Petőfi Népe, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-05 / 284. szám

r 1979. december 5. • PETŐFI NÉPE • 5 Az a bizonyos többlet... Beszélgetés az értelmiség kultúraterjesztő szerepéről Gyakran hangoztatjuk napjainkban: a szo­cializmus építésének körülményei között fo­kozódó mértékben szükség van az értelmisé­giek tudására és munkájára. Ennek megfele­lően gyakran elemezzük élet- és munkakö­rülményeiket, vizsgáljuk, hogy milyen a kapcsolatuk más rétegekkel, s hogy betöl- tik-e kultúraközvetítő, népművelő szerepüket. Ez utóbbi témáról esett szó azon a talál­kozón is, amelyet a Ganz Villamossági Mű­vek bajai gyárában rendeztek az oktatási he­tek keretében: Bánlaki Pál szociológusnak a gyár munkásai, munkahelyi vezetői és értel­miségi alkalmazottai tettek fel kérdéseket. Ezt az alkalmat ragadta meg munkatársunk, hogy elbeszélgessen a Bács-Kiskun megyé­hez egyre több szállal kötődő kutatóval. Tudás és még valami — A két órán át tartó beszél­getés igen tekintélyes időhánya­dában az értelmiség művelődésé­ről folyt a szó, jóllehet mindenki tudta, hogy ezúttal elsősorban az értelmiség kultúraközvetítő, ér­téktovábbító szerepét kellett vol­na megvitatni. Vajon mi ennek az oka? — Én ebben a tényben nem látok semmiféle elhajlást, az adott problémának széles ívben való elkerülését. A ' két dolog ugyanis szorosan kapcsolódik egy­máshoz. Tudniillik az a kérdés, hogy miként látja el tudásközve­títő szerepét manapság az értel­miség, szinte "‘kézen fogva vezeti a másikat: azt, hogy miféle tu­dás, miféle műveltség az, amelyet közvetít? És itt a legtágabb érte­lemben vett műveltségre gondo­lok: arra, amely nem csak a tu­dományos, művészeti és egyéb is­mereteket foglalja magában, ha­nem kiterjed a hétköznapi élet olyan megnyilvánulásaira is, mint amilyen például az öltözködés, a magatartás. Meggyőződésem, hogy a kultúra terjesztésére csak az ilyen tágabb értelemben vett mű­veltség birtokában vállalkozhat manapság az értelmiségi. — Hogy példával érzékeltes­sem: kétséges számomra, hogy József Attila Külvárosi éj című versét meg tudja-e magyarázni, értetni a munkásokkal egy olyan tanár, akinek fogalma sincs arról, hogy a versben szereplő „bogár­hátú” dinamókat mi különbözteti meg a transzformátoroktól. Mert akiknek az illető a verset magya­rázza, azok bizony tisztában van­nak ezzel! És ez a másik lényeges dolog: nem csupán az a fontos, hogy a tudást közvetítő értelmi­ségi ismerje jól a tárgyát, amiről beszél. Azokat is jól kell ismernie, akikhez beszél! összefoglalva: az értelmiségi mivolt, a kultúrater­jesztő szerep megkövetel egy bi­zonyos szellemi szintet. Megköve­tel egy olyan tudásszintet és egy olyan szemléletet, amely képes egységbe foglalni az élet különféle eseményeit, jelenségeit, s tud kü­lönbséget tenni fontos és felesle­ges, lényeges és lényegtelen kö­zött. Többlet és hiány — A kérdésekre adott válaszait hallgatva úgy tűnt, hogy ilyen szempontból nincs különösen jó véleménye a mai értelmiség fel- készültségéről. — Ez attól is függ, hogy milyen szempontból nézzük a dolgot. Tör­ténelmi távlatokban gondolkodva ugyanis lehetetlen nem észre ven­ni, hogy a ma