Petőfi Népe, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-29 / 303. szám
1 # PETŐFI NÉPE • 1379. december 29. Díró Imrével, a Bács-Kiskun megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat igazgatójával azt követően beszélgettünk, miután a televízióban Romány Pál mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter válaszolt a nézők, hallgatók, érdeklődők kérdéseire. — Saját iparágát illetően mely kérdések késztették továbbgondolásra az igazgatót? Bíró Imre: — örültem annak a régi népi bölcsességből táplálkozó gondolatnak, amit a miniszter úgy fejezett ki, hogy gazdaságosabb, nagyobb hasznot hozó, ha „bőrzsákba varrva” értékesítjük a takarmányt, gabonát. Azaz, sokkal kifizetődőbb, gyümölcsözőbb, ha a termelő a takarmánygabonát megeteti, jószágot tart, hizlal vele. Az állatért több pénzt kap, mintha a takarmányt eladja, s úgy számítja ki a hasznot. — Persze, ehhez az kell, hogy a takarmány magasabb ára ne csábítsa a termelőt az eladásra .. . Bíró Imre: — Igen, erre ezelőtt jó pár gazdaság inkább hajlamos volt. A termelői árak mostani rendezése azt a tendenciát segíti érvényre jutni, hogy a nagyüzemi gazdaságok, kistermelők inkább arra törekedjenek: „állat legyen a takarmányból”. Az állatfelvásárlási árak emelkedése nagyobb arányú, mint a gabonáké, takarmányé, ez tehát érdekeltté teszi a termelőket is abban, hogy „bőrzsákba varrva” hasznosítsák szívesebben terményeiket. Ez a húsiparra nézve is kedvező, de ami a legfontosabb, egyben az országos érdekekkel is egyezik. Gondoljunk Meghallgattuk a minisztert - Megkérdeztük az igazgatót SAJ TOP OSTA csak az élelmiszeripari export lehetőségeire. — Mint a megye húsiparának egyik vezetője, tud-e említeni valami sajátosat a mezőgazda- sági termelés és az élelmiszeripari kapacitás összhangjára vonatkozólag? Bíró Imre: — Jól mondotta Romány Pál, hogy ezt az összhangot általában ágazatonként, külön- külön kell vizsgálni. Mert bár sok komoly beruházás történt az élelmiszeripar fejlesztésére — változások, különböző tényezőktől függő „kilengések” zavarhatják az összhangot. Bács-Kiskun megye húsiparának a szempontjából különösen figyelemre méltó ez az összhang-kérdés. Már ami a mezőgazdaság produktumát, illetve a húsipar kapacitását illeti. Gyakorlati példa mindent érthetőbbé tesz. Ez év — 1979 — első tíz hónapjában 730 ezer darab sertést vásároltunk fel. Ebből a tömegből itt, tehát a megyében 72 ezer darabot vágtunk le, azaz a felvásárolt mennyiségnek 10 százalékát. A többinek a zömét Budapestre szállítottuk, de jutott belőlük dunántúli megyékbe, ottani vágóhidakra is ... Ez bizony tetemes fuvarköltségekkel jár. Nálunk — jóllehet, a megye számos jelentős élelmiszeripari Gyorsjavító, gondokkal Zsörtölődő kecskemétiek kifakadását hallgatom: — Mi az, hogy gyorsjavító cipőszalon?! öt hónapja ilyet nyitott a Kecskeméti Cipőipari Szövetkezet a Luther-udvar- ban, ahol hét cipész üvegkalitkában szögei, kalapál és ragaszt. Mégis, ha meg akarjuk várni a cipőnket, vagy ha még aznap érte akarunk menni, a cipészek október 1-től nem adják „gyorsra” a szavukat. Csak ha már lóg a sarok, és „menteni” kell — igen kivételes esetben —, akkor könyörülnek, kis sóhajtással: „No, jól van, vesse le!” Hamar munka lenne jó Ügyfélként megyek. Nézzük, mi a valóság? — Gyors? — Volt. — Mikorra vállalnak? — Hát... az attól függ! Normál javítást tudunk vállalni, karácsony után, vagy az új évre .. . — De hát a neonreklám, kívül, a cégér mellett, önöket hirdeti gyorsnak. Megtévesztő lehet... — érvelek Tormási Károlyné vállalónál. — Az is. Megtévesztő. Legalábbis most, a jelen helyzetben. Terítékre kerül az „attól függ!” Ennek megválaszolásában már a Kerekegyházáról bejáró cipészmester, Szűcs László van a segítségemre, ötven esztendős tapasztalatával. — Mi jót akartunk a „gyorssal”! Szeptember végéig ment is valahogy — két, négy, vagy nyolc óra múltán jöhettek a sürgős lábbelikért! Egy tízforintos munkáért a 2—4—8 óra arányában szívesen adtak többet: 14, 13 vagy 11,50 forintot, de aztán a rendelőket le kellett szoktatnunk a hamar munkáról. Nem győztük fogadni a napi 300—350 megrendelést, habár itt segít napközben, reggel 7-től este 6-ig négy nyugdíjasunk is: Méhes Lajos, Szekér József, Szálai János és Egri János. Hiába a 20, 19 és 8 éve ideszegődött kis javítóközösség igyekezete. Az 1948 óta fennálló Kecskeméti Cipőipari Szövetkezetnek még a nyáron gyorsra kapcsolt javítómunkája vesztett sebességéből, iramából a Luther-ud- varban. Közel sem olyan, amint neonbetűi — legfelül egy óriás, sárga cipővel — sejtetik. Miért? Szalon kérdőjellel — Kétszer-háromszor annyi javítás zúdul ránk, mint amennyivel elbírunk — zsörtölődnek az üvegkalickában ülők is: Szántó Józsefné tűzőnő, Könyves József „1953-as” cipész — azóta van a szövetkezetnél —, Kovács István, Hegedűs Gergely, Orosz József, Pencz Ferenc és a legrégibb, Szűcs László. A falon függő régi ingaóra, két lecsüngő sárgaréz körtéjével, a narancssárga forgószékes, gyönyörű, új szalonban figyelmeztet az idő múlására. Mert hiába a szalonképes váró, színes folyóiratokkal, beljebb zuhanyozó és ölberpházással gazdagodott — a vágási kapacitás nem emelkedett. Itt tehát kiváltképp érzékelhető a feszültség a mezőgazdasági termelés teljesítőképessége és az ipari feldolgozás jelenlegi adottságai között. — De belép majd a bajai üzem is ... Bíró Imre: — Kétségtelenül jelentős előrelépés lesz, de teljes megoldást még az sem fog hozni. Bár évi 200 ezer jószágot fognak levágni — két műszakban termelve — a gondokon csak enyhítenek ... Emlékeztetek a január— október során a megyében felvásárolt 730 ezer db sertésre. — Érdekes volt — Romány Pál válasza arra a kérdésre, hogy miért adják olyan drágán a sertéshúst a fogyasztónak a boltokban, holott a felvásárlási ár annál jóval kisebb. Bíró Imre: — A miniszter nagyon jól emlékezett a számokra, arányokra, amivel megadta az indoklást. Csakugyan úgy van, hogy a sertés nemcsak karajból áll. Én is régebben végeztem már számítást, hogy „kéznél legyen”, mert efelől minket is megkérdeznek. Tessék: egy sertésből csak 44,9 százalék a hús, a fehéráru — szalonna — aránya 34,4 százalék, a bőré 4,2 százalék, összesen — mi úgy mondjuk — a főtermék-kihozatal tehát 83,5 százalék. A többi vágási veszteség, vér, belsőség — satöbbi, aminek már nem annyi forint kilója, amennyiért az állat kilóját felvásároljuk. A fehéráru és bőr ára is alacsonyabb annál. S ne felejtsük el, hogy mi a felvásárlási árat az átvételi helyen fizetjük ki. Onnan azonban el kell szállítani a jószágokat ide a vágóhídra; itt a feldolgozás nemcsak munkabérrel, hanem komoly energiaköltségekkel — villany, víz, hűtés stb. — is jár. Utána a termékeket, húst megint ki kell fuvarozni az üzletekbe; mert nemcsak termelők, hanem nagykereskedők is vagyunk. Költség és költség mindenütt'... Élőállat-szállítást 40 gépkocsink végez, s a megyében 20—200 kilométeres távolságokat, átlagosan 108—108 kilométereket kell megtenniük. Nap mint nap — ha vasárnap, szombatokon nem is any- nyit —, de az állatokért menni kell. Várják gépkocsijainkat a termelők, s várjuk őket vissza itt a vágóhídon, mert a sertést, marhát vágni kell, az emberek mindennap esznek... — így még jobban megértem, miért van a húson a nyári 'áremelések ellenére továbbra is állami támogatás... Tóth István Pihenés négy évtized után töző irigylésre méltó tisztasággal, ha a „gyorsvonaton” elöl nincs elég ember, aki „lapátoljon”. Ma éppen hét cipész hiá.iyzik még innen! Honnan vegyenek? A cipész mesterséggel sok szülő ma már csak ijesztgeti a gyermekét. Még él a suszterszemlélet. — Ha nem tanulsz, beadlak suszternek! — riogatják a zsenge ifjút. De rossz mellékízt érzek ebből a szólásmondásból is: — A suszter maradjon a kaptafánál! S ha valami nem jól sikerül, így bélyegzik meg: — Susztermunka! Torz szemlélet alakult ki az idők folyamán e tisztes iparról. Leszólásában szerepet játszhatott az a jómód is, amely lehetővé tette, hogy „nagylábon” éljünk lábbeli dolgában. Ha nem volt többé szükség a régire, ha kicsit megkopott, összegyűjtve jött érte a kuka, vagy „füstbe ment” egy őszi lombégetésnél. Túl nagy árat eddig nem fizettünk érte. Most már azonban ára van a cipőnek is! Ára van viszont a cipész ipari tanulók toborzásának is. Bács- Kiskun megyében a KIOSZ szervezete 1979-ben csupán egyetlenegy (!) fiút tudott szerződtetni, hogy 700 forint külön havi juttatás ellenében magánkisiparosnál a cipőjavítást és -készítést megtanulja. Nem járt különbül a Kecskeméti Cipőipari Szövetkezet sem. Kísérlete, hogy tanulót „fogjon”, kudarccal járt. Kétsz.áznyolcvan nyolcadikos közül harminc bólogatott ímmel-ámmal megkérdezésekor a cipészet hallatára; végül a harmincból három jött el a munkahelyet megtekinteni, de ezt a hármat is mintha a köd nyelte volna el azóta ... Marad hát a gyors helyett a 10— 14 napra szóló vállalás, és az elégedetlenség napról napra. Amit tetéz az is, hogy Csépáról, Duna- vecséről, Ágasegyházáról, Fülöp- házáról, Lakitelekről is ide járnak lábbelit javíttatni. Személyi igazolványt nem kérhetnek tőlük, ki, honnan való — a cipőipar nem hatóság! —, de „gyors” reményeiket illetően, egy cipőben járnak ők is, valamennyien a megyeszékhelyiekkel! Vajon, még meddig? Kohl Antal Huszonnyolc éve minden hajnalban ott ült a Bátaszék felől Bócsbokodra érkező vonaton. Az állomástól nem messze a tejüzem, ahol a portás tisztelettől köszönti Braxmair Béla üzemigazgatót. Amikor a magyar fül számára idegenül csengő vezetékneve eredetéről kérdezem, elmeséli családja történetét. Édesapja 1919 előtt jött Franciaországból Magyarországra, amely nemsokára otthona lett. A századforduló után több nagybirtokon létrejöttek a nagyüzemi tejtermelő szarvasmarhatartás lehetőségei. Kiszorította a magyartarka és szürkemagyar fajtát, és ennél lényegesen több tejet adott. Viszont a hazai tej- feldolgozásnak jószerivel semmilyen hagyománya nem volt, ezt az űrt volt hivatott betölteni a Sárvár—pusztalánci Magyar Királyi Tejipari Szakiskola, ahol Braxmair Béla édesapja a szakmai oktatásért volt felelős. Az első években nehezen tudta megszokni az itteni viszonyokat, ami bizony különbözött a francia kisváros, Kemter életétől, de nemsokára szívével kötődött végleg Magyarországhoz, megnősült. — Soha nem is akartam más szakmában dolgozni, csak a tejiparban. Már negyvenkettedik éve, hogy a pályán vágyók. Bács- bokodon ebből az időből 28 évet dolgoztam. A napi csaknem ötven kilométeres utazgatás oda-vissza, indokolttá teszi a kérdést: nem ta• Braxmair Béla a napi tejszállításokat egyezteti Karhesz Mátyás főművezetővel. Iáit a lakhelyéhez — Mórágyhoz — közelebb hasonló munkaalkalmat? — Azt hiszem, az is a szakma szeretetét bizonyítja, hogy a napi munkaidőm csáknem a felével hosszabb lett az utazgatás miatt, de szívesen csinálom, -mert itt vagyok az üzem megszületése óta. Együtt1 voltunk a hullámvölgyekben is, de együtt kaptuk az elismerést is a bácsbokodiak- kal, akik itt dolgoznak, én nagyon megszerettem őket. Nehéz lett volna -máshol megszokni. A családban nem hal ki a tejipari szakma, mert lánya és fia — aki itt művezető — Szegeden végeztek az élelmiszeri-pari főiskolán. A családi hagyományokat folytatva fiamat igyekeztem olyan szakmai titkokba, apróbb fogásokba bevezetni, amit bizony nem tanítanak semmilyen iskolában. Januártól megváltozik sok minden az igazgató életében, nyugdíjba vonul. Nélküle indul a vonat Mórágyról. Lesz ideje végre olvasgatni, nem kell a könyvet becs-úkni az állomáson, mert szinte csák vonaton volt lehetősége, hogy olvasson. Jut idő a ház körüli kert munkáira is. A megérdemelt pihenéshez kívánunk jó egészséget. Cz. P. ENERGIATAKARÉKOS GÁZTÜZELÉSŰ KAZÁNOK 9 Kisebb lakótelepek és a távfűtésbe be nem kapcsolható épületek fűtésére álkal- mas energia- takarékos, gáztüzelésű kazánok gyártását kezdték meg az Épületgépészeti Termékeket Gyártó Vállalatnál. Az új típusú, korszerű kazánokkal iskolák, ABC- áruházak, kisebb ipari és mezőgazda- sági üzemek fűthetök gazdaságosan. A petőfivárosiak panaszolják és kérik ... Idén tavasszal írtuk meg, hogy ez év végéig nagyarányú út- és járdaépítési program valósul meg a megyeszékhelyén. Olvasta eme közleményünket a Szirom utcában lakó Kovács Ilona is, aki örömmel nyugtázta, hogy szőkébb lakóhelyük, a Petőfiváros szintén korszerűsödik a munkálatok során. A napokban viszont elkeseredett hangú levéllel kereste fel szerkesztőségünket. Amint tájékoztatott, az ígéret ellenére egyetlen utat, utcát sem építettek ki a környezetükben, ahol főleg a Kullai közön nehéz közlekedni, bár a többi útvonal is rettenetesen gidres-gödrös. Ha csapadék van, arrafelé valóságos sártengerben járnak az emberek és szívszorító látvány, hogy ilyenkor miképpen cipelik kisgyermekeiket az anyukák bölcsődébe, óvodába, orvoshoz. Magunk is körülnéztünk a helyszínen, s láttuk a rendezésre váró terepet, meg azt, hogy feltehetően több száz új családi ház sorakozik már a térségben, vagyis a lakók jogosan kérik a normális közlekedésre alkalmas útviszonyok megteremtését. Az érdekeltek nevében mi is reméljük, hogy a városi tanács lehetőleg már a jövő esztendő elején beváltja az ígéretét, s korszerűsíti a Petőfiváros legforgalmasabb útjait. Mit kell tudni a vashulladék gyűjtéséről? Hetekkel ezelőtt számoltunk be arról, hogy a kiskőrösi járásban nincs minden rendjén a lakosság által összegyűjtött vashulladékok átvétele körül. Konkrétumként közöltük, hogy a bócsai Haskó Pál legalább egy éven át szorgalmasan szedegette össze jártában- keltében az itt-ott elhagyott, szerteszét heverő, fölöslegessé vált vastárgyakat, melyek súlya több ezer kilogrammra nőtt. Ennek leadása végett azonban hiába kereste fel a járási székhely MÉH- teiepét, majd levélben a vállalat szegedi központját, nem álltak vele szóba, egyrészt, mert nem rendelkezett a gyűjtési munkájával kapcsolatos valamilyen engedéllyel, másrészt fuvarozó járművet sem tudtak részére biztosítani. Minthogy olvasónk udvarán, a szabad ég alatt levő roppant halomba rakott — és egy ideje már szüntelenül rozsdásodó — vas is úgynevezett másodnyersanyagnak, pontosabban kohászati alapanyagnak minősül, ezért — no meg e gyűjtési tevékenység tervezett kiszélesítési programja alapján — is sürgettük írásunk végén az átadási-átvételi ügylet mielőbbi lebonyolítását. Cikkünkre a Dél-magyarországi MÉH Nyersanyaghasznosító Vállalattól kaptunk választ. Ebből kiderül, hogy a bócsai gyűjtőt már az írás megjelenését követően felkereste a kiskőrösi MÉH- telep vezetője, aki a helyszíni szemléje után azonnal intézkedett a vashulladék elszállífáSa érdekebe n. ...•. -. , • Me gyénkben az idén összesen körülbelül 30 és fél ezer tonna vashulladékot vettek át a MÉH- telepek, s ez a szám a tervezettnél csaknem 800 tonnával több. Szervezett módon legeredményesebben az úttörők serénykedtek, akik 75 általános iskolát képviseltek, a félezernél több tonnányi hulladékvasat gyűjtöttek. A többi sok ezer tonna vasat pedig a lakosság, illetve a gyűjtőkereske- tíők és a jutalékos gyűjtők jóvoltából kaphatták meg a telepek. Tekintettel arra. hogy az új esztendő az eddigieknél is takarékosabb gazdálkodást követel a népgazdaság minden területén, következésképp még nagyobb jelentősége, fontossága lesz a hulladékgyűjtésnek, az ebből adódó újrahasznosításnak, vagyis a megtakarításnak. Bács-Kiskunban 1980-ban az előzetes elképzelések szerint mintegy 31 és fél ezer tonna vasat kell összegyűjteni. Hogy e terv megvalósulhasson, a MÉH vállalat növeli a gyűjtőhelyek számát, és a vállalatoknál, illetve a mezőgazdasági üzemeknél gyűjtési akciót szervez a KlSZ-fiata- lok bevonásával. A vállalat természetesen számít az egyéni gyűjtőkre, az önkéntes segítők népes táborára is. Ezzel kapcsolatban tudni kell, hogy csakis a főállásban gyűjtők részére szükséges a belkereskedelmi miniszter 15 1978. (VIII. 2.) számú rendelete szerinti — és a helyi tanács vb szakigazgatási szerve által kiállított — gyűjtőkereskedői igazolvány. Am aki csak alkalmilag, esetenként kapcsolódik be ilyen munkába, korlátlanul végezheti azt. Az ilyen gyűjtő azonban vállalat, vagy egyéb közűiét területéről nem szedhet ösz- sze vasat, s más hulladékot. V, Végül elmondjuk, a MÉH azzal a gondolattal foglalkozik, hogy az elkövetkező esztendőben a megyénkben községekben gyűjtési napokat szervez, s az ily módon felgyülemlett hulladék helyszínről (pl. a lakásokról) történő elszállítását is vállalja. Mindezekről idejében értesíti majd a lakosságot. CIKKÜNK NYOMÁN Javul a műkertvárosi buszközlekedés Sajtóposta rovatunkban nemrégen többször is foglalkoztunk a kecskeméti Műkertváros lakóinak közlekedési gondjával. Megírtuk, hogy a környékbeliek közül sokan dolgoznak a hunyadivárosi konzerv-, reszelő- és rádiótechnikai gyárban, ahová nagyon körülményesen lehet eljutni, és visszaélőn sincs ez másképp. Szóltunk arról is, hogy a munkába járók mellett a kertvárosi szülők egy része szintén rendszeres látogató a Hunyadivárosban, minthogy az ottani óvodába járatja — jobb híján — gyermekét. A nehezen elviselhető állapotok mérséklése, megszüntetése érdekében helyt adtunk olvasóink véleményének, miszerint indokolt a két városrészt összekötni buszjárattal, melyhez adott az egyik alapvető technikai feltétel, a jól kiépített úttest, ahol mindkét irányban biztonságos a közlekedés. Sorainkra most kaptunk választ a Volán 9-es számú Vállalattól. A Kovács Ferenc igazgató- helyettes és dr. Torna László személyforgalmi osztályvezető által aláírt levélből ezeket tudtuk meg: A közérdekű ügyben a vállalat és a városi tanács vb műszaki osztálya közösen tartott vizsgálatot, mely azzail a megállapítással zárult, hogy jogos a panasz, a kérés. Egyidejűleg döntés született arról, hogy január másodikétól, szerdától kezdődően a 25-ös jelzésű új járatot vehetik igénybe a műkertvárosiak — és természetesen mások is. Ez az autóbusz munkanapokon hétfőtől péntekig közlekedik reggel 5 és fél 8„ valamint délután 1 és 6 óra között, s 30 percenként gördül ki a központi buszpályaudvar menti kiindulási állomásáról. Ütvonala: Felszabadulás park — Kuruc körút — Szolnoki út — István király körút — Csokor utca — Kemény Zsigmond utca — Felszabadulás útja — Mártírok útja, s visszafelé újra az István király körút, illetve a többi már felsorolt útszakasz. Feltételes megállóhelyei az érintett üzemek Szomszédságában, valamint a legsűrűbben lakott területeken vannak kijelölve. A járatra fel lehet szállni a 25-ös számú egyvonalas, az összvonalas, a tanuló- és a nyugdíjas, valamint a Felszabadulás park és a házgyár között a 24-es számú egyvonalas havi bérlettel, az alkalmi utazóknak — az automata készülék segítségével jegyet váltóknak — pedig bárhol. Minden érdekelt olvasónk nevében köszönjük az érdemi intézkedést. melynek révén remélhetőleg lényegesen javul, ésszerűsö- dik, az igényekhez jobban igazodik a szüntelenül fejlődő, gyarapodó megyeszékhely közúti tömegközlekedésének általános rendje is. összeállította: Veiket Árpád Egykötetes világháború-történet „A második világháború rövid története” címmel egykötetes mű készül a szocialista országok történészeinek együttműködésével. A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának a kezdeményezésére bolgár, cseh, kubai, lengyel, magyar, mongol, NDK, román és szovjet tudósok két éve kezdték meg a munkáit. A 800 oldalasra tervezett, 20 fejezetből álló kötet átfogó képet ad a világtörténelem 1939 és 1945 közötti szakaszáról, és jelentősen hozzájárul majd a fiatal nemzedékek ismereteinek bővítéséhez. A tervek szerint „A második világháború története” a fasizmus felett aratott győzelem 35. évfordulójára, 1980 májusában jelenik meg.
