Petőfi Népe, 1980. március (35. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-16 / 64. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

Petőfi István elkallódottnak vélt levele Kiskunfélegyházán

MBS» * • " v

,.f* S' '.y.

, - V

HMHH

t/,V*V - - '■*/ ;v - /y s'i

'■ f /' Pj* '

mmím.

,, /P '-/$ f tr f -■ ■‘V M

É Pjl' ?

i§§ - -. jg1

✓/.. . C..

PETŐFI ISTVÁN LEVELE

„Igen tisztelt Pásztor űrt

• A sokat jelentő levél borítékja.

0 Jobbra: egy részlet a levélből.

• Lent: az emlékezetes levél címzettje — egy baráti társaságban. (A hátsó sorban, kalapban Pásztor Ferenc.)

, /ip p||É

/. S'lf .- , . ,.^. ; e . / //.f,?v / /. ^, / {•

•-^/Í-J>< •<-**- --^S: */r./J:''.. x/j'^,.^,

■ !&;Í'«a;/Iy \-' - ^'■'■‘■^ '^/'':'^'//y//^-'^-//■• -e;<^.»' V' <7

<•; /}.-> X-^C • ../v^; ./í:.W7".

'/wk m

Szives küldeményét köszönettel fogadom.

Kívánságára keresztlevelem másolatát Íme fogadja:

Kivonat.

A’ Jász-Kun megyébe kebelezett Szabadszállási reform. Egyház keresztséül Anyakönyvéből:

1825 (Ezernyolcszáz huszonöté, dik évben, augusztus hó 31. (harmincegyedik napján) ke- reszteltetett Petrovlts István Lutheránus és Hruz Mária fiuk: István. Keresztatya és anya: Ziger Imre, Debreczenl Zsófia.

Kiadta Szabadszálláson március 31-kén 1858. Nagy Sámuel m.k. a nevezett Egyház lelkésze. Ezen család későbben Petőfi nevet vett fel. — Ezen részt keresztlevelembe az én kérésemre jegyezte be Nagy Sámuel úr.

Ebből világosan kitűnik, hogy én nem születtem Félegyházán — hanem amint emlftém: édes anyám tesjvérhúgánál, ki Szabadszálláson volt férjnél, s e szerint „vizitben” jöttem e világra. Annyit tudok, hogy 5 vagy fi évig volt atyám félegyházi székárendás, s ha 1827.ben hagytuk el Félegyházát, úgy már 22-ben ott kellett lakniok. Atyám testvére s anyám testvérei közül már senki sem él, hogy e tekintetben azoktul tudhatnék meg valamit.

Hogy bátyám Kis Kőrösön kereszteltetett meg az tény, miután Félegyházán az mint Luth. fiúval meg nem történhetett. Lehet, hogy anyám születésem előtt Is azért ment Szabadszállásra, hogy a kereszteltetési actus helyben megtörténhetett; ki akarván kerülni az ujonszülött oly messzire kocsiztatását, mint az bátyámmal történt.

Nézetem szerint Félegyházán legtöbb és biztos adatokat lehet e tekintetben szerezni, miután szülőim ismerősei közül még ott élnek.

Szívesen és hazafias üdvözlettel vagyok Csákón aug. 13-án, 868.

tisztelője Petőfi István

Szabó Sándor úrnak; becses családja részére szíves üdvözletemet kérem átadni.”

Érdekes irodalomtörténeti, művelődéstörténeti értékű relikviával gyarapodott az elmúlt' év végén a Kiskun Múzeum történeti dokumentumgyűjteménye. Dr. Vida Józsefné a világhírű hegedű- művész, Reményi Ede dédunokája átadta a múzeumnak a családi örökségként őrzött iratemlékek közül Petőfi István Kiskunfélegyházára írt, Pásztor Ferenchez címzett levelét, és átadott néhány tanúvallomást, amely az 1870-es évek elején készült ä Petőfi szülőhelyéről indított, vita tárgyában. A tanúvallomások egyikét számontartja már a Petőfi-kuta- tás, lehet, hogy a másikat is közli majd a Petőfi-okmánytár valamelyik kötete: Petőfi István 1868-ban keltezett levelét azonban — amelyből csak pontatlanul idézett néhány részletet a levél címzettje 1883-ban, a Koszorú című országos'lapban — hangsúlyos gyanakvással, megszületését is kétségbevonó kérdőjelekkel méltatta Hatvány Lajos. „Így élt Petőfi” című gyűjteménye első kötetében.

Ki volt Pásztor Ferenc? Talán ez érdekelheti először is a levél tartalmát böngésző olvasót. És bizonyára az is, vajon előbbre juthat-e a Petőfi-kutatás a szülőhelyvita témájában a levél történeti forrásértékét hasznosítva.

Pásztor Ferenc érdekes alakja Félegyháza és a Jászkunság múlt századi szellemi életének. Eredeti foglalkozása tanító Volt. Feltehetően az 1860-as évek elején szerzett jogi diplomát. Barátja volt Holló Lajosnak, a jeles félegyházi országgyűlési képviselőnek, és Szalay Gyulának, a Kiskun Múzeum alapítójának. Versekkel, újságcikkekkel gyakran jelentkezett a helyi lapokban, az 1870-es években Jászberénybe költözött, s ott a Jász-Kunság címmel megjelent lap segédszerkesztője lett. Megvált tehát Félegyházától, de a Petőfi szülőhelyéről 1864-ben, majd 1872-ben megújuló vitának egyik legismertebb résztvevőié vőH? Mezősi • Károly, és Pórst' Káímátv előtt ő fogalmazta meg — részben Holló Lajos biztatására — Petőfi kiskunfélegyházi születése lehetőségének érveit a Szegedi Híradóban, majd országos lapokban is. A Kiskunfélegyházi Petőfi Bizottmány megbízásából ő szerkesztette a Petőfi család félegyházi lakóháza falán elhelyezett emléktábla avatóünnepélyére 1867-ben kiadott emlékezetett. (Körültekintő szempontjaira vall, hogy ez a kiadyány nem folytatta a hírlapokban zajló vitát, a feltevések újrafogalmazását. Fazekas Alajos emlékbeszéde is mintha kerülni akarta volna a polemikus kitérőket: „Egyet tudunk csak teljes bizonyossággal: azt, hogy Petőfi Sándor e házban tölté gyermekéveit” ...) Mint közismert, az emléktábla költségeit Reményi Ede hegedűművész Félegyházán rendezett hangversenyének bevételé- ; tői - biztosították; így - valószínű; hogy az ünnepség szervezése időszakában Pásztor Reményivel is, Petőfi Istvánnal is találkozhatott. Egészen bizonyos, hogy Pásztor cikkei többségét megküldte Petőfi Istvánnak Csákóra. Mint Pásztor későbbi megnyilatkozásából tudjuk, Reményi Ede elkérte tőle Petőfi István levelét - — talán 1868—69 körül — és többszöri sürgetésre sem adta neki vissza. Lehetséges, hogy a kitűnő művész, aki rajongott Petőfiért, szerette volna fékezni a szülőhelyvita olykor kicsinyes vagdalkozá- sokban burjánzó szélsőséges megnyilatkozásait, A szülőhelyvitánál fontosabbnak tartotta, hogy az a

város, amely Petőfit magáénak vallja, teret nevezzen el a költőről, hogy megjelölje azt a helyet, ahol a költő gyermekéveit töltötte. Nem adta vissza a levelet Pásztornak, de nem is semmisí- • tette meg! Az utókorra bízta, későbbi nemzedékek Petőfi-életraj- zainak megfogalmazóira: ítéljen, ítéljenek tárgyilagosan Petőfi István vallomásának forrásértékéről, Pásztor érveit méltányoló feltevéseiről.

Első olvasásra meglepően erős érveket kaphatnak azok a kutatók, akik a félegyházi, vagy a kiskunsági születés esélyeit nem tartották, vagy még ma sem tartják kizártnak. Az új ráolvasás és Petőfi István tíz évvel" korábbi megnyilatkozása azonban arról győz meg, hogy sajnos, Petőfi Sándor öccsének nem lehettek egészen pontos információi a költő születésének körülményeiről,

talán apja félegyházi tartózkodásának időtartamáról sem. (Petro- vics István 1830-ig volt a székárendás Félegyházán!) 1857-ben, a Vasárnapi Üjság polémiája láttán még ezt is vallja: „Sárkány János úrnak tökéletesen igaza van, minthogy a keresztelési anyakönyv nem hibázhatik. Sándor Kiskőrösön született 1822-ik év december 31-én, pontban éjféli 12 órakor.”

A Pásztor Ferenchez címzett levélben pedig éppenséggel nem zárja ki annak lehetőségét, hogy bátyja éppúgy „vizitben” születhetett, mint ő. Jellemző, hogy a feltevésnél tovább nem jut el, atyja félegyházi ismerőseinek meghallgatását a saját véleményénél is fontosabbnak tartja. Második kérdésünkre figyelve, tehát nem juthatunk tovább e levél segítségével Petőfi e fontos életrajzi adata kutatásában, mint amit Fekete Sándor Petőfi-élet- rajza az elkallódott levél teljes és pontos ismerete nélkül állít: „Végül is semmiféle érvvel nem lehet kizárni annak elvi lehető- ségét, hogy a kiskőrösi árendás . felesége sűrű utazgatásai egyikének alkalmával (1823. újévé élőit), éppúgy idegenben szülte meg Sándor fiát, mint ahogy később István fiát is „vizitben” hozta a világra”.

A Petőfi-vita nyitottságát erősíti tehát Petőfi Isván Félegyházára írt levele, a vita új szempontú megközelítése vagy annak megnyugtató lezárása helyett. Megkésett közreadása így — ilyen tanulságokkal is — valamiképpen igazságszolgáltatás Pásztor Ferenc emlékének. Elháríthatjuk véle Hatványnak azt a korántsem megalapozott vádját, amely szerint Pásztor saját érveinek erősítése érdekében a hamisítástól

sem riadt vissza. Most, hogy a levél előkerült, különös megdöbbenéssel olvashatjuk Hatvány méltatását az első félegyházi Pe- tőfi-kutatóról: „Mi oka lehetett Petőfi Istvánnak, aki a születési hely körül támadt első 1857-es per alkalmával Kiskőrös mellett foglalt állást, s a második, 1864-es per folyamán nem szólalt meg a nyilvánosság előtt, hogy a harmadik, 1867-es perben Félegyházát ismerje el testvérbátyja szülőhelyének? S éppenséggel mi oka lehetett Pásztor Ferencnek, hogy ezzel az okmánnyal a negyedik, 1872-es perben ne éljen? S hogy mialatt ez a vitára mindig kész fiskális Félegyháza javára annyi gyanús sofismát eszelt ki, épp a maga tézisének igazát megföllebbezhetetlenül bizonyító levelének kiadását tizenegy esztendeig halogassa.

Ha hihetünk neki, azért, mert Reményi Ede, miután a levelet kölcsönkérte, azt minden sürgetés ellenére sem kapta tőle visz- sza. Föltéve, hogy a levél a hírneves hegedűvirtuóz világjáró útjain valahol elveszett, semmi sem lett volna könnyebb Pásztor számára. mint annak másolatát Petőfi Istvánnal hitelesíteni. Ehelyett azonban inkább kivárta Petőfi István halálát, s még azután is vagy három esztendőt, mígnem végül rászánta magát, hogy a levélnek többé nem hitelesíthető másolatát a „Koszorú”-ban közzétegye. Ami viszont annak a ténynek a valóságot legközelebb megközelítő bizonyítéka, hogy ez a levél nem is írójának kézírása, hanem címzettjének gyártmánya, hogy ne mondjam: hamisítványa volt.”

Kár volt ezt az. ítéletet Hatványnak „kimondania!”; Petőfi István leveléről immár készíthető hiteles másolat.

Fazekas István

Varga Hajdú István grafikái

# Kőbe zárt zene (I.).

0 Köbe zárt zene (IIL).

VÖRÖS JÓZSEF:

Apám

Szerszámok fogása után soha eignem fáradtál síkongátíád a hegedűt pöngettél citerát

de zene volt néked aratáskor a búza testének zuhanása füledbe tódult véred sorsod nehéz muzsikája

éjjelente a csillagok tenyeredre szálltak könnyű tested után sir asszonyod ágyad

küszöbön rozsdáink át nem lépett bánat citeráid húrja pöng ballagdál utánad.

A kórterem ablakain szélesen ömlik be a csalóka februári napfény, de odakünn, az üveg mögött i kegyetlen, fagyos szélrohamok rázzák a fák levéltelen ágait.

Az ötös ágyon fekszem, az ajtótól az ötödik a fekhelyem, de az ablaktól számolva az előkelő második helyet foglalja el. Az ablakpárkány alatt testes öntvény- radiátor fehérük, habár alig látszik ki a ráterített száradó törülközők alól. Fűtenek tisztességesen, s a fűtőtest szelepét ’sem lehet elzárni, leszerelték róla a kis kereket, ezért többnyire valamelyik ablakot tartjuk nyitva.

Amikor már jól kiszellőzött a helyiség, az egyes ágyon fekvő, vékony, hajlott hátú, férfi furcsa, éneklő hangon megszólal:

— Pista-a-a, csukd be az ablakot! ( i

Kizárólagos privilégiuma ez a cingár hegesztőnek, aki a szoba legrégebbi lakója; csak ő rendelheti el a becsukózkodást. És Pista, a visszérműtétre váró tizenéves fiú lomhán feltápászkodik a hetes ágyról, hogy behajtsa az „egyes” kívánsága szerint a széles ablakszárnyat.

Már ha ugyan itt van a Pista gyerek a kórteremben, s nem a folyosón sétálgat, mint rendesen, egyik cigarettáról a másikra gyújtva, sohasem egyedül, mindig valamelyik vakbélműtéttől reszkető bakfis társaságában.

Szépek ezek a lányok. Hosszú, meg-meglebbenő köntösben suhannak végig a folyosón mosoly- talanul, a kórházi levegőtől sápadt arccal, ami sejtelmessé, titokzatossá, és még vonzóbbá va- rázsoljp őket. Helyesek a nővérek is, különösen az egyik kis fekete, aki csuda csinos, hátul- gombolós fehér köpenyt visel. Ez a nővér kétszer adott beöntést nekem...

Ajfióta kihoztak az őrzőszobá- ról — kis intenzívnek is mondják — sokkal jobban telik az idő. Vasárnap délután jöttek értem a tolókocsival, fél órával azután, hogy a csöndes szavú, korán őszülő osztályos orvos megígérte, hogy kitesznek minket a kórterembe. Máriőint engem „ötösegyest” —ötös szoba, egyes ágy —, és a hármas ágyon fekvő, huszonnyolc évvel korosabb sorstársamat. A középső fekhely függönyei közül már elvitték ■ a kiesi öregasszonyt, aki két óra után halt iheg, egy pillanatra láttam is az arcát, amikor a fémtepsit cipelő emberek egykedvűen a ládába csúsztatták az aszott testet: sötétbarna, habos váladék csordogált a szája szélén csöndesen lefelé. Miután a töpörödött anyót elvitték, sokáig tárva-nyitva álltak az őrzőszoba ablakai. Aztán elvittek minket is a nyolcasba.

El se hiszem, hogy már három napja ennek. Az ötösben töltött hetvenkét óra sokkal hosszabbnak tűnt. Egy éjszaka az őrzőben, maga az örökkévalóság. Teljes díszkivilágítás, szinte nappa- U fényár, szörcsögő, kattogó lélegeztető készülékek, járkálás, beszéd, örökös hangzavar.

.És ha mozdulni, netán fordulni akarsz a gödrös nyoszolyán barátom, hát úgy érzed, mintha az összeszabdalt gyomrod szakadna ki! S akkor, még ott van az ember karjában ez az izé... a kanül. Ezzel kezdődött. Semmi vizsgálat, vagy ilyesmi, arra nem volt idő, amint a mentősök betoltak a „KEZELŐ” .feliratú ajtón, néhány fehérköpenyes azonnal közrefoután

gott, balra csavarták a fejem, letakartak, és a nyakamon kezdtek el babrálni valamit.

— Nem fog fájni — nyugtatgattak.

A/alóban nem fájt jobban egy ’ erőteljes csípésnél, amikor felmetszették a nyaki vénát. Akkor persze nem tudtam, hogy az eremet szabdalják, csak később tanultam meg — rengeteg ismerettel gyarapszik az ember a kórházban —, hogy abba ültetik be a kaniilt.. Vagyis azt a vékony, műanyag csövecskét, amelyen keresztül aztán vért, infúziót, vénás injekciókat lehet a beteg keringésébe juttatni, s naponta levehető belőle a laboratóriumi vizsgálatokhoz szükséges vérmeny- nyiség is. És mindez a vénák döf- ködése, szitává lyuggatása, nagy, kék váraláfutások nélkül. Nagyszerű találmány!

De az én kanülöm valahogy nem jól sikerült

— Nem vezet vissza — csóválta a fejét az orvos, és ki is vették műtét előtt egy órával a nyakamból az egész miskulanciát, miután egy szakasztott olyat, hasonló technológiával beépítettek a bal karomba. 'Ekkor már edzett és gyakorlott alanya voltam a kanül- ültetésnek, és ez a második kísérlet kellemesebb is volt annyiban, hogy a fejemet nem takarták le, s így legalább kaptam levegőt, amiből — úgy éreztem — igencsak sokra van szükségem.

— Alaposan kivérzett — diiny- nyögte a főorvos, amikor a mentősök behoztak. Ezért volt olyan sürgős a kanül, és valóban, alighogy bevezették a vénámba a félméteres műanyag csövet, rá is akasztottak a végére egy hasas, pirosán habzó, vérrel teli palac- ‘ kot. Vizsgálat se kellett hozzá, a véradó-igazolványomban be volt jegyeivé a vércsoportom: „0 pozitív”. ,

"Cgy hétig kötött össze ez a

•*-' köldökzsinór a különféle palackokkal: vér, vérplazma,' féltucatnyi féle-fajta infúzió... Amikor már rövid sétákra is elmerészkedtem az ágytól, a kezemben vittem, a fejem fölé emelve az elmaradhatatlan palackot.

De ez már jóval az operáció — Billroth II. típusú csonkolásos gyomorműtét — után volt. Előtte nem volt ilyen gondom: se palackkal, se anélkül nem tudtam járni.

Ügyes, halkan gördülő, kecsesen forduló tolókocsi lett bérelt járművemmé egy időre a kórházban. Azon vittek a műtőbe is, miután megkaptam a faromba a mindenkinek kijáró „bátorító” injekciót. Végiggurultunk a folyosón, lesüllyedtünk a szobányi lifttel a földszintre, és behajtottunk egy zöldre mázolt kétszárnyas ajtón. Ott aztán lefékeztünk, várni kellett, a műtő még foglalt volt. Nem sokkal később kijött a főorvos, kesztyűtlen kezeit messze eltartva magától, fáradtan mosolygott, és azt mondta:

— Nem kell félni.

És csodák, csodája: nem is féltem. Kellemes bágyadtság vett rajtam erőt, s hirtelen elálmo- sodtam. Még éreztem, hogy betolnak a reflektorok alá, és kezemet, lábamat leszíjazzák...

Mellettem, az éjjeliszekrényen halkan szól a rádió. Ómega-lemez forog a stúdióban, a .Metamorfózis I.”. Furcsa, éles vijjogással indul a szám, némiképp hasonlatos ez a hang a mentőautó szirénájához.

Belülről sokkal elviselhetőbbnek tűnt a sziréna üvöltése, mint amikor az út szélén állva, vagy az autóbuszból, villamosból figyeltem fel a vészjósló vijjogásra. A kocsi motorjának zöreje, az URH adó-vevő készülék sercegése elnyomta a kinti zajokat, ám lehet az is, hogy a hallásommal volt valami baj.

Azt mindenesetre észleltem, amikor megreccsent a rádió, és pattogó férfihang jelentkezett be a hangszóróból:

— Itt a központ. Tizenhetes kocsi jelentkezzen! Vétel.

— Központ, itt tizenhetes. Jelentkezem, vétel — hajolt a mikrofonhoz az ápoló, aki a hord- ágyam mellett ült, a kocsi jobb oldalában.

— F. községben válltöréses beteg, önnek húszkilométeres kitérő, be tudja hozni? — kérdezte a hangszóró.

Az ápoló rámnéz, hogy van, kérdi, de mielőtt még válaszolni tudnék, ő már látja, hogy nem jól. És már közli is:

— Központ, itt tizenhetes. Gyomorvérzéses beteget viszek, súlyos, kivérzett állapotban. Azonnali orvosi segítségre van szüksége ...

— Rendben van, folytassa útját. Vége. — És a készülék elnémul.

Mi pedig folytattuk utunkat, ami számomra kis kitérőkkel, és némi időveszteséggel ugyan, de megfellebbezhetetlenül a műtőasztalhoz vezetett. Akkor már nagyon sok vért veszítettem...

Vége a • tánczenének, híreket ' mondanak. Keveset tudunk a kinti világról, csak az újságok, a rádió, és a látogatók hoznak híreket.

Sok látogatóm van, de nemcsak nekem, mindenkinek. Türelmetlenül várjuk a látogatási időt.

Munkatársak, barátok, rokonok jönnek, és minden alkalommal a feleségem. Gondolatban vele vannak a fiúk is, Tamás, aki tudja,' hogy kórházban vagyok, és megoperáltak, és Dénes, aki még csak egyéves, és természetesen fogalma sincs az egészről.

— Pista-a-a, csukd be az ablakot! — kántálja egyes ágybéli szobatársam. Kellemes meleg van, csaknem elnyom a buzgóság. Kikapcsolom a rádiót, és nagyot húzok a szekrénykémen álló teásbögréből. •

A műtét után két napig inni sem adtak. Soha nem vágytam még semmire úgy, mint akkor egy pohár vízre. Ez volt az első, amire gondoltam, amikor magamhoz tértem. Vízért könyörgött két nappal később a kicsi öregasz- szony is,, aztán egyszerre csak már nem kérte többé...

Eddig úgy tudtam, hogy operáció után pofonokkal ébresztgetik a betegeket. Én nem emlékszem ilyesmire. Csak azt tudom, hogy emelkedett velem a lift, aztán toltak a hosszú, furcsán imbolygó folyosón, és nem tudtam eldönteni, hogy műteni visznek-e, vagy már túl vagyok rajta?

A mikor a műtősfiú az ágyra tett, már tudtam. Kegyetlenül fájt a sebem, zúgott a fejem, és veszélyesen himbálózott velem a szoba. Hallottam, hogy valaki tompán, szaggatottan nyög a kórteremben. Csak néhány perccel később jöttem rá, hogy tőlem származnak az artikulátlan hangok. Hány óra lehet? — töprengtem ekkor. Tizenegykor vittek el innen.

Az órám ott ketyeg a szekrényen. Érte nyúlok, de nem látom jól, összefut minden a szeme előtt. Aztán mégis, már ki tudom venni: fél három... fél három múlt öt perccel... Sitke! Béla