Petőfi Népe, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-28 / 253. szám

• Itatás (olaj).

Ätvenegynéhány kép- ^ zőművészeti tárgyú dolgozat sorakozik abban a vaskos dossziéban, amelyet a művészettörténész elém tesz, hogy tanulmányozgassam csak nyugodtan, ha annyira érdekel. Nekilátok hát, s néhány perc múlva már tudom, el kell olvasnom az egészet. Meglepetéssel tapasztalom ugyanis, hogy tizenkét-tizennégy éves gyerekek úgy írnak képzőművészeti alkotásokról, hogy kiérződik soraikból: értik, érzik a művek lényegét, képesek azonosulni a művész érzelemvilágával.

Müelemző gyerekek

Bossányi Ervinemlékkiállítás

Oxfordban

Nemcsak egy-egy festmény témáját magyarázzák okosan, hanem a társadalmi vonatkozásokat, a képek szerkezetét, s a színhatásokat is., A dolgozatokat egyébként a képzőművészeti világhét alkalmából meghirdetett műelemzési pályázatra küldték be Kecskemét iskolásai a Katona József Múzeumba. A Forrásgaléria című kiállításon látott néhány alkotást elemezték.

A múzeum első ilyen próbálkozása — a szakmai zsűri értékelése szerint — nem várt eredménnyel járt; a gyerekek számára pedig igazi sikerélményt jelentett. A pályamunkák közül tizennyolcat jutalmaztak, s ezek többségét általános iskolai, felsőtagozatos tanulók írták. Valamennyi díjazott munka nyilvánosságot érdemelne. Mivel erre nincs lehetőség, igazán csak találomra, minden különösebb válogatás nélkül idézünk itt néhány dolgozatból, hogy valamelyest osztozzon az olvasó is a gyerekek művészeti élményeiben.

Erdei Ildikóban, a Molnár Erik Általános Iskola hetedikes tanulójában például ilyen gondolatokat ébresztett Csontváry Kosztka Tivadar öreg halász című festménye:

„Az alkotáson az öreg halászt alaposan megszemlélhetjük,

ugyanis a művész olyan közeire festette le, mintha éppen vele beszélgetne. Vajon miről akarna vele beszélgetni? Talán arról, hogy az ő élete is olyan keserű és nyomorúságos, mint azé a tengerparti dolgozóé, akiben talán saját magát festette le... Hasonlít a világhírű Hemingway írta könyvhöz, „Az öreg halász és a tenger”-hez... Kékesszürke, fekete, szürke, lila, barna — csupa hideg szín. A néző szeme a görnyedt, botjára támaszkodó öreg halászra siklik, akinek a tekintetéről lerí a magányosság, és a fáradtság.” ;

Lukács Gyöngyi nyolcadik osztályos, a Jókai Mór Általános Iskola tanulója is az amerikai író öreg halászával rokonítja a Csontváry-művet:

„Amikor a terembe léptem, és a szemközti falon megláttam a képeket, a színekről azonnal tudtam, hogy Csontváry-képek. A kiállítás nagy élményt nyújtott, de választani nem volt nehéz, az öreg halász mindig visszavon- zott. Emlékezetem idézte Hemingway „öreg halász és a tenger” című könyvének alakját... A kék háttér kiemeli megroskadt alakját, mintha a világ összes

gondja — a tengerek és a sötét hegyek — az ő vállát nyomná.”

Borsadi Erikának, a hetény- egyházi általános iskola nyolcadikos tanulójának az elemzését is a legjobbak közé sorolták, ö Nagy István Hartai tóparton című festményét választotta. A képről a többi között ezek a gondolatok jutottak eszébe:

„Képeire jellemző a komor, sötét színek durva kidolgozása. Ilyen vonásokkal ellátott képe például a „Hartai tóparton”. A képre nézve, az volt az első benyomásom, mintha ‘egy ballada mellékelt képe lenne. A ballada lényege talán az, hogy a képen ábrázolt terhes asszony megunta a világ viszontagságait és elhatározta, hogy véget vet életének... Ez az elgondolás párhuzamba hozható a képpel. A zöld és fekete színek váltakozása, s hogy a tó színe is fekete, szerintem azt sugallja, hogy ez az elgondolás milyen szörnyű és visszataszító ... A lombos, sötét fák hajladoznak, s az egész képen szinte él, jelen van a halál, és sürgeti a végzetes tettre, de a nő mintha gondolkozna, magába roskadtan, egészen egyedül van a bánatával, a világtól elzártan, egy kísérteties tó partján. Szinte alig hatol be a napfény a sűrű lomb között. Ez még jobban kiélezi a kép szomorú mondanivalóját.”

Szerdahelyi Andor jakabszál- lási. A Kecskeméti Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolába jár, hetedik osztályos, ugyancsak a Nagy István-műről írt nyertes dolgozatot:

„A mű rideg, komor pasztellkép, mely konkrét cselekmény nélkül is drámaian kifejező... közelről, aprólékosan megfigyelve nem fejez ki semmit, de távolról — egyszerre az egészet tekintve — mindent elmond, amit a művész ki akar vele fejezni. A kép felső sarkában lévő picinyke égbolt olyan hatást kelt, mintha az egész tópart a fasorral a világtól távol lenne, zordon, elhagyatottan. Egy alak megy a képen, mely némi hangulatot adna a műnek, de magányossága a gondjait egyedül cipelő szegényparasztságot ábrázolja. Nincs élet ezen a tájon, még a madár sem rebben. Minden élőlény igyekszik innen, elhidegül a tájtól, az alak is kifelé igyekszik. Talán ettől reméli sorsának változását. Mivel Nagy István képei mind ilyen hangulatúak, ezzel kifejezi hovatartozását, s egyben következtetni lehet belőlük

Nemrégiben Bossányi Ervin-em- lékkiállítás nyílt a híres angol egyetemi városban, Oxfordban az Ashmolean Múzeumban. Az a megtiszteltetés ért, hogy a szülőföldet én képviselhetem az eseményen.

Bossányi Ervin festőművész Ri- gyicán született 1891. Édesanyja bajai lévén, a kisfiú, majd fiatalember sokat tartózkodott a rokonoknál. Olyannyira, hogy később már bajainak vallotta magát. Képzőművészeti főiskolát végzett Budapesten, majd Rómában, Londonban, Párizsban képezte magát tovább. Az első világháború Franciaországban érte, ahol barátjával, Szobotka Imrével együtt internálták. 1919-ben Németországban, Lübeckben telepedett le, itt megnősült. 1934-ben költözött át Londonba, s ott élt 1975-ig, haláláig. Magyarországgal azonban nem szakadt meg a kapcsolata, többször hazalátogatott, legutóbb

1951-ben.

A táblaképfestés mellett már korán érdeklődéssel fordult az üvegablakfestés felé. Németországban készített ablakai a háború alatt megsemmisültek. Ma is láthatók azonban Londonban, a Tate Gallery előcsarnokában, a Canterbury katedrálisban, az ely katedrálisban, Oxfordban több helyen is, valamint Amerikában, a washingtoni katedrálisban és Dél-Afritkában; hogy csak a fontosabbakat említsük. Élete végéig foglalkoztatta egy Indiának készítendő nagy mű gondolata, mely azonban előbb a háború, majd a politikai események miatt nem valósulhatott meg.

Az üvegablak-készítés egyébként hosszadalmas, bonyolult munka. Bossányi azok közé a művészek közé tartozott, akik mindent maguk végeztek, a kivitelezést nem bízták mesteremberekre. Az első tervek kis méretben készültek, rajzban. Ezt, ha megfelelőnek találta, makettban is megcsinálta. Ezután az eredeti méretben elkészítette a kartont. Erre fektetve szabta ki a már gyárilag színezett üvegdarabokat, melyeket még tovább kellett különleges festékkel festeni (árnyalatokat, részletrajzokat rávinni), majd elektromos kemencében a festéket ráégetni- A kemencét is maga építette. Ezután az erre a célra készült ólomcsíkokba foglalta a kisebb-nagyobb üvegdarabokat, s végül erős vasvázba rögzítette, így került beépítésre. A canterbury katedrális négy ablaka hat évig készült.

Évekkel ezelőtt levelet kaptam Bossányi Ervintől. Megtudta, hogy a bajai múzeum több fiatalkori képiét őrzi, ez indította arra, hogy ilyen hosszú levélben bemutatkozzon, leírja“ pályafutását. A levelezés éveken át, egész haláláig tartott. Több ízben küldött fényképeket műveiről, katalógusokat, méltatásokat kiállításairól. Nyolcvan éven túl is még mindig teljes szellemi frisseséggel dolgozott, tervezgetett. Bár élete javarészét külföldön töltötte, leveleiből érződött a honvágy.

Halála után fiától kaptunk levelet, aki Southamptonban egyetemi tanár. Apja mindig szeretett volna Magyarországon kiállítást

• Részlet az oxfordi katedrális üvegablakából.

rendezni, de erre nem került sor. Most ő felajánlja, hogy a műteremben maradt képekből egy kiállításra való anyagot kölcsönöz, sőt a bajái múzeumnak egy, apja művészetét reprezentáló kollekciót ajándékoz. Felvettük a kapcsolatot a Magyar Nemzeti Galériával és a Kulturális Kapcsolatok Intézetével, s megállapodás született: 1979 szeptemberében megrendezik Oxfordban az emlékkiállítást, majd azt az anyagot, esetleg kiegészítve, küldik Magyarországra. 1980-ban aztán a Magyar Nemzeti Galéria, majd a bajai múzeum mutatja be a Bos- sányi-műveket.

Ilyen előzmények után kaptam a meghívást az oxfordi kiállítás megnyitójára. Egyrészt, hogy képviseljem Baja városát, másrészt azért, hogy a magyarországi kiállítás anyagának kiválasztásában közreműködjem. A megyei és a városi tanács támogatásával utaztam ki. Londonban dr- Jo Bossányi várt. Másnap reggel felkerestük édesapja volt műtermét, s átnéztük az ott raktározott műveket. Többet félretettünk a magyar- országi kiállításra. Tovább utaztunk Oxfordba. Másnap újabb képválogatás, majd Bossányi nép- művészeti gyűjteményének átnézése következett. Ez utóbbi zömmel hercegszántói sokác szőttesekből áll, s ajándékként ugyancsak a bajai múzeum gyűjteményét fogja gazdagítani a jövőben.

A kiállítás megnyitásán a rokonok, barátok, kollegák és tisztelők mellett közéleti személyiségek is részt vettek, így a Brit— Magyar Baráti Társaság elnöke, s a magyar nagykövetség kultúrat- taséja is. Nagyra értékelték, hogy a szülőföld is képviseltette magát.

A kiállított művek egy hosszú művészi pálya keresztmetszetét adják. Nyomon követhetjük a művész útkereséseit, stílusváltásait, dokumentumok alapján élete nagy alkotásait is.

Az október végén záruló kiállítás némileg módosított anyagát szállítják Magyarországra, s ezt mutatjuk be a jövő évben, előbb Budapesten a Magyar Nemzeti Galériában, aztán Baján.

Dr. Sólymos Ede

• Bódi Dominika, második osztályos tanuló rajza Nagy István: Hartai tóparton című festményéről.

képeket rajzoltak le, utólag, emlékezetből. Ezek is a .múzeumba kerültek.

S még valamit. A pályázat sikere nemcsak a kezdeményező múzeum érdeme. A tanároké is, akik elkísérték a diákokat a múzeumba, s a művészetörténésszel együtt segítették őket a tárlaton való eligazodásban. A műelemzést segítő pedagógusok között volt dr. Nagy Lászlómé, a Ko- dály-iskola rajztanára, Sárközi István, a Katona-gimnázium magyarszakos tanára, a Molnár Erik iskolából Tóth Tamásné, a Jókai Mór iskolából Szabó Zsuzsanna, a hetényegyházi iskolából pedig Szólláth Mihályné.

Így is lehet egy múzeumnak közönséget nyernie; fiatal közönséget. A pályázati forma bevált, folytatást érdemelne.

Rapi Miklós

• Orosz János festménye Nagy Lászlóról.

a művész sorsára. A mű megtekintése maradandó élményt nyújt a néző számára.”

□ □ □

Igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk meg, hogy a legjobb dolgozatok írói között volt például a Katona József Gimnázium és a kecskeméti egészség- ügyi szakközépiskola több tanulója, s hogy néhány felnőtt pályázó is figyelemre méltóan elemezte az említett műveket, illetve Tóth Menyhért festőművész Pihenés című szobrát.

Ráadás volt, hogy Rajz Istvánná, a Kodály-iskola napközis nevelője második osztályos csoportjával együtt nézte meg a kiállítást, s ennek hatására több mint harminc gyerekrajz született. Az alsótagozatosok a tárlaton tetszés szerint kiválasztott

Huszonöt éve halt meg a megyénkbeli Apostag szülötte: Nagy Lajos Kossuth-díjas író, publicista, a magyar szocialista novellairodalom úttörő alakja.

NAGY LAJOS:

Hétköznapok

Három kisgyerek játszott az egyik villanegyedben, egy villát körülölelő kertben. Két munkásházaspár gyermekei, úgy öt év körüliek. Játékukból ennyit lestem el:

— Játsszunk házvételt!

— Jó.

— Te mondd, hogy tied ez a ház.

— Jó. A ház az enyém.

— Te meg mondd, hogy megveszed a házat!

— Megveszem. Mi az ára?

— No, ígérjél egy árat! És mondd, hogy én leszek a jótálló! De nem levéllel fizetsz (falevéllel), hanem kaviccsal.

Ez az egész. Kicsit eltűnődök rajta. Adásvétel! Jótállás! Nem éppen szocialista eszmekörben nevelkednek ezek a gyerekek. Munkások gyermekei, mindenesetre jobb lenne, ha valami más játékot tudnának. A villa tulajdonosa nemrégen disszidált, üzleti, kapitalista képességeivel elment Amerikába, ott még hasznát veheti az észjárásnak. A játszó kisgyerekek aligha tőle tanulták, amivel most szórakoznak, mert csak felnőtt gyerekei vannak, s azokkal nem játszhattak együtt. Munkásszü- leiktől ragadt hát rájuk valami.

A gyerekek még kicsinyek, bizonyára hamarosan tanulnak majd mást is, de a szülőknek is meg kell szabadulniok a régi világ, a régi gondoskodás sok ránk hagyott, fertőző maradványától.

A munkásszülőket nem kell félteni, még fiatalok és ők is forradalmasainak. Pincében laknak, a szép villa homályos és nedves pincéjében. Ebben a villanegyedben, látom, a többi villát is így építették; magasföldszint és emelet az uraknak, jó levegővel és kilátással az égre és a fákra; a személyzet, illetve házmester-család részére ott a pince. Pincének pince, de hogy mégse legyen egészen az, egyszerűen másképpen nevezik: szuterénnek.

Beszélgetek a gyerekek mamáival. Megemlítem a — pincét. Ok szégyellik ezt a szót, és konokul a szuterén kifejezést használják. De panaszkodnak rá, reumáról, vesebajról beszélnek, és már szidják még azokat a gazembereket is, akik az ilyen építkezést kitalálták. Én csak annyival segítek nekik, hogy még jobban méltatlankodjanak:

— Szuterén, az francia szó, és azt jelenti, hogy föld alatti helyiség. Szóval pince!

Elborul az asszonyok tekintete, az egyikből kitör a düh:

— Fel kellene akasztani őket!

A másik már magyarázni kezdi:

— Van itt terület elég, építettek volna házmesterháznak inkább egy barakkot de — a föld felett.

Azért a villatulajdonos felesége nem volt egészen szívtelen asz- szony: Jótanácsot adott a proletárnőnek: „Csak üljenek künn a napon, mindig a napon!”

Igen, mindig a napon. Tudniillik októbertől áprilisig nem lehet a napon ülni, egyébként pedig egész évben dolgoznak ezek az asszonyok, varrnak, otthon, a szuterén mélyén.

Indulok ki ebből a villanegyedből, be a városba, sok dolgot kell elintéznem, sietek. Fölszállok egy autóbuszra arról majd át kell szállnom egy másikra. Megérkezem az átszállóhoz. Ott áll már a másik autóbusz, többen leugrunk, és sietünk feléje. Tíz lépés a távolság, két-három másodperc alatt elérnénk az autóbuszt. Az indító úr nem törődik velünk, indulást rendel el, az orrunk előtt. Mi ez? Nem tudott várni az indító két másodpercet? Ha megkérdeznénk, bizonyára azt felelné, hogy: Nem! Azért nem, mert pontosan meg kell tartani a menetrendet, ő szabály szerint jár el. És azt hinné, hogy igaza van.

Ez az a pont, amelyre vonaftko- zólag nézeteink különbözőek. Mert én meg azt hiszem, hogy két-három másodperc ide vagy oda, nem számít. Ügy sem indít a szóban forgó indító mindig minutumra pontosan. Cigarettára gyújt, vagy kinéz az üvegházból, vagy valakihez beszél — és kész a parányi időkülönbözet. És mivel vagy ötödször járok így, eltűnődök az indító eljárásán. Hát pontos ő, korrekt, kötelességtudó, lelkiismeretes és minden dicséretesben bővelkedő, amit csak kíván. De vajon nem lappang-e ezek alatt a jótulajdonságok alatt még valami? Talán —_ egy kis hatalmaskodás, egy kis gőg, egy kis kárörömre való készség, rejtett gyönyörködés abban, hogy a „pasasok” most bosszankodnak.

A tiltakozás igen heves lenne az ilyen gyanúsításra, én azonban nem venném figyelembe. Megmaradna aggályom a bürokraták pac- kázásától, s a, demokráciának attól a túlértelmezésétől, hogy: azért van a demokrácia, hogy ki-ki azt tegyen, amit akar. Egy kis méltányosság mások iránt — ez sem kutya. Annál inkább nem, mert annak az ellenkezője nagyon is benne foglaltatik a demokráciától különböző más rendeletekben.

Örömmel tapasztalom mostanában, hogy a legkülönbözőbb kategóriájú emberek is hajlamosa« már kollektív gondolkodásra. Május közepén sokat esett az eső, a lengén öltözött embereket elkapta útközben, jól megöntözte, s még a levegő is lehűlt, úgy, hogy fáztak. Ez bizony kellemetlen, egyénileg. Mégis lépten-nyomon hallottam, hogy jó ez az eső, nagy szükség volt már rá!

Azelőtt, évtizedeken át, ilyen megjegyzést soha nem hallottam. Talán csak egyszer, amikor két úr állt az utcán, a falhoz lapulva, és még úgy is áztak. Az egyik éktelenül szidta a pocsék időt, a másik meg mosolyogva mondta neki: szükség van rá, a termés miatt. Az első számú urat azonban nem lehetett kiengesztelni, így dühöngött.

„Akkor essen a vidéken! De ne essen nekem itt a városban, a járdán, ahol én járok, a fene egye meg a szemtelen esőjét.”

1949.

• A másodikos Monostori Klára ilyennek látta a Nagy László- képet.