Petőfi Népe, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-09 / 288. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

SZIMFEROPOL — KIJEV — MOSZKVA - KALOCSA

Kiállítások a barátság jegyében

Ismét bebizonyosodott, hogy a test ver területek közötti kapcsolatok ápolására kitűnő lehetőség a kiállítások cseréje. Bács-Kiskun megye és az Ukrán SZSZK Krím Területének ilyen jellegű, immár hagyományos, kölcsönös bemutatkozásaira gondolunk elsősorban. A közelmúltban megyénk kalocsai és kiskunhalasi nép- és iparművészeti kiállítással szerepelt Szimferopolban. majd viszonzásként Krím testvérterület fiatal képzőművészeinek a tárlatát rendezték meg Kalocsán. Bemutatták művészetüket a szovjet közönségnek a kalocsai pingáló és a kiskunhalasi csipkevarró asszonyok is. A siker itt is, ott is osztatlan volt.

• Nyikolaj Dudcsenko: Tavasz.

A szimferopoliak Krím fővárosának Művészeti Múzeumában láthatták a világhírű kalocsai népművészet, hímzés, porcelánfestés, pingálás, valamint a halasi csipkevarró művészet remek alkotásait. Gera Sándor, a Bács- Kiskun megyei pártbizottság osztályvezetője a megnyitó rendezvényen egyebek között a következő szavakkal ajánlotta a közönség figyelmébe a kiállítást:

„Kalocsa népművészete sokoldalú. Legismertebb e tájon a népi hímzés és a virágdíszés falfestés, azaz a népi pingálás, amely szinte egyedülálló Magyarországon. Ugyancsak nevezetesek a kalocsai cifra-virágos, festett népi bútorok, a jellegzetes parasztházak díszei, s a népi cserépedények, amelyek formaszépségükkel tűnnek ki... Ismereteink szerint a bútorfestésböl alakult ki a XIX. század második felében a mintaírással (előrajzolás- sal) és a hímzéssel egyidejűleg a pingálás, a falfestés művészete, amelyet asszonyok végeznek. Kedvelik a tüzes, ragyogó színeket. Nemcsak a saját házaikat díszítik, hanem sokfelé megfordulnak az országban, s számtalan csodálójuk akad külföldön is. A kalocsai festöasszonyok művészetüket már szinte a világ minden táján bemutatták.

Kiskunhalason a századfordulón teremtődött meg a csipkevarrás. Az iparművészeti ág az elmúlt évtizedek alatt, kiváló tervezők és varró asszonyok keze- munkája nyomán vált mind tökéletesebbé. Hű kifejezője a magyar díszítő ízlésnek. Azt szokták mondani, hogy a halasi csipke; súlyát tekintve, értékesebb az aranynál. S ez így is van. Ugyanis a világ legfinomabb cérnájából varrják, s művészi értékét akkor érzékelhetjük, igazán, ha a kezünkbe vesszük. Könnyű és légies, műkincs, mint az ötvösremekek, kivételes kategóriába tartozik. A halasi csipke ,sok nemzetközi kiállításon szerepelt már, s kapott elsőrendű minősítést.''

A kiállítás alkalmából Szimferopolban járt Bács-Kiskun megyei küldöttségének gazdag programban, szívélyes vendéglátásban volt része. Baráti látogatásokon, fogadásokon vettek részt egyebek között Kalocsa testvérvárosában Dzsonkojban, valamint Jaltában, Sturm Pirikopaban és Razdol- nenszkovo járásban. Ezeken a helyeken, egy-egy előadáson hat- nyolcszázan tapsoltak a Kalocsai Népi Együttes műsorának.

A nép- és iparművészeti kiállítást ezután vándoroltatták: a kijeviek, majd a moszkvaiak ezrei gyönyörködhettek a reprezentatív tárlatban, népművészeink bemutatóiban.

• r.idia Csurinova: Visszaemlékezés.

Nagyon jól tudjuk, mennyire fontos, hogy a fiatal művészek az első lépéstől kezdve baráti légkörre találjanak, s hogy segítsék őket az idősebb generáció tagjai. Ezt a segítséget a mi szervezetünk alkotó ifjúsága állandóan érezheti. Alkotóházakba küldjük őket, konzultációkat tartunk számukra, kiállításaikat széles körben megvitatjuk. Nevelésük legjobb formáivá a képzőművészeti szövetség alkotócsoportjai váltak. A fiatalok utazásaik során igazi élettapasztalato- kt szereznek, a nép alkotómunkájában való részvételnek a tudásából gazdagodnak...

Nem korlátozzuk fiataljaink alkotói kutatásait. Az itt kiállított müveken kérészül is nyomon lehet követni az útkeresések irányát, a fiatalok művésszé érésének folyamatát. Van köztük, aki pszichológiai jellemábrázolásra törekszik, aki a szimbolikus ábrázolás és az általános között ingadozik. Mások művei a minket körülvevő világ szépségeiről győznek meg, de látható a kiállításon romantikus színezetű alkotás, s olyan is, amelyet a líraiság hat át. A munkák különbözőek, és ez természetes, hisz alkotóik is mind különböznek egymástól. Reméljük, hogy a,magyar látogatók érdeklődve fogadják ezt a kiállítást, s hogy a szovjet—magyar barátság erősödésének egyik fontos állomása lesz."

A kiállításnak valóban sikere lett. Kalocsán elmondták, hogy a színvonalas, igényes váiogatású tárlat iránt a megnyitástól a zárásig, december 2-ig szinte naponta nőtt az érdeklődés. Fiatalok és idősebbek egyaránt sokan megnézték krími barátaink bemutatóját. S a barátság egyebekben is megnyilvánult. Így például Ivan Sevcsenko, a fiatal képzőművészek képviselője két művét Kalocsának ajándékozta. A művészeti küldöttséggel megismertették Kalocsa népművészeti értékeit, a hajósi művésztelep munkáját, a Duna menti város életét.

Rapi Miklós

Méltán nagy érdeklődés előzte meg Krím terület fiatal képzőművészeinek a kalocsai városi ki- álh'tóteremben rendezett tárlatát, amelyet Leonyid Labenov, a Krimi Képzőművészeti Szövetség elnöke, testvérmegyénk művészeti küldöttségének vezetője nyitott meg:

• Jelena Ruszanova: Krimi rózsák.

„A közelmúltban a szimferopoliak Kalocsa mestereinek gyönyörű, tiszta művészetével ismerkedtek meg, nagy érdeklődéssel, most pedig Krím fiatal képzőművészeinek a kiállítását nyitjuk meg Kalocsán. Több mint hetven festményt, grafikát és szobrot állítottunk ki. A művészek szövetségünk 1974-ben alakult fiatalok szekciójának a tagjai, a legtehetségesebbek közül valók, rendszeresen részt vesznek kiállításokon, s a csoport közös életében is ...

• Bodri Ferenc: Női portré.

POLNER ZOLTÁN:

Öregek

Liliomsikolyt, jaj, ki ölelne szívére, ki ölelne, ha véres harmatot sírnak a mályvák s jajongó pávák torkában a hold, ki ölelne szívére liliomsikolyt? v

Baltával agyonvert mezők, dűlők, közül haza ők nem jöhetnek többé.

Zöld jegenyékért hiába könyörögnek már. Küszöbük előtt az éj és dühöngve tépik fent a tetőt

vasvilla körmű fekete varjak. Zúzmara-csípés aLkony az arcuk, átfúj rajtuk a szél, Isten megveszekedett hidege.

A szélben mészfehér barmok két tekintete.

Ű, ha nyarak madaras pallóin járnának még piros citerával.

Földbe sóhajtott szavaik

most mind megerednének igazán.

De roppan a csönd s pici könnyet sír egy cinke a fán.

SIMONFFY ANDRÁS:

Amikor a csorda széledni kezd

T ózsi bácsi hajnaltól napestig J kint ül a réten. A koromfekete Bogi kutya őrzi, meg Ri- banc, a hófehér kertalji kanturmix. Bogi szeme a teheneken, Ri- banc a bokádat ápolgatja állkapcsai közötit, ha letelepszel Józsikám mellé. Egyetlen rossz mozdulat, és hegyes foga már át is harapta inadat.

— Megtámadtak már egynéhányszor — mesélgeti Józsi bácsi. — Részegen jönnek a falubeli legények, aztán jó mulatság nekik. Azóta tartok két kutyát. Az egyiket a jószágra nevelem, a másik engem véd. Elmar ez mindenkit, ne is próbáljon barátkozni vele. Nem mész...! Egyszer jött erre egy pesti ember. Amolyan kirándulóféle. De vele voltak a gyerekei is. Meg az asszony. Hogy adjam el neki a tarisznyámat. Nem ezt, az előzőt. Ezt a feketét most varrtam. Nincs már meg az a másik . .. Hogy ő megvenné. Mondom neki, nem eladó. Erre rángatni kezdi a nyakamból... Vannak ilyenek. Vannak. Na, a kutya a karján lógott abban a szempillantásban, végighasította a bekecse ujját. Hogy hívjam a francba a kutyámat. Beszart nagyon. A Ribanc jól megzavarta, aztán visszajött. Futott az egész család. Ez a kutya meg azóta is morog, ha világosbarna bekecset lát valakin. Pedig már több mint

egy éve esett meg ez a dolog. Rángatta lefele a nyakamból azt a bőrtarisznyát. Vannak ilyen emberek ...

Pisszentés Bogi kutyának, iramodik, megkerüli karéjban, egybetereli a csordát.

— Eredj, vidd delelőre őket.

Bogi pattan, tereli be a huszonnyolc tehenet a Duna kőgáttal kettémetszett, kiszáradófélben levő holt ágába. Huszonnyolc tehene volt tavaly a hatszázhúsz lélekszámú falunak. És több mint négyszáz nyugdíjasa.

Késő délután előkerül a nagy, fedeles zsebóra. Józsi bácsi hunyorítva nézi. eltartja magától. Nem ártana már szemüveg. Szemüveg a bőrök kolompok mesterének? A hírhedt macskanyúzónak? Pisszentésre iramodó kutyák mesterének? Nincs szemüveg, nincs ám, nem engedi a hiúság.

— Idő van. Bogi. Eredj, indítsd haza őket.

Józsi bácsi mást sem tesz. csak ballag a csorda, meg a kutyák után. Tízéves ismeretségünk alatt hirtelen mozdulatát nem láttam, elhamarkodott szavát nem hallottam.

— Hogyan neveli fel ezeket a kutyákat, Józsi bácsi? Szedett-ve- dett korcsok, mégis fél szóból értenek.

— Éppen azért. Okos ám a kutya! Csak Pesten hülyítik meg őket a sok dresszírozással. Amelyiket megtanítják parancsra pacsit adni, meg ugatni, az kikapcsol. Mindent az embertől vár. Az enyimek egymástól tanulnak. Meg a szagokból. Nem játék a kutya. A kutya kutya, embert se lehet belőle nevelni. Meg kell hagyni kutyának. Ezt a kicsit a Bogi tanította be. A Boginak megvakarhatja a fülét, az nem bánt senkit, mióta tudja, hogy a Ribanc dolga védeni engem. Az mán nem az ő dolga. De ha meglátja, hogy valamelyik marha el- kujtorog, szólni sem kell, keríti vissza azonnal.

Otthon. Józsi bácsi nyári konyhájában cinezett sárga réz kolompok. Akad három-négyliteres is. Gulyást lehetne főzni bennük, akkorák. Bongásuk ultrahanggá vékonyul, csípi az ember fülét, visong az idegpályákon. Józsi bácsi tizennégy gyereke kézzel varrott borjúbőr csizmában jár. Zoli már hároméves korában maga terelte ki a csordát, ha apja nem ért rá. Kint a mezőn rábízta a jószágot a kutyákra, aztán visz- szaballagott, be az óvodába. Barátkozott a fiammal, aki akkor ötéves volt. Ha Zoli hozta ki a csordát, mindig kicipelt a barátjának egy teli kanna frissen fejt tejét. Letette a sátor mellé, hiszen aludtunk még odabent.

T dén másfelé szerződött el

1 Józsi bácsi. Egyre kevesebb saját falujában a jószág, egyre több a nyugdíjas. A marhapásztornak pedig — tudniillik — darabszám fizetnek a gazdák is. a szövetkezet is. Hírlik, hogy idén százharminc tehenet őriz valahol fent, a Börzsöny völgyeiben. A régi cselédszálláson alszik Zoli fiával, az asszony hetenként kétszer viszi a főtt ételt, a váltás fehérneműt.

Az elhagyott huszonegynéhány tehén pedig új csordás keze alá került ott, a Duna-parti faluban.

És ó jaj!, az addig jámbornak és engedelmesnek látszó állatok különösen kezdtek viselkedni. Látom ám. hogy az új ember — nevezzük Lajosnak — egymaga üldögél a domb szélében.Valami kutyaforma szőrcsomó is heveré- szik melllstite. A homokbánya pereménél, tőlük jó kétszáz méternyire három bávatag tehén. De hol a többi? Négy még odább, a parti füzesben, öt-hat meg betört a kis sziget sátorozói közé. Nosza, a nyalka, pedigrés nyaraló-kutyák rémületükben besuvadtak a bokrok alá, vagy nyüszítve hátráltak biztos fedezékbe. Hadonászó, kurjongató nomádok tíz lépésnyi távolságban, rémült, egy lépést elő- re-kettőt hátra férfiak husángokkal a kezükben. A tehenek meg csak úgy odább lépnek néhányat a harmatos fűben, nem zavartatják magukat. Haditanácsok alakulnak, rendszabályokról, közös erőfeszítésről, sőt, feljelentésről beszélnek, ha ez még egyszer megismétlődne! A tehenek válasza csak egy-két érett lepény a tűz mellé, a sátrak tövébe poty- tyantva. Aztán, ahogy jöttek, tovaballagtak a kőgát irányába. Élvezték a szabadságot, amit Lajos „uralma” alatt élvezhettek. Amikor már harmadjára tettek látogatást az állatok a kis sziget sátrainál (alacsony vízállásnál könnyen átjöhettek a sekély gázlón); csodálni kezdtem Lajost. Mert ő nem volt ideges. Ült ott. és úgy. ahogy Józsi bácsi tette volna — csak éppen egyetlen tehén nélkül. Estére valahogy ösz- szegyűjtötte őket innen-onnan., aztán irány haza. Hiszen, gondolhatta Lajos, minek azoknak együtt lenni, az állat maga tudja a legjobban, hol terem épp az ő számára a legkövérebb fű.

A kempingesek veszteséglis- tája egyre nőtt. A tehenek megettek egy női szalmakalapot, két súrolókefét, egy gumimatracot, és lepénnyel megjelöltek két fűzöld pokrócot. A felháborodás tengernyivé dagadt. De igazi siví- tozás-visongús akkor lett. amikor egy kutya-megkergette bika tört elő a bozótosból, és vágtára fogta a dolgot. Lángot fújt, orrlikai Kitágultak, szeme vérben forgott.

— A vöröset! Tüntessetek el minden vöröset! Üristen, a gyerekek! Egyetlenem! Kincsem! Hol van itt egy férfi?!

De a (heréit) bika megijedhetett a lenti sátrak vörös színétől, mert éles szögben irányt változtatott, s eltűnt a sziget bokrai között. Lajost ekkor sem láttam a jószágok nyomában — a kutyáját sem. S hogy a felügyelet mennyire laza lett, arra abból következtettem, hogy most már annyira sem tartottak össze ezek az állatok, hogy legalább hárma- sával-négyesével jártak volna ... Nem, már egyesével, saját vágyaiknak engedelmeskedve közlekedtek. Lajos meg csak üldögélt egymagában kint, a domboldalban, jó kilométernyire onnan.

Kezdtem nagyon becsülni Józsi bácsi tudományát.

Mígnem egyszer — már augusztus vége felé — megjelent a Lajos is a szigeten. Egymagában. A kutyaszerűség sem volt mellette. Nagy kampósbottal a kezében igyekezett át a táboron, főztem éppen. S csak úgy, loholtában odaszól nekem:

— Nem látta erre a teheneimet?

— Ma még nem jártak erre — válaszoltam, ö meg ügetett tovább, a kőgát felé.

Aztán jutottak csak eszembe a jobb válaszok. Ilyesmit kellett volna felelnem Lajosnak: — Fél tiz felé szoktak erre jönni, most meg már dél is elmúlt. Máskor korábban jöjjön, ha itt akarja érni őket. — Vagy: — Nem láttam a jószágot, de üljön csak le békével, várja be őket, nem maradnak el, meglátja. — De lehetett volna hosszabban is: — A heréit bikát a kocsmában láttam sörözni munkaidő alatt, a Riska kenyérért áll sorban, mert késik a szállítás, a Rozit az alsó táborban fejik éppen, mert ott sok a gyerek, az a sovány fehér-tarka tollaslabdázik a tisztáson, Samu bika három tehénnel nyaralót épít a szigetorrban lopott vállalati téglából, egy borjút beküld- tem a postára bélyeget nyalni, négy szociális otthonba vonult, három meg kék útlevéllel külföldre szakadt egy IBÜSZ-út során. A maradék marhából meg éppen most főzöm a príma gulyáslevest, kóstolja meg.

T

alán mert túl nagyméretű volt Lajosomnál a bot, nem jutott eszembe semmiféle ehhez hasonló, epéskedő válasz, s mert másnap nekem is haza kellett költöznöm a folyóparti nyárfák alól máig sem tudom, hogy ráakadt-e a jószágokra, vagy most már örökké egymás sarkában bolyonganak — Lajos és a tehenei — valahol a dunai ártereken, ahogy tenni fogják majd, minden bizonnyal, a nyugalmasabb égi mezőkön is.

Addig meg bátran meditálhatunk arról, mi minden megtörténhet olyankor, ha nem mérce a rend. s a fegyelem.