Petőfi Népe, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-05 / 284. szám
r 1979. december 5. • PETŐFI NÉPE • 5 Az a bizonyos többlet... Beszélgetés az értelmiség kultúraterjesztő szerepéről Gyakran hangoztatjuk napjainkban: a szocializmus építésének körülményei között fokozódó mértékben szükség van az értelmiségiek tudására és munkájára. Ennek megfelelően gyakran elemezzük élet- és munkakörülményeiket, vizsgáljuk, hogy milyen a kapcsolatuk más rétegekkel, s hogy betöl- tik-e kultúraközvetítő, népművelő szerepüket. Ez utóbbi témáról esett szó azon a találkozón is, amelyet a Ganz Villamossági Művek bajai gyárában rendeztek az oktatási hetek keretében: Bánlaki Pál szociológusnak a gyár munkásai, munkahelyi vezetői és értelmiségi alkalmazottai tettek fel kérdéseket. Ezt az alkalmat ragadta meg munkatársunk, hogy elbeszélgessen a Bács-Kiskun megyéhez egyre több szállal kötődő kutatóval. Tudás és még valami — A két órán át tartó beszélgetés igen tekintélyes időhányadában az értelmiség művelődéséről folyt a szó, jóllehet mindenki tudta, hogy ezúttal elsősorban az értelmiség kultúraközvetítő, értéktovábbító szerepét kellett volna megvitatni. Vajon mi ennek az oka? — Én ebben a tényben nem látok semmiféle elhajlást, az adott problémának széles ívben való elkerülését. A ' két dolog ugyanis szorosan kapcsolódik egymáshoz. Tudniillik az a kérdés, hogy miként látja el tudásközvetítő szerepét manapság az értelmiség, szinte "‘kézen fogva vezeti a másikat: azt, hogy miféle tudás, miféle műveltség az, amelyet közvetít? És itt a legtágabb értelemben vett műveltségre gondolok: arra, amely nem csak a tudományos, művészeti és egyéb ismereteket foglalja magában, hanem kiterjed a hétköznapi élet olyan megnyilvánulásaira is, mint amilyen például az öltözködés, a magatartás. Meggyőződésem, hogy a kultúra terjesztésére csak az ilyen tágabb értelemben vett műveltség birtokában vállalkozhat manapság az értelmiségi. — Hogy példával érzékeltessem: kétséges számomra, hogy József Attila Külvárosi éj című versét meg tudja-e magyarázni, értetni a munkásokkal egy olyan tanár, akinek fogalma sincs arról, hogy a versben szereplő „bogárhátú” dinamókat mi különbözteti meg a transzformátoroktól. Mert akiknek az illető a verset magyarázza, azok bizony tisztában vannak ezzel! És ez a másik lényeges dolog: nem csupán az a fontos, hogy a tudást közvetítő értelmiségi ismerje jól a tárgyát, amiről beszél. Azokat is jól kell ismernie, akikhez beszél! összefoglalva: az értelmiségi mivolt, a kultúraterjesztő szerep megkövetel egy bizonyos szellemi szintet. Megkövetel egy olyan tudásszintet és egy olyan szemléletet, amely képes egységbe foglalni az élet különféle eseményeit, jelenségeit, s tud különbséget tenni fontos és felesleges, lényeges és lényegtelen között. Többlet és hiány — A kérdésekre adott válaszait hallgatva úgy tűnt, hogy ilyen szempontból nincs különösen jó véleménye a mai értelmiség fel- készültségéről. — Ez attól is függ, hogy milyen szempontból nézzük a dolgot. Történelmi távlatokban gondolkodva ugyanis lehetetlen nem észre venni, hogy a ma értelmisége — szemben az elődökkel — világlátott, világtapasztalt. És amikor ezt a kijelentést megkockáztatom, akkor nem csak a kiküldetésben, vagy turistaként forgolódókra gondolok, hanem a földgolyó különféle tájain dolgozó magyar szakemberekre is. E gyakorlat látókör-szélesítő hatását gondolom, nem kell hosszasabban bizonygatni. Ám van az éremnek egy másik oldala is. A múltkoriban érdekes cikket olvastam egy vidéki lapban. A városi tanács közművelődési előadója — látva, hogy a képkereskedő vállalat ügynöke milyen sikerrel látogatja az új lakótelep otthonait —, a helybéli múzeum művészettörténészének társaságában végiglátogatta az új képekkel gyarapodott lakásokat. A két szakember első meglepődése az volt, hogy általában gyenge kvalitású képeket— szokvány-csendéleteket, ezerszer látott olvasó nőket, miegyebeket — vásároltak. A második meglepetésük: hogy jobbára ugyanazokat a képeket láthatták a segédmunkás és a főorvos, a villanyszerelő és a mérnök lakásában. Mi egyébre következtethetünk ebből, mint arra, hogy azok az értelmiségi rétegek, amelyeknek hivatásuk volna — vagy legyünk kevésbé szigorúak: amelyektől elvárható volna — bizonyos ízlésbeli irányítás, nem mindig alkalmasak erre. Egyszerűen azért, mert ők maguk sem váltak új ismeretek befogadóivá, mert képzőművészeti kultúrájuk, ízlésük megrekedt. Az idevágó felmérések riasztó adatait sorolva, nem lenne nehéz igazolnom: joggal állítható, hogy más területeken sem jobb a helyzet! Statisztikai tény például, hogy a vezetőállású értelmiségiek háromnégy százaléka egyáltalán nem olvas. Még napilapokat sem! Bizonyos becslések szerint, az értelmiség ötven-hatvan százalékának a művelődési tevékenysége megmarad a szakmai tájékozódás szűk keretei között. — Igaz ugyan, hogy egyre több pólya követel teljes figyelmet, teljes embert magának, ám a specializálódás ilyen méretei semmiképpen sem egészségesek. Természetesen, lehetne ellene védekezni. Mindenütt megszervezhető volna például a különböző területen dolgozó, következésképpen más-más kultúrájú értelmiségiek együttléte. Sajnos, a legtöbb helyen mégsem élnek ezzel a lehetőséggel, vagy ha meg is kísérlik olykor-olykor valahol, igen csekély az eredmény: az értelmiségi klubok például — átmeneti, néhány hónapig tartó virágzás után — rendre elnéptelenednek. Közhely, hogy régen együtt kártyázott, együtt trécselt a falu orvosa, papja, intézője, postamestere. Nem ez ugyan a kapcsolattartás és a közös kulturálódás ideális formája, de az a szomorú igazság, hogy sok helyen még valami ehhez hasonlót is eredménynek könyvelhetnénk el. Főleg a falvakban figyelhető meg ugyanis, hogy az értelmiség egységesülési folyamata lelassult az utóbbi időben, s hogy egyre több helyütt tapasztalható: a helyi értelmiség — vagyoni, életmódbeli sajátosságok alapján — kisebb csoportokra szakadva éli a maga befelé forduló életét. Autóköltemény vagy házikönyvtár? — Ha már a falvakat említette, s vele együtt a múltat: e települési formákban hajdan különösen nagy tekintélye volt az értelmiségi foglalkozásnak. Mára azonban, úgy tűnik, megkopott kissé ez a „nimbusz", ami pedig a kultúraterjesztés hatékonyságát is előnytelenül befolyásolhatja. Hogyan ítéli meg ezt a folyamatot? — Ismét azt kell mondanom: attól függ, milyen szempontból veszem szemügyre ezt a valóban tapasztalható jelenséget. Megközelíthetem a tekintély fogalmát az értelmiség mintaadó szerepe felől, mely szoros összefüggésben áll az adott társadalomban kialakult értékrenddel. Ha így teszünk, akkor meg kell állapítanunk, hogy példamutató szerepe mindig annak a társadalmi osztálynak, rétegnek vagy csoportnak van, amelyek a legnagyobbnak tartott értéket a legjobban tudja reprezentálni. Továbbá azt is meg kell állapítanunk, hogy bizonyos — történelmi viszonyainkból is eredő — körülmények következtében nálunk is kialakult, illetve felerősödött egy anyagiakra koncentráló értékrendszer. Magyarán szólva: kialakult és általánossá vált egy olyan szemlélet,' amelyik — kimondva vagy kimondatlanul — többre értékeli a tömött pénztárcát, mint a pallérozott elméi. Sokak szemében kívánatosabb cél szert tenni egy gépkocsira, mint mondjuk megtanulni, hogyan fejezzük ki magunkat helyes magyarsággal. Ilyen közegben aztán természetes, hogy nagyobb tekintélye van a nyugati autócsodán furikázó tökfilkónak, mint annak, aki a megtakarított forintjait a házikönyvtár fejlesztésére vagy családi kirándulásokra fordítja, miközben sürgős ügyeit kerékpáron közlekedve bonyolítja. Ismerve az értelmiség kereseti viszonyait, tudjuk: az autók és az emeletes villák versenyében bizony többnyire alul maradnak. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az anyagi javakat első helyre soroló értékrend abszolút érvényű nálunk, s hogy elfed minden egyéb olyan értéket, amelynek az értelmiségiek az első számú hordozói. De az uralkodó tendencia ez, ami kétségtelenül előnytelen az értelmiségi tekintély társadalmi megítélése szempontjából. A „többlet” — más-más megítélésben — És a másik szempont? — Az imént arról beszéltem, amit e jelenség kapcsán sajnálni kell. Más szempontból viszont örülhetünk, hogy így áll a helyzet. — őszintén szólva, ez kissé meglep engem ... — Talán azért, mert egyoldalúan, a történelmi folyamatokból kiragadva szemlélik ezt a problémát. Pedig nem szabad megfeledkezni arról, hogy az utóbbi néhány évtizedben — az anyagi javak gyarapodásával egyidejűleg — a társadalmi tudás szintje is ugrásszerűen megnőtt. A harmincas években átlagosan há- rom-öt évig járt iskolába egy-egy magyar állampolgár. Ma, hét-ki- lenc évig. Óriási fejlődés! Eredményeként eltűnt az az óriási szintbeli különbség, ami a mérnököt a gyári munkástól elválasztotta, s amely szintbeli különbség a „mérnök urat” már- már misztikus magasságokba emelte. — E helyzetének tudatában aztán valami öntelt gőg kerítette hatalmálba az értelmiség számos tagját, ami máig sem oszlott el teljesen: példa rá, hogy bizony szép számmal akadnak nálunk is olyan diplomások, akiknek felfogása szerint az értelmiséget kell a társadalom vezető erejeként tekintenünk. A számítógépes vezérlésű esztergagéppel termelő munkás azonban, aki tökéletesen kiismeri magát az idegen szak- kifejezések dzsungelében is, s aki ráadásul tisztában van a munkásosztály ' történelmi küldetésével is, nem hajlandó ezt az önértékelést tudomásul venni. Furcsa és ellentmondásosnak tűnik talán, pedig egyáltalán nem az: az értelmiség kultúraterjesztő tevékenységének egyik legszebb eredménye, hogy a kétkezi dolgozók közül egyre többen gondolkoznak így. Káposztás János NYELVŐR A birtokos -nak/nek ragjáról Magyar nyelvi és általában finnugor sajátság, hogy a birtokos szerkezetben bizonyos indokolt eseteket nem számítva, elöl van a birtokosszó és utána következik a birtokszó. A birtokos és a birtok kapcsolatát nevezik birtokos szerkezetnek. Ezen a szerkezeten belül beszélhetünk jelzett szóról (a birtokról) és a birtokos jelzőről is. Meg kell jegyeznünk, hogy a birtoklás sokszor nem valóságos, csak nyelvi. A tanuló könyve szerkezet valóságos birtoklásra utal. De már pl. az erdő csöndje, a hatalom megvédése csak analógiás birtoklás. Kérdőszóval könnyen megállapíthatjuk a birtokost: kinek a könyve, minek a csöndje? minek a megvédése? Minden iskolai nyelvtankönyv megállapítja, hogy a birtokosszó általában -nak/nek ragot kaphat. Tehát egyaránt jó: a baj oka, vagy a bajnak az oka, a tanuló viselkedése, vagy a tanulónak a viselkedése. Ez a vagylagosság oka annak a szemléletnek, hogy nem fontos sokat törődni a rag használatával, hiszen így is jó, úgy is jó. Pedig amint látni fogjuk, a legtöbbször nagyon is határozott szabályokhoz kell igazodnunk. A hibát még tetőzi az is. hogy a részeshatározónak is ugyanez a -nak/nek ragja van. És ha összegabalyodik a két rag, csak gondos szétválasztással és mérlegeléssel lehet rendet teremteni a mondatban. Elöljáróban tehát jegyezzük meg, hogy a -nak/nek rag néha elhagyható, de sokszor kötelező a kitétele. Így ha a birtokos jelző a jelzett szó után áll. Pl. ebben a József Atíiia-idézetben: „Dacból sem fogtam fel soha / Értelmét az anyai szónak." Sokszor elhagyják olyankor is, amikor a félreértés veszélye vagy a hangsúly- viszonyok megkívánják a használatát. Pl.: „Ha Arany költészetét, nem pedig prózáját nézzük ...” A költészetét tárgy hangsúlyos, tehát így a helyes: Ha Aranynak költészetét... Néha nem is sejtjük, hogy miről van szó. és téves kapcsolásunkat csak a teljes mondat elolvasása vagy újraolvasása után tudjuk helyesbíteni. Pl.: „A munkaverseny valóban példamutató teljesítményét eredményezte ...” Egyelőre ne fejezzük be a mondatot. így azt hihetnénk, hogy a munkaverseny valaminek a teljesítését eredményezte, amit csak ezután közlünk. De ha befejezzük a mondatot: ......ez az újítás”, eg yszerre megértjük, hogy a mondat alanya nem a munkaverseny, hanem „ez az újítás”. A munkaverseny a teljesítmény birtokos jelzője, tehát a mondat helyesen így hangzik: A munkaversenynek valóban példamutató teljesítményét eredményezte ez az újítás. A következő mondatokban raggal kell ellátni a hangsúlyos birtokszó fordított szórendben álló birtokosát: „Egy hajszála se görbült meg annak a hitvány embernek.” „Legalább a felét tudnád megmondani annak, amit megígértél”. „Még a nevét is töröljük ki emlékezetünkből a háborúnak." Hasonlóképpen ki kell tenni a ragot az ilyen állandó kapcsolatok után is: elejét veszi (a bajnak), végére jár (a dolognak). A névmások is mindig ragot kapnak. Pl.: „ez olyan újságcikk, amelynek mondanivalója érdekes.” Ezekben a mondatokban is a félreértés veszélye fenyeget a rag elhagyásakor. „Móricz Zsigmond hatalmas termékenységének alapja és soha ki nem apadó forrása a nép szeretete." A -nek rag nélkül olyanféle közlésre gondolhatnánk, hogy Móricz Zsigmond termékenysége valaminek az alapja és forrása. Vannak több tagú.birtokos szerkezetek is. „A vizsgálat a város élet ének gazdagodását állapította meg.” Ebben a mondatban két szerkezet van: a városfnak az) élete, az életfnek a) gazdagodása. Tehát két birtokos van: a város és az élet. Amint látjuk, csak az utolsó (itt a második) birtokos kap ragot. Ezekben a közlésekben is két birtokos van: „Támogatja a kommunista párt tevékenységének eredményét.” !*,A Magyar írók Szövetségének Elnöksége.” Ebben a közlésben pedig hármas szerkezet van: „Meghallgattunk az Akadémia kutatócsoportja vezetőjének előadását.” Az ilyen több tagú birtokos szerkezeteket lehetőleg el kell kerülnünk nehézkességük miatt. Legjobb, ha az egész közlést átfogalmazzuk. Ha a birtokos szerkezetben a birtokszónak bővítménye van, vagy bővítményei vannak, a birtokos jelzőhöz feltétlenül hozzá kell tenni a -nak nek ragot. „A gnú a tehén rokona." Bővítménynyel: „A gnú a tehénnek Afrikában nagy csordákban élő vad rokona." Ugyanígy egy útleírásból: „A Vörös-tengernek egy, talán névtelen szigetén ülök.” Tehát hosszabb birtokos szerkezetben a rag világosan utaí előre: „Az énekeseknek régóta érdeklődéssel várt fellépte.” Ha a főhangsúly a birtokszóra esik, akkor is raggal kell ellátni a birtokos jelzőt. Petőfi egyik versében is ezt olvassuk: „A .természetnek tövises / Vadvirága vagyok én.” Hangsúlyozza, hogy ő tövises vadvirág. Hasonlóképpen ha két egyenértékű birtokos van, mindkettőt raggal kell ellátni. Ezért rögtön feltűnik a következő mondat hibája: „A debreceni Vidám Park hangszórójának bömbölése zavarja a közeli klinika betegeinek és a környék nyugalmát.” Mit zavar? A klinika betegeinek és a környékének a nyugalmát. Vagy esetleg: a klinika betegei és a környék nyugalmát. Az első megoldás a jobb. Megjegyezzük, hogy az eredeti megoldást is elfogadhatjuk, mert hiszen nem értjük félre, hogy miről van szó, de valami sutaságot érzünk benne. Valami döccenőt, amit elkerülhetünk, ha a mondatszerkesztés szabályaihoz alkalmazkodunk. A birtokos szerkezet tárgyalását nem zárjuk le, mert még egyéb tanulságos példákkal is magyarázhatjuk a szerkezet helyes használatát. Kiss István HALLOTT A KECSKEMÉTI ESZPERANTISTÁKRÓL Egy tea-szertartásmester Tokióból jpv Ügy hozta a véletlen, hogy a japánok egyik nagy ünnepén, a kultúra napján, találkoztam az elbűvölően kedves Chizuko Ta- daishival, a tea-szertartások diplomás tudorával. Szinte természetes, hogy a hagyományos és modern művészet értékeinek az ünnepén, a viruló mezőt idéző kimo- nóban utazott Kecskemétre. Házilag szőtt gyapotból készült, széles obi fogja át derekán. Tóth Sándor kollégám felvétele híven visszaadja az ősi ruha sajátos szépségét, de nem tükrözheti viselőjének kecses mozgását. Együtt él, együtt létezik a hozzáértő számára olyan sokmindenről tájékoztató öltözékkel. Bács-Kiskun megye székhelyén senki sem fordul meg japánok láttán. Többen tanultak és képezik magukat a Kodály-intézetben, az óvónőképzőnek is volt tokiói hallgatója, két ifjú asszony végleg letelepedett Kecskeméten, járt itt a Nippon tv elnöke és az Ikebana című könyv szerzője, szívesen látott vendégek a népzenei találkozókon, de tea-szertartásmester még sohasem időzött nálunk. Meg kell kérdeznem, hogy mi szél hozta közénk, bár tudom, hogy a szigetországban furcsán néznek azokra, akik ajtóstul rohannak a házba. Némi szaöadko- zás után terjesztem elő kívánságomat: beszéljen utazása céljáról. Megértő, elnéző mosoly díszíti szavait. — Másfél éve Európában élek. programomban Magyarország a tizenegyedik. Szinte otthon érzem magam, szeretnek bennünket, talán van valami közös gondolkodásunkban. Itt is nagyon tisztelik a népművészetet, mint nálunk, Kodály és Bartók Japánban is kedvelt. Kellemesen és hasznosan telnek napjaim. Bizonyára említette meghívóm, Kurucz Géza tanár úr, kitűnő tolmácsunk, a Juna amiko című eszperantó diáklap szerkesztője, hogy hazám ősi szertartásaival szeretném tőlem telhetőén gazdagítani mások életéi. Az an- H golt tűrhetően beszélem, de sokan egy kukkot sem értenek belőle. Beiratkoztam egy tokiói eszperan- tista tanfolyamra. Olyan jól haladtam, hogy eljutottam európai konferenciákra. A legutóbbi svájci kongresszuson ismerkedtem meg Farkas Évával. A Budapesten éld tanár a legismertebb eszperantóoktatók közé tartozik, nála lakom, tökéletesítem tudásomat. A Juna amiko révén tudtam a kecskeméti eszperantistákról, szívesen ideutaztam meghívásukra. Délelőtt a Bányai Júlia Gimnázium és Egészségügyi Szakiskola vendége voltam, és abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy találkozhattam a fakultatív tárgyként eszperantót tanuló diákokkal. — Miről beszélgettek? — Megkértek néhány ősi szertartás felidézésére. A teázás nálunk jóval több egyszerű étkezésnél. alkalom az elmélyülésre, a környezetünkre sugárzó szeretet kimutatására. Néha órákig tart az előkészület, a tea elfogyasztása. Mindennek kialakultak a szokásai. Cukornádból finomított cufc rőt használunk hozzá, akit megkínálunk, az előbb a nyelvén tartja — harapni nem szabad —, hogy a különböző ízek a szájban összeérjenek. A teakészítéshez különleges tálacskát és bambuszból készült verőt használunk. Ügyes és díszes dobozban állandóan magával hordja ezeket. A további részleteket nem áruljuk el, mert Chizuko Tadaishi megígérte, hogy a jövő év elején ismét ellátogat Kecskemétre, és a Megyei Művelődési Központban, beavatja az érdeklődőket egy japán tea-szertartásmester tudományába. örül, hogy "viszontlátja majd a fiatalabb és felnőtt kecskeméti eszperantistákat, akikről rövid itt-tartózkodása alatt i$ igen jó véleményt formált. Sayonara, így .búcsúztunk. Heltai Nándor • Rendhagyó óra a Bányaiban. (Tóth Sándor felvételei) I Balra: Chizuko Tadaishi.