Petőfi Népe, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-31 / 255. szám

1979. október 31. • # A színház új művészei Két fiatal színész. Veszprémből, illetve Budapestről ér­keztek a Katona József Színházhoz. Arcuk, színészi karakte­rük többé-kevésbé még ismeretlen a kecskeméti közönség számára, bár a szorgalmas színházba járó már felfedezhette őket az évad első darabjában, Károlyi Mihály: Én vagyok Ravelszkijében. Molnár Zsuzsa Arcát, nevét nem lesz nehéz megjegyezni. Női. főszereppel kez­dett a Károlyi-darabban — Rita megformálójaként —, s úgy tű­nik, az évad során több hálás, szép szerep várja. A színészi pá­lya kezdete azonban nem volt ilyen sima és biztató Molnár Zsuzsa számára. — Harmadszorra vettek föl a főiskolára — mondja. — Közben évekig a budapesti Nemzeti Szín­ház stúdiósaként dolgoztam. Nem volt könnyű. Szinte minden este játszottunk, mind e mellett mes­terséget, éneket, mozgást tanul­tunk, kitűnő színészpedagógusok­tól. Rengeteg próbát néztem végig abban az időben, hogy minél töb­bet tanuljak. Emlékszem: rette­netes gátlásban telt el az első év. Szerencsére bizalommal, bizta­tással feloldották bennem ezt a görcsös állapotot. Sokat segített például Major Tamás. Húszéves sem voltam, s rám bízott egy viszonylag nagy szerepet Hubay Miklós egyik darabjában. — 1978-ban végezte el a Szín- művészeti Főiskolát. Ezt követően került a veszprémi Petőfi Szín­házhoz. Mondjon valamit az el­múlt évről... — Negyedéves főiskolásként több helyre is hívtak. Akkor úgy tűnt, Veszprém lesz számomra a legmegfelelőbb. Nagyon akartam dolgozni, bizonyítani. És valóban: kaptam néhány kitűnő szerepet. Eljátszottam például Karinthy Gellérthegyi álmok című darab­jában a lányt. JFőszerepet kaptam egy Molnár Ferenc- és egy Sha- kespeare-színműben is. Emlékeze­tes még számomra egy tavaly nyári beugrás, a Szegedi Szabad­téri Bánk bán-előadásában, Izido­ra szerepében. — Hogyan került Kecskemét­re? — Beke Sándor főrendező hí­vására. Mind e mellett talán azért is, mert a kecskeméti szín­ház hosszú idők óta a legjobb vi­déki társulatok egyike. — Milyen szerepet kap a közel­jövőben? — Most próbáljuk Moliére Űr­hatnám polgár-ját, Szőke István rendezésében. Ebben — nem kis meglepetésemre — a naiva szere­pét kaptam, Lucy megformálója­ként. Eddig még nem játszottam naiva-szerepet, de remélem, si­kerül majd megbirkóznom vele. Hiszek abban, hogy egy ilyen sze­repkörben nem a külsőség a lé­nyeg. A naiva-szerep a céljaitól válik azzá. Tardy Balázs A Károlyi-darabban az olasz emigráns, Zanetti megformálója­ként ismerhettük meg Tardy Ba­lázst. Kilenc éve kötődik élete a színházhoz: 1970-től az Egyetemi Színpad, a 25. Színház, majd a Várszínház tagjaként. Mindhárom társulat valami különleges, eltérő profilt képviselt a hetvenes évek magyar színházi életében. Ho­gyan emlékszik vissza az elmúlt évekre, kérdeztük tőle. — Egy beugrással kezdődött. Jancsó hívott a Fényes szelek produkcióba. Szerencsém volt, az Egyetemi Színpadról ismét egy kitűnő társulatba kerültem. Csu­pa fiatal és friss, eleven, kísérle­tező szellem. Ez volt az akkori 25. Színház. Szinte valamennyi Iglódi István és Jancsó Miklós rendezte darabban játszottam. — Mindkét rendező szívesen foglalkoztat amatőr színészeket, ön is így indult. Hátrányt jelen­tett-e ez a pályán? — Talán igen, de ezek a ren­dezők bátran mertek dolgozni ve­lünk. Arm nagyszerű volt, hogy a 25. Színház társulatával rengete­get utaztunk. Különböző nemzet­közi színházi fesztiválokon vet­tünk részt Dél-Amerikában, Nyu- gat-Európában és a környező or­szágokban. Így olyan színházi él­ményekkel, tapasztalatokkal let­tünk gazdagabbak, ami talán ke­veseknek adatik meg, pedig — valamennyi kolléga nevében mondhatom — nagy szükség len­ne rá. ízelítőt kapni más népek művészetéből, kultúrájából. Ta­pasztalatból ismerni a világ kü­lönböző stílusú színházait, leg­jobb társulatait. Nagy élményt je­lentett például számomra a japán, az izlandi, a néger, s a lengyel színház. — Milyen darabokban játszott légutóbb? — Shakespeare Vízkeresztjében és Jancsó—Hernádi Hasfelmetsző Jack-jében. — Miért jött el Budapestről? — Nem szívesen beszélek róla. Mindenesetre a kecskeméti szín­ház szimpatikusnak tűnt számom­ra a korábbi előadások alapján. — Mit játszik legközelebb? — Az Ürhatnám polgárban egy epizódszerepet. A továbbiakról még semmit se tudok. P. E. FILMJEGYZET Egy trilógia indulása Jancsó Miklós Magyar rapszó­dia és Allegro barbaro címmel egymást követően bemutatott két új játékfilmje szorosan összetar­tozik. Egy készülő trilógia kör­vonalaiba illik bele mindkét mű, melynek harmadik, befejező tag­ja még várat magára. A tervek és lehetőségek megismerhetők ugyan Hernádi Gyula és Jancsó Miklós tavaly kiadott Vitám et sanguinem című filmregényéből, de hogy a rangos, drága kiállí­tású első két részben felhangzó kérdésekre milyen válasz ígérke­zik, azt a befejezés dönti és döntheti el. Addig is a gyönyörű látványosságot nyújtó, hatalmas tömegeket mozgósító két alkotás csak a várakozás tanácstalan ér­deklődését csiholja ki a kitűnő magyar alkotópár baráti táborá­ból. A minősítés, a mű értékelése így várat magára — abból a szempontból mindenképpen —, hogy vajon az eddig mutatottnál nagyobb, vagy kisebb lesz-e az eltávolodás a Magvető Kiadónál napvilágot látott filmregénytől, mint az első két rész esetében. Az ismert művészpáros film­regényében arra utal, hogy a fő­szereplőnek választott hős mint történelmi személy a Bajcsy-Zsi- linszky Endréhez kötődő életutat járja végig nagy vonalakban. Mintegy modelljeként a század­elő úri világából elinduló és a két háború közti ellenforradalmi érában férfivá érő nemesi kö­zéprétegek kis csoportjának. 'A téma természetéből adódó kör­kép tehát széles horizontot, nagy ívű fejlődés bemutatását ígéri. A film első két része azonban csak igen laza szálakkal kötő­dik a filmregényhez, szinte csak kimerevített állóképek sorát mu­tatja, melyeket a főszereplő és legközvetlenebb környezete kap­csol egybe. A konkrét történel­mi szituációk pedig Jancsó ko­rábban is vallott hitvallásához híven, jelképes, sokértelmű, filo­zofikusan elvont látványossággá absztrahálódnak. Jancsó még a főhős nevének megváltoztatásá­val is mintha inkább elhatárol­ná magát a Vitám et sanguinem- ben megismert konkrét történel­mi portrétól. A címválasztás egyébként kitű­nő. Az első rész a Magyar rap­szódia, még a saját küldetésére rá nem ébredő, a hazafias szóla­moktól és saját családi kötődé­seitől manipulált úri fiút rajzol­ja meg. Az egymást követő, fiimi megfogalmazás szempontjából szépségesen látványos epizódok azonban mintha egy történelmi élőkép összes rekvizitumaival terhelt illusztrációi és nem rész­letei, konkrét és cselekvő rész­letei lennének egy induló élet- útnak. Egy képviselőválasztás befeje­ző akkordjaival kezdődik a film, az úri társaság magáról megfe­ledkezett boldogsággal ünnepel. Élteti az új követet, aki csaknem eszméletlenül részeg állapotban támolyog az úri dámák és a pa­rasztruhás fiúk, lányok tömött sorai között. Távolabb jóval jó­zanabb ünneplés zajlik le, a jo­gaik kivívásáért harcoló nép iga­zi képviseletére hivatott férfi eszméit ünnepli a pusztai nép. Majd egy megdöbbentő fordu­lattal, egy erősen szürrealista képsorban a parasztvezér bosszút áll, nevetségessé teszi az urak győzelmét. Itt kapcsolódik a film a Bajcsy-Zsilinszky-életrajzhoz, mert a Zsadányi-fiúk által elkö­vetett gyilkosság az Áchim And- rás-féle rémtettet példázza. Majd a háborús képek álomszerű és borzalmas forgatagából a kon­szolidáció pillanatképei vezetnek ki. Itt a történet véget ér, majd az Allegro barbaro különös és néha majdnem megmagyarázhatatlan jeleneteivel folytatódik. A főhős, Zsadányi István a Hitlerrel pak- táló világban tűnik fel. A szelle­mi önállóságra törekvő hős most fnár bűntudatot érezvén a nép iránt, keresi politikai képvise­lőivel a kapcsolatokat. Az egy­kori ellenforradalmár-különít- ményes azok felé fordul, akiknek vezérét akkor társaival együtt megsemmisítette. Közben egy szé­pen ábrázolt szerelmi szál fut vé­gig az eseményeken, hogy a film vége felé átússzon az egész tör­ténet a világháború hátborzon­gató részleteinek emlékképeibe: Dörögnek a géppisztolyok, ejtő­ernyősök, helikopterek, sárkány- repülők tűnnek fel, a főhős pe­dig ismét válaszút elé kerül. A harmadik, befejező részkör­vonalairól többször nyilatkozott Jancsó is, Hernádi Gyula is. Az első elképzelések szerint a fel- szabadulás pillanatáig követik majd hősük életsorsát. Az újabb megnyilvánulások mind a ren­dező. mind a forgatókönyvíró ré­széről azonban arra utalnak, hogy az 1956-os ellenforradalmi lázadás időszakáig viszik el az eseményeket. Jancsó sajátos képi látásmód­jának szinte összes kellékei ben­ne vannak a két filmrészletben. A körben vágtató lovasok, a né­ha meghökkentő környezetben előbukkanó meztelen nők még a szereplők reagálásának módo­zatai is egy-egy adott esetben — egy kialakult és végleges mód­szertanhoz igazodnak. Látvány­nak gyönyörű és hatásos minden részlet. De mégsem tud közel ke­rülni igazából a jól kitapintható politikai tendenciák ellenére sem a néző ehhez a Jancsó stílusát és módszereit összefoglaló két film­alkotáshoz. A szereplők kö2ül el­sősorban Cserhalmi György ala­kítását kell kiemelni. Cl. L. V.V.VAV, AV.VtVtV.VVtVtV.’.VAVAWASVMSNNYASYtWW»!»!«! Mongóliái találkozások 8. Énekek és hangszerek A „hosszú énekben” mintha a puszták végtelensége szólalna meg, mintha nem is az ember, hanem a természet lebírhatatlan ereje komponálná az ereszkedő dallamokat. A csillagokkal együttlélegző embernek — a Gó­bi majd mindig felhőtlen égbolt­ja alatt — mintha minden pilla­natban a kozmosszal volna el­számolni valója; az európai 'zene szerkezete, motívumai felől a mongol éneklési mód aligha kö­zelíthető meg. Itt más muzsiká­ról van szó. Az újabb keletű, pergőbb rit­musú dalok strófaszerkezete már áttekinthetőbb; ezeket a mongol „városi daloknak” nevezi, nem ok nélkül, mert csakugyan a sű­rűbben lakott településeken ke­letkeztek, leginkább kínai hatás­ra. A városlakó kínaiak nemigen telepedtek meg a pusztán. Az éneklési technika lehetősé­gei, változatai dúsabbak az álta­lunk megszokottnál. A „hosszú énekek” hangterjedelme olykor három oktávot is átfog. Ehtjgz a y fejhangon való éneklés módszerét kellett kialakítani az évezredek során. De ez csak a hangterjede­lem tágítására szolgál. Ám az igazán lenyűgöző az, hogy a szü­letett mongol egyszerre két han­gon tanul meg énekelni. A tu­lajdonképpeni dallamot zúgó- zengő, kitartott alaphang kíséri, csakúgy, mintha dorombon ját­szanának, ezúttal persze doromb nélkül. Utunk során jó néhány alka­lommal van módunkban gyönyör­ködni a lélek mélyéig hatoló mongol éneklésben, művelődési ház pódiumain, sportstadionban, de leginkább csak a jurták kö­zötti térségeken, s bent, a jur­tákban. Azt is tapasztaljuk, hogy e ma­gasan fejlett éneklési mód a né­pi hangszereknek alárendelt sze­repet tartogat, minden esetben csak kíséretül szolgálnak, ezt azonban híven és az előadást gazdagító módon teszik. A legel­terjedtebb, egyúttal a legközis­mertebb népi hangszer a lófej- faragásban végződő marinhur; húrok gyanánt is a lovak inait feszítik föl a trapézalakú díszes hangszekrényre. Keleties, szívbe markolóan szép dallamokat lehet előcsalni a jatgán is, itt min­den hangnak külön húrja van. A táncok mozdulatskálája ko­rántsem olyan széles, mint a „hosszú énekek” hangterjedelme, de amit láttunk, az nemcsak ke­csességével és ritmikusságának gazdagságával gyönyörködtet, ám alkalmas az emberi érzelmek tel­jes értékű megfogalmazására is. (Folytatjuk) Hatvani Dániel • A „nyugati mongolok énekét” kíséri a jatgán játszó együttes. a • Hivatásos népdalénekes — jellegzetes mongol öltözékben. • Jobb oldali képünkön; kecsesség és ritmus ta­lálkozik a népi táncban. • Marinhurral kísért énekszám.'

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom