Petőfi Népe, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-10 / 237. szám

1979. október 10. • PETŐFI NÉPE • S

Miklósi öregdiákok az anyaiskoláról, a gyarapodó nagyközségről

• Már Bél Mátyás megírta, hogy szomjasak a betűre a kunszent- miklósiak: a beszélgetés színtere. (Straszer András (elvételei)

Sok sereglést, nyüzsgést látott már a kunszentmiklósi gimnázium, de akkora tolongást aligha, mint az iskola háromszázadik évfordulóján. A folyosókon úgy álltak az emberek, mint gyufa a dobozban, noha csak szemezve postázták a meghívókat, mivel „kedves-kis hazánk” nem bővelkedik alvóhelyekben. Az ódon könyvek között találtam Illyés Bálint szives segítségével emlékidéző beszélgetésekhez illő csendes zugot.

Dr. Bernáth Cábor, a szegedi orvostudományi egyetem tanszék- vezetője, a szerves kémia tudósa, örült leginkább választásunknak. Diákkorában boldog, termékeny órákat töltött ebben a kincsestárban.

— Kicsit meghatódott vagyok, mert nagy megtiszteltetésnek vettem annak idején, hogy segíthettem a könyvtárosnak. Meghatározott napokon a faluból is jöttek emberek: itt sohas.em rejtették véka alá a tudást. Ide lányok is belátogathattak kölcsönzési órákon. A velünk tanuló, nagyon szorgalmas szoknyás diáktársainkat a szünetekben egy számukra fenntartott földszinti tanterembe szólította a szigorú regula. Tanárnő ügyelt arra, hogy fiú véletlenül se tévedjen közéjük.

Vargha Tamás, a korszerű matematikai oktatás hazai úttörője, az Országos Pedagógiai Intézet tanszékvezetője szerint megváltozott a diákok és a tanárok közötti viszony is.

— Felszabadultabbak, nyíltabbak a mai diákok. A pedellusnak hogyan köszönsz?, neheztelt egyik-másik tanárunk, ha jó na- pottal üdvözöltük. Alászolgája, vagy alázatos szolgája, ez járta. A nyilván a korral járó merevségtől eltekintve sokat kaptam tőlük. Az iskolának és a tanításnak volt valamilyen ódon jellege. Talán nem tanultunk annyit, mint akik nagyhírű, korszerű budapesti iskolába jártak; az olykor rideg formákat föloldó bensőséges szellemet érzem a legnagyobb többletnek, azt a pluszt, amit az iskolán kívül kaptunk Kövendi Dénestől, if j. Miklóssy János tanároktól mindenekelőtt. A hozzájuk fordulóknak Marxról és Freudról, Németh Lászlótól és József Attilától egyaránt adtak olvasnivalót. 1937-ben érettségiztem, de máig érzem az önképző- köri foglalkozások buzdítását.

Többekre nagyobb hatással voltak az itt hallottak, mint az órákon tanultak.

A háború után együtt tanítottam az irodalomtörténész Balázs öcsémmel. A kitűnő Gál Sándor még hadifogságban sínylődött, ezért ő tanította a rajzot is. Olyan sikerrel, hogy külföldi kiállításokra is eljutottak a legügyesebbek munkái.

Járfás József is tanított rövid ideig a miklósi gimnáziumban. Most a kecskeméti kertészeti főiskola docense.

— Én abban az évben születtem, amikor Vargha Tamás érettségizett. A régi szokásokról csak hallomásból tudok és. tősgyökeres miklósinak sem mondhatom magam, mint dr. Bernáth Gábor. 1951—55. között jártam ide, küzdelmes, nehéz években. Félig- meddig másodállású paraszt voltam, délutánonként sokat segítettem szüleimnek, megerősödtem a mezei munkában. Ma sem érzem magam gyengének. Pedig az iskola megkövetelte a magáét. Szigorúan rostált. Száztízen kezdtünk, negyvenen végeztünk. Hálás vagyok a szigorért. Kínlódtam a matematikával, végül is úgy bele- tanultam, hogy később sohasem volt ezzel gondom.

Helyeslőén bólogat Török Lajos. A Német Szövetségi Köztársaságból érkezett, szinte évente hazajár. Mindenért hálás, pedig egykét tárgyból megcincálták olykor és csak másutt, később jutott el az érettségiig.

— Szeptember 8-án, születésem napján hozta a postás a jubileumi meghívót. Azt mondta elébb a feleségem, hogy ilyen gyönyörű ünnepségen sohasem vett részt. Rám is nagy hatással volt az öreg diákok és a mostaniak találkozása. Nekik könnyebb. A világért se sajnáltatni akarom magam, mert a kemény munka senkinek se árt. Apám tanyán tanított, tizenöt-húsz kilométert kerekeztem naponta amíg az idő engedte. Hóban, sárban gyalog baktattam. Eszembe se juthatott, hogy az otthoni elfoglaltságra hivatkozva enyhébb elbírálást kérjek valamelyik tanáromtól. Tudták körülményeimet, mindenki ismert mindenkit.

A pedagógiai tudományok jeles művelője, Vargha Tamás sem bánta meg, hogy kislétszámú középiskolában tanult.

— Mostanában inkább a hátrányairól beszélnek, pedig sok előnye van. Nehéz összehasonlítani, hogy melyik osztályban tanuló

diákok tudnak a legtöbbet, a sokaságban elvész az egyén. Kisiskolákban talán jobban felébreszthető a nemes becsvágy.

— Én azt tapasztaltam — kapcsolódik ismét a beszélgetésbe dr. Bernáth Gábor, hogy az innen kikerültek jól megállják a helyüket. A legkülönfélébb tudományágak művelői között találni hajdani miklósi diákokat. Ez az ünnepség is tükrözi azt a szerepet, amit ez az intézet vállalt. Voltak nehéz és könnyebb idők, de amikor a tanári kar feladata magaslatán állt, amikor a kezdeményezők kellő teret kaptak, többet elértek, mint talán amit maguk is reméltek. Így van ez a mi időnkben és így lesz a jövőben is.

Ebben maradtunk, gyorsan búcsúztunk. Hazaindulás előtt még egyszer körbe akarták nézni a várost.

A Bonn mellett élő építőanyagkereskedő csak pillanatokig szo- motr'kodik a hajdani ródlipálya elmúlásán: a kinti igényeket is tökéletesen kielégítő házak díszlenek helyén. Büszke szülőhelyére. Dr. Bernáth Gábor az új középületeket méltatja, a matematikai-logika kutatója a szépen rendezett utcákat, tereket méltatja, a Kecskemétre származott agrármérnök az iparosodásban látja a kiskun nagyközség fejlődésének zálogát.

Abban egyetértenek, hogy az 1679-ben szerveződött tanintézet mindenkor jó födelet adott a tudományoknak, a múlt pedig nemcsak mérce, buzdítás, ■ ösztönzés is. Ezért büszkék arra, hogy miklósi diákok voltak, ezért örvendeznek a találkozásnak. Valaki az itteni víg napoktól búcsúzó Petőfit idézi: „Ünnep vo'lt ez, a barátság — Szép Ünnepje, — Nem is hiszem, hogy valaki — Hogy valaki elfeledje.”

Heltai Nándor

• Dr. Bernáth Gábor.

• Vargha Tamás.

• Járfás József.

• Török Lajos.

NYELVŐR

Fogalmazási hibák

Sok egyéb kérdés tárgyalása után most újra fogalmazási hibákról beszélünk. Elég régen volt szó róluk, most tehát az időközben feljegyzett tanulságos példák tárgyalásával hívjuk fel olvasóink figyelmét az érthető, a nyelvhelyességi szempontok szerint is kifogástalan fogalmazásra, mondatszerkesz, lésre.

Kezdjük mindjárt egy élőszóban elhangzott mondattal! „Ezért én, mint legidősebb testvér, nekem kellett elmenni különböző helyekre." Bizony ez nagyon suta mondat. De megkíséreljük megérteni a mondat fogalmazóját. A közlésből az derül ki, hogy neki kellett elmennie sok helyre, mivel ö a legidősebb testvér, Tehát ez lett volna a közlés legtermészetesebb módja: „Nekem kellett elmennem különböző helyekre, mivel én vagyok a legidősebb testvér." Vagy megtartva a közlő szavait: „Nekem mint a legidősebb testvérnek kellett elmennem ... Tehát a két gondolatot („nekem kellett elmennem” és „én vagyok a legidősebb testvér") egységes szerkezetbe kellett volna foglalni. Az effajta hiba nagyon gyakori. Csak úgy lehet elkerülni, hu előre átgondoljuk az egész mondatot.

„Híradással vagyunk a hallgatók, számára." Furcsa szemléletű mondat. Ezt nem is lehet kijavítani, helyette azt kell mondani: értesítjük a hallgatókat.

„A részvételi díj az ebédet és az idegenvezetőt magába foglalja.” A közlés lényege ez: Az utazáson részt vevők által befizetett pénzösszegben az ebéd és az idegenvezető díja is benne van.

Laza szerkesztésű a következő mondat is: „A kérdésben nem tudok végleges állásfoglalást adni." Sejthetjük, hogy valamilyen vezető bújt így ki a határozott válasz alól. Saját fogalmazása szerint nem tudott, de az is feltehető, hogy pontosabban kifejezve: nem is akart nyilatkozni.

Pontatlanok a következő mondatok is: „A szállított utasok 27 százalékos növekedésére lehet számítani.” „A boltvezetőkön a sor, hogy biztosítsák a vevők igényeit.” Ha az első mondat szó szerint igaz lenne, az utasok mind 27 százalékkal lennének magasabbak. Tehát pl. 160 cm-es átlagot számítva, 203 cm magasak lennének. Pedig a közlés lényege szerint nem az utasok, hanem csak az utasok száma növekedik 27 százalékkal. A második mondat alighanem a biztosít ige áldozata. Az igény ugyanis a vevőktől függ, a boltvezetők csak kielégítik. Tehát: „A boltvezetőkön a sor, hogy a vevők igényeit kielégítsék."

„Megnövekedtek az ellenőrzések számai." A szám főnévnek nem kell az ellenőrzésekhez igazodnia, , tehát az ellenőrzések száma növekedett.

A mondatfűzési hibák is föllazíthatják a mondat zárt rendjét. „Mivel a jobbra kanyarodó jármű már lassított, így az utasok közül csak ... lakosok szenvedtek köny- nyebb sérülést.” A mondat mindjárt jobb fogalmazású lesz, ha valamelyik kötőszót elhagyjuk. A mivel elhagyásával mellérendelő kapcsolatba kerül a két mondat:

a második — következtető mondat lesz. Ha pedig az így kötőszó marad el, az első mondat okhatározó mondattá válik.

Ugyanígy el' kell hagyni az egyik kötőszót a következő mondatkapcsolatban is: „Tekintettel arra, hogy még nem kaptunk választ, ezért megsürgettük az ügy intézését." Ha a tekintettel arra, hogy marad el, következtető mondattal fejezzük ki magunkat, ha pedig az ezért marad el, az első mondat tekintethatározói mellék- mondat lesz.

Súlyos hiba, ha azonos jelentésű kötőszókat halmozunk. Különösen súlyos, ha az és és pedig kötőszó halmozódik. „Három szövetkezeti tag járt a Szovjetunióban, és hatvankilencen pedig hazánk különböző helyein üdülhettek." Ilyenkor az és kötőszó maradjon el, mert a pedig sokkal kifejezőbb.

Az alanytévesztés is az át nem gondolt közlés következménye. Nyelvművelőink sok érdekes példát jegyeztek fel. Grétsy László példája: Megkapaszkodott az ablaktörlőben. De az letört. S mintegy 20 méter megtétele után leesett." Valakiről van szó, aki az ablaktörlőben kapaszkodott meg. De az, vagyis az ablaktörlő letört. Most már ehhez az új alanyhoz kapcsoljuk a következő mondatot: tehát az ablaktörlő esett le 20 m megtétele után. De a közlés nyilván arra vonatkozhatott, aki megkapaszkodott benne.

Szemléletesek Lőrincze Lajos példái is. Egy iskolai dolgozatból: „Egyenes sorokban álltak a gépek. Előttük a pilóták. Orrukon ragyogott a napfény.” Az első mondat alanya: a gépek, a másodiké: a pilóták, tehát a harmadik mondatot is a pilótákra vonatkoztatjuk, pedig a diák a gépekre gondolt.

„Részvevőn hátba veregette az öreget, akinek az arca előbb viaszfehérré, majd püspöklilává vált, aztán felszaladt a lépcsőn." (Az arca?). „A betörő szeme ide- oda repdesett, majd hirtelen kiugrott az ablakon". Az első mondat alanya a szem, a betörő pedig birtokos jelző, tehát a második mondat alanya is csak a szem lehet. Ez utóbbi példa nagyon tanulságos a mondatok kapcsolására.

Sajnos, újabban nagyon gyakori' ez a torz mondatkezdet: „nyilvánvalóan, hogy nem fog bekövetkezni ez a baleset.” Építésről van szó: „Valószínűleg, hogy abból az összegből, amit terveztünk, ki is tudunk jönni.” „Kétségtelenül, hogy ezen változtatnunk kell.” Két szerkezet keveredik az ilyen mondatokban: nyilvánvaló hogy és nyilvánvalóan (nyilván) nem fog bekövetkezni. Ugyanígy: Valószínű ... és valószínűleg, hogy... ki tudunk jönni. Kétségtelenül és kétségtelen, hogy ezen változtatnunk kell.

Kiss István

Sza/ontay Mihály:

(26.) Elnyúlt, mint egy béka, hörgőit, zihált a tüdeje, letépte magáról a zoknit, lába kegyetlenül fájt. Leszedte a melegítőalsót is, ott hagyta, nem gondolkozott, nem törődött vele, hogy mi lesz, hanem szépen-lassan fekve féloldalt beleereszkedett-csusszant a vízbe, szinte ráfeküdt a tetejére, s úgy vitette magát az árral, hogy olyan nyolc-tíz méternél messzebb ne kerüljön a parttól, lássa, érzékelje a part vonulatát, de víz legyen alatta, vastag víz.

Nem úszott, csak sodródott az árral, hol hasmánt, hol háttal, nézte a csillagokat, időnként arcát mélyen belenyomta a vízhp, nagyokat elnyújtózott benne, s lustán erőből, de nagyon lassífti tartotta fenn magát a felszínen.

Nem tudható, mekkora távolságon sodródott és mennyi ideig, de egyszerre csak szinte az orra előtt egy méterre ott volt a drótsövény, a vízbe lefutó fehér csigákkal. Nagyot fordult, visszafele a víz alatt bukott egyet, hogy távolabb kerüljön. Csak annyit loccsant a víz, amennyit egy felpattanó kilós ponty kelthetett, mégis vakító sugárzással tündöklőit fölötte a reflektor csóvája, és futott végig a drótkerítés mentén a víz felszínén. Lebukva maradt,

de szemét kinyitotta a víz alatt, körmeivel belevájta magát az iszap alatti agyagba, és úgy követte ott fent a levegőégben azt a cikázó fénysugarat. Gyorsan úszott el a feje feletti tartományban a fénysugár. Rutinmozdulattal egy pillanat alatt pásztázta végig kezelője a víztükröt, és már ki is aludt. Sötétség lett újra, Miki várt egy kicsit, aztán fölemelkedett, mint lomha pók hagyta, hogy a víz feldobja a szürke-fekete felszínre. Nagy levegőt vett, készen arra, ha újra le kell buknia, és azzal átcsúszott a legkülső csigasor fölött. Most nem fogott földet, hosszan elnyúlva kormányozta át magát a sodrás erejével a második kerítés fölött, de kicsit közel az egyik csigához, szinte érintette, majd még ugyanezzel a lendülettel át a harmadik fölött is. Hogy azon is átjutott, megint fordult egyet a tengelye körül, sarkaival előretámaszkodva földet fogott, megpróbált megállni, fejét a sötétben épp, hogy a víz felett tartva tájékozódni, hol is van, hol stég, merre a part, van-e ott valaki, és ha van, ki az.

33.

A stég ott fehérlett előtte tíztizenöt méterre három-négy rendőrségi- „rocsóval”, de a parton semmi nem mozdult. A parton mintha nem lett volna senki. Csak lassan továbberesztette magát, eU érte azt a merevítő kötelet, amibe már fölfelé is belebukdácsoltak, s lassan leengedte magát a stégig.

Óvatosan megfogta alulról mo- szatos, sikamlós fasarkát, apró kis kagylók vágták tenyerét, s onnan figyelte a partot. Rossz fele nézett, mert egyszer csak az egyik motorcsónakból kelt lomha fekete árny, kilépett a csónakból a stégre.

Magányos férfi volt, előrejött a stég fölső szélén, cigarettát vett elő, gyufát gyújtott. Majd az égő gyufát — nem eldobta, hanem lehajolva a stég sarkához — szépen lasan belenyomta a vízbe. Robi volt. A gyufa szinte megvilágította az arcát. Robi belenézett a szemébe, de lendülete nem tört meg, az ív megmaradt, a gyufaszál vízbe került.

— No végre — suttogta Robi —, öt perc múlva váltás. Addig maradj itt.

— Jó.

— öt perc múlva, amikor eldobom a cigarettát, kijössz, felrohanunk a partra, bebújsz a kocsi platójára. Le van eresztve a hátsó lemez.

Ezzel Robi kiment a partra, ő vízből nézte a kis parázsló fénypontot, mintha élete függött volna tőle, miközben az őrtorony reflektora felvillant, s végigpásztázta a drótkerítés vidékét. Aztán eljött az a pillanat is, hogy a parázs ívben repült a vízbe. Kint volt Robi mellett, Robi fogta a kezét, lassú, szép egyenletes iramban felfutottak a partoldalon, el a fehér ház feketesötét ablakai mellett, s már ott voltak a dodzsnál. Robi lerántotta róla a melegítő- felsőt, ráborított egy előre odakészített pokrócot, durva, szúrós, büdös lópokróc volt, de meleg, s azzal együtt már gyömöszölte is be a kocsi rekeszébe.

— Vedd le a fecskét is — súgta —, és dörzsöld le magad a pokróccal. Várj, ezt idd meg — s már kezében volt a lapos kis üveg, a parancsnok Courvoisier-je. Robi már fel is hajtotta a kocsi hátsó oldalfalát. Kintről beszédzösej, hangok hallatszottak, majd jobb oldaról is csapódott a kocsi ajtaja, felberregett a motor, s az autó elindult. Mindeddig arca ráborult a fémplatóra. Forró volt, fémízű, poros. De az indulás után az első döccenőnél keményen odaverődött orra, homloka és erre hirtelen jelentkeztek összes fájdalmai. Irtózatosan fájt a jobb lába, talpa, lábfeje, boka alatt meghasadt, úgy érezte, felduzzadt. Fájt mind a két tenyere, amivel görcsösen fogta a stég sarkát, valahol meghorzsolhatta, meghúzhatta jobb oldalát, mert az is égett. Hirtelen fájt mindene, s mégis valami nagy-nagy elégedettség, valami nagy-nagy béke ülte meg a fejét. Lassan oldalra fordult, amennyire a hely engedte, megpróbálta görcsösödő jobb lábát kinyújtani, majd bal könyökére támaszkodva kicsavarta az üveg nyakát, s a

J

meleg, édes szesz-szagú konyakot hosszú kortyokban — az italt sokáig szájában tartva — magába töltötte.

Most mintha sokkal kevesebb ideig tartott volna az út. A kocsi egyszer csak megállt, azt hitte, csak valami ellenőrzés vagy hasonló, de nem, már nyílt is a feje fötölt a rekesz, hat marok ragadta: Béla, Géza, Robi ráncigálták pokrócostól, gatyástól, ölelgették, csókolgatták, hátbaveregették, dobálták, bokszolták. Géza valami koszos rózsaszín frottírtörölközővel dörzsölte, s közben hajtogatta:

— Ezt az őrültet... ezt az őrültet!

Aztán a hátán a frottírral, azon a pokróccal, ott ült a tűz előtt, körben a fiúk, itták a cirfandlit, mesélte az osztrák falut, és halkan zümmögtek: „Tábortüzek égnek messze ... messze, messze, más határon ..

O még nem, de a fiúk lementek a vízhez, megfürödtek az éjszakai Dunában, ő meg akkor is — negyedszázada —, mint most. állát térdére téve, guggolva ült a vízparton, s nézte Istert, a vén folyót, ahogy gömbölyödő hátában rohan lefele a tengerbe, vivén hullámaival generációk izzadó testének szagát, hordozván annyi megnyugvást kereső szemét.

Béla öngyilkos lett, Béla meghalt, oda lett, s ő nem tudott segíteni. Mert Béla úgy érezte, immár hozzá nem fordulhat.”

Még sokáig, nagyon sokáig, tán hajnalig tartott féléber kábanyitott szemű éjszakája. Valami keveset mégis csak aludt, mert arra ébredt, hogy valaki rázza. Mucóka volt. aki kedvesen simogatva ébresztgette:

— Ébredjen már, szerkesztő úr. Zabba mennek a lovak! Csikorgatta a fogát, olyan rémes volt.

— Persze, persze — motyogta az öreg.

Felült.'

— Maeának dolgoznia kell menni.

— Hát bizony ...

— Jó, jó, köszönöm az éjjeli szállást. Egész jó kis helyem volt itt— A. felénvinek való ez, nem magának!

Felhúzta cipőjét, fölvette a zakóját, megitta a forró kávét, amit kapott. Azzal szépen együtt elmentek Mucókával. A kocsi mellett elbúcsúztak, Mucóka nagyobb érdeklődéssel nézte az öreg, patkányszürke Volkswagenjét, mint amennyit az megérdemelt, s meghívta őt, hogy legyen máskor is vendége. Az öreg felírta neki egy darab papírra a telefonszámát és lakáscímét, ha Pestre jön, szívesen látja, mondta. Azzal elváltak, jószerivel mar örökre

(Folytatása következik.)

J