Petőfi Népe, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-16 / 294. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Tárlat Hajóson Klossy Irén grafikái. • Kovács László: Falak, tetők. ((Tóth Sándor felvételei) A nyár folyamán immár máso­dik alkalommal tettek eleget a hajósiak meghívásának azok a képzőművészek — szobrászok, festők, grafikusok, hivatásos és naiv alkotók —, akik vállalták, hogy közösen munkálkodva, egy­másra és a helybeli érdeklődők­re is hatva, sajátos művészi esz­közeikkel kifejezzék önmagukat; megörökítsék a környezetük át­élt valóságát, élményeiket. Nem lehet eléggé dicsérni a közműve­lődés helybeli irányítóit, amiért a bajai tanítóképzővel összefog­va és több gazdasági szerv támo­gatását megnyerve létrehozták ezt az ismétlődő alkotótábort. Amikor a hét elején a bajai, illetve a kalocsai városi-járási párt- és tanácsi vezetők jelenlé­tében dr. Major Imre megyei tanácsi elnökhelyettes megnyitot­ta a nyáron elkészült, mintegy kétszáz alkotásból válogatott tár­latot, hangsúlyozta: „Az alkotótábor közművelődé­si politikánk irányelveire épülve célul tűzte a művészi munka fo­lyamatosságának segítését? az al­kotó módszerek nyílt elterjesz­tését, a közösségi összetartozás erősítését, a nagyközönség látás­kultúrájának fejlesztését. A tábor feladatának tekinti a hagyomány­őrzés mellett a tájegység által felkínált motívumgazdagság meg­ismertetését, s ezeknek vizuális feldolgozását, művészi megformá­lását.” A nyáron itt elkészült művek­ből összeállított tárlat — csaknem száz kép és szobor — együtte­sen azt sugallja a szemlélőknek, hogy akik e különös szépségű tájjal közösen ismerkednek, azo­kat a látvány ereje magával ra­gadta, és alkotásra késztette. Anélkül, hogy akárcsak meg­közelítőleg is felsorolnánk a tár­laton látható műveket és anél­kül, hogy alkotóikat jellemezni próbálnánk, álljon itt néhány mondat arról, hányféle alkotói Kötetekben és folyóiratokban megjelenő írásai eleven valóság­látásról tanúskodnak. Jó érzéke van a humorhoz és a szatírához is — írja a Magyar Irodalmi Le­xikon Mocsár Gáborról. Humoros ember lehet ez a Mocsár, mond­ta valaki a közelmúltban. A két megállapításnak van valami köze egymáshoz, de azért egyet gyor­san tisztáznunk kell. A humor sokszor az összpontosítás helyett a figyelem elterelésének eszköze, a művelődés és elmélyülés helyett a szórakoztatás szolgálója. Mocsár szórakoztatni is akar. Közben talán ő maga is mulat, de egy pillanatig sem gondol arra, hogy menekülni kell a valóság elől: a világ ferdeségein és ba­jain nevet, eszébe sem jut, hogy kívül kerüljön a magyar valósá­gon. Azt folytatja ebben a négy kisregényben, amit például szo­ciográfiában tőle megszoktunk. Tudniillik: nem a társadalom külső, anyagi kerete, inkább az élet belső tartalma, nem mennyi­elgondolás, szín- és formavilág gazdagítja a tárlatot. És ide so­rolható a művek témavilágának sokszínűsége is. Szalontai György Tóth Menyhért arcképe című festménye jelképesen, világos színekkel jeleníti meg a művész örökké gondolkodó, töprengő ar­cát. Markánsak és egyéni felfo­gásban készültek Paizs Éva csendéletei. Kovács László mély kékjei, zöldes-sárgás lilái mélyen átélt, súlyos gondolatokat, valós élményeket sugallnak. Tóth Menyhért Megújulás című fest­ményének szikrázó fehérsége le­nyűgöző; méltó a rangos alko­tóhoz, minden bizonnyal a cso­portos bemutatkozás legnagyobb hatású műve. Klossy Irén a tőle már régóta megszokott lehetfi- nömsággal varázsolja elénk a számára sejtelmes valóságot. A naiv művész, Gubányi Imréné megragadóan egyszerű és szép képei népmese ihletésűek. A ho- mokmégyi alkotó kiállított művei a műfaj legjobbjait juttatják eszünkbe. Weintrager Adolfnak ezúttal a rajzai tetszenek jobban. Festményeinek vérbő naturaliz­musa kissé „kilóg a sorból” a kiállításon. Ugyanakkor dicsére­tes az a törekvése, hogy az em­bert és az emberi tevékenységet fejezze ki. A szobrászokat első­sorban Nagy Kristóf és Cseri Antal képviseli. Míg az előbbi mívességével hat, addig a tisza- alpári naiv szobrász nyersességé­vel és földközelségével hívja fel magára a figyelmet. A hajósi táborban élők művei­nek tematikai gazdagsága is fi­gyelmet érdemel ugyan — mint ahogyan a műfaji változatosság is — ám ennél is fontosabb, hogy az egyes témák vissza-visszaté- rően jelentkeznek a művekben. A pincesor nyári színei, a lan- kás-ligetes táj hangulatai, az ér­ségi, hanem minőségi mutatók iz­gatják. Az emberi kapcsolatok, az erkölcs, a magatartás kérdései foglalkoztatják, csakhogy most egyes tulajdonságokat kiemel, fel­nagyít, másokat viszont olykor el­törpít; a valóság gunyoros-komi- kus ábrázolására törekszik, gro­teszk helyzeteket láttat reálisnak. Mondják, hogy a szatíra a konszolidált időszak műfaja. In­kább akkor talál igazán talajra, amikor nem látványos csatáro­zások folynak, többnyire nem nagy hősies tettekre van szük­ség. Mocsár szatíráit olvasva hajlamos vagyok elfogadni e fönti — nem éppen tudományos — megállapítást. Sajátos módon ezek az írások jó értelemben nyugtalanítanak és a szocializ­mussal össze nem egyeztethető jelenségek elleni cselekvésre ösztönöznek. Stílusát, mondandó­ját élvezzük, ez az adott körül­mények között azt is jelenti, hogy egyetértünk Mocsárral: a dekes kapualjak, bejáratok, pin­ceablakok, ezek közé tartoznak. Mindent egybevetve: a csoportos tárlat eleven, szemléletes és hű képet ad arról a sokféle közös alkotói törekvésről, amely lehe­kicsinyesség, szolgalelkűség, fon­toskodás nevetséges, de veszélyes. Az önzés, bürokratizmus, a nem­törődömség, az ügyeskedés irtan­dó, de még létezik. Mi is az a Süli-bógni? Meg­tudjuk a címadó történetből, hogy állami-hivatali Mercédesz- szel jég hátán történő manővere­zés, keringőzés. Aminek a vége: a kocsi összetörik, de- a benne ülők ép bőrrel megússzák. Ennek a történetnek a vége egy szem­pontból a többire is jellemző. Olyan meseszövése van mind a négy szatírának, amelyek olvas­tán boldog véget is várhatnánk, de nem ez történik: a befejezés mindig váratlan. Hol a gyakor­lónak vélt gránát robban fel egy hosszúra nyúlt kaland végén, hol pedig . .. De ne áruljuk el, mert a poéngyilkos vádját jogosan megkaphatjuk. Sok színe van ezeknek a sza­tíráknak a groteszk humortól a majdnem viccig. A sok szín itt most azt jelenti, hogy nem egy színvonalú a négy kisregény. Ol­vashatunk kissé túlírt szatírát négy mezítelen férfiú kalandjai­tővé teszi, hogy a tavaly elkez­dődött alkotói együttlét rendsze­resen ismétlődjék, és majdan embert gazdagító, közösséget for­máló hagyománnyá váljék. Varga Mihály ról — Illetlenek — és rövidre fo­gott tanulságos történetet a ját­szadozó felnőttekről (Süli-bógni). A Ki vágta fejbe Hudák elvtár­sat? őse talán Csehovnál olvas­ható, a Kerek egymillió hőse a közkedvelt Kék fény adásából is ismerősnek látszik. A felnőtteknek szóló mesék — jól 'megfogalmazott tanulságokkal — arról vallanak, hogy a köny- nyedség ellenére a látszatot és a lényeget jól elválasztja szer­zőnk. Ez ismét bizonyítja ember és társadalomismeretét — az ol­vasó okulására. Ha valaki úgy érzi, hogy Mocsár Gábor dühé­ben volt „humoros”, vagy tár­sadalombírálatot fedez fel, az nem véletlen. A szerzőben ismét az „érted haragszom, nem elle­ned” munkált. Éppen úgy, mint a szociográfúsban, aki a gondokról, hibákról, az élet árnyoldalairól ír. A válogatás egy része ismert a televízióból, mások már meg­jelentek. Egyedül a címadó sza­tíra első közlés, de így együtt el­gondolkodtató, hasznos és sok új­donságot kínáló kötet. Komáromi Attila KÖNYVSZEMLE Mocsár Gábor: Süli-bógni SZÜLETÉSÉNEK 85. ÉVFORDULÓJÁN Emlékezés Molnár Erikre Dr. Molnár Erik akadé­mikus, kétszeres Kossuth- díjas történettudós, a magyar és a nemzetközi munkásmoz­galom kiemelkedő alakja ma lenne 85 éves. Tizenöt esz­tendővel ezelőtt, hetvenedik születésnapján még szemé­lyesen beszélte el éleiének, forradalmár útjának főbb mozzanatait a Magyar Tudo­mányos Akadémia Történet- tudományi Intézetének igaz­gatói szobájában ... Ma már csak írott forrásokra, jegy­zetekre támaszkodva szíha­tunk róla, csak szobrát lát­hatjuk a kecskeméti vasút- kertben, közel a múzeum lépcsőihez, klasszikus oszlopaihoz. Mert a nagy hazán belül Kecs­keméten töltött éveire esik for­radalmi — elméleti és gyakor­lati — munkásságának jelentős része. Amikor a „szegény embe­rek ügyvédjeként” tisztelte őt a közvélemény. Egykori — ma még életben levő — illegális elvtár­sai, munkások, szegény parasz­tok ma is szeretettel emlegetik, hogy milyen önzetlenül, szere­tettel adott tanácsokat. Kevesen tudták Kecskeméten, hogy a 100%-ban, a kolozsvári Korunk­ban, a forradalmi Szemlé-ben, majd a Gondolat-ban, a párt il­legális sajtóban Jeszenszky Erik, Pá'Wai István vagy Szent- miklósy Lajos álnéven Molnár Erik hirdeti, propagálja cikkek­ben, tanulmányokban, polemizáló írásokban a marxizmus—leniniz- mus eszméit. □ □ □ De felfigyel a baloldali mun­kásság arra a beszédre, amelyet öccse, Molnár René védelmében mond el a bírósági tárgyaláson, annak távollétében ... Mert öcs- cse is a kommunisták védőügy­védje volt, mint az iálegális Kommunisták Magyarországi Pártjának tagja, s a Sallai Imre kivégzése előtti sikeres és rend­kívüli döntő jelentőségű konspi­rativ akció után a letartóztatás elől a Szovjetunióba szökik. Re­né távozása után Molnár Erik veszi át a folyamatban levő kom­munista perekben a védő szere­pét ... Csoda, ha most már a központi hatóságoknak is szemet szúr munkássága? Pedig a poli­tikai tevékenység kiszélesítése érdekében közéleti szerepet is vállal. Titkára a Szociáldemok­rata Pártnak, majd törvényható­sági bizottsági tag. Mindaddig, míg álneve — a 100% kecskeméti terjesztésével kapcso­latban, egy illegális ifjúsági cso­port lebukása során — dekons- pirálódik. Most már gyanús a helyi hatóságok előtt is. Mikor a németek bejönnek, alig kerüli el a letartóztatást. Viszont ren­dőri felügyelet alatt tartják ... A szovjet csapatok közeledtével, a tábori csendőrség — több más elvtárssal, gyanúsnak tartott sze­méllyel együtt — letartóztatja. A polgárság kérésére engedik el... A nyilasok elől Tóth László se­gítségével sikerül meghúzód­nia ... A felszabadult városban nemsokára polgármester-helyet­tes. Megszervezik a közellátást, hozzáláttak az iskolák helyreál­lításához. Kigyűlt a villanyfény is a városban ... Majd megala­kították a „Szocialista—Kommu­nista Párt”-ot. Aztán a Magyar Kommunista Pártot... □ □ □ Ezekben a napokban múlt 35 esztendeje, hogy egy roppant hi­deg reggelen, egy „titokzatosan hallgató” szovjet kapitány társa­ságában Kelet felé röpítette dr. Molnár Eriket a már „történel­mi jármű”, a dzsip. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés alakulását előké­szítő bizottságba hívták meg ... Nem sokkal később elkerült Kecskemétről. Mint az Ideiglenes Nemzeti Kormány népjóléti mi­niszterének — egy háborúverte ország igen szűkös anyagi eszkö­zeivel — a szétzilált egészség­ügy! szervezetet kellett helyreál­lítani, özvegyek, árvák, széthul­lott családok fájdalmát igyeke­zett enyhíteni... □ □ □ S a későbbi években mint a XX. század második felének reprezentáns történettudósa, a magyar történetírás nagy egyé­nisége dolgozik fáradhatatlanul. Forradalmár, tudósi életművének felmérését, értékelését elvégzi a tudomány. Munkásságának ered­ményei . eddig is, ma is hatottak és hatnak. Elsősorban abban a folyamatban, amelynek során nemcsak tanítványai hosszú so­rában, hanem bennünk is iga­zabbá, gazdagabbá érik az új szocialista magyar nemzeti tu­dat ... Amikor születésének 85. évfordulóján róla emlékezünk, „szólaltassuk meg” nagy művé­nek egyik fő tételét: „A marxiz­mus tudományosságát nem ha­ladhatja meg az idő, mert a marxizmus önmagának megtar­tása mellett önmagának folyama­tos meghaladása az időben, a marxizmus nem lehet dogmati­kus, mert egyetlen dogmája a dogmák elvetése: nem mereved­het meg, mert szelleme maga a hajlékonyság ...” \ Apu, mit Akácfák sóhajtoztak körülötte, meg vén, hajlotthátú házak. Tán­torogva lépett, bukdácsolt egy da­rabig, majd ■ árnyékain csúszva belezuhant az éjszakába. Alatta halálnyirkps volt a föld, s vir­rasztó gyertyák a csillagok oda- fönt. Lassan derengeni kezdett elméje, s lángocskányi értelem csapkodott a homloka mögött. Azután megpróbált felemelkedni, jókora követ markolászva, de ön­tudatlanságba vonszolódott ismét, ahogy megtámasztotta hátát egy fa tövén. — Részeg disznó! Hogy össze­rondította magát! — Két alak csoszogott el mellette, s úgy fröcs­költek szavaik, mint lábuk alatt a pocsolyák. — Én becsukatnám az ilyeneket! — A pofádat csukd be — düny- nyögte kábultan, fintorogva, mi­közben undorító, erős szag nyalo­gatta az orrát, föl-föllebbenve sárral és hányadékkal átfestett zakójáról. Jócskán eltartott, míg sikerült lehámoznia magáról. Az eget nézte, a fákat, meg a sötétségbe csomagolt, öreg háza­kat. Beszélgetett, dudorászott fe­léjük, hogy elhessegesse dögem­lékeit, ahogy a lovak farka a le­gyeket. Persze a fejüket ők is csak rázzák, mert nem tudnak farkuk­csinálsz? kai csapni odáig... S a legyek folyton visszaszálltak; dongtak, csíptek, hiába hadonászott a haj- naltfélő sötétség felé. Zavaros ké­pek tolongtak, kavarogtak agyát ütlegelve: — Van ég, meg van föld, és kö­zöttük én, és testemnyi széles ös­vényen futkározok le meg fel, le meg fel, és szétfolynak rajtam vérbe mártott órák, és szétmázo- lódik arcomon a fájdalom... Meg­halt! — dudorászta csöndesen a fáknak. — Már nincs. Ledarálták szerelmünket a hideg vonatkere­kek. A lábai... A lábai kettő, meg a fej, meg a mellei és a kezek ... Vagy húsz kisebb-nagyobb darab­ban, s benne egy sárgás papír­zsákban ... Meg én, itt a fa tövén! Részegen ... Ilyenkor mindenki ... Köpök mindenkire! Haha! Ke­vés embert büntet így ... Keveset ráz ennyire szét, ez.a semmiből sehová döcögő világ! Vége! Ré­szemről is már ... Kicsit aludhatott, mert már vi­lágosodott az ég karimája, ahogy felnyitotta rögnehéz szemhéjait. — Kisfiam!... — Kisfiam... — mormogta csöndesen. — Vajon anyám megmondta neki? Hiszen úgy sem érti még... A fák sem értik a szelet, csak érzik. Sírnak, hajladoznak, meg kicsavarodnak tőle... — Fázósan összehúzta magán az inget. — A vonatot vá­lasztotta. Húsz darabban egy pa­pírzsákban ... Miért? — Rázta a fejét, halántékába mártva kör­meit, vicsorgott, nyögött, de nem tágítottak a legyek, hordták rá egyre rothasztó petéiket, a halált. — Igen, már ő is tudta, hogy vé­ge. Morfiumozták, mi hazudoz- tunk, de tudta. Pontot akart ten­ni a végére, másfél évnyi vergő­dés után ... — Vonatkerekek kat­togtak dobhártyáján; meg ott há­tul a nyaka fölött, és csikorogtak a fogai, és visított benne a zoko­gás. — Mindig szerettem a hajnalt, bármilyen füstös, piszkos is oly­kor — gondolta, amikor ismét magához tért. — Két év múlva iskolába megy Lacika is ... Nagy böhöm táskát cipel majd, s leckét körmöl délutánonként. Szőke fe­jecskéje, akár a citrom... Az anyja nem simogathatja már ... — Megint a fejét rázta, mint aki öklelni akar. Tarkójára kulcsolva kezeit, szorította koponyáját,- s ajkaiba véste fogait. Azután las­san megint megnyugodott. — Azt hittem esni fog, de ahhoz véko­nyak a felhők, átlátszik rajtuk a nap pofája ... Mint a most ébredt embereké. Az övék is átlátszó! Menni kéne. Tudok vajon? A fák bólogatnak, de ők hazugok, mint a virágokkal kerített ösvények, ha rájuk lép az ősz. Persze nem tör­vényszerű pusztulni velük... A kisfiam már felébredt biztosan. És engem szólogat: „Apu, mit csinálsz? Mit csinálsz?” — Nem tudom. Már nem tudom ... — Mit csinál? Mit csinál itt? — Langaléta, nagybajúszú rendőr görnyedt fölé, ahogy a fák. — Rosszul van? Vagy részeg? Szól­jon már jóembe^! — Semmi. Semmi baj — nyög­te halkan. — Csak fáradt va­gyok ... — Otthon kell pihenni! Itt meg­fázik! —Semmi baj — ismételte. — Szabad az igazolványait? — Undorodva fordított a zakón és sokáig matatott zsebeiben. — Menjen haza Szalay elvtárs! — mondta szinte barátságosan, ahogy átnyálazta a lapokat. — Menjen haza, és feküdjön le! Már bizto­san várják ... — A kisfiam! — csapódott rá újra vesszőként a gondolat. — Már felébredt és... Biztosan vár! Engem vár! Mert szüksége van rám, hiszen ... Szükségünk van valakire! — Hirtelen megvilágo­sodott az ég. Nem tudta hogyan, milyen erő rángatásaira, de szin­te futott. A rendőr alig bírta utol­érni. — A zakója! Szalay elvtárs! A zakója! — nyújtotta utána finto­rogva. — De ő csak futott, s olyan erő­vel csattogtak cipői az aszfalton, mint dobhártyáján a távolodó vo­natkerekek. Koloh Elek Nikola Vapcarov Hetven évvel ezlőtt szü­letett Nikola Vapcarov, az új bolgár költészet egyik legvonzóbb, kimagasló alak­ja. Élete és művészete a forradalmi eszmék és a for­radalmi tettek szerves egy­ségében bontakozott. Szem­léletében és érzéseiben a bolgár nép élete és sorsa fejeződik ki. Utolsó vers E harc iszonyú, nincs irgalom benne. E harc, mint mondják, héroszi egészen. Én elbuktam, majd más áll a helyembe. Itt nem jelent már semmit a személyem. Sortűz — tudom, a férgeknek adattam. Ily egyszerű és logikus a végzet. De veled leszünk népem a viharban, mert szeretünk, csak mi szeretünk téged. (Nagy László fordítása)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom