Petőfi Népe, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-13 / 240. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1979. október 13. NAPJAINK TÉMÁI Anyaggazdálkodás BIZTATÓ ÉVADKEZDÉS Én vagyok Ravelszki • Megérkezett az eseményeket felgyorsító merénylet híre. Rita (Molnár Zsuzsa), Gregor (Fekete Tibor), Salar (Balogh Tamás). • Vádol az elmegyógyintézetbe zárt Ravelszki (Sinkó László), háttal Gregor. • Az átmentésükért fáradozó régi arak. Balth báró (Holl István), Bielovin (Jánoki Sándor). Krimis hajsza után a neki emelt mauzóleum kapujában szüntette meg élő anyag mivoltát a demokratikus eszmékkel fiatalon elgyűrűzött, az általa irányított mozgalom győzelmével valócji énjének feladására kényszerített forradalmár. A politikus ott bukott a földre, ahol az előadás kezdetén fényben fürösztött szoborszerű jelenségként tűnt föl a tüll- függöny mögött, ahonnan „az idő falón át” elindult felénk, így akarván jelezni, hogy a versail- les-l békék korában kezdődő történet tanulságai számunkra is fontosak. A játéktér középpontjában észlelte Ravelszki az élettől búcsúzó: mártír halálával keltett riadalom tünteti el a nevével visz- szaélők, a hitével üzletek által szőtt, a nép elől valódi emberi, politikai arculatát elfedő fátylat. A legigazabb, a társadalmi, gazdasági törvényszerűségekből parancsolóan időszerű mozgalmakat is elmocskoló, kificamító, eltorzító karrieristák ellen mozgósító, sok önéletrajzi mozzanatot tartalmazó vádiratát okulásul írta Károlyi Mihály. A magyar szociáldemokraták lepaktálása miatti fölháborodásában szerette volna 1926-ban világgá kiáltani, hogy nincs, nem lehet igazságtalanságot, hazugságot igazoló taktikai érdek, bukás vár az emberi gyarlóságokkal nem számoló politikusokra, államférfiakra. Akkor jó az ilyen „hitvitázó” dráma előadása, ha a nézőket gondolkodásra, számvetésre készteti, fölháborítja; ha az aljasságot meggyűlölteti, az igazat elfogadtatja; ha szükségszerűnek érezzük Ravelszki tragédiáját. A színházi Ravelszkitől csak akkor várhatunk felkavaró élményeket, katarzist, megtisztító energiákat, ha a szigorú szerkezetű, zárt szövésű dráma nem engedi kiszökni a szerzőjét fojtogató, cselekvésre ösztönző indulatot, ha eléggé színpadszerű a nézők azonosulásának a kiváltásához, ha gondolatai rezonálnak a mi életélményeinkkel. Nyilvánvaló, hogy a tisztesség és hatalom, a napi és a távlatos érdek, a cél és az eszköz adódó konfliktusaiban voksol áltörténelmi drámájában az emigrált politikus. Olyan kérdéseket tett föl, amelyekkel a történelem csak később zaklatta, kínozta,, állította válaszút eliá az embereket. Az elvont alapgondolatot zseniálisan megjelenítő, ábrázoló „első könyves” szerző eléggé következetesen és helyenként leleményesen vezeti le Ravelszki esz- málésének a folyamatát. Tulajdonképpen csak ő változik, alakul; a többiek lényegében kezdettől kész figurák; előre tudható, miként viselkednek különböző élethelyzetekben. A gyakorlatlanságot könnyen tetten érthetnénk az évtizedekig íróasztalfiókban porosodó színdarabban, ha nem ragadná magával az olvasót, a nézőt Károlyi szenvedélye, az eredeti történet izgalma. (Hiába várjuk egyes „behozott” emberek — például az ezredes, vagy Nina visszatérését —, eléggé valószínűtlen a két emigráns külhoni találkozása, göcsörtösek itt-ott, nehezen mondhatók a párbeszédek.) Kétségtelenül gyengítette a mű sugárzását, intenzitását a valóságos tér- és időviszonyok elhomályosítása, az általánosítást — váltakozó sikerrel — szolgáló modellszerű elvontság, a lélektani motívumok elhanyagolása. fontosabb jeleneteinek az ismeretében megállapítható, hogy az átdolgozó Hubay 1M kiás, a kecskeméti dramaturg és a rendező elsősorban a dráma fősodrának az elmélyítésére törekedve rekesztette el cselekmény-mellékágakat. (Kimaradt például a nagyúri lány és Balth miniszterelnök intim kapcsolataira utaló jelenet, módosultak a merénylet után halottnak vélt Ravelszki viszatéré- sének körülményei, hiányzik az elmegyógyintézetben elpusztított Ravelszki halála után, s zűrzavart kihasználó Mandorla, a legaljasabb, legravaszabb perc-emberke hatalomátvétele, és így nem válik értelmetlenné a forradalmár pusztulása.) A pártvezető eleve kissé elnagyoltan fölvonultatott környezetét az egyszerűsítések, szereprövidítések sajnos tovább színte- lenítették. A szinte ősbemutatónak tekinthető (a József Attila Színház A nagy hazugság címmel a mű egy másik változatát adta elő) Én vagyok Ravelszki rendezője mintha nem bízott volna eléggé a nyers, szikár, tömény drámai anyagban. A legtöbbször feszesen, jó ritmussal tolmácsolt cselekményt dekoratív hatásokra törekedve, bőséges zenei, vizuális körítéssel tálalta. A szimbólumnak is szánt megoldások azonban érzésem szerint nem álltak össze egyértelmű rendszerré, mert keveredik egyes elemek valóságos és jelképi szerepe. Számomra — bevallom —, talányos a színpadra felpakolt, fém-mivoltukkal, jelenlétükkel szinte kérkedő fémreflektorok dramaturgiai tennivalója. Hasonló gondjaim vannak a Gyarmathy Ágnes tér- és jelmeztervező praktikus, időtlen környezetében nagyon is anyagszerű, kézzelfogható mauzóleumkapu funkciójával, „játszatásával”. A túlzott ünnepélyességnek is tulajdonítható, hogy el-elhalvá- nyult a dráma izzása; mintha néha mollba csúszott volna a dúr- hangzásokat kívánó előadás. Mindenképpen elismerésre méltó az a konok rendezői törekvés, amely az ilyen súlyos mondan- dójú, nehéz létkérdésekkel dúsított értékes műveket minél szélesebb körű közönség számára igyekszik vonzóvá, érthetővé tenni. Most is bátran alkalmazta Beke Sándor a színpadi hatáskeltés legkülönfélébb eszközeit, bár ezek nem mindig szervesültek harmonikusan. A hálás szerepű Holl István (Balth báró) hiteles volt. Meggyőzően keltette életre a mindenhová befészkelődő, mindenből előnyölő, hidegfejű hivatásos politikust. A drámához illesztett előjátékot leginkább maga Ravelszki, a vendégként fellépő Sinkó László sínylette meg. Elegendő szöveg és színpadi tartózkodás híján csak képességei teljes mozgósításával kelthette életre a jelképet. Á második felvonásban vált igazán középponttá, érzékeltette a nemes lelkületű rajongó keserű eszmé- lésének a folyamatát. Elhittük neki, hogy már ő is tudja: csak akkor használ az ügynek, akkor tarthatja fönn nevét a történelemben, ha igazi halálával kilép a márványsírhely hamis kultuszából. Az opportunista Gregorról elsősorban azt tudatta alakítója, Fekete Tibor, hogy rendkívül céltudatos, igazi szándékait furfangosan rejtő politikus. Az már kevésbé derült ki, hogy nem véletlenül talált egymásra az egykori munkásvezér és a reakciós báró, kissé elsikkadt kétszínűsége. Szerepük szerinti határozott, céltudatos egyéniségnek mutatkoztak be a női főszereplők. Molnár Zsuzsa (Rita) volt előnyösebb helyzetben. Fabó Györgyinek (Margit) nehéz feladatot jelentett az általa alakított figura logikailag nehezen indokolható ellentmondásosságának elhitetése. A cinikus, simamodorú Mandorla, Joós László, éppúgy érezte a mű hangulatát, mint Blaskó Balázs (Woronoff), Tarái Balázs (Zanetti), Jánoki Sándor (Bielovin), Áron László (Tiszt). Mindent egybevetve: biztató évadkezdésnek tekinthető az Én vagyok Ravelszki bemutatója. Heltai Nándor Nyolcszázezer féle anyag, alkatrész kering szüntelenül a népgazdaság különböző termelőágazataiban; vasérc és nyersbőr, csavar, pamut, cement, nyomtatott áramkör, farostlemez stb. Ezekkel kellene — a .mindenkori szükségleteknek megifelelően — gazdálkodni. Elképzelhető-e, hogy ennyiféle áru ne sok, kevés, hanem éppen elegendő legyen? Az egész népgazdaság és egy-egy termelőhely is természetes és mesterséges úton létrejött anyagokkal sáfárkodik, amit nevezhetünk a mun- katárgya'k összességét felölelő gazdálkodási tevékenységnek, vagy egyszerűbben: anyaggazdálkodásnak. Minél bonyolultabbak a termelési kapcsolatok, annál többféle anyagot, alkatrészt igényelnek a felhasználók, annál nagyobb szerephez jut az anyag- gazdálkodás. Mivel a magyar népgazdaság részterületeinek javarésze — szerkezeti okok és fejlesztési elmaradás következtében — ón. anyagigényes termelést folytat, fontos .helyet kellene kapnia az anyaggazdálkodásnak, azaz a beszerzés, a földolgozás, az elszámoltatás hármasát összefogó egységes szilárd keretnek. Föltételes módban fogalmazhatunk; az említett szilárd keret gyakran hiányzik, olyannyira, hogy amint azt egy népi ellenőri vizsgálat föltárta, még anyagnormák sincsenek kidolgozva a termelőhelyek némelyikénél. Ha nincs anyagnotma, akkor hiányzik a mérce; a viszonyítási alap. A szocialista iparban 1978-ban a termelési költségek 68,8 százalékát tette kii az anyagok ellenértéke. Ezen belül azonban ez az arány például az élelmiszeriparban 80,3, a vegyiparban 75,5 százalék. A gazdálkodás jelentőségét egyetlen adattal kifejezhetjük: csupán az iparban az anyagköltségek egyszázalékos mérséklése ötmilliárd forint megtakarítással lenne egyenlő. Félmillió tonnával nőtt 1970 és 1978 között az aeélnyersvas-fel- használás. Három év alatt, miközben a világpiacon rendkívüli módon megemelkedett a termék ára, itthon 11,3 ezer tonnával bővült a nyers marhábőr — dön • tőén behozatalból származó anyag —- földolgozott mennyisége. Ugyanakkor a készáru-értékesítésnél korántsem tapasztalhatunk ilyen mértékű gyarapodást! Készülnek népgazdasági anyagmérlegek, a források és az igények összehangolására. A papíron zavartalannak látszó menetrend föl borításához azonban elegendő egyetlen, mással nem helyettesít, hető anyag tartósább hiánya, s máris messzire gyűrűző hullámzás keletkezik, amit csillapítani a tartalékok fölélésével (ha vannak) soron kívüli, s ezért az átlagosnál sokkal drágább behozatallal, vagy végső esetben a termelés korlátozásával lőhet. Rengeteg gond forrása továbbá az is, hogy a vállalatok többségénél merev, teljesen elkülönült részekre bomló a szervezet; az anyagokkal sokan foglalkoznak, de nem gazdálkodnak. így a beszerzők gyakran nem tudják, mire, mihez kérik a gyártó részlegek — vagy még előbb: a termelési program készítői — az anyagokat, alkatrészeket, holott ismerhetnek jobbat, vagy mást, a célnak úgyszintén megfelelőt, de olcsóbbat stb. Megfordítva szintént igaz: a tervezők nincsenek tisztában a beszerezhető anyagok választékával, műszaki jellemzőivel, ezért ismétlődő eset: túlzott biztonságra törekednek, az indokoltnál több, értékesebb anyag fölhasználását írják elő. Minden termelési mozzanatnak hatása lehet — van is — az anyaggazdálkodásra. A már említett anyagnormáknak — s még előbb: például az ún. minőség szerinti anyagátvételnek — éppúgy, mint az anyagutalványozás rendszerének, az ismétlődő elemzésnek a megengedett és a tényleges fölhasználás összehasonlítására. Napjainkban a termelőhelyek jelentős részén azonban beérik anyaggazdálkodás címén azzal, hogy mechanikusan összegezik: miből mennyi fogyott, mit kell ismét rendelni. A gazdálkodás — mai értelemben — viszont ott kezdődik, ahol választ tudnak adni arra: mennyi és miért fogyott, s mire, miért annyi kell? —s —s JÁNOSHALMI ALMA EXPORTRA • A Jánoshalmi Tsz-közi vállalat ZS hektáron termeszt almát. Egy hónapja tart a szedés, s a terveik szerint a Jövő hét végén befejezik az almaszüre- tet. Ebben a munkában részt vettek a szegedi egyetemisták Is. A tárolóba szállított almát válogatják és ládákba rakják, amelyből ZOO tonnányit exportálnak, (Pásztor Zoltán felvétele.) rnmmmmm wmmmmmmmmmm Szalontay Mihály: (29.) Elmosolyodott, eszébe jutott Márta égő türelmetlensége, perzselő szobabuborékot szétpattintő idegfeszültsége, az öngerjesztő alkatú emberek kedvenc betegsége. Az a vibráló feszültség, amelynek ők az okozói, okai és eredményei, s mely éppen ezért megszüntet- hetetlen, mert megszüntetésével aktivitásuk, cselekvőkészségük mankóját vesztik el. Ez az elmélkedéssorozat újabb elégedettséggel töltötte el, s ahogy nézte magát, úgy jó hatvan centi távolságból, meghúzott gátláskörének' állandó ívszegletéből, úgy érezte, ettől a sok önteltségtől legalább nyolc kilót hízott, s már érezte is, ahogy negyvenötös inge dagad ki kálvinista nyak, derékszíja fölé borul potroha, zoknija szorító’ gumija élesen bevágódik lábán, szóval ön világot teremtő képzelgései hirtelen túlcsordultak. Meg is állt. Legyintett egyet, mintha valamit el kellene hessegetni. Ez már a belüllevésnek pontosan ugyanaz a foka volt, mint kontroll vesztett öregemberek magábabeszélé- se. Legyintett, s azt mondta fennhangon: „No, hál’ istennek megjött. Ez fix! Elmebaj! Mit elmebaj? Most már pontosan olyan hülye vagyok, mint mindenki más. öntelt és hiú." 36. — Hé, ráta ne lépjen már! Nem tud vigyázni? Mint akit kígyó csípett, akkorát ugrott, ez se volt ritka tünet, gyakran előfordult vele, hogy magába mélyedt, meditált, s akkor valahogy a fej, derék magasságban levőket beépítette mozgáskörletébe, de ha egy kutya tűnt fel 'hirtelen, attól úgy riadt meg, hogy szinte rosszul lett, hipertóniája jelen levő valósággá vált. Hát ez a kutya most egy fénylő fekete hajú, olajcsillogású, ráncos napszítta bőrű, antracit-szemű cigányasszony volt. Ott guzsgolt a dűlő- úton, nyakában valaha-sárga kendő lehetett, mert kendőnek is, sárgának is valaha volt nevezhető. Világoskék apró, fehér pettyes, városias félrékli volt rajta fölül, de az egész asszonymindenség tulajdonképpen abból a rikitóhar- sány piros selyemszoknyából állt, mely a háború alatti amerikai ejtőernyők selymére emlékeztette, a hirtelen nagyapáék kertjébe került kamaszt — odazuhant ilyen ejtőernyő, —, a most .megriadt felnőttet. Gyanakodva állt meg, mert nem lehetett tudni, miért guzsgol az öregasszony, szükségét végzi, vagy csak pihen, les valamit, szóval a helyzet eléggé áttekinthetetlen volt. — Maga nem idevalósi, ügyi? — kérdezte a piros szoknya. — Láttam már, amikor jött lefelé a hegyrül. — Én vagyok a „NAGY HEGYI TOLVAJ”. — Á, á ... Az öreg már mosolygott, gyorsan tudott kapcsolatot teremteni, de most erre szükség nem lehetett, mert a spontán mód létrejött helyzet nyilvánvaló volt. Beszélgetési ingere, „valami a kara- si” szüksége van az öregasszonynak, akárki jön erre, azzal beszédbe elegyedik. — Aztán miért ne lehetnék én a „Nagy Hegyi Tolvaj”? Ezt úgy mondta, ahogy a Nagy Fehér Főnököt mondták gyerekkorában az indiánregényekben, melyeket a kisboglya tövében olvasott hátul, és nézte hol a fent magasba húzó liberátorokat, vagy a kertaljai ösvényen bandukoló falubelieket, nőket, férfiakat. — Á, .maga nem olyan tolvajféle ... Tudja, szélhámos az lehetne persze, na de tolvaj! Aztán maga valami tudós ember, hiszen ismeri a Nagy Hegyi Tolvajkönyvet. Az öregasszony közben föl se rezidült, ott guzsgolt ott tovább az utacska szűk ösvényén, mint a zöld bozót nagy piros virága, s elmenni is csak úgy lehetett volna mellette, ha belegázol a magas sziklevelek sűrű tömött térdig érő lándzsáiba, s ez valahogy nem akaródzott az öregnek, valahogy az öregasszony mintha útját állta volna, és tudta, hogy ezt a szituációt, mármint azt, hogy neki most elálljék az útját, a cigányasszony is tudja. Ez az érzés azonban most másodlagos volt, ha erősen jelenlevőnek is érezhette, fontosabb lett ez a könyvdolog. — Miért? Maga látott ilyen könyvet? — Hát. meg is van nekem. — Nofene! Az öreg egyszer csak azt érezte, hogy ott guggol az öregasszony mellett. Ami, miután nem tudta pontosan, hogy milyen célból guggol ott, zavarba hozta, elpirította az arcát, fel is állt rögtön. Az öregasszony rezzenéstelenül maradt. — Szép balladáskönyv. Szépek a képek hozzá. Korsókról meg kancsókról. Még a Savanyó Jóskáról is van benne kancsó-kép, az pedig itt be.tyárkodott, ahonnan maga jött. — Hát én nem vagyok Savanyó Jóska. — Hát nem, mert az szép szál ember volt! — És sok könyve van? — Nekem nem olyan sok. Van a gyerekeimnek elég. Aztán azokat olvasom. — Mit csinál maga itt, mi a foglalkozása? — Hát maga?! Rendőr, Olyan detektiv-féle? — Szóval krimit is olvas? — Azt a legszívesebben, meg nézem a tévében. De a szép verseket is. Mert én is írok minden alkalomra. Most is egyen törtem a fejem, ahogy nézem itt ezeket a hangyákat. Nézze csak! Az öreg ott újra leguggolt a piros szoknyágomolyag mellé, és nézte elmélyülten percekig ő is, hogy a fekete hangyák három, meg a vörös hangyák egy csapásra keresztezte egymást, és a keresztezés négyszögében milyen felfokozott izgalmú nyüzsgő volt a boly, ott azon a ponton gyorsabban lüktetett, mozgott az áramlat, tapintható lett a mozgás a plasztikusan létező elevenség. — No látja? Az öreg nézte, nézte, nem szólt semmit, aztán fölállt, kicsit átlépte a piros szoknyát, belegázolt a vadbúzás fűbe, és úgy hátulról a válla fölött kérdezte meg: — Mondja már meg néném, merre találom meg Fazekas Juliannát, aki tanító volt itt? De azt mondta Bibircsók úr, hogy most már nem az. — Vele volna dolga? — Vele. — ...mert vagy a párjával? Az öreg ingadozott, nem tudta, hogy mit mondjon. — Nem tudom ki a párja, de úgy hallottam, — lőtt vaktában — nem rég került ide. Maga ismeri? — Én nem. Nem kutakszok én senki után. — Hát Fazekas Juliannát ismeri-e? — Ék nem. — Maga se idevaló? — Már hogyne lennék. Persze ezt csak én mondom, hogy itt meg itt születtem, itt meg itt Iákor?, de aztán már a magyarok nem vállalnak. A cigány az csak cigány! — No dehát csak kell ismernie a Ír Irrsf — Hát ez attól függ ... Az öreg elértette: — Dohányzik maga? — Én nem. — Hát inni szokott-e? — Már hogy szoknék! Begorombult az öreg. — Hát mit szokott csinálni akkor?! — Nézem itt ezeket a hangyákat — mondta a cigányasszony, és az öreg megesküdött volna rá, hogy mosolyog. Pedig hallásra halálkomolyan beszélt. Visszaguggolt mellé, hogy most már a másik oldalán, nézte az óriástestü vöröshangyákat, _ meg a kicsi feketéket, aztán későn szólalt meg, csendes békességgel és nagyon szomorúan: — Megbántott engem néném nagyon. Játszik velem maga, szórakozik velem. Pedig én nem adtam rá okot, tisztelettel voltam magához. Miért teszi? Kell nekem beszélni ezzel a Fazekas Juliannával, és kicsi az időm. — Nem teszek én semmit, már hogy mernék én egy ilyen úT- elvtárssal, mint maga? — Hát akkor miért nem mondja meg, hogy hol lakik a tanítónő? Hát mert nem kérdezte! Zsuzsika néni pedig csak arra felel, amit kérdeznek tőle. (Folytatása következik.)
