó lehetőségek közt. Aki erre nem képes, és szün­telenül a feje fölé kapdos, ahe­lyett, hogy az utat nézné a lába előtt, előbb-utóbb gödörbe hup­pan, s bokáját töri. Jó esetben. A rosszabbikban az elmegyógyászok­kal gyűlik meg a baja._, Mert hiszen mit csináltak az okos lányok? Már az első-máso­dik évfolyamban kinézték maguk­nak a fiút, a másodikban-harma- dikban „lestoppolták”, s a negye­dik végén szépen vitték az anya- könyvvezetőhöz. Itt nem volt probléma, nem voltak látványos szakítások, nem volt szitok, átok, fogaknak csikorgása, átsírt éjsza­kák, ronggyá könnyezett párnák. Itt céltudatosság volt, a fiú lelké­nek gondos kiismerése, igényei­nek okos kiszolgálása — egészen az esketőteremig. Aztán az iga szép láthatatlanul átkerült a fiú nyakába, s hogy ne törje más rjőkön a fejét, törhette a lakás­megoldáson, a minél jobb elhe­lyezkedésen, a rengeteg külön­munkán, a bölcsődei, majd óvo­dai fölvételhez hajthatott föl te- kervényes utakon hathatós protek­ciókat — egyszóval huszonnégy éves kora körül megkezdhette a példás családapa és derék ál­lampolgár magasztos funkcióinak gyakorlását... j .Volt néhány ilyen barátom c a regi évfolyamtársak, s a gyerek­kori pajtásak közt; szinte féltem találkozni velük. Lenyúzottak voltak, elhasználtak, pedig hu­szonöt-huszonhat esztendős ko­rukat taposták, s minél többre si­került vinniök, annál fakóbb volt a tekintetük. Volt, aki. huszon­nyolc éves korára már öröklaká­sig és autóig vitte, hozzá két gye­rekkel — de szánalom volt rá­nézni. A haja pár év alatt egé­szen kiritkult, két mély redő ült a szája szélén, és egyszerűen elfe­lejtett mosolyogni. Kiégett tekin­tettel számolt be a két gyereké­ről, a tanfolyamról, amit ő végez, a másikról, amit a felesége, a másodállásukról, a vizsgadrukkok­ról, a kocsicseréről, s arról, hogy éjszakánként négy-öt órát alszik. A felesége alvás-nagytőkés: ő öt és felet engedhet meg magá­nak ... Én ezzel szemben mindig kial- hattam a nyolc órámat. Mosnom sem kellett, takarítanom sem — azt anyám elvégezte helyettem. Sorbaállnom sem esti tipródáskor vacsoráért a Közértben; otthon te­rített asztal várt. Épp ezért üde lehettem mindig, ápolt, s mert másra nem kellett költenem, csu­pán magámra, elegáns is. Apám ugyan néha morgott, hogy miért nem segítek anyámnak, a büdös életben bele nem tanulok így a háziasszonyi munkába, s anyámat is épp ideje volna már kímélnem, hisz az óra nem forog visszafelé — ám ilyenkor épp anya sietett segítségemre, megmagyarázván az öregnek, hogy ne féljen: ha az ideje itt lesz, ellátóim majd a ház­tartásomat; nagy úr a muszáj. Különben is teher alatt nő a pál­ma. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom