Petőfi Népe, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-25 / 276. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Megyei művészeti díj Bahget Iskander Ahmed 1979 Külföldi tanulmányi ösz­töndíjasként Szíriából jött Magyarországra. Dunaújvárosban, a Nehézipari Műszaki Egyetem Fő­iskolai Karán 1972-ben üzemmér­nöki, majd műszaki tanári okle­velet szerzett. A fotózás iránti szenvedélye, a magyar valóság iránti érdeklődése, érzékenysége már a főiskolai évek alatt meg­nyilvánult. A dunaújvárosi Bar­tók Béla Művelődési Központban egy csoportos fotókiállításon ő vitte el a pálmát; elnyerte a fő­iskolai díjat. Ez jelentette szá­mára az első olyan elismerést, amely valóban ösztönzően hatott rá. Dunaújvárosból költözött Kecs­kemétre, ahol először a Szerszám­gépipari Művek Gyárában dolgo­zott, azután a MEZŐGÉP Válla­latnál vállalt munkát. Ma is itt dolgozik, külkereskedelmi mű­szaki előadóként. Első dunaújvárosi bemutatko­zása óta csaknem száz hazai és külföldi, egyéni és csoportos ki­állításon szerepelt. 1979-ben Kecs­kemét. Marcali, Izsák, Kiskun- majsa, Makó, Salgótarján, Laki­telek, Kaposvár, Pécs és Balástya közönsége láthatta a magyaror­szági viszonyokat, szokásokat, az emberi környezetet megörökítő fotóit. Az alföldi táj, a paraszti világ mellett a munka ábrázolása ki­emelt szerepet tölt be művészeté­ben. Témaérzékenysége, az ember élethelyzetének árnyalt ábrázolá­sa, kiváló technikai felkészült­sége a magyar fotóművészet egyik számon tartott, jeles tag­jává avatta. Képeinek valóságér­zéke, esztétikai színvonala, gon­dolatgazdagsága az egyéni hang­vételű művészek sorába emeli. Jól ismeri a munkahelyeket, a dolgozó embert, ezért színvona­lasak szociofotó-sorozatai. Képei érzelmi azonosulásra késztetnek, tettekre sarkallnak. Bahget Iskander Ahmed fotó­művész már mintegy ötven dí­jat. elismerést őriz házi vitrin­jében. Háromszor nyerte el a Magyar Fotóművészek Szövet­ségének Nívó-díját, s 1978-ban a Bács-Kiskun megyei Tanács ösz­töndíjasaként a bejáró munká­sokról. a tanyai emberekről ké­szített fotósorozatokat. Valamennyi kiállítására szíve­sen emlékszik vissza. Amikor er­ről beszélgetünk, mégis hajlandó kiemelni néhányat a sok bemu­tatkozás közül. Különösen emlé­kezetes számára például az 1978. évi, békéscsabai Prem Fotókiál­lítás. Itt első díjjal jutalmazták. Ide sorolja az idén a szegedi szalonban rendezett kiállítást is: Behautatott képeit tiszteletdíjra érdemesítette a Csongrád megyei Tanács. Ugyancsak ez évben Kecskeméten az országos színes- dia-pályázaton. Nagykanizsán pe­dig az Életünk című fotötárlaton kapott díjakat. A mindig jó kedélyű, barátsá­got kereső Bahget Iskander szin­te hibátlan magyarsággal véleke­dik szóban is a mindennapi élet eseményeiről, s nemcsak a ha­zaiakról, hanem a nagyvilág dol­gairól is. Ez a képessége, társa­dalmi, politikai érzékenysége pá­rosul művészei tehetségével. Elé­gedett jelenlegi munkakörével, szeret Magyarországon élni. Saját bevallása szerint otthon érzi ma­gát. Elmondta, hogy gyerekko­rában, Szíriában lenézte azokat, akik külföldön maradtak. Amikor azután ide érkezett, abban a pil­lanatban megváltozott a vélemé­nye. gyorsan beilleszkedett a ma­gyarországi életformába, pedig akkor még egyáltalán nem tudott magyarul. Dunaújvárosban befo­gadták a különböző társaságok, a klubok, s a környezete is biztat­ta, segítette kibontakozni tehet­ségét. A „kezdő évtized” művészi munkájának eredményeit jutal­mazta művészeti díjjal a megyei tanács. Jólesett az elismerés neki, de egyben nyugtalanná teszi, mert úgy érzi, hogy ez a jövőben még többre kötelezi. Rapl Miklós S': >T&r /•'/.'‘ •> '■.. '-'S'?.' •'.' > -'«tT/ i-Xi-W&x- >' -■ * V'. ■ ‘ : ■ f,.t‘ '’■ ' „Bodri Ferenc nem nagyipari képtermelő; nem óránként kerül­nek ki a keze alól kész művek. Tépelődő, magával elégedetlen művész, aki sikerületlen lapjait Inkább megsemmisíti, képeit pe­dig átfesti, mintsem fél- vagy ne­gyedkész alkotásokat kiengedjen a kezéből.” Sümegi György művészettörté­nész beszédéből idézzük a fenti megállapítást, amely a Kecske­méti Konzervgyárban hangzott el a napokban, Bodri Ferenc festő­művész kiállításának megnyitó­ján. A gyári kiállításon a művész huszonhat alkotása: festménye és grafikája látható. Bodri Ferenc megmutatja a közönségnek saját arcát is önarckép-grafikáján, szemből és oldalnézetben. Fel­tünteti a képen legfontosabb sze­mélyi adatait, nevét, születési évét, hónapját és napját is. Utá­na az 1978-as évszám látható — kérdőjellel. A kiállítást megnyitó, a mű­vészt bemutató művészettörténész is feltette a kérdést: „Vajon mi­ért rajzolta, rajzolhatta így, tű­nődő arcmása alá a kérdőjeles évszámot? Miért akasztott kérdő­jeltorlaszt a következő évek, a jö­vő elé? Azért, mert még nem tudni, hogy a magát vallató, örö­kösen tépelődő művész milyen alkotásokkal fog majd válaszolni a tudatában gyülemlő életkérdé­sekre.” Bodri Ferenc konzervgyári ki­állítását akár eddigi pályája ősz- szegezésének is tekinthetjük. Vál­tozatos témájú grafikáit nézve, széles érdeklődési köréről győ­ződhet meg a néző. Festményei, csendéletrészletei, nőalakjai, anyát gyermekével ábrázoló kom­pozíciói hatásosak, harmóniát tükröznek, elgondolkoztatók. Él­mény mindenki számára, aki sze­reti a szépet. Ezúttal is csak elismeréssel szól­hatunk az üzemi tárlatokról, amelyek az utóbbi időben szapo­rodnak, s rendezőik egyre inkább a színvonalra is törekednek, Kecs­keméten és másutt is a megyé­ben. Ebben jeleskednek többek között a Kecskeméti Konzervgyár kulturális életének szervezői, irá­nyítói is. Bodri Ferenc műveit ugyanis tárlatsorozat keretében mutatják most be a gyár dolgo­zóinak. —I —s ANTALFY ISTVÁN: Hogy ne fájjon.. Nem ültél még a sárga homokon a nyugalom égtájain, nem kerestél idegen szerepet, hajótörésről nem beszéltél, gránitkő-kemény fegyelemmel éled a mindennapok sarcát, fellángoló tárgyak között, elsüvítő szelek között, elsüllyedt sziget peremén és fáklyát gyújtasz alkonyatkor, hogy ne fájjon az éjszaka, mely mozdulatlan, mint az ég. r-r Őszi levél Megdideregnek már a lombtalan fák, összébbhúzzák magukat a hegyek. A kertek alján sürgős nyugtalanság. — Látod, barátom, nem feledtelek... Most forr a must és szomjaznak a földek, mert újra érzik anyaságukat, s hol már törtfényű sugarak ömölnek, telt hordókkal indulnak az utak. Kamrák telnek és pince mélyre tárul, az ember álmodik újabb csodákról, az égen újabb holdak futnak át, ne búsulj hát tűnt nyár felett, barátom! Lásd, minden újul ezen a világon, mondd inkább a szüretelők dalát! R égen dívó szokás, hogy ha felépül egy művelődési ház — például — a megye egyik járási székhelyén, a vele versengő másik nagyközség ille­tékesei és illetéktelenjei nem nyugosznak addig, amíg náluk nem kezdenek még reprezentatí­vabb kulturális helyi központ építéséhez. Vala­hogy így volt ez ott is, ahol nem­régiben — mint a nagy nyilvános­ság előtt és szá­mos szűkebb fó­rumon sok szó esett róla — va­lóságos csodapa­lota készült vol­na el, ha az épí­tési-szerelési munkák hibái nem késleltették volna az átadást. Most aztán, a gazdasági körül­mények kedvezőtlen változásai miatt egyszeriben túltakarékossá- gi láz tört ki. Félő, hogy nem egyedi eset, ami az egyik nagy­községben történt. Ott aligha lesz ezen a télen kulturális élet, mert a művelődési ház fűtésére és világítására szánt összeget a minimális alá csökkentették. Igaz, hogy így nem fűtik fölös­legesen a többnyire üres nagy­termet — de a klubszobákba alig­ha fog menni valaki csak azért, hogy többedmagával fagyoskod- jék. Inkább otthon marad. Vagy a kocsmába megy, ahol — saj­nos — mindig van társaság, s természetesen fázni sem kell. L ehet-e egyáltalán a közmű­velődésen, a kultúrán taka­rékoskodni? A közmű­velődési párthatározat és tör­vény egyértelműen kimondja, hogy nem. Semmiképpen nem szabad a takarékossági elveket úgy értelmezni és alkalmazni, hogy ellentétbe kerüljenek a művelődési célokkal. Ami vi­szont korántsem jelenti azt, hogy ne kellene a takaré­kosság jegyében felülvizsgálni a helyi költségvetési tételeket, s csökkenteni vagy akár törölni azt, ami túlzott és fölösleges. Akkor is, ha ezek a tervezett ki­adások a művelődésügy számlá­ján, keretén vannak. Mindenekelőtt az új létesítmé­nyeknél kínálkozik a takarékos­ság ésszerű alkalmazása. Sem a község lakosai, sem az odavető­dő idegenek nem fognak csaló­dást érezni, ha a művelődés ügyének csak akkora otthont épí­tenek, amekkorára a helység mai és várható jövendő méreteinek figyelembevételével szükség van. S ha ez csupán egy kor­szerű építésű új ház lesz, amely nem is emelkedik ki a lakóhá­zak sorából — még jól betöltheti hivatását. A lényeg mindenképpen az, hogy mit takar a még oly sze­rény külső. Lehet például színházi elő­adáshoz alkalmas nagyterem, ahol fogadhatják akár a fővárosi tár­sulatokat is — de nem feltétle­Takarékoskodni és művelődni nül szükséges, hogy olyan vilá­gítási, színfalmozgatási és egyéb berendezések legyenek, mint a világvárosi színházakban. S a klubtermek lényege sem az, hogy süppedő szőnyegek, drága fote­lok legyenek benne. Megteszi ugyanazt a szolgálatot az olcsóbb berendezés is. S enki sem vonja kétségbe, hogy könyvtárakra és az újonnan megjelenő köny­vek beszerzésére szükség van. De szakítani kell azzal a szemlélet­tel, hogy „közeledik az év vége, vegyünk, amit kapni lehet, csak a keret meg ne maradjon”. Ha most nem talál a hozzáértő könyvtáros olyan műveket, ame­lyekkel nemcsak szaporíthatja, hanem gazdagíthatja is a könyv­állományt — inkább csak marad­jon meg a pénz. De ide tarto­zik aa is, hogy a művelődési in­tézmények, könyvtárak gazdái se csökkentsék szinte automatiku­san a jövő évi kereteket csupán azért, mert az ideiből megtaka­rítást értek el. Ésszerűen, meggondoltan lehet és kell is takarékoskodni a most leginkább „hiánycikknek” szá­mító energiával. Semmi esetre se úgy, mint az egyik nagyváros európai hírű oktatási intézmé­nyénél, ahol hét végére leállít­ják a fűtést, noha jól tudják, hogy a diákok oda járnak tanul­ni, s hogy többször annyi fűtő­anyag kell, amíg a szombat-va­sárnap kihűlt, vastag falak lega­lább szerdára ismét felmelegsze­nek. Az energiatakarékosság ma­napság elsőrendűen fontos. Ám éppen ezért megéri, hogy az il­letékesek gondolkozzanak, ta­nácskozzanak és olyan intézke­déseket hozzanak, amelyek nem a látszatot, hanem a valódi, ki­lowattórákban és gázköbméte­rekben mérhető takarékosságot szolgálják. De nem minden mérhető így. Épp>en a kultúra, a művelődés egyike azoknak a területeknek — ilyen az oktatás, az egészségügy is —, amelyeken a számokban ki­fejezhető és csak eredményeik­ben megtérülő kiadások egy­aránt előfordulnak. Ki tudná ki­számítani, hogy egy sok embert érdeklő ismeret- terjesztő előadás hatásában mennyit eredményez? Ho­gyan lehetne p>énz- re vagy bármire átszámítani, hogy egy magas szín­vonalú színházi előadás hány em­bert gazdagított szellemiekben? Ilyenekkel ta- takarékoskodni — valójában pazarlás. Mint ahogyan a fölösleges, csupán a tervek „kipipálása” kedvéért megtartott rendezvények is a pazarlás ol­dalára írhatók. Takarékoskodni kell például a papírral. De ha emiatt nem je­lenik meg egy értékes könyv, a’z semmi esetre sem nyereség — viszont kérdéses, hogy — ugyan­csak a p>élda kedvéért — miért nem kell takarékoskodni a köny­vesboltokban a csomagolópapír­ral, amikor a legtöbb vásárló külön kéri, hogy ne csomagolják be a könyvet, mert a papír ott­hon csak fölösleges teher, külö­nösen a korszerű fűtésű lakások­ban. Hosszan lehetne még sorolni a példákat a kulturális életnek szinte minden területéről. Sémá­kat szabni, szabályokat felállíta­ni aligha lehet, hiszen mindenütt mások a körülmények, a tenni­valók. Ezért sem szabad mecha­nikusan értelmezni a takarékos­ságot! Tudomásul kell vennünk, hogy ez meghatározza a követ­kező évek — sőt lehet, hogy évti­zedek — gazdálkodását. Be kell tehát rendezkedni rá, s éppen ez követeli meg a jó előre gon­dolkodást, az ésszerűséget. „Kul­túrpaloták” helyett a célnak megfelelő művelődési házakra, luxus helyett kellemes környe­zetre, hetedhét országra szóló hakniműsorok helyett a művelő­dést és a szórakozást valóban szolgáló rendezvényekre van szükség. R égi igazság az, hogy „nem vagyunk olyan gazdagok, hogy olcsót vehessünk”. Valahogyan így kell a helyi mű­velődési lehetőségekkel bánni: az olcsó, pillanatnyi látványosságok helyett a maradandóra töreked­ni: Takarékoskodni és művelőd­ni egyszerre — csakis így lehet. V. E. CSÁSZÁR ISTVÁN: Séta — Azt ajánlom, hogy naponta sétáljon egy keveset — mondta az orvos. — Sétáljak? — kérdezte a be­teg. — Igen. — Hová sétáljak? — Sehova. Csak úgy járkáljon. Az utcán. — Melyik utcán? Ne haragud­jon, nem értem. — Bármelyik utcán. Amelyiken kedve tartja. — Szóval, mondjuk naponta menjek el a piacig és vissza? — Ne határozzon el semmit. Egyszerűen kószáljon. — Nem lehet egyszerűen kó­szálni. Tegyük föl, hogy nem a piac felé megyek, hanem például a Duna felé, akkor ugye odaérek, és mit csináljak azután? Vissza­forduljak, vagy menjek tovább a p>arton? De jobbra vagy balra? Egyébként bármerre megyek, megint elérek valahová és akkor újra ott a kérdés, hogy visszafor­duljak, vagy tovább menjek jobbra vagy balra? — Tudja, mit nevezünk sétálás- nak? — Nem tudom. — A szót magát, azt, hogy sé- tálás, ismeri? — Persze. — Ismeri, és mégsem tudja, hogy mit jelent. — Igen. — Magának anyanyelve a ma­gyar? — Az. — Beszél valamilyen idegen nyelven? — Németül és angolul. — Mit jelent az, hogy spazie­ren, vagy az, hogy to walk? — Ezek a sétálni szó megfele­lői. Sétál, céltalanul kószál. Ér­tem én, mire akar kilyukadni, doktor úr. — Akkor nem kell idegesked­nie. Naponta kószáljon egy keve­set céltalanul. Szóval sétáljon. — Vagyis naponta menjek az utcára azzal a céllal, hogy célta­lanul kószáljak. — Ne legyen ideges, mondtam már! Maga még soha életében nem sétált? Ezt állítja? — Mindig mentem valahová. Ha sehová sem kell mennem, mit keresnék az utcán? Nem vágyók bolond. — Gondoljon a gyerekkorára. A szüleivel biztosan sétált. — Persze. Azt mondták, elme­gyünk sétálni... — És olyankor mit csinált? — Mentem a szüleimmel. Vit­tek magukkal. — És a szülei mit csináltak olyankor? — Engem vittek sétálni. — Hát vigye maga is a gyere­két vagy a feleségét. — Ne tréfáljon, doktor úr. A fiam negyvenkét éves gépészmér­nök. A feleségem a nyugdíjazá­som után három évvel meghalt. — Értse meg, ha állandóan ott­hon ül, idő előtt tönkremegy ma­ga is. Naponta sétálni kell! — Nem tudok sétálni. — Dehogynem tud! Maga nem akar. Egyszerűen csökönyös. Ha nincs szüksége a tanácsomra, mi­nek jött hozzám? — Szükségem van a tanácsára, doktor úr. — Akkor menjen le minden­nap az utcára. — Hány órakor? — Mindegy. Menjen délután. — Négykor jó lesz? — Jó lesz. Ballagjon le a Duna- p>artig, vagy ameddig akar. — A Duna-part megfelel. — Helyes. A víz megnyugtatja az embert. Nézelődjön egy kicsit. — Meddig? — Ameddig jólesik. Tíz percet vagy egy negyedórát. — Negyedórát. — Utána menjen szépen haza. — Lassan vagy gyorsan? — Ahogy szokott. — Ha sietek valahová, gyorsan szoktam menni. Jól bírom a já­rást. — Lassan menjen, nyugodtan, kényelmesen. — Meg fogom csinálni. — Ennyi az egész. — Ha még egyszer elmondaná doktor úr, én felírnám magam­nak. És pontosan így fogom csi­nálni mindennap. \ tárnái László:mindig utolsóelőtti vacsora például a háború békereményt ízéről a béke háború-rohadt ízéről erről a harmincvalahány éves rendezett fejetlenségről a viszonylagos rendezettségben hogy lehetne végre közös világnevezőre jutni ha például a mindig utolsóelőtti vacsora ízéről sem tudunk jóízűen megállapodni abban sem hogy ez a majdan sokszor megátkozott szeretetteljes nap is úgy telt el mint az infantilis öregek kapkodóan múló másodperceinek ideiglenes végeredménye hogy megvagyunk megmásíthatatlanok vagyunk mint például a háború békereménye mint a béke háború-rohadt íze mint a rendezett fejetlenség mint a mindig utolsóelőtti vacsora egyszersmindenkori ize • Anya. A tanítónő.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom