Petőfi Népe, 1980. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-09 / 82. szám

1980. április 9. • PETŐFI NÉPE • 5 Satrov drámája a Thália Színházban ŰJ KÖNYVEK VAN EGY TÖRTÉNET, ami mindig eszembe jut, ha Lenin- szobrot vagy -arcképet látok. Tit­kára, Bones Brujevics, magyarul is megjelent kis kötetében írta le a történetet. Arról szól ez a his­tória, hogy 1917 októberének ama nevezetes győzelmes napja után ez a titkár rábeszélte Lenint — aki, az illegális lakásból még paróká- san, felkötött arccal érkezett meg a Szmolnijba —. hogy aznap éjjel aludjon náluk. Így is történt, bár sok alvásra nem jutott idő. Az éj­szaka hátralevő részében ugyanis Lenin még megfogalmazta a föld­ről szóló dekrétumot, amit más­nap este a szovjetek törvényre emeltek. Kinyomták brosúrának is, hogy a leszerelt katonák között osszák /<szét, s azok hirdessék, is­mertessék a tartalmát. — De van egy kis baj — emlé­kezik Bones Brujevics Lenin sza­vaira —, papír nincs, újság nincs, rágyújtani viszont kell, fogja a dekrétumot és már csavar is be­lőle egy kecskelábat. (így hívják oroszul a vastag papírba sodrott cigarettát.) Mire hazaér, bajtár­saival együtt elfüstöli az összes példányt... Okvetlenül elfüstöli. Aztán eszébe jutott valami és arra kérte a titkárát, menjen el egy papírkereskedésbe és kérdez­ze meg, van-e régi falinaptáruk. Vegye meg, és amikor a katonák jól elrakták a dekrétumot iszák- jaik mélyére — ,,a faluig hozzá ne nyúlj!” —, mindegyiknek a kezé­be kell nyomni egy naptárt, hadd dohányozzék kedvére. Könnyen letéphetők a lapjai, a papír meg­felelő, puha és pontosan egy kecs­kelábra elegendő. így történt, s a derék Szityin papírkereskedő a Nyevszkij proszpekten aligha sej­tette. hogy 1917 októberében miért vásárolták fel, teljes — már ide­jét múlt -r- naptárkészletét. EZ A TÖRTÉNET, ami oly gyakran eszembe jut. Lehet, so­kan túlságosan jelentéktelennek tartják, földhözragadtnak, én vi­szont a történelem csikorogva nyí­ló mázsás bronzkapuinak hallat­lanul egyszerű kis kulcsát vélem fölfedezni benne. Abban ugyanis, hogy egy ember aki egész addigi életét föltette arra, hogy meg kell, mert meg lehet változtatni az osz­tálytársadalmak minden korábbi ^éndjétjf kkf 'égé^z addigi' "életét egyebek' közt aíra fordítóba, hogy ’ ei^éléulég^is tisztázza: ez" az “el­képzelés hogyan alkalmazható egy olyan óriási végletektől terhes or­szágra. "'mint Oroszország; egy olyan ember, aki felnőtt életének java részét száműzetésben, vagy 'külföldön töltötte; a megváltó győzelmes hajnal másnapján, ami­kor a történelmi ágyúlövés füstje tán még el sem oszlott egészen, arra is gondol, hogy a leszerelő katonák a földosztásról szóló tör­vény papírját hazáig elszívhatják cigarettának. S ezért nem sértődik meg, nem neheztel rájuk — nap­tárt szerez, hogy legyen cigaretta- papírjuk is. Őszintén szólva azért nem lelkesedem a Lenin-szobro­kért és -portrékért, mert éppen ezt a magatartást leplezik a ma­guk szükségszerű merev mozdu­latlanságában. Én viszont a cigarettapapír-szerző Leninnel találkozhattam most a Nagymező utcában, a Thália Színház színpadán. Szellemes for­dulattal — a szerző instrukciói szerint — itt is van egy szobor a színen; most mintázzák, de le van takarva egy ruhával, ahogy ez ilyenkor szokás, s magának, Leninnek jut a feladat, hogy időnként meglócsolja, nehogy az agyag kiszáradjon. A Lenint ját­szó színész viszont'— ugyancsak szerzői utasításra — nem ragasz­tott szakáMt, nincs a feje búbja kopaszra maszkírozva, csak na­gyon kevés gesztusa akad, ami halványan emlékeztet az eredeti modell filmekben látott, állítólag valóban jellemző a pillanataira. AM A SZÖVEG, a többnyire eredeti szövegek, szenzációsak. Ahogy egy újságíróval próbálja megértetni 1920-ban, hogy miért nem lehet a forradalmat a Vörös Hadsereg szuronyainak hegyén exportálni, ahogyan egy lakkozó statisztikai jelentés nyomán kijön a sodrából, s szinte tajtékzik, mégis érvel, magyaráz; ezt a la­pok megírják, az emberek viszont tudják tapasztalatból, mi az igaz­ság. Nem hisznek a lapnak, s nem hisznek a szovjethatalom­nak. Mihail Satrov. a meglehetősen furcsa — Égszínkék lovak, vörös füvön — című dráma szerzője könnyen talál a korban olyan helyzeteket —, s valószínűleg a történészek a tudomány hitelesí­tő pecsétjét is ráüthetnék ezekre a helyzetekre — amelyekben Le­nin számunkra is aktuálisan érvé­nyes tulajdonságaira figyelmeztet. (Például, amikor a titkárnőjét or­szágos fontosságú ügyek intézése közben arra kéri: tudja meg, mi aznap a kenyér ára a fekete­piacon.) Az embernek az a benyomása- • ?áf 'üáfábót" iáivá" hogy mindez n'etai ívÖKtfo,' í)©S> I-kitalálás,i -hogy ,.ck va­lóban szinte lubickolt a valóság­ban. Életeleme volt, hogy szinte minden pórusába beszívja mind­azt, ami ebben a hatalmas or­szágban pillanatról pillanatra tör­tént. Mint az oxigén, olyan volt számára minden emberi .történés. SATROV DARABJÁT eredeti­leg a Komszomol Színház mutat­ta be, ahol Lenin éppen 1920-ban mondta el nevezetes beszédében a „tanulni, tanulni, tanulni” fel­hívást. B. L. „A históriát megismerni vágyó ember önismeretre törekszik. Az eltűnt idő nyomában járva, az őt körülölelő közösség ifjúkorát nyo­mozza, s deríti fel. Élete így tá­gul, válik teljesebbé. hiszen rég­múlt századokba nyúlik vissza; s ha ép a lélek benne, önmagát is eljövendő évtizedekbe, századok­ba, önmaga és népe jövőjébe 'épí­ti bele. Ennek a történeti önis­meretnek, különösképpen ha az nemzetiségi szintű, illúziómentes­nek kell lennie, igazságfedezet­ben gazdag öntudatot, önérzetet kell sugalmaznia. A valóságra kell támaszkodnia, másként nem kerülheti el a buktatókat: az ön- áltatást vagy a csüggesztö önos- torozást" — ezzel a hitvallással indítja tanulmánykötetét Imreh lsiván. A bukaresti Kriterion Kiadó Erdélyi hétköznapok címen adta ki tanulmányait, egybegyűjtve azokat az írásokat. melyek az er­délyi feudalizmus utolsó évszá­zadával foglalkoznak. Imreh sző­kébben vett szülőföldjének lakói­ról, a székely székekben magyar­ságról ír, szokásaikról, törvé­nyeikről, hagyományaikról. A múltban elterjedt az a nézet, hogy a székelyek mindnyájan ki­váltságos nemesek voltak. Imreh István a történelmi mű­vekben viszonylag ritkán hasz­nálatos statisztikák közlésével is bizonyítja: a székelység lélek- számban, s társadalmi alkotóerő­ben is legnagyobb rétege a sza­bad parasztok tömege volt. A ha­tárvidékek őrzéséért nyert kivált­ságaikon az, évszázadok során sok csorba esett; a székely szabad parasztok jó része jobbágyi sorba süllyedt. Arra a kérdésre azon­ban, hogy teljes győzelmet ara­tott-e az eljobbágyosítás folyama­tában a földesúr — Imreh hatá-~ rozott nemmel felel. Az Erdélyi hétközndpok című kötet valósá­gos tárháza e vidék művelődés- történetének. „Már egyszer kiszakítom maga- rr.ai az életemből, s megajándé­kozom egy ilyen nagy örömmel, hogy elkínlódok egy hónapot a Eethlen Gábor földjén’’ — írta lU41-ben Balogh Edgárnak Móricz Zsigmond. Móricz számtalanszor járta be Bethlen Gábor földjét. Vonzódását egyik legnagyszerűbb történelmi regényünk, gz Erdély is példázza. Nem véletVenül adta ezt a, címet a,,Criterion Könyv­kiadó, a Móricz-centenáriumra — ugyan kissé késve — megjelenő kötetnek: Móricz Zsigmond kö­zöltünk. Megszólalnak mindazok, akik személyes tanúi voltak a látogatásoknak: Kós Károly, Ta­mási, Bözödi, Szentimrei, Balogh Edgár, azok is. akik azt térképe­zik fel, mit jelent ma a romá­niai magyarságnak Móricz: Be- ke György, Imreh István, s a kö­tet szerkesztője, összeállítója. Kántor Lajos. E jól szerkesztett és irodalomtörténetileg fontos kö­tet abba a sorba illeszkedik, me­lyet a Jókai, illetve Petőfi ‘Er­délyben című összeállítások fém­jeleznek. KIRÁNDULÁS VAGY BENNEÉLÉS? Andrea, Edit és a természet A kérdéseket feltették, a feleletek elhangzottak, sőt, már az eredményt is kihirdették: a kecskeméti járás kisdobosainak, a természet- és társadalom- kutató úttörőknek, valamint az orosz nyelv bará­tainak a vetélkedőjén a tiszakécskei, a szabadszál­lási és a lajosmizsei versenyzők szerepeltek a leg­jobban. A lajosmizseiek közül különösen a természetku­tatók vágták ki a rezet. A benevezett tizenöt csapat közül ők bizonyultak legjobbnak. Megkerestem 'a csapat két nyolcadik osztályos tagját, mert izgatott a kérdés: ugyan milyen kapcsolatban van a ter­mészettel egy természetkutató úttörő — egy mai fia­tal? ... A csúcsok sem csábítanak? Idzik Andrea jövőre már gimnáziumba jár: me­teorológus szeretne lenni. Kedvenc tantárgya a föld­rajz. — Mely tájait ismeri az országnak? — Igazán csak az Alföldet. Jártam már Nagykő­rösön, Kiskunhalason, Kiskunmajsán, Kalocsán. Ké- zilabdás vagyok és a csapat a megye szinte min­den nagyobb településén megfordult már. — És mint kiránduló, merre járt? i —— Legutóbb a' Zértipléni-hegységben voltunk. Büsz- szal ’utaztunk, megnéztük Sárospatak, Tokaj és még több környékbeli város nevezetességeit. — Gyalogos túrát nem tettek? — De igen. Nagymiricet, az ország legészakibb pontját gyalog kerestük fel a tanár úrral, aki nagy turista. — Gyakran mennek vele? — Mindig sokan indulnak útnak, de akik rendsze­resen elkísérik, olyanok kevesen vannak: a mi osz­tályunkból például ketten. — Maga miért nem tart velük? — Mert nem találok benne semmi fantáziát... — Hm. Azért gondolja el: megmászni egy meredek csúcsot, érezni, hogy ide is feljutottam, ráadásul a saját erőm, ügyességem és bátorságom által... — Igen, ebben lehet valami, csakugyan. De én in­kább maradok azért a kézilabdánál... Mert kicsi a kert? Koczkás Edit hét kilométer távolságról buszozik naponta az iskolába. Édesanyja betanított munkás a helyi szakszövetkezet melléküzemében, édesapja esztergályos. — Emlékszik még a vetélkedő kérdéseire? — Az egyik az volt, hogy milyen kapcsolat van az izommunka és a tápanyag-felhasználás között. A válasz egyszerű: minél intenzívebb az izommun­ka, annál nagyobb a tápanyagszükséglet. — Ezt bizonyára nem csupán könyvből tudja, hi­szen az imént említette, hogy kertjük is van otthon. — Igen, van benne zöldség, szamóca, minden. De nem olyan nagy a kert, az anyu meg az apu megcsi­nál benne mindent, az én segítségem nélkül is. — Virágok is vannak benne? — Igen, Azokat