Petőfi Népe, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-17 / 243. szám

1979. október 17. • PETŐN NÉPE • 1 ... r...|.- r /a*' |É V ÁLASZ CIKKÜNKRE A bírálatról és pontosságról Lapunk augusztus 9-i számában Heltai Nándor főmunkatárs Még- egyszer egy hasznos könyvről címmel cikket írt a közelmúltban megjelent: Nemzeti park a Kis­kunságban című kötetről. (A cikk címe arra utalt, hogy korábban már egy méltatás megjelent a lap hasábjain.) Elismeréssel szólt a kitűnő szakemberek, tudósok ál­tal készített, a táj természeti vi­szonyait, növény- és állatvirágát bemutató fejezetekről. Mint irta: „Színvonalas tájékoztatást ka­punk a mezőgazdasági termelés­ről, jól összefoglalták az erdészet­re, halászatra és vadászatra vo­natkozó tudnivalókat, szemlélete­sen tárták fel a nemzeti park egységeinek, a gondozásra vállalt területeknek értékeit.” Több, ha­sonló pozitív értékelés után bírá­ló megjegyzéssel illette az iroda­lomjegyzék hiányosságait. Bírálta az „Irodalmunk, művészetünk val­lomásai a Kiskunságról” című zá­rófejezet egyes megállapításait, az írók „minősítését”, a festők, népművészek rangsorolását. Megemlített néhányat az általa észlelt (és jóval, bőségesebb lel­tárt képező) tárgyi tévedések és pontatlanságok közül. S annak a reményének adott kifejezést, hogy a remélhető új kiadásnál már színvonalasabb melléklettel zá­rul a kötet. □ □ □ A cikkre a könyv szerkesztője, dr. Tóth Károly az alábbi választ küldte szerkesztőségünknek: „Lehet, hogy szokatlan, mégis úgy vélem, hogy a szerkesztő és egyik szerző jogán is kötelessé­gem válaszolni a Petőfi Népe 1979. augusztus 9-i számában Hel- tai Nándor nevével megjelent bí­rálatra, amely a Nemzeti park a Kiskunságban című természetvé­delmi tárgyú szakkönyvünket il­leti. Az előszó, de a szerkesztő aján­lása is azt hangsúlyozta, hogy ez a Kiskunsági Nemzeti Parkról szóló könyv végre természetvédel­mi tárgyú és e tekintetben ha­zánkban hézagpótló az egész tár­sadalom számára. Mopdhatjuk úgy is, hogy a szorosan vett szak­mai közvélemény, de a termé­szetszerető emberek széles tábora is sürgetően követelte a minden­ki által megvásárolható és érthe­tő nyelven írott könyvet, mivel a környezet és természet védel­méért mindenki tenni akar vala­mit a maga frontján. Ehhez pe­dig alapismeretekre van szükség. Tehát ismételten hangsúlyo­zom, hogy nem irodalomtörténe­tet, vagy képzőművészeti szak­könyvet akartunk írni, hanem természetvédelmi célzatú, nemze­ti parkunkat bemutató szakköny­vet! Ez pedig eleve meghatározza a kiegészítő fejezetek tartalmát és nagyságát is, hiszen egyetlen ki­adó sem engedi túllépni a szer­ződésben meghatározott és általa betervezett ívterjedelmet. (A szer­kesztők és a szerzők sokkal több és indokolt felsorolást tudnának írni arról, ami kimaradt az egyes fejezetekből vagy az irodalom- jegyzékből, mint a cikk írója, de . a könyv terjedelme fegyelemre kötelez.) Ezért sem a szerkesztő, sem az egyes fejezetek szerzői nem törekedhettek teljességre egy-egy önálló tudományág érin­tése során, inkább csak a nemzeti parkhoz, az itt élő emberekhez kapcsolható kérdésekre és témák­ra térhettek ki. Jól ismerjük könyvünk hiá­nyosságait, no de nemzeti park-, jaink is most vannak először ha­zánk történetében, így először je­lenhettek meg ezekről szóló szak­könyvek is — az úttörő kezdemé­nyezésekkel járó hibákkal — könyvkiadásunk történetében. Nyilvánvaló, hogy a következő kötetek egyre jobbak lesznek majd. Rátérek a cikk egyes „konk­rét” megállapításaira, melyekhez van hozzászólásom (az érintett fe­jezetek szerzőinek válaszolási jo­gát nem érintve és sértve.) Az a felsorolás, hogy mi maradt ki a könyvből (példákkal), töre­déke annak, amit a szerkesztő és a szerzők maguk is tudnak (az okokra már rámutattam), tehát a következő, bővített és javított ki­adásnál tudunk mire támaszkodni enélkül is, (de lexikont akkor sem fogunk szerkeszteni). Ami a sajtóhibákat illeti — sajnálatos, de mint minden nyomdai termék­ben, könyvünkben is sok van — azokat csak elismerni és rajtuk bosszankodni lehet (például Szilá­gyi helyesen Szilády stb.). A leg­több bíráló ezeket sajtóhiba cím­szó alatt veszi tudomásul, ami inkább a tipográfiát illeti, mint a szerzőket. Itt viszont egyes saj­tóhibákat érdemi hibaként tüntet fel a cikkíró. Például megemlíti, hogy a könyvben (470. oldal) Má­tyás József helyesen Mátyási Jó­zsef, amit az olvasó három sorral lejjebb kétszer is helyesen írva talál, vagy a szintén kifogásolt Goor Imre, aki helyesen Goór Imre olvasható a 489. oldalon ál­ló képaláírásnál, tehát a legpri­mitívebb sajtóhibákról van szó, melyeket felesleges részletezni. A kecskeméti Városi Dalárda érdemeiről a 492. oldalon írotta­kat is erősen félreértelmezhette a cikkíró; mert ott senki sem állít­ja, hogy az első kecskeméti Ko- dály-bemutatót ez a dalárda tar­totta, de a Vásárhelyi Zoltán 16 éves karnagy$ágát sem lehet eb­ből kiolvasni (az 1926—1942 kö­zötti 16 éves időszak tól-ig határt jelent a „Kodály-kórusművek egész sorának” — tehát nem az elsőnek! — a bemutatására). Az irodalomjegyzéket az egyes fejezetek szerzői saját maguk ál­lították össze, így például, ha dr. Szodfridt István nem említette meg a cikkíró által hiányolt egyik munkáját, azt vagy nem tartotta arra alkalmasnak, vagy a köny­vünk részére írott fejezetét jobb­nak ítélte annál. Könyvtárnyi kö­tetek felsorolása feleslegesen foglalta volna az egyébként is szűkös terjedelmet. Az egyes írók, költők, képzőművészek stb. érté­kelése vagy rangsorolása a szer­zőknek épp olyan szuverén joga, mint a cikkírónak az ezzel ellen­kező véleménye, tehát választ sem érdemel. Rabindranath Tagore hindu költő bugaci látogatását az a dr. Bodócs Gyula írta le monográfiá­jában, aki egyik megalapítója volt a kecskeméti Idegenforgalmi Iro­dának és leánya, Szalayné Bodócs Éva nemrég írta le ugyanezt, a Petőfi Népében közölt (Megyénk tájai című) bugaci cikksorozatá­ban. Idézet dr. Bodócs Gyula mo­nográfiájából (52. oldal): ......Min­d ig büszkék lehetünk rá, hogy a világ egyik legnagyobb szellem­óriása, Rabindranath Tagore hin­du költő ... 1937. július 16-án szintén megtekintette Bugacot. Kíséretében voltak: Henlota Ta­gore — sógornője — az indiai nő­nevelés szervezetének főtitkárnő­je, Sabita Tagore festőművésznő, dr. Romadur indiai orvosprofesz- szor és dr. Sur gyáros ...” Végezetül reményemet fejezem ki a tekintetben, hogy a köny­vünket kezükbe vevők és olvasók, a tanulóifjúság és a pedagógusok egyaránt annak tartalma és cél­kitűzése után ítélik meg az érté­keit.” □ □ □ MEGJEGYZÉS: Nem akarunk a kötetért felelősséget érző szer­kesztővel vitába szállni az egyes megállapítások helyességét vagy pontatlanságát illetően, mert minket is korlátoz a terjedelem. Csak megismételjük: az említett cikk nem az egész könyvet (ötszáz­húsz oldal), hanem főként a záró fejezetét (mindössze huszonhat oldal), s annak is csak a joggal kifogásolt pontatlanságait ma­rasztalta el. A kifogásokat sokszo­rozni lehetne. Meggyőződtünk például arról, hogy az említett fe­jezet szerkesztője rosszul idézte Petőfit, mivel ennyi és ilyen jel­legű sajtóhibát bajosan követhe­tett el a nyomda. A Petőfi szüle­tésének 150. évfordulójára ki­adott kötettel vetettük egybe, s huszonegy hibát találtunk a feje­zet két oldalán idézett Petőfi- versekben, illetve címekben, köz­te hat címelírást. Legsúlyosabb, amikor a szerző azt írja címül: Hírős város az Alföldön Kecske­mét. Pedig Petőfit tiszteletben tartva így kellett volna: Hírős város az aafődön Kecskemét. Ki­rívó hibák vannak még a Kiskun­ság című vers idézetében, mely­ben tizenegy pontatlanság fordul elő. Ha Petőfi azt írta: „Egé­szen", a bírált szemelvény szerint „Egész”, Petőfi azt írta: „közbe”, a könyv szerint „közben”, Petőfi a gémről írta: „hosszú orrát üti a víz alá”, a könyvben viszont: „hosszú nyakát...” (micsoda kü­lönbség!), Petőfi-verscím: Szülő­földemen, a könyvben: Szülőföl­dem stb. De nem akarunk hibákat va­dászni. Az irodalmi szemelvények összeállítója — enyhén szólva — valóban nem végzett gondos munkát, s kár védeni a felületes­ségeket. Még egy észrevétel: az ilyen gazdag, tartalfhas könyv megér­demli a hozzá mellékelt hibajegy­zéket, amihez viszont a szerkesz­tők által végzett megbízható kor­rigálás szolgáltatja az alapot. Ta­lán ez is tanulság lehet a jövőre nézve. T. P. Emlékkiállítás • Pásztor Zoltán felvételei. A korán elhunyt Schnur József festőművész emlékére nyílt kalocsai kiállításnak már eddig «• sok látogatója volt. Az 1. István úti bemutató- teremben sokan megcsodálták a környék életét, a hajósi pincék érdekes világát bemutató sok szép festményt és grafikát. Ezek a képek is bizonyítják; milyen veszteség érte halálával a megye képző­művészetét. A tanítás szolgálatában • Földgömbök — sorozatban a TANÉRT gyárában. Csontvázak, térképek, elekt­romos eszközök, idegen nyelvű hangszalagok és színes dia­képek — né­hány tárgy a több mint 2000 féle taneszköz­ből, melyet a TANÉRT az is­kolák, a peda­gógusok számá­ra gyárt. Az 1972-es oktatáspolitikai, irányelvek cél­ja, hogy az is­kolai tanítás megkönnyítése egyenlő színvo­nalú felszere­léssel, a bemu­tatóeszközök széles skálájával rendelkezzenek az ország általános iskolái. A vállalat fővárosi és debreceni gyáregységeiben készülnek azok a taneszközök, amelyek segítsé­gével biológiai, fizikai, kémiai jelenségeket mutatnak be a ta­nárok, hogy a tanulók százezreit ismertessék meg a természet tit­kaival ... A tanácsok a költségvetésből nagy összegeket költenek tanesz­közök vásárlására, s az állam is évi 60 millió forintos központi céltámogatással segíti az általá­nos iskolák felszerelését. Az új tanterveket új eszközök egészítik ki. Az Országos Peda­gógiai Intézet a tantervekkel együtt a taneszközökre is ja­vaslatot tesz, ezeket a gyakorló pedagógusok ötletei teszik töké­letesebbé. Számos pedagógus újí­tó javaslatát is figyelembe veszik egy-egy eszköz megtervezésekor. Az új tantervek bevezetésével ebben a tanévben a vállalat ter- mék^erkezetének 40 százalékát megváltoztatták. Ma már nem­csak az iskolákban lehet oktató­játékokkal, érdekes taneszközök­kel találkozni, hanem a gyerme­kek szülei is — viszonylag ol­csón — megvásárolhatják azokat. Ha egy gyerek például a kémia # Biológiai modellek. (Fotó: Hauer Lajos felvételei — KS) vagy fizika iránt érdeklődik, a szülők néhány száz forintért hasznos műszereket, felszerelése­ket ajándékozhatnak csemetéjük­nek a TANÉRT boltjaiból. Jelen­leg a négy fővárosi bolton kívül Debrecenben, Pécsett és Győrben vannak TANÉRT-üzletek, ahol megrendeléseket is elfogadnak olyan hiánycikkekre, mint mű­anyagból készült emberi vagy természetes állati csontvázakra, térképekre, földgömbökre. A vállalat tervei szerint a kö­zeljövőben új boltot nyitnak Mis­kolcon és Szegeden, később Bé­késcsabán is. B. I. Szalontay Mihály: (32.) — ... szóval azt akarta min­denáron, ha a Julika lefeküdt az előző igazgatónak, a Pistának, fe­küdjön le neki is. Aztán már egé­szen elszemtelenedett. És mondta is a tantestületben. És tudja, mi­lyenek ezek az öreg nők. Hát per. sze, hogy mindig a főnöknek van igaza! Mert nálunk mindenki nő. Beszorította Julikát a sarokba, meg a falhoz, meg nyulkált. Az én vőlegényem az egyetlen férfi a tantestületben. Tornatanár. Engem nem is mer bántani a vén szarhá­zi. De Julikáról csak azt hitte, hogy szabad préda! Szegény meg csak sírt, meg dulakodott ezzel a Kalángyival. Aztán mondta ám Zsuzsika neki... — E én vagyok... — mondta a cigányasszony. — ... sósé félj, akkor kell kibo­rítani a szaros küblit, amikor ün­neplőben van mindenki! Ügy is történt. Amikor ünnepség volt ná­lunk, s itt voltak a járástól is, ak­kor állt fel Julika, s akkor mond­ta ott mindenki előtt, hogy a Ka- lángyi nem hagyja békén, pfdig ő gyászol, és amikor a Kalángyi fe­lesége — mert az is a tantestület­ben van — közbevisított „ ... hogy nem szégyelled niagad, te igazga­tónak szajhája!” akkor csinálta azt Julika, amit csinált! — Mit? — kérdezte az öreg. — Hát ezt ni! — mondta a ci­gányasszony, azzal felhúzta a fe­nekén a szoknyáját — így e! ahogy én most. Julika is megmu­tatta nekik, osztán'megmondta, az én nagyapám meg az anyám is — mármint a Julikáé — utolsó cse­léd volt itt a gróf birtokán, de senki szajhája soha nem volt, és mindig azt tartották: „Kedvem­mel, farommal én rendelkezem”. Aztán azt mondta még ez a lány itt — bökött Julikára: — A tes­tem nem áru, sem pénzért, állá­sért, jólétért, sem békességért, semmi megalkuvásért”. Azzal ott­hagyta őket, följött ide a szőlő­hegyre, van itt ez a négy lánc sző­lő, kettő az anyjától, kettő az én nevemen, és azóta feléjük se ment! Pedig küldtek ám azok pa­pírost mindenfélét, fegyelmit, meg könyörgő prosekciót. Jöttek már mindenfélével, de tudja, nem megy vissza, minek, csak tojásból megvan ám az a napi négyszáz. — A mezőgazdasági vásárban láttam, teljesen modern tyúkfarm, nem is volt drága, 34 ezer forint. Megvettem. Már többszörösen visszahozta az árát. A nagynéni­kém lánya a Barnevál megyei ve­zetője, nekik adom le az árut. Nagyon jól megélünk. — Kivel? — kérdezte az öreg szelíden. 39. Nagy csönd lett, nagyon nagy. Csak a cigányasszony, az nézett vissza éppoly szelíd ártatlanul, mint az Öreg. — Hát mink itt... — Ki az a mink? — Maga most a Julika dolgában jött, arra a levélre, amit ez a lány írt itt a megyei újságnak, a Jóskával, vagy ugyan miért? Tán csak nem a Kalángyi küldte? Az öreg nagy levegőt vett. — Hát először is. Elmegy maga Zsuzsika ... Tudja-e hova ... ?"• — Szégyöntelen! — Másodszor is. Ha még egy­szer szóba hozza nekem ezt a Ka- lángyit, esküszöm az ő embere le­szek. Az almaképű kislány majdnem sírva fakadt. — Hát pedig én úgy bíztam már, mert Jóskával mi mindenho­va írtunk, nemcsak az újságnak, a minisztériumnak, a pártközpont­nak ... Az öreg nézésére lemondóan le­gyintett. — Á, a Jóska, az a mélák, a vő­legényem. Jaj, nagyon rendes fiú, bár ne lenne olyan rendes! De hát akkor meg mit akar Julikátől? — Keresek valakit — mondta az öreg. — Osztán kit? — kérdezte a ci­gányasszony. Az öreg dühbe gurult. — Maga ne népieskedjen ne­kem itt hallja, mert nincs rá sem­mi szükség! És ne kérdezzen olyat, amit már egy órája tud. Azzal megfogta a Wiener Mode- und Theaterzeitung 1822-es köte­tét, kiemelte belőle a Picasso-ga- lambos könyvjelzőt, megfogta Ju­lika jobb kezét, beletette a kék bőrdarabkát a tenyerébe, és azt mondta neki: — Azt keresem, akié ez volt. Hol van? Csönd lett és sötét. Besötétedett, s a présház kicsiny ablaka, a szí­nes üvegfal derengő sokszínűség­ben tartotta a szobabelsőt, és ezt a derengést szinte a benne levő em­berek hangulata, fénye erősítette és tompította, mikor hogy. Ezért aztán az öreg nem látta pontosan, de esküdni mert volna rá, hogy Julika szeme párás lett most va­lamitől, mert nagyon elfúló han­gon kérdezte az öreget: — Minek jött? — Mondtam. Beszélni azzal az emberrel, akié itt ez a könyvjelző. — Az az ember meghalt. Nagyot fújt az öreg, és sokáig volt csend megint. Az örökkévaló­ságig. — Ügy is jó, akkor szeretném látni, hol van eltemetve, a halotti levelét, az orvosi bizonyítványt, és a többi... satöbbi... — Minek tőlem kérdezi!? Nem vagyok én rokona. — Hát kije? — Csak ... csak ... Az öreg már korábban felfi­gyelt a jelenidőre, de nem így pon­tosan, a másik téves fogalmazásá­nak jelzés-figyelmeztető fordula­tára, csak arra, hogy a válasz va­lahogy nem úgy pontosan jött, ahogy kellett volna, tehát logiká­ja továbbmozoghatott a lehetsé­ges értesülés síkján. Miután azon­ban időre volt szüksége, a most már alig-alig derengő üvegfal Bot- ticelli-utánzata felé fordult, hogy megkérdezze, ki követte el. A mozaiküvegkép most telje­sen sötét volt, egyneműen sötét, a színeknek nem volt fénye, de kö­zépen a meztelen női test a kagyló fölött áttetszőén és erősen ragyo­gott. Valami hátulról megvilágít­hatta, de olyan nagyon ügyesen, hogy csak a női test kontúrjáig ért a fény, semmivel sem tovább, s ezért így az alkonyi sötétségű szo­bában most a három nőn kívül még egy negyedik, teljes ember- nagyságú, meztelen üvegnő is állt. Combjai kicsit vaskosabbak vol­tak, és két melle kockára szabot­tabb, mint ahogy ama nagy olasz mester olajba leképezte gyönyörű szeretőjét, de azért így is meghök­kentő látvány volt. „Meredek”, ahogyan Miklós mondaná. Ekkor valami megvillant az agyában. Odament az üvegfal Vé­nuszához, s ott, ahol a fekete há­romszög sötét üvegből volt képez­ve, odatette a kezét: A meglepe­téstől felkiáltott. Az üvegnő két combja között ama háromszögletű szürke üveg úgy volt megmunkál­va, hogy egy tenyér, egy kéz öt ujjúval teljesen oda illett. Tenye­rének negatív lenyomata volt ki­vésve, öntve, vájva az ős-Vénusz- ba. Megfordult. — Ezt ő csinálta?! Egyszerre pajzán és trágár. Szellemes és fel­háborító! Hol van? Lehet, hogy ezért tűnt el néha hetekre, min­denki szeme elől. Hol van? — Maga aztán szemtelen, nem szégyelli magát? Mindenhol, min­dent összevissza fogdos? — hal­lotta a cigányasszonyt. — Mondtam már magának ... — Maga nekem ne mondjon semmit. Tudok ám én magáról mindent. Azt hiszi, nem tudok?! Maga nagy okos, csak elképedne, ha hallaná, miket tudok én magá­ról !... — Nahát, akkor hozzon össze azzal, aki mesélt rólam. — Menjetek ki! — ezt Julika mondta a másik kettőnek, akik egy darabig álltak, majd kiindul­tak, de az ajtóból még Zsuzsika néni visszaszólt: — Itt leszek ám a körtefánál! Csak szóljál, eztet a nagyszájút meg csak bízd rám. Aludjon majd nálunk, el már úgysem tud men­ni! Sötét az erdő az ilyen nyám­nyila pestinek. — Hogy az a... De már kint Voltak, Julika meg­kerülhette az asztalt, azt a cso­daszép fehér márványlapot, va­lamit kattintott és világítani kez­dett a muránói szecessziós szökő­kút kék-fehér csavart oszlopos, szivárványszínű tálja. Ilyen han­gulatlámpát gyermekkorunk mese­álmainak palotájában álmodunk. Egyszerre szép és emlékezetbe ta­padó, gyerekesen-tarkán ízléste­len, és magunkból ki nem irtható. — Pohár bort? ... — Köszönöm. Honnan van itt ennyi üveg? (Folytatása következik.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom