Petőfi Népe, 1980. március (35. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-30 / 76. szám
—.— — . — . ——.. ■ ■"."-ww™b-ír^ffír • •- •-• m wp *• \ ■ ■ - • t* - ~ MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET IRODALMI ÉVFORDULÓK Az évszázad magyar prózája IRODALMI évfordulók voltak * és lesznek. ,Az elmúlt esztendőkben és az idén szinte sűrítetten jelentkeznek a jeles jubileumok, centenáriumok — az őket kísérőelőkészítő kiadványokkal, tanulmánygyűjteményekkel. Könyyek, hanglemezek, készülő és kész megemlékezések mutatnak 1980 költői évfordulójára: József Attila április 11-én beköszöntő hetvenötödik születésnapjára, Néhány napra rá százötven éve lesz, hogy szívszélihűdés végzett az örök-kecskemétiből nemzeti nagysággá vált Katona Józseffel. Június 10-én, a Margitok nevenapján érkezik el a „legkiemelkedőbb magyar nőíró”, Kaffka Margit születésének századik évfordulója. Hárman együtt alig éltek többet száz esztendőnél. Egyikük sem érte meg a negyven évet. Nem nagyon tartóztatta őket e világi létben sem megértés, sem. megbecsülés. Sorsuk szinte egyértelműen igazolja, hogy prófétának nem volt könnyű lenni a saját hazában; még kevésbé egy megyében, városban, vagy egyetemen. Kaffka Margitot például már az 1910-es évek elején elérte az a kor- és kórtünet. amit a mai szociográfusokról szólva „ve- szélyeztetettség”-nek • szokás nevezni. És 'miért? Bodnár György állapítja meg Látvány és valóság című tanulmányában Kaffka nagy impresszionista - regényéről, a Színek és évekről, s alátámasztásul megbízható kortársi véleményeket is idéz: „Témája így sem sodorja az irodálom perifériájára: a pusztulás világának bemutatásával az egész magyar társadalmi fejlődés betegségének gócát tudja kinagyítani. A dzsentri sorsában leplezetlenül jelentkeznek a társadalmi bomlás tünetei, s az így kialakulandó kép színeit még markánsabbá teszi a dzsentri tragédiáját meg- toldó keserű női sors fénytörése. Ezért mondhatja el a Színek és évekről Móricz Zsigmond, hogy a társadalom bírálójá „ebből a reMnybői sokkal törvény« sZéíusegét .vonhatna le, mint magából az eletbol' Ezért minősítheti felsőfokon Schöpflin Aladár: mint társadalomrajz, „a legnagyobb szabású magyar regények közé tartozik”. . S ezért üzente meg az írónak szülővármegyéje, a regény megjelenése után: „kegyetlenül csúffá teszi, ha megbántott földjére teszi a lábát”. ÍME, A PRIMITÍV tudomásulvétel egyik század eleji mintapéldánya az útrabocsátó „tekintetes” vármegyéből. Az idő viszont minden korabeli hivatali tekintélytől függetlenül, a művet üdvözlő, szavahihetőbbnek, lényeglátóbb- nak bizonyult Móricz- és Schöpf- lin-véleményeket hitelesítette. A „sztori” irodalmi előzményei abban a tanulmányban olvashatók, amely a Valóság és varázslat című vaskos, több mint háromszáz oldalas kötet élén áll. Három évforduló hívta életre e’zt a kimagasló vállalkozást: a Krúdy-, Móricz- és Kaffka-cen- tenárium. Az első még 1978-hoz kötődik, a második a. tavalyi esztendőhöz. S ha azt vesszük, hogy a Krúdyval és Móriczcal foglalkozó elemzések alkotják a kötet súlypontjait, akár elkésettnek is mondható a gyűjtemény. De csak akkor, ha maguk az értelmezések lennének elkésettek, időszerűtlenek és fölöslegesek! Pillanatnyilag — és alighanem belátható időn belül — azonban más a helyzet. Nem beszélve arról, hogy hátra- és előretekintés is ez a kiadvány, amelyet a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Népművelési Propaganda Iroda közösen tett le az asztalra, Kabdebó Lóránt szerkesztésében. Ha úgy tetszik, s ha valaki mindenáron a hivatalos alkalmakhoz ragaszkodik: múlt és leendő évfordulók húzódnak meg a sorok között. De ennél sokkal fontosabb az indítóok. Jogos hiányra mutait rá a bevezetés: „Mivel korábban a líra volt a jellegzetesen hazai műfaj, a tudományos kutatás is nagyobb' eredményeket ért el a költői életművek feltárásában, költői alkotások elemzésében, megközelítésében, de még a közoktatás és közművelődés is köny- nyebben tudja népszerűsíteni költőinket, mint a prózaírókat. így előállt az a paradox helyzet, hogy olvasóközöségünk szerétettel és érdeklődéssel olvassa századunk magyar regényeit, mégis a próza kérdései kevéssé érdeklik, prózaíróink ismertsége nem közelíti meg költőink személyes népszerűségét”. Ha valaki a kötet újdonságaira kíváncsi, mindenekelőtt a 20. századi magyar próza népszerűsítő felfedezésének örülhet. Vallomások, vitázó tanulmányok, műhelyelemzések hívják fel a figyelmet a világirodalommal szinkronban levő értékekre és az árnyalatokra. HÁROM ÉVE az egyik legemlékezetesebb tanulmány az volt számomra, amelyik egy másik évforduló alkalmából Adyban nem a szimbolista költőt, esetenként a megkésett szimbolistát láttatta, hanem a népi hiedelmek és babonák, a népdalok világának a költőjét: Bartók és Kodály igazi kortársát, illetve más műfajú előfutárát. Most Móricz novelláiban' mutatják ki a balladisztikus elemeket és hangvételt abba a sorba illeszkedve. amely Kántor Lajos tanulmányában Bródytól Szabó Gyuláig tart. (Szárcsa és - Fért, Szelezsán Rákhel kísérteié, Barbárok.) A varázslat mesterénél, Krúdy Gyulánál — szakítva az elterjedtebb felfogásokkal — az utolsó művekre teszik a hangsúlyt az elemzések. Sőtér István szerint ezekben kell látni az „igazi alkotásokat”, Bori Imre pedig „kivételes jelentőségűdnek nevezi őket mind az írói pálya, mind „a magyar próza története szempontjából”. (Valakit elvisz az ördög, Mohács, Boldogult úrfiko- romban. A tiszaeszlári Solyrrosi I.szter). Nem árt olvasni Márai Sándorról sem, mert mégiscsak ő vetette papírra az Egy polgár vallomásait, s „felesleges öncsőn-, kítás lenne fontos regényeiről megfeledkezni, ezt még a mai Magyarországgal ellenséges álláspontot képviselő iró kedvéért sem szabad megtenni.” Végül, a Móricz- és Krúdy- kortársak, valamint a harmincas évekből felvillanó arcók mellett az új világról szóló híradásként Csapiár Ferenc: Kassák és az új magyar regény viszonyát elemzi az 1928—1933 közötti időből, Botka Ferenc a szocialista prózánk szovjetunióbeli útját követi nyomon, Fenyő István pedig Illyés Gyula: Oroszország-át mutatja be — olyan műként, amely „költői tudósítás a Szovjetunióról az ellenforradalmi Magyarországon.” Szeretném, nagyon szeretném, ha odafigyelnének az irodalom- tanárok, iskolák művelődési házak, könyvtárak és ' múzeumok szakkörvezetői a Valóság és varázslat című tanulmánykötetre. Hogy csak a szemléltetési lehetőségekre hivatkozzam: W. Somogyi Ágnes, a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz-gyűjteményéből csoportosít 38 képet, a legfontosabb eligazítások kíséretében P. Macht Ilona Krúdyt mutatja be ötven fotóval, ötven év tükrében. Mint írja, szeretné „megtisztítani «Krúdy arcképét a rárakódott portól, a fotográfiák sorával felerősíteni fakuló arcképét.”^ DE EMELLETT hiszem, hogy a remekműnek inkább kijáró érdeklődéssel veszik kézbe a fiatalok például a Barbárok című novellát, ha valaki elmondja nekik: . „Két feltételezés ismeretes, lényégében mindkettő Szegedhez, közvetve talán Móra Ferenchez kapcsolja a forrást. Péter László szerint a múlt század hatvanashetvenes éveiben Kecskemét környékén garázdálkodó huszárból, illetve juhászból lett betyár és két társa által elkövetett gyilkosság léhetett a minta: a megölt Bodri Péter juhászt és hasonló nevű fiát, s az elhajtott háromszáz birkát sokáig kerestette az áldozat felesége, míg fény derült a gyilkosságra; a szegedi néphagyományban ismert a történet prózai változata. A motívumot megírta Békefi Antal A másli címen; ez később ponyvára került. Móricz Zsigmond 1930 őszén Szegeden járt; Békefi novellája esetleg a könyvtárban, Móra Ferenc révén kerülhetett Móricz kezébe, de hallhatta a történetet egy tanyai embertől is. a piacon. — Szeli István viszont Móra Istvánnak, Móra Ferenc, bátyjának Párbaj című novellájában látja a Barbárok lehetséges modelljét, a történet és néhány motívum, valamint a balladás hangulat rokonsága alapján”. Vagy' mennyivel1 közelebb1 érezheti magához; egy bácskai tanáTó Eabitsót, ha hozzáteszik az ajánláshoz Rónai László sorait. „A Tímár Virgil fiát és a neokato- likus regény első hullámának kiemelkedő alkotásait különben is megkülönbözteti az az erős, ironikus antiklerikalizmus. mely Babits regényét mindvégig áthatja. Ez utóbbi érzés bajai évétől kísérhette Babitsot. Az itteni cisz- ter gimnáziumban — mely a zirci apátság fennhatósága alá tartozott, s nem véletlen, hogy a srtti. a regénybéli gimnázium ciszter szerzetesei is zirciek — szerezte azokat a tapasztalatokat, melyek meggyőződésévé tették, hogy a ciszter iskola „lélekigázó”, hogy az itteni tanárok a „rettenetes notesz” erejére hagyatkoznak, s általában is szót ejt a ciszterek „rideg fegyelemtartási „elvei”-ről.” LÁM, MÉG Babits Mihály sem tudott — szerencsére — a saját vidéki városában próféta lenni! S a 20. századi magyar próza olvasásához sem kell mindenképpen valamilyen évforduló. Sokkal inkább szükséges a jubileumokat és centenáriumokat nem föltétlenül igénylő olvasás igénye, felkeltése, ébresztése és ébrentartása. Halász Ferenc Derkovits a Művészetben A két világháború közötti időszak szocialista művészeti törekvéseit idézi a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének lapja, a Művészet márciusi száma. Terjedelmes cikkek foglalkoznak az 1934-ben megalakult Szocialista Képzőművészek Csoportjának művészeti és politikai tevékenységével, törekvéseivel, az 1930 körüli szocialista művészetelmélét- tl, a magyar szocialista művészet stílustörekvéseivel. Megannyi érdekes, izgalmas írás: összességében a korszak haladó művészeti irányainak a tükörképe. A márciusi Művészetet mégis az teszi igazán izgalmassá, hogy terjedelmének jelentős részét Derkovits Gyula művészetének szenteli, a nem a legmegnyugtatóbb indítással. A lap főszerkesztője, Rideg Gábor „Derkovits utóélete az utódok között” című bevezető írásában ugyanis azon kesereg, hogy a két világháború közötti időszak legnagyobb proletár- festőjét és grafikusát „száműzték az ébredező új magyar képzőművészet hagyományköréből..w»» .. K esernyésen jegyzi.-meg>sütővábbiakban:“ „Már- már megdöbbentő az a gyakorlatilag majdnem teljes szakmai visszhangtalanság, amely legutóbbi gyűjteményes kiállítását fogadta.” Hozzáteszi nyomatékkai, hogy a nem a kiállítás megfelelő publikálását hiányolja, hanem a szakmai visszhangtalanságot, az elemzéseket, értékeléseket. S végül hangsúlyozza, hogy Derkovits lekicsinylése ellen csakis életművének szakmai értékelésen alapuló, elemző kritikai feldolgozásával lehet eredményesen harcolni. A Művészet mintegy keresztmetszetét adja a sajátos derkovitsi életműnek. A Nézzük meg együtt című rovatban Szabó Júlia Derkovits 1929-ben készített híres Dózsa-fametszetsorozatát ismerteti, és illusztrálásként közli a tizenegy lapból álló képsor fotóit. Köztudott, hogy Derkovitsra nagy hatással volt Ady Endre költészete. Ez tükröződik több alkotásán, így a Dózsa-sorozaton is A cikk írója felhívja á figyelmet arra, hogy a költő Dózsájával való azonosulás közvetlen képátvételként a Dózsa a tüzes trónon című — a sorozat kilencedik — kompozíciójánál tűnik ki a legnyilvánvalóbban. Meggyőzően bizonyítják a festőművész szuverén helyét művészetükben A pillanat valósága című, valamint a Vallomások Derkovits Gyuláról című írások. Legjobb ismerői vallanak hitelesen a művészről és az emberről. Többek között vallják, hogy minden ízében hiteles és utánozhatatlan életművet hozott létre, melyet ugyan értek különböző hatások, mégsem kapcsolhatók sehová, s hogy alkotói nagysága a munkástémájú művek festésével teljesedett ki igazán. Ismerői szerint oly következetes volt, hogy ma is — ha még élne — azonos problémák foglalkoztatnák: nem azt festené, amit a harmincas évek elején, hanem azt, amit ma csinálunk, világképet fogalmazna, mai világképet. • Derkovits: Gerendacipelők. A derkovitsi életmű értékelőinek e véleményeket el kell fogadniuk. S azt is, hogy helye ki van jelölve a magyar és az európai • festészetben, mert mondanivalója általános érvényű. Az is kiderül a vallomásokból, hogy a mái fiatalabb generáció kevésbé ismeri Derkovitsot és korát, s ezért nem látja tisztán^ nem egyértelműen ítéli meg művészetét, sok esetben le is kicsinyli azt. Ezt azonban aligha lehet saját hibájukként felróni nekik. B. M. Útközben T tt írta, erre írta, talán ugyanúgy látta a 1 vonat ablakából a tájat Sarkadi Imre, ahogyan most én. Gőgös fácánkakas néz közömbösen a csendháborító vonatra, mert tudja, hogy neki nem árthatunk. Valaki felkiált, mert őzeket lát iramlani a hajnal harmatos füvében.- / Kékes füsttel mond jóreggelt egy dombok ölébe bújt tanya. És ők is ott állnak az ablaknál, mint a kedves Sarkadi-hősök, a tanyasi tanító és az egyetemista kislány. Hogyan is volt? Előkereshetnéma novellát, de hát tudom, hogy a tanító hajnalonta lovagolt, az elsőéves medikát operálni hívta a professzor... Mindez alföldi álom volt, a születő szerelem nyö- nyörű licitje. Hazugság? Nem igazi Álom. Ketten állnak most is az ablaknál. Válluk össze-összekoccan, húszéves kóstolás és blrtok- bavévő örömmel. Nézik a reggelt. A főiskolás lány, és a katona fiú. Ismerős a táj. Itt mondta nekem egyszer, egy' — akkor az én szememben — öregember csillagnézős fekete-estén, hogy az Isten csak az egyik kezével vette el az emberektől az Édent, a bal kezével odaadta nekik az álmo- dás tudományát. Annak az embernek, Erdei Józsefnek hívták, fél lába volt. Egyszer lecsatolta előttem a műlábát, kezemmel megmérette a súlyát, és megmutatta a íelvérzett csonkját, amit nem mutatott meg máskor senkinek. Az ő nagy álma volt, hogy konok nyárban is együtt menjen a többiekkel, hogy senki ne kiálthasson nyomorékot utána. Ma autószerelő fia, óvónő lánya, és ha jól tudom egyetemista, vagy főiskolás fia van. ö akkor negyvenéves volt, nekem időtlenül öreg. én húsz, neki érthetetlenül fiatal. O tanítóbácsizott engem, én Erdei bácsiztam őt, én mondtam neki a csillagokat, amiket könyvből tanultam, ő mondta az életéről, amit akkor sem taníthattak volna meg á könyvek, ha a tisztességes szónak minden adóját elengedi is a történelem. Ugyanaz a táj, ha más is a nagyobb táblákkal, ha elveszett róla néhány régi, ha mintázza is néhány új bokor. Mielőtt megtanulta a várost, Sarkadi Imre is a Nyírséget és a Hajdúságot tudta. Talán a vasúti kocsi is ugyanazokon a síneken szalad még. 'Erdei Jóska akkor ültetett diófája ma te- ■*“' rém, én sohasem -lettem tanító. Hallani szeretném? Nem. Hallani akarom a két gyerek beszélgetését, mert elmúlhat az embertől az elmondható emlék, elfelejtett egy egykor élményt adó novellát, de nem múlhatnak el az emberből a gyermekkori tájak, a világ se múlhat el, amit valamikor szeretett. — Tudod, azt mondtam, hogy vagy lemegyek legalább jóra, vagy halasztók. Részben az ösztöndíj miatt... — Tudod, nekem megmondta a százados, hogy rajtam'múlik: ha akarom, akkor ezzel a szakmával megélek. Rajtam múlik, hogy levelezőn elvégzem-e a mérnökit... — Én ha bentmaradhamék a főiskolán... — Munka mellett végezném, kereshetek közben... El lehet* menni egy tájról, de a tájak útra- valót adnak: Erdei Jóska bátyám Isten balkezébe képzelt vigasztalását, az álmodozni tudást. Egy nénike rosszallón elfordult, mert tíz ujj összefonódik az ablaknál. Látod-e Sarkadi Imre, látnod kellene, mert értenéd; az álmok ledobták a megvalósulhatatlanság keresztjét. Ez a két gyerek itt tervez, és ha nagyon sokat tudnak érni egymásnak, akkor ez nem álom, hanem terv. Osszekoccan a válluk? A sín hibája? Az élet hibátlanságában való izgalmas gyönyörűség. A táj ugyanaz. Erdei Jóska viszont jól tudta az álmok hatalmát, mert hihetetlen közelségben élt a földdel, mert beszélt a kikelő növényhez, mert kínok ellen védte a termés. És diófát ültetett, ami igazán a gyerekeinek terem. Az ugyanaz a táj ezért nem igaz ugyanúgy, bár helyén van a domb, és egyideig a kék füsttel jóreggelt kívánó tanya is, ahol még bölcső ring, s a bölcsőben talán egy új Sarkadi, akinek szárnyait hatalmassá növeli a táj... AÁár váltókon csattog a vonat, ök ketten még az ablaknál állnak, talán semmit se tudnak Sarkadiról, de többek most minden irodalomnál. — Írsz? — Válaszolok. — Oké? — Oké. Bartba Gábor KATONA JUDIT: T avaszváró Fák szive alatt, mint a magzat apró öklök verik az élet izmos hasfalát, mióta a nappalok világoskékek. Szelek sikálnak égi deszkát csillagtányérok reze fénylik. Apám és anyám ülnek ott, a szint az ízt a földre mérik. A parkból szél füttyent, a fény padokon alszik, pedig reszket. Apró öregek ülnek itt társak nélkül, kit eltemettek. A napravárók ülnek itt, járni tanulók s alig járók, Már nyújtózkodnak bőrömön láztól harmatos vérvirágok.