néha megöntözöm, a száraz leve­leket leszedem. — Saját virágja is van? — Az nincs. — És a kertben, egy olyan kis parcella, amelyik a maga gondjaira van bízva? — Nincs. — Valamilyen állata van? — Az sincs. Nem tartunk otthon semmiféle jószá­got. i — Mikor dolgozott utoljára kint — bárhol — a földön? — Tavaly ősszel, amikor az iskolával kimentünk a tsz-be szüretelni. Választ váró kérdések Több kérdésem nincs. Azazhogy lenne, de nem tu- dom, kinek tegyem fel, kitől várhatok választ rájuk. Ki mondja meg, hogy Andrea, a leendő meteoro­lógus miért érzi magát jobban a salakos kézilabda- pálya poros sivatagában, mint a tiszta levegőjű he­gyek ormain? Ki mondja meg, hogy a tanyai körül­mények között élő Edit miért csak a szüreti .kirán­dulásokon” találkozik a földdel, amely a szüleinek, a nagyszüleinek a hite — igaz hite! — szerint min­den élet forrása? Ki mondja meg, hogy miért nem értenek a mai gyerekek a fák metszéséhez, a tava­sziak duggatásához, a vetőágyások tisztántartásá­hoz. de még az olló, a kapa, a gereblye szakszerű kézbefogásához sem? Ki mondja meg. hogy a gye­rekek miért csak kirándulni járnak manapság a földekre, s hogy miért nem tudják, miért nem ér­zik: élhetünk a komputerek és mindenféle techni­kai csodák világában, azért a földhöz, a növények­hez és az állatokhoz — a természethez — életreszó- ló közünk van? Káposztás János Találkozó harmincöt év után A KOMMUNISTA Ifjúsági Szö­vetség soraiba lépő kiskunfélegy­házi fiatalok március 21-i foga­dalomtétele bizonyára emlékeze­tes marad az ünnepélyes esemény résztvevőinek. A fogadalmat te­vő láhyoknak, fiúknak éppúgy, mint a tanácsköztársasági ünnep­ség felnőtt tanúinak. Ez utóbbiak közül is kiváltképpen annak a huszonegy embernek, akik három és fél évtized után az ország kü­lönböző tájairól régmúlt ifjúságuk színhelyén találkoztak. Egymás mellett álltak a tömegben, nézték a fiatalokat, s a torkuk elszorult. Mire. gondoltak, milyen emlékeik ébredtek, milyen érzésekkel küsz­ködtek a MADISZ kiskunfélegy­házi szervezetének alapítói? Idézzük fel azonban a találko­zó előzményeit. ' Ügy esett, hogy Koós Zoltán, a megyei élelmiszer- kereskedelmi vállalat személyze­ti osztályvezetője iratait rendez­gette, amikor kezébe került egy régi tablókép, rajta ,két tucatnyi társával, ifjú önmaga. A csoport­kép hátlapján pedig az emlékez­tető felirat: „1945 agitátor iskola az első szabad választások előtt.” Néhány héttel később megsza­porodott Koós Zoltán napi pos­tája. Az. egyiK volt alapító ifitár­sával, Jekkel Jánossal tett kezde­ményezésre, sorra-rendre jelent­keztek á többnyire hozzávetőle­ges- címzésű levéllel felkeresett többiek is megllletődött sorokban közölték: a megadott időben ott lesznek Kiskunfélegyházán. Po- zsár János például — aki ké­ményseprő legény volt és ké­ményseprő nyugdíjas lett Buda­pesten — csak ennyit közölt tö­mören: „Kedves Elvtárs! Az ér­tesítést megkaptam és megértet­tem, hogy március 31-én 15 óra­kor összejövünk.” Pontosan úgy, mint annak idején, harmincöt év­vel ezelőtt, amikor felada.ot je­lölt a párt: ha délelőtt valamelyik ifivel üzent a párttitkár, délután a jelzett időben egy emberként sorakoztak a kapott feladatra az ifjú kommunisták. Akadtak társak, akik több év­tizede férjezettek, de lánynevü­kön is utolérte őket a posta. „Ked­ves Zoli! Leveled igen meghatott, és meglepő is volt, mert lányko­ri nevemen közel