értelmisége — szemben az elődökkel — világlá­tott, világtapasztalt. És amikor ezt a kijelentést megkockáztatom, akkor nem csak a kiküldetésben, vagy turistaként forgolódókra gondolok, hanem a földgolyó kü­lönféle tájain dolgozó magyar szakemberekre is. E gyakorlat látókör-szélesítő hatását gondo­lom, nem kell hosszasabban bi­zonygatni. Ám van az éremnek egy másik oldala is. A múltkori­ban érdekes cikket olvastam egy vidéki lapban. A városi tanács közművelődési előadója — látva, hogy a képkereskedő vállalat ügy­nöke milyen sikerrel látogatja az új lakótelep otthonait —, a hely­béli múzeum művészettörténészé­nek társaságában végiglátogatta az új képekkel gyarapodott laká­sokat. A két szakember első meg­lepődése az volt, hogy általában gyenge kvalitású képeket— szok­vány-csendéleteket, ezerszer látott olvasó nőket, miegyebeket — vá­sároltak. A második meglepeté­sük: hogy jobbára ugyanazokat a képeket láthatták a segédmunkás és a főorvos, a villanyszerelő és a mérnök lakásában. Mi egyébre következtethetünk ebből, mint ar­ra, hogy azok az értelmiségi ré­tegek, amelyeknek hivatásuk vol­na — vagy legyünk kevésbé szi­gorúak: amelyektől elvárható vol­na — bizonyos ízlésbeli irányítás, nem mindig alkalmasak erre. Egyszerűen azért, mert ők maguk sem váltak új ismeretek befoga­dóivá, mert képzőművészeti kul­túrájuk, ízlésük megrekedt. Az idevágó felmérések riasztó adatait sorolva, nem lenne nehéz igazol­nom: joggal állítható, hogy más területeken sem jobb a helyzet! Statisztikai tény például, hogy a vezetőállású értelmiségiek három­négy százaléka egyáltalán nem ol­vas. Még napilapokat sem! Bizo­nyos becslések szerint, az értel­miség ötven-hatvan százalékának a művelődési tevékenysége meg­marad a szakmai tájékozódás szűk keretei között. — Igaz ugyan, hogy egyre több pólya követel teljes figyelmet, tel­jes embert magának, ám a spe­cializálódás ilyen méretei semmi­képpen sem egészségesek. Ter­mészetesen, lehetne ellene véde­kezni. Mindenütt megszervezhető volna például a különböző terü­leten dolgozó, következésképpen más-más kultúrájú értelmiségiek együttléte. Sajnos, a legtöbb he­lyen mégsem élnek ezzel a lehe­tőséggel, vagy ha meg is kísérlik olykor-olykor valahol, igen cse­kély az eredmény: az értelmiségi klubok például — átmeneti, né­hány hónapig tartó virágzás után — rendre elnéptelenednek. Köz­hely, hogy régen együtt kártyá­zott, együtt trécselt a falu orvosa, papja, intézője, postamestere. Nem ez ugyan a kapcsolattartás és a közös kulturálódás ideális for­mája, de az a szomorú igazság, hogy sok helyen még valami eh­hez hasonlót is eredménynek könyvelhetnénk el. Főleg a fal­vakban figyelhető meg ugyanis, hogy az értelmiség egységesülési folyamata lelassult az utóbbi idő­ben, s hogy egyre több helyütt tapasztalható: a helyi értelmiség — vagyoni, életmódbeli sajátossá­gok alapján — kisebb csoportokra szakadva éli a maga befelé for­duló életét. Autóköltemény vagy házikönyvtár? — Ha már a falvakat említet­te, s vele együtt a múltat: e te­lepülési formákban hajdan külö­nösen nagy tekintélye volt az értelmiségi foglalkozásnak. Mára azonban, úgy tűnik, megkopott kissé ez a „nimbusz", ami pedig a kultúraterjesztés hatékonysá­gát is előnytelenül befolyásolhat­ja. Hogyan ítéli meg ezt a folya­matot? — Ismét azt kell mondanom: attól függ, milyen szempontból veszem szemügyre ezt a valóban tapasztalható jelenséget. Megkö­zelíthetem a tekintély fogalmát az értelmiség mintaadó szerepe felől, mely szoros összefüggés­ben áll az adott társadalomban kialakult értékrenddel. Ha így teszünk, akkor meg kell állapí­tanunk, hogy példamutató szere­pe mindig annak a társadalmi osztálynak, rétegnek vagy cso­portnak van, amelyek a legna­gyobbnak tartott értéket a leg­jobban tudja reprezentálni. To­vábbá azt is meg kell állapíta­nunk, hogy bizonyos — történel­mi viszonyainkból is eredő — körülmények következtében ná­lunk is kialakult, illetve felerő­södött egy anyagiakra koncentrá­ló értékrendszer. Magyarán szól­va: kialakult és általánossá vált egy olyan szemlélet,' amelyik — kimondva vagy kimondatlanul — többre értékeli a tömött pénz­tárcát, mint a pallérozott elméi. Sokak szemében kívánatosabb cél szert tenni egy gépkocsira, mint mondjuk megtanulni, hogyan fe­jezzük ki magunkat helyes ma­gyarsággal. Ilyen közegben aztán természetes, hogy nagyobb tekin­télye van a nyugati autócsodán furikázó tökfilkónak, mint an­nak, aki a megtakarított forint­jait a házikönyvtár fejlesztésére vagy családi kirándulásokra for­dítja, miközben sürgős ügyeit ke­rékpáron közlekedve bonyolítja. Ismerve az értelmiség kereseti viszonyait, tudjuk: az autók és az emeletes villák versenyében bizony többnyire alul maradnak. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az anyagi javakat első helyre soroló értékrend abszolút érvényű nálunk, s hogy elfed minden egyéb olyan értéket, amelynek az értelmiségiek az első számú hordozói. De az ural­kodó tendencia ez, ami kétségte­lenül előnytelen az értelmiségi tekintély társadalmi megítélése szempontjából. A „többlet” — más-más megítélésben — És a másik szempont? — Az imént arról beszéltem, amit e jelenség kapcsán sajnálni kell. Más szempontból viszont örülhetünk, hogy így áll a hely­zet. — őszintén szólva, ez kissé meglep engem ... — Talán azért, mert egyolda­lúan, a történelmi folyamatokból kiragadva szemlélik ezt a problé­mát. Pedig nem szabad megfe­ledkezni arról, hogy az utóbbi néhány évtizedben — az anyagi javak gyarapodásával egyidejű­leg — a társadalmi tudás szint­je is ugrásszerűen megnőtt. A harmincas években átlagosan há- rom-öt évig járt iskolába egy-egy magyar állampolgár. Ma, hét-ki- lenc évig. Óriási fejlődés! Ered­ményeként eltűnt az az óriási szintbeli különbség, ami a mér­nököt a gyári munkástól elvá­lasztotta, s amely szintbeli kü­lönbség a „mérnök urat” már- már misztikus magasságokba emelte. — E helyzetének tudatában az­tán valami öntelt gőg kerítette hatalmálba az értelmiség számos tagját, ami máig sem oszlott el teljesen: példa rá, hogy bizony szép számmal akadnak nálunk is olyan diplomások, akiknek fel­fogása szerint az értelmiséget kell a társadalom vezető erejeként te­kintenünk. A számítógépes ve­zérlésű esztergagéppel termelő munkás azonban, aki tökéletesen kiismeri magát az idegen szak- kifejezések dzsungelében is, s aki ráadásul tisztában van a mun­kásosztály ' történelmi küldeté­sével is, nem hajlandó ezt az ön­értékelést tudomásul venni. Fur­csa és ellentmondásosnak tűnik talán, pedig egyáltalán nem az: az értelmiség kultúraterjesztő te­vékenységének egyik legszebb eredménye, hogy a kétkezi dol­gozók közül egyre többen gon­dolkoznak így. Káposztás János NYELVŐR A birtokos -nak/nek ragjáról Magyar nyelvi és általában finnugor sajátság, hogy a birtokos szerkezetben bizonyos indokolt eseteket nem számítva, elöl van a birtokosszó és utána következik a birtokszó. A birtokos és a birtok kapcsolatát nevezik birtokos szer­kezetnek. Ezen a szerkezeten be­lül beszélhetünk jelzett szóról (a birtokról) és a birtokos jelző­ről is. Meg kell jegyeznünk, hogy a birtoklás sokszor nem valóságos, csak nyelvi. A tanuló könyve szerkezet valóságos birtoklásra utal. De már pl. az erdő csöndje, a hatalom megvédése csak ana­lógiás birtoklás. Kérdőszóval könnyen megállapíthatjuk a bir­tokost: kinek a könyve, minek a csöndje? minek a megvédése? Minden iskolai nyelvtankönyv megállapítja, hogy a birtokosszó általában -nak/nek ragot kaphat. Tehát egyaránt jó: a baj oka, vagy a bajnak az oka, a tanuló viselkedése, vagy a tanulónak a viselkedése. Ez a vagylagosság oka annak a szemléletnek, hogy nem fontos sokat törődni a rag használatával, hiszen így is jó, úgy is jó. Pedig amint látni fog­juk, a legtöbbször nagyon is ha­tározott szabályokhoz kell iga­zodnunk. A hibát még tetőzi az is. hogy a részeshatározónak is ugyanez a -nak/nek ragja van. És ha összegabalyodik a két rag, csak gondos szétválasztással és mérlegeléssel lehet rendet te­remteni a mondatban. Elöljáróban tehát jegyezzük meg, hogy a -nak/nek rag néha elhagyható, de sokszor kötelező a kitétele. Így ha a birtokos jelző a jelzett szó után áll. Pl. ebben a József Atíiia-idézetben: „Dacból sem fogtam fel soha / Értelmét az anyai szónak." Sokszor elhagy­ják olyankor is, amikor a félre­értés veszélye vagy a hangsúly- viszonyok megkívánják a hasz­nálatát. Pl.: „Ha Arany költésze­tét, nem pedig prózáját nézzük ...” A költészetét tárgy hangsúlyos, tehát így a helyes: Ha Aranynak költészetét... Néha nem is sejtjük, hogy mi­ről van szó. és téves kapcsolá­sunkat csak a teljes mondat el­olvasása vagy újraolvasása után tudjuk helyesbíteni. Pl.: „A mun­kaverseny valóban példamutató teljesítményét eredményezte ...” Egyelőre ne fejezzük be a mon­datot. így azt hihetnénk, hogy a munkaverseny valaminek a tel­jesítését eredményezte, amit csak ezután közlünk. De ha befejezzük a mondatot: ......ez az újítás”, eg yszerre megértjük, hogy a mon­dat alanya nem a munkaverseny, hanem „ez az újítás”. A munka­verseny a teljesítmény birtokos jelzője, tehát a mondat helyesen így hangzik: A munkaversenynek valóban példamutató teljesítmé­nyét eredményezte ez az újítás. A következő mondatokban rag­gal kell ellátni a hangsúlyos bir­tokszó fordított szórendben álló birtokosát: „Egy hajszála se gör­bült meg annak a hitvány em­bernek.” „Legalább a felét tudnád megmondani annak, amit meg­ígértél”. „Még a nevét is töröljük ki emlékezetünkből a háborúnak." Hasonlóképpen ki kell tenni a ra­got az ilyen állandó kapcsolatok után is: elejét veszi (a bajnak), végére jár (a dolognak). A név­mások is mindig ragot kapnak. Pl.: „ez olyan újságcikk, amely­nek mondanivalója érdekes.” Ezekben a mondatokban is a félreértés veszélye fenyeget a rag elhagyásakor. „Móricz Zsigmond hatalmas termékenységének alap­ja és soha ki nem apadó forrása a nép szeretete." A -nek rag nél­kül olyanféle közlésre gondolhat­nánk, hogy Móricz Zsigmond ter­mékenysége valaminek az alapja és forrása. Vannak több tagú.birtokos szer­kezetek is. „A vizsgálat a város élet ének gazdagodását állapította meg.” Ebben a mondatban két szerkezet van: a városfnak az) élete, az életfnek a) gazdagodása. Tehát két birtokos van: a város és az élet. Amint látjuk, csak az utolsó (itt a második) birtokos kap ragot. Ezekben a közlésekben is két birtokos van: „Támogatja a kommunista párt tevékenységé­nek eredményét.” !*,A Magyar írók Szövetségének Elnöksége.” Ebben a közlésben pedig hármas szerkezet van: „Meghallgattunk az Akadémia kutatócsoportja ve­zetőjének előadását.” Az ilyen több tagú birtokos szerkezeteket lehetőleg el kell kerülnünk ne­hézkességük miatt. Legjobb, ha az egész közlést átfogalmazzuk. Ha a birtokos szerkezetben a birtokszónak bővítménye van, vagy bővítményei vannak, a bir­tokos jelzőhöz feltétlenül hozzá kell tenni a -nak nek ragot. „A gnú a tehén rokona." Bővítmény­nyel: „A gnú a tehénnek Afriká­ban nagy csordákban élő vad ro­kona." Ugyanígy egy útleírásból: „A Vörös-tengernek egy, talán névtelen szigetén ülök.” Tehát hosszabb birtokos szerkezetben a rag világosan utaí előre: „Az éne­keseknek régóta érdeklődéssel várt fellépte.” Ha a főhangsúly a birtokszóra esik, akkor is raggal kell ellátni a birtokos jelzőt. Pe­tőfi egyik versében is ezt olvas­suk: „A .természetnek tövises / Vadvirága vagyok én.” Hangsú­lyozza, hogy ő tövises vadvirág. Hasonlóképpen ha két egyen­értékű birtokos van, mindkettőt raggal kell ellátni. Ezért rögtön feltűnik a következő mondat hi­bája: „A debreceni Vidám Park hangszórójának bömbölése zavar­ja a közeli klinika betegeinek és a környék nyugalmát.” Mit za­var? A klinika betegeinek és a környékének a nyugalmát. Vagy esetleg: a klinika betegei és a kör­nyék nyugalmát. Az első megol­dás a jobb. Megjegyezzük, hogy az eredeti megoldást is elfogad­hatjuk, mert hiszen nem értjük félre, hogy miről van szó, de va­lami sutaságot érzünk benne. Va­lami döccenőt, amit elkerülhe­tünk, ha a mondatszerkesztés szabályaihoz alkalmazkodunk. A birtokos szerkezet tárgyalá­sát nem zárjuk le, mert még egyéb tanulságos példákkal is magyarázhatjuk a szerkezet he­lyes használatát. Kiss István HALLOTT A KECSKEMÉTI ESZPERANTISTÁKRÓL Egy tea-szertartásmester Tokióból jpv Ügy hozta a véletlen, hogy a japánok egyik nagy ünnepén, a kultúra napján, találkoztam az elbűvölően kedves Chizuko Ta- daishival, a tea-szertartások dip­lomás tudorával. Szinte természe­tes, hogy a hagyományos és mo­dern művészet értékeinek az ün­nepén, a viruló mezőt idéző kimo- nóban utazott Kecskemétre. Házi­lag szőtt gyapotból készült, széles obi fogja át derekán. Tóth Sándor kollégám felvétele híven vissza­adja az ősi ruha sajátos szépségét, de nem tükrözheti viselőjének ke­cses mozgását. Együtt él, együtt létezik a hozzáértő számára olyan sokmindenről tájékoztató öltö­zékkel. Bács-Kiskun megye székhelyén senki sem fordul meg japánok láttán. Többen tanultak és képezik magukat a Kodály-intézetben, az óvónőképzőnek is volt tokiói hall­gatója, két ifjú asszony végleg letelepedett Kecskeméten, járt itt a Nippon tv elnöke és az Ikebana című könyv szerzője, szívesen lá­tott vendégek a népzenei talál­kozókon, de tea-szertartásmester még sohasem időzött nálunk. Meg kell kérdeznem, hogy mi szél hozta közénk, bár tudom, hogy a szigetországban furcsán néznek azokra, akik ajtóstul ro­hannak a házba. Némi szaöadko- zás után terjesztem elő kívánsá­gomat: beszéljen utazása céljáról. Megértő, elnéző mosoly díszíti szavait. — Másfél éve Európában élek. programomban Magyarország a tizenegyedik. Szinte otthon érzem magam, szeretnek bennünket, ta­lán van valami közös gondolko­dásunkban. Itt is nagyon tisztelik a népművészetet, mint nálunk, Kodály és Bartók Japánban is kedvelt. Kellemesen és hasznosan telnek napjaim. Bizonyára említette meghívóm, Kurucz Géza tanár úr, kitűnő tolmácsunk, a Juna amiko című eszperantó diáklap szerkesz­tője, hogy hazám ősi szertartásai­val szeretném tőlem telhetőén gazdagítani mások életéi. Az an- H golt tűrhetően beszélem, de sokan egy kukkot sem értenek belőle. Beiratkoztam egy tokiói eszperan- tista tanfolyamra. Olyan jól ha­ladtam, hogy eljutottam európai konferenciákra. A legutóbbi sváj­ci kongresszuson ismerkedtem meg Farkas Évával. A Budapes­ten éld tanár a legismertebb esz­perantóoktatók közé tartozik, nála lakom, tökéletesítem tudá­somat. A Juna amiko révén tudtam a kecskeméti eszperantistákról, szí­vesen ideutaztam meghívásukra. Délelőtt a Bányai Júlia Gimná­zium és Egészségügyi Szakiskola vendége voltam, és abban a meg­tiszteltetésben részesültem, hogy találkozhattam a fakultatív tárgy­ként eszperantót tanuló diákok­kal. — Miről beszélgettek? — Megkértek néhány ősi szer­tartás felidézésére. A teázás ná­lunk jóval több egyszerű étkezés­nél. alkalom az elmélyülésre, a környezetünkre sugárzó szeretet kimutatására. Néha órákig tart az előkészület, a tea elfogyasztása. Mindennek kialakultak a szoká­sai. Cukornádból finomított cufc rőt használunk hozzá, akit megkí­nálunk, az előbb a nyelvén tartja — harapni nem szabad —, hogy a különböző ízek a szájban össze­érjenek. A teakészítéshez külön­leges tálacskát és bambuszból készült verőt használunk. Ügyes és díszes dobozban állan­dóan magával hordja ezeket. A további részleteket nem árul­juk el, mert Chizuko Tadaishi megígérte, hogy a jövő év elején ismét ellátogat Kecskemétre, és a Megyei Művelődési Központban, beavatja az érdeklődőket egy ja­pán tea-szertartásmester tudo­mányába. örül, hogy "viszontlátja majd a fiatalabb és felnőtt kecs­keméti eszperantistákat, akikről rövid itt-tartózkodása alatt i$ igen jó véleményt formált. Sayonara, így .búcsúztunk. Heltai Nándor • Rendhagyó óra a Bányaiban. (Tóth Sándor felvételei) I Balra: Chizuko Tadaishi.

Next

/
Oldalképek
Tartalom