Petőfi Népe, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-31 / 305. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Falu kocsmája ,,Itt a honnan messze kell utazni míg az ember hegyet láthat, itt a szép Alföldön, Itten élek én most megelégedéssel, Mert időm vidáman, boldogságban töltöm. Falu kocsmájában van az én lakásom, Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel, Egy jó öreg ember benne a kocsmáros.. . Áldja meg az Isten, mind a két kezével!-’ • A költő szobra jobbra az öreg kocsma felé néz. (Bojtár Ottó felvétele — KS) De hol is volt a „falu kocsmája” ahol 1845-ben leírta e sorokat az ifjú, de már pályája csúcsát közelítő Petőfi Sándor, aki mégis éppen ekkor rá volt utalva arra, hogy legyen szállása ott, legyen ennie-innia ingyen, s hogy sose legyen annál jobb gondviselése?! * Pesttől Baja felé 64 kilométerre, a Dunától meg vagy 6 kilométerre, átellenben Dunaújvárossal fekszik a falu: Szalkszentmárton. amelynek beszálló csárdáját bérelte, jobban mondva, amelynek albérlője volt 1844. novembertől 1846 áprilisának végéig a „jó öreg kocsmáros”, Petrovics István. Nála, apjánál és anyjánál időzött a költő 1845 nyarán, őszén és telén kisebb-nagyobb megszakításokkal. Pestre ruccanásokkal, s több mint száz verset írt a faluban. Szám szerint a legtöbb közülük 1845 augusztusának végén s szeptemberének elején, valamint főképpen a következő február utolsó és március első harmadában született (közöttük a bevezetőben idézett A jó öreg kocsmáros című). S szinte látjuk, amint Petőfi éppen egyedül ebédel a kocsmában, vagy amint a pitvarajtóból kacsintgat a szomszéd leányra. És persze azt is, amikor „Rég elhúzták az esteli Harangot. Ki az a ki még mostan is Barangol? Csak én járok a faluban Egyedül. Keresem az álmot, de az Elkerül". S nemcsak a falut járja, hanem a környéket is látogatja. A rónát. A pusztán a csárda romjait. A folyót. Élménye az ősz s a felhők is, amelyekhez borongós hangulatai hasonlítottak... Maga a falu ősi település. Már a XIV. századi pápai tizedjegy- zékben is szerepel. A legrégibb pecsétnyomója egyébként 1624-bŐl maradt fenn, s azon Zóki Szent Márton olvasható. Abban a században az Amadé család volt a földesura, később a Balassák. Szalkszentmárton ma kiterjedt község közel három és fél ezer lakossal. Szállásokból alakult ki területének szelíd földhátain, halmain. Közülük három „hegy”-en — már ahogy elnevezték e buckág vonulatokat — homoki szőlő zölden. • A híres vendéglő a falu közepén a templom közelében van: felé néz a költő szobra. Az épület múltját részletes régi leírások őrzik. Az Amadé családtól 1790-ben Festetich György vette meg az L alakú, hatoszlopos tornácos épületet is, amelyről ezt írták akkor: .„Vagyon a Helységben az Uraságnak egy Vendégfogadója, vagyis Kortsma Háza, melly is válogból épült Szalufákra, Léczre náddal födött. Vagyon rajta egy nagyobb és egy kisebb szoba, felső végében £gy kamora, a két szoba között pedig egy közönséges konyha kis kéményes, egy Tűzhellyel sütő kemencze nélkül...” S külön leírást kapunk a kocsmárosnak olyannyira fontos pincéről imigyen: „Az Ház alatt vagyon 19 grádits mélységű Bolt hajtás alatt való jó pincze, mely három részre osztatott, a leg alsó gráditsnál bal kézrül nyillik egy kis rekesztés, mellyben fér mint egy három nyolcz akós hordó”. Ezek borából bizony még Petőfi Sándor is kimért jó néhány iccével, meszejjel, segítve apjának. Az ő nyomain járhatjuk be a helyiségeket az emlékházban. N. F. EREDMÉNY, TERV, KÖZÉRZET - KÉT ALKOTÓ, KÉT NYILATKOZAT Mit várnak az új esztendőtől? Régi szokásunk, hogy egy-egy új esztendő közeledésekor megkérdezünk alkotókat, s eredményeikről, terveikről faggatjuk őket. Ez alkalommal egy fesiőműi'észtől és egy költőtől kérdeztük meg az alábbiakat: 1. Milyen volt az ön számára az 1979-es esztendő? 2. Milyen műveken dől gozik jelenleg, mivel, hogyan tudná jellemezni tevékenységét? 3. Mik a tervei az 1980-as esztendőre? • Diószegi Balázs munka közben 4. Milyen az alkotói közérzete? % Diószegi Balázs í. — örömömre 1979-re megyei ösztöndíjat kaptam. Ez letagadha- tatlanul jó hatással volt rám; s többek között azt eredményezte, hogy csaknem minden héten festettem egy képet. Szerencsére a témák egyre-másra követelőztek bennem. Ügy érzem, továbbra is a népi íz, zamat, szemlélet jellemzi az elmúlt hónapokban megszületett alkotásaimat. Persze nekem a parasztot, a paraszti-népi világot nem nehéz festeni, hiszen évtizedekig ott éltem én is. Konkrétabban az elmúlt évről: a Műcsarnokban megrendezett kiállításom örvendetesen sok új hívet, barátot szerzett nekem. Ezt követően a kiskunhalasi és kalocsai önálló tárlatom ugyancsak eredményesen zárult. Ezt elmondhatom arról a kiállításomról is, amelyet Kunszentmiklóson rendeztek. 2. — Mostanában leginkább rajzolok, és így próbálom ellenőrizni önmagamat, hogy elég korszerű-e az, amit csinálok. Természetesen ez meglehetősen relatív dolog; hiszen én már jó harminc esztendővel ezelőtt is a nép és a népművészet szellemében dolgoztam; még akkor is, ha ez akkoriban nem volt éppen időszerű. Most azon töröm a fejemet, hogy mélyen átélt élményeimet hogyan is tudhatnám korszerű formában, környezetem számára is képi alakban újrafogalmazni; méghozzá úgy, hogy egyéniségem ne szenvedjen csorbát. Azt hiszem, ha az élményeimet őszintén dolgozom fel, jó úton fogok járni. Szerintem úgy kell figyelnünk és ábrázolnunk az életet, olyan tisztán, ahogyan azt a gyermekek látják. 3. — 1980-ra azt tervezem, hogy folytatom amit annak idején elkezdtem, és amit az elmúlt évben, években is csináltam, méghozzá oly módon, hogy valami újat is belevigyek abba. Nagy izgalommal és érdeklődéssel készülök a debreceni kiállításomra. 4. — Ha az ember egészséges, akkor ez jó alap lehet az alkotói közérzethez is. Mindig önmagunkban kell bízni, á saját őszinteségünkben; gondoljunk Csontvárira, Tóth Menyhértre például. Más kérdés, hogy ha valaki azért fest', azért alkot csupán, mert pénzt akar keresni. Ilyen is van, sajnos. Számomra sokat jelent az emberi környezet. Ez is kiválthatja az emberből, a művészből az alkotói kedvet. Egy-egy jóbarát, egy-egy jó kis közösség, csoport termékenyítőleg hathat a művészre. A magam részéről én a volt tanítványaimnak is sokat köszönhetek. Szeretetük, törődésük, biztatásuk mindig jó hatással van rám. Hatvani Dániel í. — Ügy gondolom, hogy az a helyes, ha a kérdésre adandó választ a Forrás felől közelítem meg. Hiszen évek óta ez a legfontosabb a számomra. 1979-ben kétszeresen is az volt. Egyrészt, mert tízéves jubileumát ünnepelte a folyóirat, másrészt mert ez volt az első esztendő, amikor évente tizenkétszer jelenhetett meg végre a Forrás. Ami az elmúlt évet illeti, ázt tartom, hogy lapunk egynémely számában egészen megközelítette azt az optimumot, amit egy vidéki, immár tizenegyedik évében járó folyóirat annak idejét)’ és ,a$ptg;, maga ele fűzött. Hogy a magam kis dolgairól is szóljak: napvilágot látott a Totemarc című verseskötetem, miközben megpróbáltam visszatérni a szociográfia műfajához is. 2. — Erre a kérdésre legszívesebben nem válaszolnék. Mert, ugyan mit is mondjak? Verset újabban kevesebbet írok. S a szociográfia? Szívesen írnék sokat, rendszeresen lenne meg- és rálátásom a társadalomra, a jelenvaló magyar világra. Ehhez lendületet adna, ha lenne valamiféle megrendelés, úgymond hivatalos biztatás. Akkor az ilyesféle hajlamomat fel tudnám erősíteni ismét, illetve át tudnám azt váltani a gyakorlati munkára. Ügy alakult, hogy a szociográfiai műfaj lett számomra a legfontosabb. Ezen belül is — a témákat tekintve — az életforma és a társadalmi tudat kölcsönhatásának kérdése. Tudom, hogy ez így elég tág megfogalmazás, de talán valamit mégis sejtet. 3. — Terveim között — ha az új esztendőt nézem — elsősorban természetesen a Forrás folyamatos szerkesztése szerepel. Az eddigi vívmányokat akarjuk stabilizálni. El akarjuk kerülni a visszaesés vagy az egyhelyben topogás veszélyeit. Egyúttal keresni, kutatni fogjuk a nyolcvanas években való eredményes továbblépés útjait, módjait. Ami saját írói, alkotói szerepemet illeti: a már régebben elkezdett interjúsorozatot be akarom fejezni. Talán nem túlzás azt hinni, hogy ezekből is kikerekedhet egy kötet, ha kiadói részről lesz igény rá. 4. — Jómagam saját alkotói lehetőségeimnek és képességeimnek a közvetlen kikutatását végzem jelenleg, s gondolom, még jó ideig. Ez bizonyos belső feszültségekkel jár együtt, ám az elvégzendő munka ezeknek a feloldását ígéri. Azonban nem gondolnám, hogy ez az állapot alkotói válságnak tekinthető. Ugyanis mondanivalóm van elegendő. Ezekhez kell megfelelő rpűfájt, formát találnom. Errpl többéi nem. mondhatok. Varga Mihály Bar dór* Lajos. cntdrk Elek 19 Bardócz Lajos: Benedek Elek. ANTALFY ISTVÁN: Téli vasárnap Asztal mellé ült a vasárnap. Immár megderesedett fővel. Ünnepre mindig hazavártak . . . És sok gond volt a tüzelővel... Csipkebokor fel sose lángolt. A Nap sem szoícott csodálkozni. —■ Nem innál vélem egy pohár bortS * 7 • — A jót meg kéne sokszorozni! Falkába verődve az élet sok baja-gondja. Mást mesélj el! Hagyd a tünt-karácsony-meséket. Látod? Havazott egész éjjel! 9 Vasas Károly rajza. VATHY ZSUZSA: Kiállítás A gyéreik fogja az asszony kezét, rángatja. Va- gyis, nem gyerek, ezt nem szaibad mondani. „Előbb elviszem a gyereket óvodába.” Felháborodott tiltakozás. „Ne mondd, hogy gyerek,” Később, iskolás korában is. „Nem vagyok gyerek.” Mennek, egészen elvesznek a budai palota márványlépcsőin. Legyünk pontosak, a lépcsők nem márványból vannak. Annyi márványra nem telt a magyar kiirályoknak. Királyoknak? Király nem látta ezeket sose. Ferenc József se. A Kormányzó Ür Öméltósága sem. Micsoda története, van ennek a budai várnak is! Fölégette a villám, a török, az osztrák. Használták istállónak, raktárnak. Szétlőtték, szétbombázták, újra szétlőtték. Legalább ötször . .. A gyerek szőke, hatéves kislány. Erősen fogja az anyja kezét. Már délben azt kiabálta a függőfolyosón, jó hangosan, hogy mindenki hallja; „mikor megyünk kiállításra, anyu, mikor megyünk kiállításra?” Ez a játékkiállítás szerény kis rendezvény a Várban. Legalább is a mérete. Egyetlen terem, térelválasztókkal sok részre osztva. Látni annál nagyobb öröm. Színes textíliák, ügyességet próbáló • Vathy .Zsuzsa novellája a Központi Sajtószolgálat 1979. évi novellapályázatán II. díjat nyert. fűzőjátékok, logikai játékok, szemet gyönyörködtető színek. Az ember itt újra megtanul látni. Tiszta, egyszerű formák, amelyek nyilván bennünk vannak, csak elfedi őket a sok silányság. Hátul, a különteremben tánctanítás, játékkészítés, rajzverseny. De a különterem most zárva. Fél óra múlva bezár a múzeum is. Az utolsó látogatók kapkodva nézelődnek. Plexiüvegből szélmalom. Az anya megpörgeti, a gyerek szeme fölcsillan. „Meg szabad fogni?” Ezután mindent megfog. De nem engedi el az anyja kezét sem, így a kiállított tárgyak előtt húzzák-vonják egymást. — Záróra! Le a lépcsőn. Hatalmas méretek, ünnepélyes, nyomasztó csönd. Rengeteg fehér fény. Itt-ott a palotában szobrok guggolnak. Szervátiusz Dózsa-szobra. A hatalmas alak a hatalmas térben félelmetes hatású. Aki látja, malomkövek alatt érzi magát. Kegyetlen présben. A kislány hátrahőköl. — Ki ez? — Dózsa György. — Rózsa György? — Nem. Dózsa. — Ki volt Dózsa György? VIire az anyja észreveszi, már benn járnak a -IV1 véres-szörnyű történetben. A történelemben. A gyerek arcán kíváncsiság és iszonyat. A kíváncsiság erősebb. — Megsütötték? Hogyan? Jajt Ki kellett volna előle térni, miért is kezdett bele? Megsütötték és a húsából megetették a társait. El lehet ezt mondani? Ki lehet ezt mondani egy hatéves előtt? Csak ne ezen a kijáraton jöttek volna. Csak ne kezdte volna el. És ha nem kezdi? Majd tanulja az iskolában. A történelemből nem lehet kihagyni. „Izzó vastrónon őt élégetétek.” — Miivel égették meg? A lépcsők végtelen hosszú sora. Még egy forduló. Még egy. Válaszolni kell. Az iskolából úgysem veheti ki. A gyerek keze igen erősen kapaszkodik. — Félt? — Nem félt. Csak annyit kellett volna mondania, hogy megbán- mindent. De nem mondta! Pedig megmenekült volna. De akkor se mondta! \/égre a ruhatárhoz érnek. Mellette mosdó, ak' kora, mint egy uszoda. Szép zöld, csilQogp. Elját. szogatnak a csapokkal, a kézszárító ventillátorral. Kinn már sötét van, ragyog a város. A Halászbástya, a hidak, Pest lámpaerdeje. Morajlik, ragyog a város. Az asszony megnyugszik, végre szépet, jót is tud mutatni. A gyerek hallgat, csendesen bámészkodik. — Látod a Dunát? Ott választották királlyá Mátyást. Hunyadi Mátyást, aki híressé tette ezt a várost. A királyi palotát. A gyerek gyanakszik. — A Dunán választotálk királlyá? — Igen. Húszezer ember ... vagy tíz ... nem is tudom... Mégis inkább húsz... Ott állt a jégen, és várta, hogy fenn a várban megválasszák Mátyást. — De miért a jégen? — Tél volt. Be volt fagyva a Duna. A főurak nem akarták Mátyást, saját emberüket akarták. De lenn az a húszezer ember ... vagy tíz ... morajlott, mint most a város. És a Várban nem merték a másikat Választani. — Kik nem akarták Mátyást? — Az ellenségei. Akik lefejeztették Hunyadi Lászlót. A bátyját. A gyerek az anyjára néz. — Lefejezték a bátyját? Jaj! Szilágyi Erzsébet arca. A kereszt alatt János és Madonna! — Hogy fejeznek le valakit? Mondd eil Hogy fejezik le? — Pallossal... A pallos egy nagy kard, akinek a nyakára ütnek véle, leesik a feje. De Hunyadi Lászlónak háromszor kellett a nyakára ütni. Pedig ilyenkor már kegyelmet szoktak adni. De neki nem adtak. A nádor intett... Csönd. Az asszony fogadkozik, hogy több borzalmat nem mesél. Inkább hazudik vagy hallgat. Csak ne kérdezne, csak ne kérdezne többet! A kislány kezére teszi a fejét, baljában a .játék- kiállítás katalógusát szorítja. Szótlanul, szomorúan nézi a Dunát. Az asszony torka összeszorul. Nem, a lánya már nem gyerek. Már fölfogja, már érzi a szenvedés végtelen áradatát; azt a mélységes mély vérfolyamot, az emberiség történelmét, amibe beleszületünk. Pedig szeretnénk, nagyon szeretnénk kiverekedni magunkat belőle. De csak el-vissza, el-visz- sza. És a gyerek szeme alatt a friss árkok a szomorúság korán megszerzett tapasztalásai. Czeretné megfogni, maga felé fordítani. Vagyis ^ inkább visszafordítani. Vissza a gyerekléthe. Kivenni az iskolából, kivenni a történelemiből. — Menjünk. — Megfogja a gyerek kezét, gyalog baktatnak le a hegyről. Hamar elérnek az Erzsé- bet-'hídhoz. — Ki az ott? — kérdezi a kislány a reflektorok fényébe -mutatva. — Gellért püspök szobra. — Gellért — bólint a gyerek —, akit hordóba tettek és lelöktek. De miért? — Visszanéz a szoborra. — Ki lökte le, és miért?