Petőfi Népe, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-31 / 305. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Falu kocsmája ,,Itt a honnan messze kell utazni míg az ember hegyet láthat, itt a szép Alföldön, Itten élek én most megelégedéssel, Mert időm vidáman, boldogságban töltöm. Falu kocsmájában van az én lakásom, Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel, Egy jó öreg ember benne a kocsmáros.. . Áldja meg az Isten, mind a két kezével!-’ • A költő szob­ra jobbra az öreg kocsma felé néz. (Bojtár Ottó felvétele — KS) De hol is volt a „falu kocsmá­ja” ahol 1845-ben leírta e sorokat az ifjú, de már pályája csúcsát közelítő Petőfi Sándor, aki mégis éppen ekkor rá volt utalva arra, hogy legyen szállása ott, legyen ennie-innia ingyen, s hogy sose legyen annál jobb gondviselése?! * Pesttől Baja felé 64 kilométerre, a Dunától meg vagy 6 kilométer­re, átellenben Dunaújvárossal fek­szik a falu: Szalkszentmárton. amelynek beszálló csárdáját bé­relte, jobban mondva, amelynek albérlője volt 1844. novembertől 1846 áprilisának végéig a „jó öreg kocsmáros”, Petrovics István. Nála, apjánál és anyjánál időzött a költő 1845 nyarán, őszén és telén kisebb-nagyobb megszakításokkal. Pestre ruccanásokkal, s több mint száz verset írt a faluban. Szám szerint a legtöbb közülük 1845 au­gusztusának végén s szeptemberé­nek elején, valamint főképpen a következő február utolsó és már­cius első harmadában született (közöttük a bevezetőben idézett A jó öreg kocsmáros című). S szin­te látjuk, amint Petőfi éppen egyedül ebédel a kocsmában, vagy amint a pitvarajtóból kacsintgat a szomszéd leányra. És persze azt is, amikor „Rég elhúzták az esteli Harangot. Ki az a ki még mostan is Barangol? Csak én járok a faluban Egyedül. Keresem az álmot, de az Elkerül". S nemcsak a falut járja, ha­nem a környéket is látogatja. A rónát. A pusztán a csárda romja­it. A folyót. Élménye az ősz s a felhők is, amelyekhez borongós hangulatai hasonlítottak... Maga a falu ősi település. Már a XIV. századi pápai tizedjegy- zékben is szerepel. A legrégibb pecsétnyomója egyébként 1624-bŐl maradt fenn, s azon Zóki Szent Márton olvasható. Abban a szá­zadban az Amadé család volt a földesura, később a Balassák. Szalkszentmárton ma kiterjedt község közel három és fél ezer la­kossal. Szállásokból alakult ki te­rületének szelíd földhátain, hal­main. Közülük három „hegy”-en — már ahogy elnevezték e buckág vonulatokat — homoki szőlő zöl­den. • A híres vendéglő a falu köze­pén a templom közelében van: fe­lé néz a költő szobra. Az épület múltját részletes régi leírások őr­zik. Az Amadé családtól 1790-ben Festetich György vette meg az L alakú, hatoszlopos tornácos épü­letet is, amelyről ezt írták akkor: .„Vagyon a Helységben az Uraság­nak egy Vendégfogadója, vagyis Kortsma Háza, melly is válogból épült Szalufákra, Léczre náddal födött. Vagyon rajta egy nagyobb és egy kisebb szoba, felső végé­ben £gy kamora, a két szoba kö­zött pedig egy közönséges konyha kis kéményes, egy Tűzhellyel sü­tő kemencze nélkül...” S külön leírást kapunk a kocsmárosnak olyannyira fontos pincéről imi­gyen: „Az Ház alatt vagyon 19 grádits mélységű Bolt hajtás alatt való jó pincze, mely három részre osztatott, a leg alsó gráditsnál bal kézrül nyillik egy kis rekesztés, mellyben fér mint egy három nyolcz akós hordó”. Ezek borából bizony még Petőfi Sándor is kimért jó néhány iccé­vel, meszejjel, segítve apjának. Az ő nyomain járhatjuk be a helyi­ségeket az emlékházban. N. F. EREDMÉNY, TERV, KÖZÉRZET - KÉT ALKOTÓ, KÉT NYILATKOZAT Mit várnak az új esztendőtől? Régi szokásunk, hogy egy-egy új esztendő köze­ledésekor megkérdezünk alkotókat, s eredményeik­ről, terveikről faggatjuk őket. Ez alkalommal egy fesiőműi'észtől és egy költőtől kérdeztük meg az alábbiakat: 1. Milyen volt az ön számára az 1979-es esz­tendő? 2. Milyen műveken dől gozik jelenleg, mivel, hogyan tudná jelle­mezni tevé­kenységét? 3. Mik a ter­vei az 1980-as esztendőre? • Diószegi Balázs munka közben 4. Milyen az alkotói közér­zete? % Diószegi Balázs í. — örömömre 1979-re megyei ösztöndíjat kaptam. Ez letagadha- tatlanul jó hatással volt rám; s többek között azt eredményezte, hogy csaknem minden héten fes­tettem egy képet. Szerencsére a témák egyre-másra követelőztek bennem. Ügy érzem, továbbra is a népi íz, zamat, szemlélet jellem­zi az elmúlt hónapokban megszü­letett alkotásaimat. Persze nekem a parasztot, a paraszti-népi vilá­got nem nehéz festeni, hiszen év­tizedekig ott éltem én is. Konk­rétabban az elmúlt évről: a Mű­csarnokban megrendezett kiállítá­som örvendetesen sok új hívet, barátot szerzett nekem. Ezt köve­tően a kiskunhalasi és kalocsai önálló tárlatom ugyancsak ered­ményesen zárult. Ezt elmondha­tom arról a kiállításomról is, ame­lyet Kunszentmiklóson rendeztek. 2. — Mostanában leginkább rajzo­lok, és így próbálom ellenőrizni önmagamat, hogy elég korszerű-e az, amit csinálok. Természetesen ez meglehetősen relatív dolog; hi­szen én már jó harminc esztendő­vel ezelőtt is a nép és a népmű­vészet szellemében dolgoztam; még akkor is, ha ez akkoriban nem volt éppen időszerű. Most azon töröm a fejemet, hogy mé­lyen átélt élményeimet hogyan is tudhatnám korszerű formában, környezetem számára is képi alak­ban újrafogalmazni; méghozzá úgy, hogy egyéniségem ne szen­vedjen csorbát. Azt hiszem, ha az élményeimet őszintén dolgozom fel, jó úton fogok járni. Szerintem úgy kell figyelnünk és ábrázol­nunk az életet, olyan tisztán, aho­gyan azt a gyermekek látják. 3. — 1980-ra azt tervezem, hogy folytatom amit annak idején el­kezdtem, és amit az elmúlt évben, években is csináltam, méghozzá oly módon, hogy valami újat is belevigyek abba. Nagy izgalommal és érdeklődéssel készülök a debre­ceni kiállításomra. 4. — Ha az ember egészséges, ak­kor ez jó alap lehet az alkotói közérzethez is. Mindig önmagunk­ban kell bízni, á saját őszintesé­günkben; gondoljunk Csontvárira, Tóth Menyhértre például. Más kérdés, hogy ha valaki azért fest', azért alkot csupán, mert pénzt akar keresni. Ilyen is van, saj­nos. Számomra sokat jelent az emberi környezet. Ez is kiválthat­ja az emberből, a művészből az alkotói kedvet. Egy-egy jóbarát, egy-egy jó kis közösség, csoport termékenyítőleg hathat a művész­re. A magam részéről én a volt tanítványaimnak is sokat köszön­hetek. Szeretetük, törődésük, biz­tatásuk mindig jó hatással van rám. Hatvani Dániel í. — Ügy gondolom, hogy az a he­lyes, ha a kérdésre adandó választ a Forrás felől közelítem meg. Hi­szen évek óta ez a legfontosabb a számomra. 1979-ben kétszeresen is az volt. Egyrészt, mert tízéves ju­bileumát ünnepelte a folyóirat, másrészt mert ez volt az első esz­tendő, amikor évente tizenkétszer jelenhetett meg végre a Forrás. Ami az elmúlt évet illeti, ázt tar­tom, hogy lapunk egynémely szá­mában egészen megközelítette azt az optimumot, amit egy vidéki, immár tizenegyedik évében járó folyóirat annak idejét)’ és ,a$ptg;, maga ele fűzött. Hogy a magam kis dolgairól is szóljak: napvilá­got látott a Totemarc című verses­kötetem, miközben megpróbáltam visszatérni a szociográfia műfajá­hoz is. 2. — Erre a kérdésre legszíveseb­ben nem válaszolnék. Mert, ugyan mit is mondjak? Verset újabban kevesebbet írok. S a szociográfia? Szívesen írnék sokat, rendszere­sen lenne meg- és rálátásom a társadalomra, a jelenvaló magyar világra. Ehhez lendületet adna, ha lenne valamiféle megrendelés, úgymond hivatalos biztatás. Akkor az ilyesféle hajlamomat fel tud­nám erősíteni ismét, illetve át tudnám azt váltani a gyakorlati munkára. Ügy alakult, hogy a szo­ciográfiai műfaj lett számomra a legfontosabb. Ezen belül is — a témákat tekintve — az életforma és a társadalmi tudat kölcsönha­tásának kérdése. Tudom, hogy ez így elég tág megfogalmazás, de talán valamit mégis sejtet. 3. — Terveim között — ha az új esztendőt nézem — elsősorban ter­mészetesen a Forrás folyamatos szerkesztése szerepel. Az eddigi vívmányokat akarjuk stabilizálni. El akarjuk kerülni a visszaesés vagy az egyhelyben topogás ve­szélyeit. Egyúttal keresni, kutatni fogjuk a nyolcvanas években való eredményes továbblépés útjait, módjait. Ami saját írói, alkotói szerepemet illeti: a már régebben elkezdett interjúsorozatot be aka­rom fejezni. Talán nem túlzás azt hinni, hogy ezekből is kikereked­het egy kötet, ha kiadói részről lesz igény rá. 4. — Jómagam saját alkotói lehe­tőségeimnek és képességeimnek a közvetlen kikutatását végzem je­lenleg, s gondolom, még jó ideig. Ez bizonyos belső feszültségekkel jár együtt, ám az elvégzendő mun­ka ezeknek a feloldását ígéri. Azonban nem gondolnám, hogy ez az állapot alkotói válságnak te­kinthető. Ugyanis mondanivalóm van elegendő. Ezekhez kell meg­felelő rpűfájt, formát találnom. Errpl többéi nem. mondhatok. Varga Mihály Bar dór* Lajos. cntdrk Elek 19 Bardócz Lajos: Benedek Elek. ANTALFY ISTVÁN: Téli vasárnap Asztal mellé ült a vasárnap. Immár megderesedett fővel. Ünnepre mindig hazavártak . . . És sok gond volt a tüzelővel... Csipkebokor fel sose lángolt. A Nap sem szoícott csodálkozni. —■ Nem innál vélem egy pohár bortS * 7 • — A jót meg kéne sokszorozni! Falkába verődve az élet sok baja-gondja. Mást mesélj el! Hagyd a tünt-karácsony-meséket. Látod? Havazott egész éjjel! 9 Vasas Károly rajza. VATHY ZSUZSA: Kiállítás A gyéreik fogja az asszony kezét, rángatja. Va- gyis, nem gyerek, ezt nem szaibad mondani. „Előbb elviszem a gyereket óvodába.” Felháboro­dott tiltakozás. „Ne mondd, hogy gyerek,” Ké­sőbb, iskolás korában is. „Nem vagyok gyerek.” Mennek, egészen elvesznek a budai palota már­ványlépcsőin. Legyünk pontosak, a lépcsők nem márványból vannak. Annyi márványra nem telt a magyar kiirályoknak. Királyoknak? Király nem látta ezeket sose. Ferenc József se. A Kormányzó Ür Öméltósága sem. Micsoda története, van en­nek a budai várnak is! Fölégette a villám, a tö­rök, az osztrák. Használták istállónak, raktárnak. Szétlőtték, szétbombázták, újra szétlőtték. Legalább ötször . .. A gyerek szőke, hatéves kislány. Erősen fogja az anyja kezét. Már délben azt kiabálta a függő­folyosón, jó hangosan, hogy mindenki hallja; „mi­kor megyünk kiállításra, anyu, mikor megyünk ki­állításra?” Ez a játékkiállítás szerény kis rendezvény a Vár­ban. Legalább is a mérete. Egyetlen terem, tér­elválasztókkal sok részre osztva. Látni annál na­gyobb öröm. Színes textíliák, ügyességet próbáló • Vathy .Zsuzsa novellája a Központi Sajtószolgálat 1979. évi novellapályázatán II. díjat nyert. fűzőjátékok, logikai játékok, szemet gyönyörköd­tető színek. Az ember itt újra megtanul látni. Tisz­ta, egyszerű formák, amelyek nyilván bennünk vannak, csak elfedi őket a sok silányság. Hátul, a különteremben tánctanítás, játékkészítés, rajz­verseny. De a különterem most zárva. Fél óra múlva bezár a múzeum is. Az utolsó látogatók kapkodva nézelődnek. Plexi­üvegből szélmalom. Az anya megpörgeti, a gyerek szeme fölcsillan. „Meg szabad fogni?” Ezután min­dent megfog. De nem engedi el az anyja kezét sem, így a kiállított tárgyak előtt húzzák-vonják egymást. — Záróra! Le a lépcsőn. Hatalmas méretek, ünnepélyes, nyomasztó csönd. Rengeteg fehér fény. Itt-ott a palotában szobrok guggolnak. Szervátiusz Dózsa-szobra. A hatalmas alak a hatalmas térben félelmetes hatású. Aki látja, ma­lomkövek alatt érzi magát. Kegyetlen présben. A kislány hátrahőköl. — Ki ez? — Dózsa György. — Rózsa György? — Nem. Dózsa. — Ki volt Dózsa György? VIire az anyja észreveszi, már benn járnak a -IV1 véres-szörnyű történetben. A történelemben. A gyerek arcán kíváncsiság és iszonyat. A kíván­csiság erősebb. — Megsütötték? Hogyan? Jajt Ki kellett volna előle térni, miért is kez­dett bele? Megsütötték és a húsából megetették a társait. El lehet ezt mondani? Ki lehet ezt mon­dani egy hatéves előtt? Csak ne ezen a kijára­ton jöttek volna. Csak ne kezdte volna el. És ha nem kezdi? Majd tanulja az iskolában. A törté­nelemből nem lehet kihagyni. „Izzó vastrónon őt élégetétek.” — Miivel égették meg? A lépcsők végtelen hosszú sora. Még egy forduló. Még egy. Válaszolni kell. Az iskolából úgysem veheti ki. A gyerek keze igen erősen kapaszkodik. — Félt? — Nem félt. Csak annyit kellett volna monda­nia, hogy megbán- mindent. De nem mondta! Pe­dig megmenekült volna. De akkor se mondta! \/égre a ruhatárhoz érnek. Mellette mosdó, ak­' kora, mint egy uszoda. Szép zöld, csilQogp. Elját. szogatnak a csapokkal, a kézszárító ventillátorral. Kinn már sötét van, ragyog a város. A Halász­bástya, a hidak, Pest lámpaerdeje. Morajlik, ra­gyog a város. Az asszony megnyugszik, végre szépet, jót is tud mutatni. A gyerek hallgat, csendesen bámész­kodik. — Látod a Dunát? Ott választották királlyá Má­tyást. Hunyadi Mátyást, aki híressé tette ezt a vá­rost. A királyi palotát. A gyerek gyanakszik. — A Dunán választotálk királlyá? — Igen. Húszezer ember ... vagy tíz ... nem is tudom... Mégis inkább húsz... Ott állt a jégen, és várta, hogy fenn a várban megválasszák Má­tyást. — De miért a jégen? — Tél volt. Be volt fagyva a Duna. A főurak nem akarták Mátyást, saját emberüket akarták. De lenn az a húszezer ember ... vagy tíz ... morajlott, mint most a város. És a Várban nem merték a má­sikat Választani. — Kik nem akarták Mátyást? — Az ellenségei. Akik lefejeztették Hunyadi Lászlót. A bátyját. A gyerek az anyjára néz. — Lefejezték a bátyját? Jaj! Szilágyi Erzsébet arca. A kereszt alatt Já­nos és Madonna! — Hogy fejeznek le valakit? Mondd eil Hogy fejezik le? — Pallossal... A pallos egy nagy kard, akinek a nyakára ütnek véle, leesik a feje. De Hunyadi Lászlónak háromszor kellett a nyakára ütni. Pe­dig ilyenkor már kegyelmet szoktak adni. De neki nem adtak. A nádor intett... Csönd. Az asszony fogadkozik, hogy több bor­zalmat nem mesél. Inkább hazudik vagy hallgat. Csak ne kérdezne, csak ne kérdezne többet! A kislány kezére teszi a fejét, baljában a .játék- kiállítás katalógusát szorítja. Szótlanul, szomorú­an nézi a Dunát. Az asszony torka összeszorul. Nem, a lánya már nem gyerek. Már fölfogja, már érzi a szenvedés végtelen áradatát; azt a mélységes mély vérfolya­mot, az emberiség történelmét, amibe beleszüle­tünk. Pedig szeretnénk, nagyon szeretnénk kivere­kedni magunkat belőle. De csak el-vissza, el-visz- sza. És a gyerek szeme alatt a friss árkok a szo­morúság korán megszerzett tapasztalásai. Czeretné megfogni, maga felé fordítani. Vagyis ^ inkább visszafordítani. Vissza a gyerekléthe. Kivenni az iskolából, kivenni a történelemiből. — Menjünk. — Megfogja a gyerek kezét, gyalog baktatnak le a hegyről. Hamar elérnek az Erzsé- bet-'hídhoz. — Ki az ott? — kérdezi a kislány a reflektorok fényébe -mutatva. — Gellért püspök szobra. — Gellért — bólint a gyerek —, akit hordóba tettek és lelöktek. De miért? — Visszanéz a szo­borra. — Ki lökte le, és miért?

Next

/
Oldalképek
Tartalom