harminc éve nem ismernek...” — jelzett visz- sza Pécsről Király Ferencné Gu­lyás Franciska, aki az Ércbányá­szati Vállalat nyugdíjasa. S a párt kiskunfélegyházi végrehajtó bi­zottságának egyetértésével a 3p év utáni találkozóra hívó sorok­ra jelentkezők csaknem kivétel nélkül közölték:' előre is köszö­net érte a pártnak, hogy ezt le­hetővé tette, hogy ennyi idő után újból találkoznak az akkor oly tiszta szívvel lehetetlent nem is­merő, kicsit talán naivan, de har­cos akarattal az újért küzdő if­jak. A HUSZONNÉGY meghívott közül mindössze hárman hiányoz­tak a találkozóról: Majer Lajos- né Kohut Erzsi, Királyné Gulyás Franciska és Keresztesi Béla. Visszaigazolásuk szerint mindhár­mójukat nyomós ok akadályozta a részvételben. Keresztesi Béla akadémikus, a MADISZ kiskun­félegyházi szervezetének első tit­kára például éppen külföldön tar­tózkodott. A KISZ-ES fiatalok fogadalom­tétele után a városi pártbizottság egyik termét népesítették be a ta­lálkozóra összejött, hajdanvolt if­jak. Közöttük a muhkás és a köz- igazgatásban dolgozó, a hivatásos katona vagy éppen nyugdíjas egy­aránt megtalálható. Mondhatni, abányan, annyi életpálya, annyi­féle egyéni sors. Ami azonban a harmincöt év előtti együttes in­dulásuk, politikai munkájuk, mindpiáig ható lelkesítő emlékei­ken túl közös vonásuk maradt, az a rendíthetetlen eszmei hűség, el­kötelezettségük a párt ügye iránt. Mégha a három és fél évtized alatt megtett út nem is volt min­dig sima, göröngyöktől, nehézsé­gektől mentes, ki-ki a maga poszt­ján, képességei legjavával azóta is a párt tagjaként szolgál. — A szemedről biztos, hogy megismerlek, ha valahol találkoz­tunk volna! — jegyezte meg egyi­kük társának, miközben szemé­lyes sorsuk alakulásáról beszél­gettek. Igen az arcról kevésbé, mert az változik, arra rávési nyo­mait a próbatétel, kudarcokat is hordozó idő. de a szem, még ha esetleg veszít is a fényéből, évti­zedek után is jellemzi az embert, megmarad a lélek tükrének. Aki annak idején hasonló ifjú közösség tagjaként indult, aligha­nem megérti az egymással ennyi idő után találkozók meghatódett­ságát, örömét. Már-már a közös emlékek felidézéséhez kezdtek, amikor némi késéssel — a fővá­rosban havazás nehezítette aznap a közlekedést — betoppant Rom- hányi József Kiskunfélegyháza 1945-ben volt párttiíkáía, s egy­ben az ideiglenes nemzetgyűlés tagja, akit megkülönböztetett tisz­telettel köszöntöttek. Röviddel ké­sőbb pedig bekapcsolták a mag­nót, hogy visszaemlékezve az 1945—1950 közötti, eseményekben, küzdelmekben bővelkedő évekre, megörökítsék az elhangzottakat. — Negyvennégy novemberében történt az első kísérlet a fiatalok összehívására; a kisvárosházán, ahol a párt is megalakult, tizen­öt—húsz fiatal, többségében leány jött össze —. kezdte az emlékezést Romhányi József. — Szépen sza­porodott az ifjúsági szervezőt, a fiatalok kultúrgárdát alakítottak, énekkart, színjátszó csoportot ős a taggyűléseken kívül a községekbe jártak ki műsort adni... Részt vettek az elhagyott gyerekek szá­mára az első napközi otthon lét­rehozásában, az élelem összegyűj­tésében. Milyen boldogan újságol­tam ezt Debrecenben a nemzet- gyűlésen !... Voltak esetek, ami­kor a fiatal szervezők sok-sok ki­lométert gyalogolva, a környező községekben szervezték a gyűlése­ket. Lakó Vera, Szabó Sándor pél­dául Alpárról, illetve Tiszaújfalu- ról tette meg ide és oda a 17 kilo­métert, amikor politikai eligazí­tásra gyalogoltak Félegyházára. Kiss Bálint Fülöpházáról, Kiss Jó­zsef Selymesről úgyszintén gyalog jött és ment... S AZ EGYKORI ifjak egymást követték az emlékezésben. Tóthné Dobos Jolán, a habselyemgyár dolgozója, az üzemi pártalapszer- vezet vezetőségi tagja — melles­leg 22 év óta tanácstag is — egye­bek között azokat a szántásra-ve- tésre buzdító agitációs megbízatá­sokat idézte fel, amikor más hely­ségekbe, Kohut Béla elvtárssal együtt, például Kiskőrösre küld­te a párt. Előfordult, hogy a ku­tyát is rájuk uszították, de men­tek, mégis eredményesen teljesí­tették a kapott feladatot. — ... A BUDAPESTRŐL lejött Petrovics Ilus a napozicii gyévus- •ka éneket tanította meg, ezt éne­kelte az akkor tizennyolc-húszta- gú ificsoportunk. A párt illegális munkájában részt vett elvtársak hozták a gyermekeiket az ifjúsági mozgalomba, így kezdődött, így képződött a mag, amely összetar­tozott a párttal... — emlékezett dr. Cseh László. Kocsis Imréné Bíró Erzsi sok egyéb között felidézte a felejthe­tetlen élményt: a feladattal meg­bízott küldöttség tagjaként ő nyúj­totta át az akkori plébánosnak az iskolák államosításáról szóló ren­delkezést. Pozsár János, a mind­máig lelkes sportbarát az 1945 februárjában rendezett első bir­kózómérkőzésre emlékezett, s fel­idézte a félegyháziak ugyanaz év nyarán Budapesten a MADISZ ál­tal szervezett birkózóversenyen való sikeres részvételét. Ádám László, aki ma is félegyházi, a városi ' tanács dolgozója, hajdani kultúrgárdára — amelynek egyik felelőse volt *— emlékezett. Számos Radnóti-, József Attila- versél tanultak, párttaggyűlése­ken, kultúrműsorokon szavaltak, egymás ruháiban szerepeltek. — sorolta, s hozzátette: felemelő ér­zés volt és maradt. Kürtösi Sán­dor pedig, akit a demokratikus hadseregbe irányított a párt, s ma is főtisztként szolgál, a többi kö­zött ugyancsak a kultúrcsoportban való részvételt, s a falujárást so­rolta legkedvesebb emlékei között. Sikár Ilona a 45-ös május elseje mellett, a MADISZ vezetőségében betöltött gazdaságfelelős tisztségét idézte fel szeretettel. Órákon át így követték egymást az emlékezésben a többiek, így Kürtösi Vera, Kurucz Sándor, Ba­lázs István, Magyar János és ter­mészetesen a találkozó kezdemé­nyezői. A szabad haza, a nép új élete kezdetének megannyi helyi eseményét, a közös küzdelem em; lékeit felidézve, számtalan to­vábbi társuk neve is elhangzott. Elsősorban Palatinusz. András és Neményi József elvtársaké, akik­re mint 1956-ban mártírhalált halt társakra emlékeztek kegyelettel. _A találkozó résztvevői végül szervező bizottságot alakítottak. Ügy határoztak ugyanis, hogy augusztus 20—21-én. a Kiskun na­pokon ismét összejönnek, ezúttal azonban sokkal szélesebb körű ta­lálkozót szerveznek. A hajdani MADISZ-, EPOSZ- és MINSZ-ta- gok részvételével gyűjtik tovább a visszaemlékezéseket és a korabeli dokumentumokat. A város felsza­badulásának 36. évfordulóján pe­dig a helyi pártbizottságnak adják át az események politikai tartal­mú feldolgozásával elkészülő ta­nulmányt.-Milyen céltól vezérel­ve? Ahogyan a MADISZ félegy­házi szervezetének alapító tagjai fogalmaztak": elöbb-utóbb a mi nemzedékünk is elmegy. Az ifjú­ság hazaszeretetre neveléséhez hozzátartozik a kommunista ifjú­sági mozgalom új kezdete hiteles történetének megőrzése is. Perny Irén

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom