Petőfi Népe, 1980. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-22 / 93. szám

1980. április 22. • PETŐFI NÉPE • 3 Jelölés A 32. háznál, Farkas Jánosék- hoz belépve, csendes „jó estét”- tel köszönnek az ágasegyházi Zsombos dűlőben lakó emberek. Szombat este van, ám mégse affé­le borközi beszélgetésre jönnek ők. Vendégség helyett közös dol­gaikról érkezik szót váltani Kiss János és Kiss Jánosné, Balogh Lajos, özvegy Potóczki Istvánná, idős Tóth István, Szegedi Laci bácsi, Hegedűs Károly, meg a többi — a 3-as számú választó- körzet jelölőgyűlésén. Munkahelyük: a határ Sebök Imréné fiatal anya, ölé­ben két kisfiával, ugyancsak itt ül, az egyszerű szobai asztalnál, ö és gyermekei immár az ifjabb és legifjabb zsombosi nemzedék­hez tartozók. A zsombos iák munkahelye job­bára a haltár. A helybeli Mathiász János Szakszövetkezetben meg­találják a számításukat. Ki rak­táros, ki kőműves; ki a földdel bánik, ki pedig a zöldséges ker­tekben dolgozik. Az asszonynép se jár rosszul. Nyolcvanén fehér­neműt varrnak. A Habselyem Kö­töttárugyár részére helyben éven­te 1 millió 800 ezer női nadrágot készítenek. Egy hónapot meg a szakszövetkezetben kötözéssel, ho- rolással és szőlőszedéssel töltenek; így telik ki egy esztendejük. A tanyai ember napja mostan­ság, jó időben, a szőlőben ágazik le, mert ahogy Szőllösi László mondja: — Világosban nem bírom .le­tenni a metszőollót. De hát végül is letette. Eljött, s itt most másfajta világos fogadja. Villanyfényben hallgathatja ő is Takács József községi népfront- titkárt, amint megnyitja a 3-as körzet jelölőgyűlését és felkéri- Jóljárt Ferenc vb-titkárt, hogy beszéljen a faluközösség életéről. — Amikor házigazdáméknál Hénes Imrénét legutóbb jelölték, még a petróleumlámpán kellett csavargatni, hogy lássunk. Ezen a soron; Kuruczéknál, Simonéknál, Szabóéknál, Tompaiéknál és a többieknél akkor még nem volt villanyóra. Ma? Hénesné körzeté­nek, a Zsombos dűlőnek a há­romnegyedét villamosítottuk. So­kat segített ebben a megyi tanács, de dolgoztak érte maguk a lakosok is, társadalmi munkában. Egymil­lió-kétszázezer forintért 128 ta­nyai családnál vált jobbá az élet, miután áramfogyasztókká lettek. villanyfénynél 0 A mai. épülő Ágasegyházán már nem gond a helyi közlekedés. A lovas kocsi mellett parkoló autó nem ritka látvány sem a községben, sem a tanyákon. (Straszer András felvétele) A háziasszony, Farkas néni megmutatja: hogy néz ki ma a Zsombos dűlőben egy „tanya”. Mi éri meg, és mi nem? — Látják, mennyivel más imóst a házunk? A villany után rend­behoztuk, megerősítettük, fürdő­szobát építettünk. A legnagyobb háztartási villanybojlert vettük meg. Jól jártunk. Egy háznál ak­kor még 14 200 forint volt a vil­lanybevezetés — ma úgy tudom, több. Több, és már nem is nagyon éri meg. Annyiba kerülne a vezeté­ket egy-egy távolabbi tanyához „kihúzni”, amennyi a tanyaépü­let ára: 40—50 ezer forint. A lakosság mozgása és az ész­szerűség most mást diktál. A 27 ágasegyházi választókörzetből 15 belterületi, 12 külterületi. Tizen­hét éve a lakosságnak még 71 szá­zaléka lakott tanyán, ma alig több mint 30 százaléka él külterületen. Megértem a vh-ititkárt, amikor a központi iskola két tantermes bő­vítésére, pincéjében pedig egy tornaterem őszi határidejű létre­hozására , kéri a' lakosság ' a szülők — segítségét; , amellett, hogy a Mathiász Szakszövetkezet kőművesei — a vállalkozók — sem tétlenkednek addig. Ágasegyházán autóbusszal vi­szik, hozzák a tanyai iskolás gye­rekeket. Ez örvendetes. A viszont nem, hogy a külterületi buszváró építésében nemrégen három ta­nyai választókörzet tanácstagja magára maradt. Cementet, blokk­lapot, meg bádogot adott a tanács­elnök, azzal, hogy „Csináljátok meg magatok”. A „magatok” alatt, persze, a helyben lakókat is ér­tette. Hogy történt, hogy nem, a ta­nácstagok végül valóban csak maguk — hármasban — építették meg a- buszvárót. Amikor valaki erre tereli a szót, Balogh Lajos jelölőnek is van hozzá pár szava: — Elhibázták, hogy nekem nem szóltak akkor. 'Mi, a Jancsival (mármint Kiss Jánossal) megcsi­náltuk volna. Napirenden: a Galambházi megálló Hénes Imréné, akiit harmadszor jelölnek, figyeli: Kit, mi bánt? Kinek,gondja? Kiss János: — Harminc-negyven ember jár naponta tőlünk dolgozni, vasútori. Ha jól tudom, a Galambházi meg­állót a MÁV meg akarja szüntet­ni, mert nincs minden járatnál le- és felszálló. A vasútnál azt mondják: ötven kiló szén az ára minden megállásnak és újra in­dításnak. Lehet, hogy így van, de a Galambházi megálló mögött a Zsombos is épül ám szépen! — A Jenei-földnél van egy ká­tyú — hozza föl idős Tóth István. — Ez nekem nagyon rossz. Fél lábszárig érő sárban kell rajta a kismotorommal- átgázolni. A fü- löpháziak is erre járnak el. Sa­lakkal, vagy törmelékkel, ha fel­töltenék, mindjárt más lenne a helyzet. Sebők Imrénének egy idős, be­teg asszony ápolására naponta Szalkszentmártonba kell utaznia. — Hogyan oldjam meg, hogy este 9-re a családomhoz hazaér­jek? — kérdezi. — Mifelénk a délutáni és az esti órákban a vo­natokhoz nincs jó autóbusz-csat­lakozás. Galambházi megálló, Jenei- földi kátyú, gondozatlan utak, Sebőkné esti hazajutása Szalk- szentmártonból — az iskolaépítés és az elektromos vízmelegítős für­dőszobák mellett, Zsómbos mai gondjait is jelzik egyúttal a meg- szavazötit jelölt, Hénes Imréné számára. Kohl Antal A világűr kapujában 9 Korunk hőse: az ürpilóta. Abban a különleges testhelyzetben, •amelyben elviselheti a fellövés megterheléseit. megtöltenek az űrhajósok fény­képei. A most fönn tartózkodó párost nem számítva, eddig 92-en jártak a kozmoszban, közülük 45 szovjet, 43 amerikai, a többi szo­cialista országból egy-egy: len­gyel, csehszlovák, NDK-beli és bolgár. Azóta bizonyára ott lát­ható az újonc Leonyid Popov és már bekeretezve vár sorára az el­ső magyar űrpi'lóta képmása is. Az emléktárgyak és dokumen­tumok termei után tornacsarnok nagyságú helyiségbe lépünk. Itt van a valóság, a kozmoszbeli va­lóság földi mása. Ez a múzeum legérdekesebb része, az avatatla­nok számára a legtalányosabb is. Magyarázat nélkül nehéz benne eligazodni. Szkafandereik, műszerek, ejtő­ernyők, sisakok, különféle célra szolgáló ruhák és titokzatos ren­deltetésű készülékek ... Halk- szavú kísérőnk néhány mondattal eligazít bennünket, azután hagy nézelődni. Szétszéledünk, ö pedig járkál közöttünk. Honnan tudja, rejtély, de mindig ott terem, ahol éppen kérdezni akarnak valamit. Szükségtelen felsorolni mind­azt, ami itt együtt látható. Nem is győzném, s csupán szavakkal leírva nem is volna érthető. Van azonban két dolog, ami erősen megragad mindenkit ebben a te­remben. Két tárgy, amin át leg­jobban megsejthető az ember je­lenvalósága, kapcsolata ezekkel az egekbe szánt technikai csodák­kal. Az egyik: szkafanderbe öltözte­tett bábu. Üveg alatt, s úgy, átad-' gyan az igazi űrhajósok fellövés ellőtt: felhúzott lábakkal, hanyatt fekszik, hogy a gyorsulás iszonya­tos préselő ereje ne kergethesse a fejből' és a szívből messze a végtagokba a vért. Természetellenesen kicsi az em­ber ebben az összehúzózkodott helyzetben. S mégis: ő korunk hőse. Korunk hőse nem lovon ül, talpig díszben, a tömeg fölött el­néző tekintettel. Célszerű ruhában és célszerű testhelyzetben elrej­tőzik a sisakot lezáró üveg mö­gött, felkészülten nemcsak ezer veszélyre, hanem ezerféle teen­dőre, feladatra is. Bátor? Alkal­mas legyen — erre törekszik. S éppen ezért nemcsak valóságo­san, hanem jelképesen is maga­sabbra és messzebb jutott, , mint minden előtte való hős. A másik tárgy a Vosztok űrha­jó. Az első, még csak egyszemé­lyes űrkabin. Szemmagasságban van az ablaka, kényelmesen be­letekinthetünk. Mindenekelőtt az egyszerűsé­gével lep meg. Félig üres! — cso­dálkozik mellettem valaki. Mű­szerekkel, fogantyúkkal, kapcso­lókkal telezsúfolt fülkére számít­hatott. Olyanra, mint a TU—154- es pilótakabinja, amit Moszkvába jövet láthattunk. A MALÉV piló­tái szívesen megengedik, hogy az utasok bekukkantsanak hozzájuk, mért meg akarják szerettetni ve­lük a repülést. Nekem még külön szerencsém is . volt, Bucskó Tibor kapitány és Kapeller József má­sodpilóta húsz évvel ezelőtti sportrepülő barátaim, egy óra hosszat ott tartottak. Nem győz­ték dicsérni a gépüket, s nekik elhihettem, hisz engem igazán nem akartak bátorítani, hogy ne. féljek. Szerettem volna tudni, nem unalmas-e ez az örökös furikázás? Én soha sem vágyódtam arra, hogy forgalmi pilóta legyek. De mire rászántam magam a vendég­szeretetükhöz képesít illetlen kér­désre, csodát mutattak. Leírásokból jól ismerem én a robotpilótát, de most átélni, hogy hozzá sem érnek a kormányhoz, úgy száll le velüink a TU—154-es tizenkétezer méter magasból — megejtő mutatvány volt. Mond­ták: nemcsak azért teszik, hogy lássam, milyen szép a menyasz- szony az ő szeretett gépük, hanem azért is, mert minden alkalmat kötelesek megragadni a gyakor­lásra. Hozzáértés, tapasztalat! ez­zel vértezi fel magát a XX. szá­zad embere, ez teszi alkalmassá XX. századi hőstettekre. Amit egyébként szívesen nevezünk pon­tosabb szóval: helytállásnak. Nézegetjük a Vosztok űrhajó belsejét. A TU—154-esé minden­esetre sokkal tágasabb, pedig ott se lehet kinyújtozni. Elöl, a koz­monauta lábánál, egy egészen kis ablak, szálkereszttel, számunkra érthetetlen miniatűr tartozékok­kal1: a kozmikus tájolóberendezés. Jobbra, a pilóta kezeügyében nem túl nagy műszerfal, a legszüksé­gesebb műszerekkel és mozgató karokkal, s még az ülés körül né­hány fogantyú, kapcsológomb, tárcsa. Ennyi az egész. A falak nagyobb része fehér, sima felület. Egyszerű? Gyanítom, ha elma­gyaráznák a szerkezetüket, akkor sem értenénk a legtöbbjét. Hisz éppen az ebben a minimálisra zsugorított irányító és ellenőrző rendszerben a ragyogó tervezői és mérnöki teljesítmény, hogy a le­hetőségek végső határáig kicsinyí­tett és könnyen kezelhető. tgy tehermentesítik a pilótát. De nem­csak azért, hogy a túlterhelések­től amúgy is ereje végső határáig megviselt űrhajóson könnyítsenek, hanem azért is, mert a kozmosz­ban minden sokkal gyorsabban történik és végzetszerűbb, mint bolygónkon bárhol másutt. Amire idelenn még másodpercek jutnak, annak odafönn talán á pillanat töredéke alatt kell meglennie. Futó ötlet, távozóban a Vosztok űrkabintól: mindazt, amit itt kö­röskörül látunk, az űrkorszak kezdetétől gyűjtik. Számos darab­ján már túllépett a fejlődés, s mára valódi múzeumi tárgy lett belőle. • De még húsz éve sincs, hogy ezeket a tárgyakat a technika tö­kélyének tartották!... —r —6 (Folytatjuk Szebbé tenni a világot Ügyszólván minden évszazad adott különle­ges képességű, nagy em­bereket a világnak. A múlt század zsenije a munkásosztály győzel­mes, vagy 'még győze­lemre váró ügyének megalapozója a nagy tu­dós: Marx volt. Amit ez a lánglelkű és lángeszű proletárvezér akkor Né­metországban és szerte a világban elhintett az emberek tudatában, azt a száztíz évvel ezelőtt született Vlagyimir II- jics Lenin, a XX. század nagy történelmi alakja, az egész földkerekség szocialista jövőjének ter­vezője és tényleges meg­alapozója Oroszföldön juttatta diadalra a hala­dás, a béke, a humaniz­mus’, az igazság, egyszó­val a nép ügyét. Mind­ezért emlékezünk ma e nagy történelmi szemé­lyiség születésének év­fordulójára, akinek neve annyira összenőtt a szocialista forradal­mak, a világ és nemzetünk sorsá­val, mint a tenger és a part. Lenin egyedülállóan hatalma­sat alkotott. Tette és tehette ezt azért, mert elmélyült elméleti munkássága, amelynek lényege a társadalmi fejlődés legújabb je­lenségeinek tüzetes tanulmányo­zása nyomán helyesen fogalmaz­ta meg és juttatta kifejezésre az orosz nép történelmet formáló tö­rekvéseit, mert bízott egy hatal­mas ország hatalmas népében, mert a tömegek lelke volt az ö lelke is. S éppen ezért ha több mint hat évtizeddel előbb csupán az orosz nép ismerte Lenint, vagy nemzetközi méretekben azok, akik részt vettek a forradalmi harcok­ban, manapság neve már ott él a világ minden táján a dolgozó száz­milliók szívében. > Lenin nagysága abban van, hogy a világ munkás mozgalmá­ban sikerült megmentenie a for­radalmi marxista irányzatot, hogy megalkotta az új típusú forradal­mi pártot, amely képes volt a munkásosztály harcának vezetésé­re, képes volt a forradalmi kor­szak követelményeinek magasla­tára állni. De abban is fellelhető nagysága, hogy megvédte és új életre keltette Marx és Engels tu­dományos • szocializmusát, és azt az imperializmus és a proletárfor­radalom új korszakában mélyre­ható és sokoldalú vizsgálódás alapján csodálatos alkotó erővel továbbfejlesztette. Ezért győzhe­tett 1911-ben az orosz munkás- osztály, s a győzelem biztosítása érdekében ezért dolgozta ki Lenin a szocializmus építésének első, re­mekbe szabott tervét. Ezért mond­hatjuk manapság — elsősorban Lenin bátor, történelmi úttörő munkája eredményeként —, hogy a Szovjetunió és az időközben ki­alakult szocialista világrendszer az egész földkerekség és a világ- politika holnapja formálódásának meghatározó ereje lett. Lenin tanai elévülhetetlenek. A fejlett szocialista társadalom épí­tésének időszakában egyetlen vo-' natkozásban sincs szükség arra, hogy tanításaiból bármit is eről- tetetten aktualizáljunk. Hiszen óriási munkásságának minden té­tele, szinte minden sora a világ és a mi mai problémáink alapvetősé- geit tükrözik és a megoldás mi­kéntjének, a bonyolult helyzetek­ből való kiút meglelésének min­dig bőven buzgó forrása marad. Lenin nagy történelmi szerepe napjaink ragyogó sikerei világá­nál még jobban látszanak. Job­ban látható, hogy az imperializ­mus természete semmit sem vál­tozott, szándékai és ösztönei kö­zött változatlanul ott vannak a békétlenség és a háborúra törek­vés jegyei, amelyek három- és fél évtized múltán csupán üzért nem vezettek egy újabb világégéshez, mert a már élő, létező szocialista világ legyőzhetetlen. Ahogy lépésről lépésre előbbre jutunk a szocialista építésben, ha­zánk és népünk helyzetének ked­vező irányú változásában, úgy nö­vekszik Lenin személyiségének és elméleti munkásságának nagysá­ga, és ezzel arányban lesznek még inkább hervadhatatlanok érdemei. Hogy hazánk és megyénk meddig jutott Lenin a szocialista építést célzó terveinek megvalósításában, azt nemrégiben pártunk legutóbbi kongresszusán és hazánk felsza­badulásának évfordulóján tettük mérlegre. Sikereink nagy önbizal­mat adnak további munkához, egyben — különösen a mai meg­változott feltételek közepette — óvnak is mindenféle fajta elbiza­kodottságtól. Óvnak attól, hogy elégedettek legyünk önmagunkkal, és szinte parancsolóan írják elő számunkra, hogy mindennap tisz­tán lássuk a társadalom fejlődése egyenletes ritmusát biztosító ten­nivalókat. A lenini szellem-sugár­zás érződik abban a nagy, a párt és a nép között zajló párbeszéd­ben is, amely az országgyűlési képviselő- és tanácstagválasztások előkészítésével kapcsolatos. Ezt a beszélgetést három nagyon idő­szerű kifejezés határozza meg: bé­ke, munka és demokratizmus. Évtizedek elmúltával bizton ál­líthatjuk, hogy sokat tanultunk a nagy teoretikus műveiből, de még nem mindent. A társadalmat al­kotó újabb generációk is szorgo­san lapozgassák és tanulmányoz­zák Lenin műveit, és a párt és a közoktatás egész rendszere, a tö­megpropaganda és a propagandis­ták, az oktatási intézmények min­dennapos gonddal plántálják el és ápolják társadalmunkban Lenin ideológiai hagyatékát és az egész világot szebbé tenni akaró nagy történelmi tanításait. Helytállás A leszerelő katonák gondolátai a katonai idejük utolsó óráiban többnyire a család, a baráti kör, a munkatársak körül járnak. A férfias helytállást követelő szol­gálati feladatok ellátása, az állam- polgári kötelezettség becsületes teljesítése után visszatérnek az épitőmunkához. A határőrszolgá­lat azonban nem ismer ünnepi pil­lanatokat, az utolsó percben sem tűr lazítást Utolsó járőrszolgálatának óráit töltötte egy forgalmas út mellett Sándor István határőr, a kiskunha­lasi határőrkerület egyik őrsének járőre. Az óráján csigalassúsággal vánszorogtak a mutatók. Emléke­zetében felidézte az őrsön töltött napokat, a napégette, fagyder- mesztette órák százait, amelyeket az államhatár őrizetében töltött. Hirtelen fékcsikorgásra lett fi­gyelmes. Külföldi rendszámú gép­kocsi állt meg közelében. Egy ko­pott ruházatú, korosodó férfi lé­pett ki belőle, majd pillanatnyi tétovázás után az államhatár fe­lé vette útját. Sándor határőr azonnal elfelejtette a leszerelést. „Hű, de jő lenne egy elfogással végezni a katonai szolgálatot” — mormolta magában, s már futott a férfi 'elé. Az esti csendben csat- tanásként hangzott a megállásra vonatkozó felszólítás. A férfi meg­merevedett, s hangjában mélabú­val motyogta: „Lebuktam”. — Hová akart menni? — kér­dezte a járőr. — A vakvilágba — hangzott a „precíz" felelet. Rövid idő alatt kiderült, hogy a többszörösen büntetett, törvénye­inkkel szemben szinte menetrend­szerűen vétő határsértőt fogott el az éber határőr. A hátralevő órák szinte repül­tek. A határőr maga is csodálko­zott, hogy milyen gyorsan és sze­rencsésen telt el az utolsó szolgá­lat. Sándor határőr alegységének háromszoros -élenjáró katonája, szolgálati ideje alatt esküjéhez hí­ven őrizte államhatárunk sérthe­tetlenségét. Megelégedéssel, büsz­kén megy vissza a polgári életbe, a Kiskunhalasi Fa- és Építőipari Szövetkezet munkáskollektívájá­ba, hogy katonai sikerei után az épitőmunkában is megállja a he­lyét. J. S. \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom