Petőfi Népe, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-04 / 259. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Színház, három hullámban A szovjet dráma ünnepe „Mindenféle kategóriájú színházat, amelyet hasznosnak és művészinek ismernek el, az állam tart fenn, az igazgatóságok által előterjesztett költségvetés alapján az állam által meghatá­rozott helyáraknak és fizetéseknek megfelelően.” Tehát min­den színház, amelyet hasznosnak és művészinek ismernek el, állami kezelésbe került, pontosan hatvan évvel ezelőtt a Szov­jetunióban. S ebből a hatvanból immár több mint harminc esz­tendeje a magyar színpad is nyitva áll a szovjet dráma, a szov­jet színházművészet előtt. Ez a három évtized három hullámát hozta el ennek a színházművészetnek. Mindegyik más arcát, más jellegzetességét mutatta, ha nem is éppen pontos kronoló­giában, mert időbeli átfedések is előfordultak. A harmadik hullám indulásának talán éppen most vagyunk kortársai. Nem kell oknyomozást folytat­ni, hogy 1945 után a felszaba­dult magyar színház miért for­dult olyan érdeklődéssel a forra­dalmi szovjet dráma felé. A Kreml toronyórájában, vagy a Viharos alkonyaiban az éhezés, a nemzeti széthullás veszélytuda­tában élő, bizonytalankodó értel­miségiek útja a faragatlanul is emberi igazságokat megfogalma­zó matrózokhoz és munkásokhoz; példa és válasz volt hazai kér­désekre is. Mint ahogy egy évti­zeddel később az Optimista tra­gédia kemény komisszárasszonyá­nak erkölcsi és fizikai győzelme az anarchia felett, ugyancsak példa erejű volt 1957-ben a ma­gyar színpadokon. A második hullám a hatvanas években ért partot a hazai szín­házakban. Részben a második világháború drámái voltak ezek; új és új megközelítést adva azoknak az embert próbáló ször­nyű időknek; részben a terme­lés emberi drámái kerültek elő­térbe vagy az olyan fordított tükröződése a társadalmi gondok­nak, mint amit Pogogyin Arisz- tokraták-ja jelentett. Ez a harmadik, mostanában hozzánk érkező hullám folytat­ja mindazt, amit az előző évti­zedekben a szovjet dráma kép­viselt nálunk. (Nem beszélve természetesen Osztrovszkij, Cse­hov, Gorkij és a többi klasszikus állandó jelenlétéről). Az idei ma­gyar színházi évad részben a szovjet dráma jegyében zajlik. Az őszi első bemutató, amit az új vezetésű Népszínház tartott Celldömölkön —j s természetesen viszi tovább a darabot szerte az országban —, Arbuzov Irkutszki történeté-nek új változata volt. (A szerző maga dolgozta át, s most Egy szerelem története címmel játsszák.) A termelési és egyéni konfliktusok metszéspont­ját kereste már a negyvenes évek végén ez a dráma, s erre a nagyon jellegzetes új ellent­mondásra talált rá Gelman a Prémium-ban és a Visszajelzés­ben. Az érdekviszonyok új fel­fogásának példája ez a két nagy­hatású mű, ^hiszen azt bizonyít­ják, hogy a* társadalom és az egyén érdekeit nem feltétlenül hozza harmóniába a közbülső cso­portérdek és ez rendkívül súlyos morális, etikai konfliktusokhoz, magatartászavarokhoz vezethet. Folytatódik a háborús drámák sora is, olyan újszerű megköze­lítésével a témának, mint a Sze­relvény a hátországban. Folyta­tódik a szovjet klasszikusok szín­padra állításának sora; a hatva­nas évek Majakovszkij-bemutatói után az elmúlt egy-két év Bul­gakov reneszánszát hozta. (Ebben az ünnepi évadban a budapesti Thália Színiház készül leghíresebb regénye, a Mester és Margarita színpadi változatának bemutatá­sára.) Még a hatvanas évek második hulláma hozta a magyar színpa­dokra Rozovot, aki a legmaibb mában, a szovjet élet leghétköz­napibb helyzeteiben, igyekezett tettenérni az emberi fejlődés, vál­tozás sohasem feszültségmentes pillanatait. Most az új darabok­ban mintha elmélyült volna a szovjet szerzők hangja. Trifonov Szolnokon bemutatott Cseréjé­ben, Vampilov Vadkacsavadásza- tában már olyan hősök kerülnek a színpadon a szakítószilárdság próbája alá, akik az élet feszült­ségeit nem viselik el, nyílt vagy rejtett repedések keletkeznek személyiségük egészén. A legérdekesebb újdonság —, éppen az utóbbi két darab is rep­rezentálja ezt —, hogy nem egy­szerűen szovjet drámák kerül­nek a magyar színpadokra, ha­nem a szovjet színházi élet, hi­szen olyan rendezők bontják ki elképzeléseiket a ,mi színpadja­inkon, mint Ljubimov, Jefremov vagy az évad hátralevő részében még Efrosz és Tabakov. Kezdetben, a forradalom győ­zelme utáni években, amikor Le­nin személyesen jelentette be a hasznos és művészinek elismert színházak államosítását, a szín­pad, a színielőadás forradalma is zajlott, Majakovszkij Buffó-misz- térdumát aligha lehetett volna előadni a hagyományos színház hagyományos eszközeivel, de Ma- jerhold vagy Vahtangov a klasz- szikus irodalmi műveket is szí­vesen vitte a cirkusz porondjá­ra, s a programnyilatkozatok egyik kedvelt kifejezése volt az „excentrikus” színház. Ez a „színházszerű színház” volt en­nek az irányzatnak az eszménye; valamennyi hatáskeltő eszköz felhasználásával, s az írott mű­vet, magát a drámát, bár fon­tos, de a színház nem egyedüli alapanyagának tartotta. A húszas évek végére Szta- nyiszlavszkij és Nyemirovics Dancsenkó „irodalmibb színháza” hagyományosabb színpadteohniká- ja kerekedett felül, s a szemé­lyi kultusz idején ez sokszor a realizmusnak nevezett színpadi naturalizmussal volt azonos. Ám végig, hol erőteljesebben, hol csak lappangva ott élt a szovjet színházi életben a húszas évek színházi avantgarde törekvései­nek hagyománya is, amit aztán az ötvenes évek vége óta olyan rendezőegyéniségek hoztak az „irodalmi színházzal” harmóniá­ba, mint a leningrádi Tovsztono- gov. Az Optimista tragédiát Tovsz- tonogov segítségével rendezték meg Magyarországon. Azoknak a színpadot megújító szovjet szín­házi törekvéseknek a jelenléte azonban, amelyek a, húszas évek­ben gyökereznek, éppen ebben a mostani rendezőjárásban lesznek kézzelfoghatóbbak nálunk is. Lju­bimov vagy Efrosz természetesen nem egyszerűen azt folytatja, amit a húszas évek kísérletezése jelentett, hanem az azóta eltelt évtizedek minden formát bontó, formát megújító törekvésének birtokában kívánnak a maguk kifejezőnyelvéh, a maguk gondo­lataival a ma nézőjéhez szólni. A magyar színházi élet, amely sokáig csak a szovjet drámát adaptálta nézőink számára, most magyar színészek közreműködé­sével a szovjet színház egészének aktuális vonásait vizsgálhatja ebben az érdekesen induló, bizo­nyára még sok meglepetést tar­togató, ünnepi évadban. LETT ÉS LITVÁN KÖLTŐK VERSEI SALOME JA NERIS: Ha a meggyfa Az idő — csupa ünnep: Ha a meggyfa virágzik ...! Sietünk, suhanás visz, Örök-egyszeri tünés. Csak örülj, ha örülhetsz! Örök-egyszeri nap süt: Ha madárral a tér leng, Ha a meggyfa virágzik. Vasvirágként Ha új időd elérkezik, S mindenki várja, jöjjön, Kedves tavaszom, engem itt Nem lelsz te már e földön. Jössz. Most megállítod lovad. Szemed szór ránk varázsfényt. És bimbók, szirmok bomlanak ... ... Kinyílok vasvirágként. ANTANAS VENCLOVA: Hazám A Nyeman csupa-kék, kanyaros vize vagy te, A Palanga öreg köve-partja, a drága borostyán; Ha a szél belering a szelíd elemekbe, Ha a sót a homokra kihordja-teríti a hullám. A mezők meg a nyíresek, otthoni tájam; Ha virágzik a len, ha az ég nyara száll odafőnt; Te vagy az! Hívogatsz, hogy a halk ragyogásban, A napnyugovásban enyém legyen illatod árama, csönd. Hogy az éjszaka harmata-hűse peregve megáldjon, Hogy a könnyű sziromzuhatag meg a zúzmara verjen, Suhogó, színe-méz nyíresek, ködeik lefedik lobogásom, Az ezüst-jegyű fagy ha mezőre betűt írogat: tudom, engem! Szeretem, ha pacsirta kicsiny dala bukdos az égen, A kaszált füveket, hasadó rögöket: szeretem. A komoly teleket, hogy a kályha melegítsen; Tavon-ablakokon jeleit kanyarítva derítse a jég a szívem. Ha a kertben a hárs kivirul, ne feledjem a sátrát; S a juhart, ha kivágva, ha álmos öbölre borulva; A kaszák monoton suhogó teli-nyári magányát; S a tavaszt siratok, vigaszom legyen: ősz jön el újra.í.' De ha vágyakozom, legelébb — tereád, honi népem! Honi nyelvem! Igéznek igéid, iszom szavaid... Dalod újra idézi, mi voltam, ígéri, mi még nem; E zenére a lélek, csüggeteg, újra virít. A korok rideg árkai arcodon, ó, örök ország! Szemed egykori kínokat ötvöz a máskori fénybe. Konok elleneid, darabokra szakítva, szíved kitiporták — De szeretnivaló vagy ezért külön is, te szegényke. A fiad vagyok. Itt cseperedtem; a sorsom a sorsod. Veled egy test-vér vagyok, éjeden élek, az álmom a nappal! Gyökered gyökerem, bogos ágad az ágam, a lombod Diadalmasan állja a harcot, az égbe lobogva, viharmadarakkal. (Tandori Dezső fordításai) • Palkó Pál: Tizenkilencen. (Illusztráció Fagyejev regényéhez.) •v.y.v.v.*. így dolgozni! A kőműves reggel hétkor csön- getett, bár este azt mondta, nem jön túl korán, mert tud­ja, hogy szeretek aludni. — Öltözzön be! Addig én elké­szítem a maltert — szólt rám szinte parancsoló hangon az ötve- nen túli mester, közben a nyár­fához támasztotta rozzant kerék­párját, s máris a homokdombhoz sietett. Az ablakon át, beöltözés közben láttam, hogy Imre bácsi serényen lapátolja a homokot a ládába, önti rá a cementet, mész- hidrátot, vizet, s a kiérdemesült gereblyével keveri, dolgozza a masszát. Mire fölhajtóm a pohár tejet s kilépek az udvarra, már tü­relmetlen pillantásokkal fogad. — Egy kávét kellene előbb ... — próbálkozom óvatosan a ja­vaslattal, de ő már a láda fülét fogja, s értetlenül néz fel. — Kávét? Minek az? De ha akarja, én nem bánom, csak ezt a láda maltert előbb vigyük be. Papírsúlyhoz szokott izmaim, „eresztékeim” recsegve-ropogva kínlódnak az irgalmatlan súly­tól. A távolság az udvar végé­től a harmadik szobává előlép­tetett, s most vakolásra váró kamráig fényévnyinek tűnik. Amikor végül letesszük, alig bí­róik fölegyenesedni. Imre bácsi azonban már az állványt készíti, s áliával a malterosláda felé bökve a válla fölött szól hátra foghegyről: — Keverje! Keverem, s közben arra gon­dolok, hogy elhamarkodottan döntöttem, amikor takarékossági szempontokat mérlegelve segéd­munkásnak szegődtem saját la­kásom tatarozásához. Az állvány elkészült. Imre bá­csi szó nélkül kiveszi kezemből a gereblyét, s nagy lendülettel átdolgozza a maltert, aztán egy vödörrel az állványra lendít, fel­lép a pallóra, s a következő percben már — szájában ciga­rettával — a mindig csodált és mindannyiszor irigyelt mozdu­lattal teríti a maltert a falra a fándli egyetlen billentésével. rT étován állok a láda mellett. A A kávéra gondolok, de res- tellek újabb ajánlatot tenni. — Meglátja, hogy itt délután­ra fal nem marad szárazon. At­tól függ persze, hogy tud-e mal­tert készíteni — mondja már békülékeny hangon, s kíváncsian felém fordulva mosolyog. — Azt hiszem, tudok! — vá­laszolom bizonytalanul. — Egy vödörrel! — s Imre bácsi mélyre lógatja az üres vöd­röt az állványról. Belemerítem a fándlit a masz- szába. Szégyen ide, szégyen oda, két kézzel kell megmarkolni a szerszám nyelét. — Csak félig merítse! — hal­lom az állványról, ahol Imre bá­csi a már felrakott maltert si­mítja egy léccel. Hát ezt hon­nan sejti? Valószínűleg a nyögé­semről, szuszogásomról. — A tanulóknak is mindig ezt mondom a cégnél. Erőlködnek szegények, játszanék a nagyle- gényt, ahelyett, hogy az eszükkel pótolnák a hiányzó erőt. Szóval csak félig. A vödör maltert alig bírom föl­adni az állványra, pedig ő jó mélyen lenyúl érte. A ládában viszont veszélyesen megfogyat­kozott a készlet. — Talán most lehetne egy ká­vét! — használom ki a lélektani pillanatot. — Én nem élek vele! — vála­szolja két fándlicsapás között, s részéről a kávéügy lezárva. Szótlanul fordulok ki a barát­ságtalan kamrából azzal az elha­tározással, hogy most kávét fő­zök, megiszom, csak azután me­gyek vissza. Addig elég lesz a malter. Belefeledkezem a dará­lásba, pepecselésbe, közben a család is kikászálódik az ágyból, mosdás, öltözés, csurog a kávé, cukrot, csészét keresek, kavarom, szürcsölöm, élvezem. Amikor ki­lépek az udvarra, Imre bácsi már ott áll a ládával a homok mel­lett, készíti a maltert. Dolgozik, de nem méreggel, nem dühösen. Kavarja a masszát, észre sem vesz, nem szól, nem néz rám. —i Hozzon még vizet! — szó­lal meg nagy megkönnyebbülé­semre, s túlzott igyekezettel ug­rok a kúthoz a vödörrel, viszem a vizet, öntöm. Kavarja. — Elég! — Már elég is? A ztán újra az irgalmatlanul sú- lyos láda. Bevisszük. Szívem az államat veri, vállam zsiborog, úgy érzem, mintha a lábam ön­töttvasból lenne. Malter a vö­dörbe, terítés a falra. Imre bácsi megenyhül, s megértőén kérde­zi: nehéz volt a láda? — Nem szokta a cigány a szán­tást! — népieskedem, de azonnal kikapja szájából a cigarettát. — Csak azokról ne beszéljünk! — mondja, fándlis kezét a ma­gasba emelve, de azonnal újra a munkához fordul. Meríti, terí­ti, simítja a maltert, s közben elmondja a történetet. — Az ősz végén nagy fekáliá- ban volt a cég. Nem volt elég munkás. A főnökség valahonnan a Nyírségből, vagy honnan be- szervált vagy huszonöt cigányt. Voltak köztük akkorák, hogy akár törökülésben megvakarhat­ták volna az isten lábát. Ekkora morékat én még nem is láttam. Egy vödör maltert tessék már... Szóval azt mondja a nagyfőnötk, Imre, szereld fel az újmagyaro­kat. Értettem, miről van szó, si- pirc a raktárba. Mondom a Lajos bácsinak, mi az ábra. Ki­adta a huszonöt pufajkát, gumi­csizmát. Irány a kettes telep. Furgonnal kivittük a brigádve­zetőnek, hogy ossza szét. Átvet­te, aláírta. — Másnap hivat a nagyfőnök, de még a köszönésemet se fo­gadja, hanem azonnal lerámol, mint a pengős malacot, hogy mit gondolok én, mit adtam én az embereknek? Mondom, hogy mit, de annál jobban osztja az áldást. Nagy nehezen kiderült, hogy dél­után bejöttek hozzá, kiverték a balhét, hogy használt ruhát adtak nekik, mert cigányok. Azt hi­szik, hogy nekik az ócska rongy is jó? Dolgozó emberek ők és nem tűrik a kivételt csak azért, mert feketék. Azt hitték, hogy ez már megszűnt Magyarorszá­gon. — Eredj, aztán csinálj rendet. Üjat mindnek, mindenből. Érted? — rivallt rám a főnök, láttam rajta, hogy fél, nehogy megtudja ezt a pártbizottság, nehogy oda is elmenjenek. — Rendben igazgató kartárs. Értettem! — sarkon fordultam és irány a raktár. Vadonatúj pufajka, csizma mindenkinek. Tudja mi lett a vége? Harmad­nap a brigádvezető félőrülten jött a központba, hogy eladták a pufajkákat a bizományiba. A nagyfőnök azonnal furgonba ül­tetett és visszavásároltuk a sa­ját ruháinkat. A pénzt aztán el­vonták tőlük, mire ők otthagyták a céget. Persze, tudom én, hogy nem mind ilyen... Hozzon egy kis vizet. Inni. Vf ire a vízzel megjövök, teli vö- dör van a pallón, s Imre bá­csi újra teríti a maltert. Jobb kezében a fándli, ballal fölhajt­ja a vizet, s újra terít. Átfut rajtam a gondolat, hogy pihenőt javasoljak, de ezzel gyöngesége- met, korai — s szerinte bizo­nyára indokolatlan — fáradságo­mat árulnám el. Mert én már fáradt vagyok, ö viszont nem fáradt. Dolgozik. S amint né­zem, Imre bácsit a félig telt mal­terosláda mellől, elszivárog belő­lem a fáradság, elfelejtem, hogy lábam, derekam törékeny üveg­torony, amely a legkisebb „ki­lengésre” ropog. Mindezt elfe­lejtem. Mert Imre bácsi dolgozik, ön­feledten, elégedetten, lendülettel, másra sem gondolva, nem figyel­ve, minden más iránt közönnyel, mert a munka, a fal köti le minden idegszálát. Nem gondol pénzre, nem is gondolhat, hiszen mindössze jelképes összeget kért, talán tizedét annak, amit a szö­vetkezet kilátásba helyezett. Nem gondol kórházban fekvő felesé­gére, katonafiára, vesebajára, asszonylányára, unokájára. Sem­mire sem gondol, mert itt van a munka, a dolog, az értelmes tennivaló, az ügyességet, erőt, tapasztalatot, szaktudást ki tudja hányadszor próbára tevő fal, mal­ter, fándli, állvány. Nem tart cigarettaszünetet, ha beszédre van kedve, azt is úgy teszi, hogy közben nem lassulnak mozdula­tai, nem figyel máshova, rá sem néz hallgatójára, mondatait úgy fűzi, alakítja, hogy nincs szükség arcával, tekintetével, ke­zével „kiegészíteni”, megerősíteni azokat. Wem nézi az órát, nincs is ná- la, tőlem sem kérdezi egy­szer sem, hogy hány óra van. Ebédelni hazaszalad, otthon — amint később mondja — koty­vasztott egy kis rántottét, teát ivott utána. Mire mi felálltunk az asztaltól, ő már a nyárfához támasztja a rozzant drótszamarat, s int nekem, hogy gyerünk mal­tert készíteni. Visszük befelé az iszonyatosan nehéz ládát. Imre bácsi tovább dolgozik. Ügy simogatja a falat, mint nagyrabecsült lovat, a sok tejet adó tehenet, a gömbölyödő hízót. Ogy dolgozik, hogy engem, aki állok a láda mellett, lassan- lassan hatalmába kerít a szégyen. Mikor tudok én így dolgozni? Mikor tud mindenki így dolgozni az országban, a világon, speku­láció, lazítás, mindig másra fi­gyelés nélkül, kibúvók, szünete- lési alkalmak, álindokok keresése nélkül? Kik tudnak még így dolgozni Imre bácsin kívül? Vannak-e még imrebácsik, hányán és hol vannak? Mert dolgozni kell. Ügy, mint Imre bácsi. Csak a munkával tö­rődve, arra figyelve, azt tökélete­sen elvégezve. Nem a pénzt les­ve, nem amit adnak, ezért köz­ben tépelődve, nem azzal merí­teni ki az agy képességeit, hogy érveket találjunk a több pénz „kiharcolására”. Nem azon rá­gódva, hogy én nem vagyok megfizetve, hogy én ezt ennyiért csinálom. És lógok, szabotálok, de ha egy imrebácsi lógósnak, sza- botőrnek nevezne, följelenteném, kivégezném, felakasztanám, el­ásnám, noha tudom, igazat mond. De jaj, nagyon súlyosak az igaz­ság szavai. így dolgozni, ahogyan Imre bácsi. Így kell dolgozni. Fo­lyamatosan, mindig, amíg mun­ka, tennivaló van ebben az or­szágban, ezen a világon. Nem azért keresve a hibát, hogy amiatt felháborodjunk, hanem mert tudni akarjuk: hol mit kell javítani... Imre bácsi leadja a vödröt. A fándlit két kézzel markolva, nagy igyekezettel rakom a mal­tert. Érzem, hogy néz, figyel az állványról, miközben cigarettára gyújt. — Nem kell ám erőltetni. Csak amennyit bírunk! — szólal meg a magasból, s én kényszerű mo­solyt erőltetve az arcomra, meg­feszített inakkal adom föl az állványra a malterral teli vödröt. Gál Farkas

Next

/
Oldalképek
Tartalom