Petőfi Népe, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-11 / 264. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET HOGYAN ÖLTÖZÖTT KATONA JÓZSEF? - JÓKAI, A DÍSZLETFESTŐ! PETŐFI FOGADALMA — A SOBRI SIKERE KISKUNHALASON A borzasztó torony avagy a vándorszínészek élete • Katona sokáig népszerű karácsonyi színdarabjának plakátja. • Balra: Karacs Teréz író: a pártoló közönség véleményének a megszólaltató ja. • Jobb oldali képünkön: akivel együtt játszott Petőfi: a kiskunhalasi Szuper Károly. Igaza van A borzasztó torony című tallózott gyűjtemény előszavának; élvezettel olvasható a magyar vándorszínészetről most megjelent összeállítás. Kerényi Imre szerkesztő hét csokorba kötötte a tájékozottabbak számára is újságokat tartalmazó emlékezéseket. Hajdani tollforgató teátristák számolnak be arról, hogy miért, hogyan hagyták ott a polgári életformát; „lesz-e a színész vagy születik”? Tanulságos elmélkedésekből tudódik ki, hogy „komédiásnak való-e a magyar ember?” A szemléletes naplórészletek révén elkísérhetjük az úttalan utakon döcögő ekhós szekereket, tájékozódhatunk az alkalmi szín- padfabrikálások gyötrelmeiről és a hősszereknes, a bonviván ebbéli ügyeskedéseiről. A Magvető Kiadó kitűnő sorozatában kiadott összeállítás talán legérdekesebb fejezete Kótsi Patkó János, Déryné, Kántorné, Megyeri Károly és más hires színészek nagy alakításait idézi. Végül arra is választ kaphatunk, hogy kik ültek a szálákban, a falusi kocsmákban nézőjátékokban gyönyörködve, kikből állt a vándorszínészek publikuma. Sok érdekes adatot, közleményt találunk megyénk területéről származó színészekről, kecskeméti, dunapataji, kiskunhalasi, előadásokról. Szilágyi Pál, az első nagy magyar epizodista, Kelemen Lászlóról, az elsó magyar játékszíni társaság igazgatójáról, nagybátyjáról ír gyönyörűen: „A szívemre kötötte, hogy a színészetet pártoljam, sőt magam is legyek színész, mert el fog jönni az idő, mely nem nélkülözheti a színészetet, s nem lesz a színész kidobott tagja a társadalomnak...” Szuper Károly 1838-ban a Sobri című színműven lépett először a világot jelentő deszkákra. Kiskunhalason újoncozták Fekete Gábor társulatába. „Ezen szerepben földijeim ki is tapsoltak, s az első taps és kihívás volt azon varázserő, mely engem a színészethez kötött. Karacs Teréz édesanyja egy rokoni látogatás során Kecskeméten látott először színi előadást, 1798-ban. A jeles írónő, pedagógus a szülői házban tanulta meg a teátristák megbecsülését. Teréz szerint a kecskeméti drámaíró-főügyész „egészen a legújabb szabású és színű öltözéket viselé: az ezen időben divatos kvekker-t, sárga ércgombokkal. Nem szép, de igen nyájas kifeje- zésű arca volt.” Becses ez a néhány mondattal felvázolt portré, mert kevéssel Katona halála előtt készült. A borzasztó torony bő részleteket közöl Dérynének a Bánk bán szerzőjére vonatkozó feljegyzéseiből. Olvasható Rónai, Borostyán, alias Petőfi Sándor két Kecskemétről írt levele: „Tudod-e mi vagyok? Színész... örökre az vagyok, az maradok ...”, közölte Szeberényi Lajossal, verseit ajánlotta a másikban Bajza József szerkesztőnek, sajnálkozott mellékesen: „nem a legjobban megy társaságunknak”. Jókai Mór szerint igenis jó színész volt Petőfi, csak éppen saját magát adta és ezért nem tetszett a publikumnak, ö valóban közelről láthatta Szabó József társulatának küszködéseit, hiszen közbejárása nélkül aligha mutatták volna a költő jutalomjátékául választott Lear királyt. Díszletfestői közreműködésének köszönhette befolyását. Mivel a társulat nem hordott magával díszítőt és a magánrajtanodát fenntartó jogakadémia diák ajándékozta meg őket a Velenczei nőhöz szükséges szárnyas oroszlánnal. Balog István teátrista szerint „festész” hiánya miatt is fájt a fejük Kunszentmiklóson. Ráadásul a színészeknek kellett előadás előtt és után a kávéház billiárd- ját ki- és visszacipelni. Ezzel meggyűrköztek, de a díszlet hiánya valószínűleg meghiúsította volna terveiket, ha maga a kávés nem siet segítségükre. Mi tagadás, már akkor más mércével mértek. Az említett Balog István meséli, hogy 1820-ban csak öten maradtak Kalocsán, és mivel ennyien nem rendezhettek előadást, Pest felé vették útjukat. Dunapatajon egyik társuk megbetegedett. A kényszerpihenőt is a „művészetek terjesztésére” hasznosították. A háromfelvonásos színmű ugyan egyfelvonásosra zsugorodott, de a szép számú közönség hallhatott kígyókról, sárkányokról. Nem is lett volna semmi baj, ha — szerepe szerint — Don Juan nem támadja meg Leporellót. Egy közbeavatkozó ’ pata ji polgár sietett a segítségére. Parancsszóra játszottak 1849 márciusában a Kecskeméten időző vándorszínészek. A megszálló Jellasics-tisztek azt remélték, hogy majd itt megismerkedhetnek a helybéli előkelőségekkel, főként a szemrevalónak ítélt hölgyekkel, mivel másutt szóba sem álltak velük. E feletti reményükben csalatkozván ezredesük tiltakozása ellenére föl-fölsétáltak a színpadra, odaültek a szerepük szerint a színpadon vacsorázók asztalához. Másnap maga a bán hívatta a plébánián felütött főhadiszállásra a teátristák képviselőjét, és szavatolta a további előadások zavartalanságát. Sőt ingyen muzsikusokat ajánlott föl, és jelezte személyes megjelenését. A bevonuló magyar sereg szabadította meg őket a kényszerelőadástól! Aligha tévedek, ha nagy népszerűséget jósolok Katona József vadromantikus, német lovagregényből átírt eredeti nézőjátékának címét idéző gyűjteménynek. , HelUi Nándor Béla bácsi és a kódexek Baja Bélái véletlenül ismertem meg. A lift rossz volt, és Így együtt Vágtunk neki az emeletnek. Mivel hét emeletet megtenni hosszú időbe telik, beszélgettünk erről arról. Ekkor tudtam meg, hogy három emelettel feljebb az ő műterme van, és hogy ebben a Schönherz Zoltán téri házban, napjainkban kódex készül. Azóta sok idő telt el, és Béla bácsi megírta a második, sőt lassan a harmadik kódexét is. — Ha jól tudom, ön műszaki ember, aki szigorú fegyelemmel dolgozik. A festészet és egyáltalán egy szabadabb tevékenység felé ebből a zártságból menekült? — Nem. Én nagyon szerettem a szakmát, és jól éreztem magam a tervező vállalatnál, ahol épületgépész-tervezőként dolgoztam, tizenhat évig, egészen a nyugdíjazásomig. De most is De- járok, és ledolgozom a megengedett óraszámot. A festészettel sokkal előbb, még gyerekként ismerkedtem. _ meg és igyekeztem képezni magam. — A műtermében az akvarell- től az olajfestményekig, a kínai tusrajztól a pasztellképekig, minden műfaj megtalálható. — Kezdetbeh olajjal dolgoztam, de ez sok bonyodalommal járt, ezért aztán áttértem az akvarell- technikára. Akkor még nem tudtam, mekkora szerencse, hogy megtanultam ezt is, ugyanis a kódex erre épül. Nem lettem volna soha rá képes, hogy kódexet írjak, ha nincs ez a nagy gyakorlat mögöttem. És az is jó volt, hogy műszaki pályán dolgoztam, mert ott tanultam meg fegyelmezni magam. Ez elengedhetetlen ehhez a munkához. — Ügy látom, minden út a kódexhez vezet. Hogyan jött az az ötlete, hogy nekifogjon ilyen nagy munkának? — Már gyerekkoromban kedvem lett volna kézírással könyvet írni. Édesapám gyönyörűen írta az úgynevezett rondírást, és ezt én is megtanultam. De mint afféle gyerek, én is minden mást elkövettem, mint hogy egy komoly munkát kezdjek el és fejezzek be. De mindig bennem volt az is, hogy kézírással könyvet írni gyönyörű dolog. El is múlt vagy harminc esztendő, amikor egy ezerhétszázas évek végén kiadott, Károli Gáspár fordításában megjelent biblia került a kezembe. Díszítés nélkül, de gyönyörű régi magyar nyelvezettel. Ez adta a lendületet ahhoz, 'hogy megvalósítsam régi tervemet. Az ó- és az újszövetséget ki kellett másoljam, mert csak kölcsönbe kaptam a könyvet. Míg a szöveget másoltam, megtanultam ó-gót stílbetűkkel folyamatosan írni, és pihenésképp terveztem. Elhatároztam, hogy az én kódexemben, ellentétben a középkorban Írottakkal, minden fejezet első nagybetűje, ami stilizált gót betű, indciálva lesz, miniatűrákkal is ellátva, azonfelül, ugye, van a lapszegély, ahhoz ornamentális díszítést terveztem. — Ez meglehetősen sok munka: Egy sima kéthasábos lapot mennyi idő alatt ír meg? — Kezdetben öt és fél óra volt, de megállás nélkül. Ma már három óra alatt készül el egy lap. Téveszteni nem lehet, mert akkor kezdhetném elölről. Ha a szöveg megvan, akkor kerül sor a díszítésre, a képek megfestésére. — Nagyon nehéz feladat ilyen kis méretben tömegjelenetet ábrázolni? — Gondolhatja, hogy amikor például az Utolsó vacsorát festettem, mennyit törtem a fejem, hogy az egy-két centiméteres fi# A kódex egyik jellegzetessége: a képek és a szövegek egysége. guráknak karaktert tudjak adni, olyat, amilyet ez a szituáció megkövetel. Vagy amikor a pár milliméteres Szít. Péter-fejet láttam több mint egyméteres nagyításban, hát elhűltem, hogy mennyire karakteres. A vöm csinált egy színes filmet a kódexről, és így láthattam hatalmas méretben azokat a képeket, amelyeket festettem. — Ügy tudom, hogy régebben voltak kiállításai. — Igen. Budapesten és Kecskeméten is. De mostanában nincs ilyesmire időm. — Egy-egy kiállítás minden alkotónak sikerélményt jelent,, lendületet ad a további munkához, önnek mi ad lendületet? — Az öröm. Amikor elkészül egy lap, és az olyan, amilyennek elképzeltem. Szeretem azt is, amikor látják az emberek a dolgaimat. Elég sokan megfordulnak itt a műteremben, és akkor félreteszek mindent, hogy arra az időre annak az embernek örömet szerezzek. De ha időm van, inkább dolgozom. — 1972 óta csinálja a kódexeit. Hét éve nap mint nap megállás nélkül dolgozik rajtuk. Ha ez a kódex elkészül, tart egy kis pihenőt? v — Nem. Nem tudom meddig élek... Radeczky Gizella # Sok munkával készülnek a miniatűrök. A kakukkos óra A gyász összehozta a családot, a rokonokat. Ki-ki a maga falujából, városából és a maga módján: vonaton és kocsin, megérkezett. Jöttek sötét ruhában, ki feketében, ki sötétkékben, de olyan is akadt, aki a világos ruháján csak fekete szalagot viselt. Igyekeztek úgy intézni, hogy lehetőleg közvetlen a temetés órája előtt érkezzenek, ne kelljen túl sok időt tölteni a többiekkel. Lezajlott a temetés, amolyan öreg embernek kijáró temetés. Inkább csak azért, mert ez már Így szokás. El kell az embert temetni, meg kell adni a módját, ha szerényebben is, egyszerűbben is. Az asszonyok azt nézték, milyen ruhában jött el a sógorasszony, a férfiak azt várták, mikor hagyja abba a pap a ceremóniát. A temetés után összegyűlt a társaság, a rokonság nem utolsósorban azért, hogy megtartsák a tort. Kivált a férfiak. A tor nem is állt egyébből: harapni- valóból alig, borból annál több. Mert az volt bőven. Igaz, nem valami vendégmarasztaló, dehát rossz bor azért nincsen, csak rossz borivó, ahogy mondani szokás. Volt olyan, aki már az elején elbúcsúzott: — Megy a vonatunk — mondták és még hozzátették: — Isten nyugosztalja szegényt — azzal elmentek. — Jó ember volt — mondták mások és az öreg Tapasztóra gondoltak, akit a föld alá fektettek. Persze, inkább csak azok mentek el, akik alig reméltek valamit az öreg Tapasztó dolgaiból. A többiek maradtak. Nem csupán a tor miatt, meg nem csupán azért, mert a végrendeletet meg akarták hallgatni. Hanem azért is, hogy amit az öreg netán rájuk hagyott, ha lehet, máris vigyék el. Nem illik itthagyni. De meg minek, kinek is hagynák? Az első poharak után sor került a végrendeletre. Nem volt hosszú, és nem volt sok, amit az öreg meghagyott; immár csak a gyerekeinek, az unokáinak, a rokonainak, mert felesége, az a csupaősz, töpörödött kis asszonyka már korábban elment. Pontról pontra meg volt minijén írva a végrendeletben. Meg volt ott Írva a ház, a bútorzat, a nagyszülőktől megmaradt minden apróság: a tulipános láda, de még a padlásra Vezető létra sorsa is. Alapos ember volt az öreg Tapasztó, mindenre gondolt. Fel-felmorajlott olykor a hallgatóság: sosem az, aki kapta amit kapott — mindig a többiek. De azért különösebb szóváltás nélkül lezajlott minden. Még az este folyamán kocsira kerültek a tárgyak. Volt, aki máris indult haza. Hanem azért valami mégis elkerülte a megboldogult figyelmét, amikor a végrendeletét csináltatta. Egyetlenegy valami: egy öreg kakukkos óra sorsa felől nem intézkedett. És ha már igy van, hogy 6 nem intézkedett, annak a sorsa felől az élőknek kell intézkedniük. Há nem is volt sokat érő az óra, de élő, mozgó, járó alkalmatosság volt, hasznos szerkezet, amiről — ha nem muszáj r- senki sem akart lemondani. Legalábbis nem önként. Aki igényt tartott rá, az talált magyarázatot a maga javára. Egyik ezt, a másik amazt. Ki a jogra hivatkozott, ki arra, hogy amíg a háznál élt, mindig & húzta fel a szerkezetet. De a leghangosabban mégis a legidősebb fiú követelte magának az órát, és a legtöbb okot tudta felsorolni. Meg is kapta. Lezajlott hát az osztozkodás. Mindennek megvolt az új gazdája; semmi sem maradt osztatlanul. Akik elmentek, magukkal vitték a temetés, a gyász, a borivá«, és az osztozkodás vegyes ízű emlékét. De aztán lehet, hogy hamarább napirendre tértek az egész fölött, mint a fálu népe. Annál is inkább, mert a faluban nagy esemény volt az öreg Tapasztó halála, s mert a kakukkos óra hire kiszivárgott a négy fal közül; és az ilyesmiről olyan jóízűen lehet beszélni mindenfelé. De talán leginkább mégis azért, mert a temetés utáni nap délutánján a falusi állomás várótermében az altiszt egy kakukkos órát talált a pádon. Kötelességének érezte: bevitte hát a szolgálati szobába, és üzenetét küldött a gazdájának: jöjjenek érte, mert itt maradt a pádon az öreg óra. Eljutott az üzenet oda, ahová kellett, vissza is jött a válasza igen hamar, s olyanformán: „elég volt a többi lomot cipelni, ez már maradjon csak ott, ahol van...” Antalfy István CSANÁDY JÁNOS: Mint alvó, nagy ősállatok A kukoricát letarolták, pipál a föld csendesen, ködöt ereget, gőzölög, nem takarja már semmi sem, csak néhány megmenekült gaz, őszi muhar, amely a gépek magas lába alatt megmaradt, ők hirdetik, él még az élet, a többi, arany, sárga fog, kipergett szem már a magtárban, vagy a szárítóban forog, avagy gazdáknál a padlásban, mert disznó hízik a hidlásban. A kis mezei bogarak nem döngicsélnek, megdermedtek, Alföldem, terád gondolok én most, és a szívem jmeleg, bejárom a betonblokk házak tág űréit, a satnya gyep poros partjain elmélázok, jó a szoba, jó a meleg, jó a fehér papírra fekete kis bogarakat rakni sorra, melynek egyike sem meredt, őrzik nyarad, őszöd, teled, akkor is, ha már letaroltak mezőid, némán fénylenek a szántott rögök, őszi földek, s mint alvó, nagy ősállatok, csak ködös párlatuk szuszog.
